Sasuke


Mindig rosszul voltam a karácsonyi felhajtástól, mert gyűlöltem azt a bizonyos estét. Minek kell az embert már hetekkel előtte arra emlékeztetni, hogy nyomorultul fogja érezni magát, és legszívesebben elbújna a világ elől, mert nincs az életében szeretet, biztonság, összetartozás, amit egy boldog család jelenthetne? Nem mindenki olyan szerencsés, hogy ünnep neki ez az alkalom! Gondolhatnának azokra is, akik egyedül vannak és ilyenkor a magányosság pokla többszörösen sújt le rájuk, mert minden igyekezetük ellenére kiszorultak a jóból, mivel társtalanul, vagy családban ugyan, de tökéletesen elszigetelődve élnek.

Fintorogva nézek végig az elém táruló képen, miközben a suliba igyekezem. Hulla fáradt vagyok, de nincs pofám otthon maradni, miközben a többiek a díszlettel meg a jelmezekkel bajlódnak.

Gyorsan megcsináltam a leckét, ettem, azután indultam, hogy segítsek a sok balféknek. Most, hogy útközben karácsonyi kirakatok csillogása vakítja a szemem és mindenhol díszkivilágítás fogad - jövök rá -, hogy így elszaladt az idő, megint közeledik az év legutálatosabb eseménye. Ettől elmegy a maradék kedvem is.


- Eljöttél! – ugrik a nyakamba Sakura-chan, mikor belépek a suli színháztermébe.


Mióta a darabot próbálják, szerelmem Naruto közelében teljesen átvedlik kislánnyá, ezért jut eszembe róla mostanság ez a becézés. Szegény, annyira igyekszik megfelelni a fiú elvárásainak, hogy legalább ő ne okozzon csalódást, ha már az osztálytársaink nagytöbbsége menthetetlenül használhatatlan bármilyen munkára. A szösziből pedig a legrosszabbat hozza ki a dirigálás. Ideges, türelmetlen és könyörtelenül addig hajtja az embereket, míg a maximumot nem nyújtják. Az a szerencséje, hogy a barátnőmmel emellett folyamatosan érezteti, hogy nem rá haragszik, ha kiabál, ezért nem avatkoztam még közbe, viszont a többieket gyakran felbőszíti, vagy megríkatja. Hinata már nem is tudom, hányszor csapta rá az ajtót, de úgy tűnik, ez a kapcsolatukon mit sem változtat. Elég szenvedélyes egy pár.

- Jöttem. - sóhajtok egy nagyot, mintha ez oltári nagy áldozat lenne tőlem. - Gondoltam segítek a Dobénak, hogy legyen is ebből valami, ha már ennyit dolgoztatok érte – mondom flegmán, de Sakurát nem lehet becsapni.
- Angyal vagy! – cuppant a számra hálás mosollyal, azután, mint a kámfor, el is tűnik, mert a Főnök hívja.


Miközben felmászok Kiba helyett a létrán, hogy a sugárzó napkorongot felszögeljem a háttér sarkára, fél szememmel a próbát figyelem. Már megint a tánccal kínlódnak. A reflektor erős fényében tökéletesen látni mindannyiuk arcát, ahogy koncentrálnak és igyekeznek hibátlanul végezni a feladatukat. A lámpák forróságot árasztanak. Narutóról patakokban folyik a víz, ezért lazán ledobja a pólóját és esküszöm hallom, hogy legalább hárman felsóhajtanak a látványra.

Hát ez szép! Tudtommal minden jelenlévő lánynak van barátja, ezért eléggé felháborít, hogy egy kis izomtól és némi napbarnított bőrtől már ájuldoznak. Mikor meglátom, hogy Sakura ráadásul tapogathatja is ennek a bugrisnak az erős karját és vállait, mérgemben jól odacsapok a szögnek, ami persze nem ott van, ezért helyette az ujjam találom el.


- Apám! Ha figyelemre vágysz, miért nem lépsz fel te is! Ide jössz azzal a szöveggel, hogy segítesz, azután mindenki téged kell, hogy ajnározzon. Inkább maradtál volna otthon, Uchiha! – veszekedik velem a Főnök úr, mivel a kalapácsütés fájdalma nyomán elengedtem a létrát és a földön kötöttem ki.
- Jól vagy? – térdel mellém aggódva szerelmem, amit azonnal szeretnék kihasználni. Gyorsan utána nyúlok, hogy egy gyógypuszit csikarjak ki tőle, de Naruto türelmetlenül félre tolja az útból, és ő hajol felém.
- Sakura-chan! Menj ruhapróbára, én ezt elintézem! – küldi el.


Ez nem túl jó helyzet! Azonnal megrémülök, nehogy megint valami hülye ötlettől vezérelve molesztálni kezdjen, ahogy itt fekszek előtte kiszolgáltatottan.

Ez borzasztó! Mióta kezdtem el félni tőle?


- Jól vagyok! Megyek vissza szögelni! – bújok ki alóla, a szájára pedig még véletlenül se pillantok, nehogy pajkos gondolatai támadjanak, mert ez totális hülye, és kitelik tőle, hogy szájtól szájba próbál életet lehelni belém, ha továbbra is adom a haldoklót.
- Nem kell segítség? Tényleg jól vagy? – kérdi összehúzott szemekkel.
- Ja, csak csináld a dolgot! – próbálok szabadulni tőle minél hamarabb.


Komótosan visszamászok, folytatom a nagyon-nagyon fontos munkámat, miközben azon kezdek tanakodni, vajon mikor változott meg ennyire Naruto. Ahhoz, hogy lesmároljon, meg letolja előttünk a gatyáját, oltári bátorság kellett. Vagy ő mindig ilyen volt? Nem tudom. Nekem csak akkor lenne merszem ezt megtenni, ha bíznék a másikban és tudnám, hogy nem érti félre. Azt hiszem, ez az a dolog, ami talán már soha nem történik meg velem. Én mindig, mindenkibe kételkedni fogok, bármennyire rossz is így élni. Engem is zavar, hogy folyton gyanakodva méregetek mindenkit, mintha attól félnék, hogy ártani akarna, és amióta Sakura az életembe lépett, beteges féltékenységgel figyelem, hogy ki akarja elvenni tőlem.



***

Tegnap fura kifogásokkal hárította el Sakura az ajánlatom, hogy jöjjön el szurkolni, mert idegenben játszunk, és jól esne egy kis bíztatás a mi csapatunknak is. Persze engem egyáltalán nem érdekelt, hányan kiabálnak nekünk a lelátón, sőt, általában kimondottan idegesít a sok nyálcsurgató liba, de szerettem volna büszkélkedni vele, hogy engem is elkísér a barátnőm. Elég csüggedt voltam és próbáltam találgatni az okát, miért rázott le. A hülye agyam elkezdett kombinálni, és mikor már visszafelé tartottunk a busszal, szabályszerű elemzést tartottam, mit jelenthetett az a pír az arcán, amikor indokot keresett.
Érzem, hogy hazudott.



Nagyon rossz előérzetem van. Amikor begördül a busz a suli elé, nem várom meg Narutót, rohanni kezdek hazafelé, mert reggel Itachi is furcsán viselkedett. Faggatott, hogy mikor jövök, pedig nem szokta különösebben érdekelni. Még szebb az egészben, hogy apa sincs itthon, mert valami céges bulin vesz részt, szóval szabad a pálya, ha valami hülyeséget forral.


A „hülyeség” jelzőt azonnal átfogalmazom. Hirtelen „árulás” lesz belőle, mert az előszobában ismerős kabát és cipő virít. Az én kedvesemé, aki állítólag nincs is a városban ma, ezért úgy beszéltük meg, hogy csak holnap találkozunk. Borzalmasan ismerősnek tűnik a helyzet, üres konyhát és nappalit találok, ráadásul megint korábban jöttem haza, úgy, mint akkor…


Itachi szobájának ajtaja nyitva van, az enyém mögül viszont viháncolás hallatszik. Megtörve roskadok össze a fal mellett. Nincs bátorságom benyitni, mert nagyon félek, hogy megint ugyanaz a kép fogad, csak nem Ino lesz a bátyám zsákmánya, hanem Sakura.

- Jesszus! Te már hazajöttél? – hallom meg bátyám riadt hangját a fejem fölül.

Azonnal visszatolat a szobába és becsapja az ajtót.
Csak egy boxer van rajta…

- Későbbre vártalak – jelenik meg újra, de már egy farmert húzott, mintha utólag ez számítana.
- Látom. Mit csinálsz nálam? – kérdem, bár gyanítom, hogy nem az igazat fogja mondani.
- Semmit. Nem megyünk le inni valamit? – próbálna elterelni innen, talán, hogy Sakura máshová bújhasson.


Keserű fájdalom jár át a gondolatra. Ő is csak olyan lány, mint a többi? Benne nagyon akartam bízni, de úgy tűnik felesleges lett volna. Ezt nem hiszem el! Bebizonyította, hogy ő se különb. Amikor Narutóval kettesben voltak az öltözőben még volt benne valami szikrányi reményem, és kivételesen be is bizonyosodott, hogy a szöszi nem olyan. Viszont Itachi… Túlságosan sápadt és zavarban van, ami engem igazol. Valamit takargat előttem. Mivel biztos, hogy lenn Sakura holmiját láttam, csak ő lehetett vele a szobában, és ha csak valami ártatlan dolgot csináltak volna, nem akarna elrángatni innen.

Gyűlölöm.


Utolsó erőmmel még feltápászkodom, és a kilincsért nyúlok.

- Nem kéne még bemenned! – teszi a kezemre a kezét kérlelőn, ami végképp felbőszít.
- Engedd be, Itachi! Kész vagyok! – kiabál ki Sakura.


Értetlenül nézem, hogy a bátyám arca kaján mosolyra szalad és elveszi a kezét az enyémről, majd hátrébb lép, hogy beengedjen. Nem nagyon értem, hogy mi van.

- Mi a francot műveltetek? – szalad ki a számon, mikor szemem végigszalad a kongó szobán.
- Előkarácsonyi ajándék! Bízom benne, hogy értékeled, mert sokat dolgoztunk rajta! – dicsekszik a bátyám. – Ha időben jössz a kaját is felhozzuk, de így legalább segítesz! – vág hátba, mintha értenem kéne, miről beszél.
- Hová lett a bútorom? – kérdem, miközben ködös aggyal követem a konyhába.
- Átpakoltuk az egyik üres helyiségbe. Reggel, miután elmentél focizni, átjött Sakura. Ketten mindent bedobozoltunk, azután jött néhány munkással áthordattam a szekrényeket, az íróasztalod meg az ágyad. Mindenből kapsz újat! Remélem, örülsz! – ereszt meg egy boldog vigyort.
- Hogy jutott ez eszetekbe? – csodálkozom.
- Én mondtam apának, hogy most már barátnőd is van, nem kéne nevetségessé tenni magad azzal a gyerekheverővel. Már neked is rég lelóg róla a lábad, szóval eredetileg csak ágycseréről volt szó, de aztán apa úgy gondolta, akkor már cseréljünk le mindent, újítsuk fel a szobád, mert ez annakidején elmaradt.


Ez az emlék még fájdalmasabban érint, mint a közelgő karácsony réme. Nem mintha sajnálnám, hogy meg kell válnom az ósdi holmiktól, csak maga az érzés, hogy soha nem lesz olyan a szobám, mint amilyenre én terveztem, kicsit elszomorít. Gépiesen tartom a kezem, hogy Itachi mindenfélével telepakolja, azután ballagok utána.

- Megtennéd, hogy kicsit még kinn maradsz? – kérdi, amikor felérünk.
- Meg – válaszolom, hogy ne rontsam el az örömét.


Kiveszi a kezemből a lefóliázott tálat, meg a poharakat, azután becsapja az orrom előtt az ajtót. Türelmetlenül toporgok, annyira nincs kedvem most játszadozni, mert akkor is valahogy sántít nekem ez az egész. Újra hallom bentről a viháncolást, ami kezd az őrületbe kergetni.

- Kapcsold le a folyosón a lámpát és gyere be! - kiabál ki Itachi.
- Ti nem vagytok normálisak! – lepődök meg, amikor szót fogadok és belépek. – Chewbacca és Leia hercegnő? – ismerek rá gyerekkorom nagy kedvenceire.
- Jó, mi? Te meg lehetsz Luke, Han Solo vagy Darth Vader. A legjobbakat meghagytuk neked! – teszi le a kezéből Itachi a piros lézerkardját és mutatja a maradék jelmezt. A hangja kissé tompán szűrődik át a szőrös maszkon, de érezni belőle a jókedvű elégedettség, hogy totál jól sikerült a meglepetés. – Na, melyiket akarod? – noszogat.
- Legyél Vader, az olyan vagány! – ugrál körbe barátnőm, aki meglehetősen fura a barna parókában, ráadásul az a két tárcsaszerű hajfonat oldalt a fején nagyon nevetségesen dudorodik.
- Nincs más választásom, ugye? – nézek rájuk megadóan, mert annyira be vannak pörögve, hogy úgyis hiába ellenkeznék, bár fogalmam sincs mire jó ez az egész, a farsang még messze van.


Mire felocsúdok, már húzzák is le a pulcsim meg a farmerom, helyette kapok valami vékony fekete anyagból gatyát, pólót, köpenyt meg valami gagyi csizma félét. Olyan profin átöltöztetnek, hogy tiltakozni sincs időm, végül a fejembe nyom Itachi egy büdös sisakot, amiben egyáltalán nem kapok levegőt, és nem látok ki, csak érzem, hogy én is egy karddal gazdagodom és kezdődik újra a visítás.

Ezek megőrültek!

- Levágom a fejed! – sikít Sakura és hallom, hogy püfölik egymást a műanyag vacakkal, ráadásul az az össze fény, ami a lézerfegyverekből árad, mert a hatás kedvéért leoltották a villanyt.
- Halál mindenkire! – ordít vissza bátyám és megtoldja egy Chewbacca-féle üvöltéssel.
- Melyikőtök szúrt a seggembe? – kiáltok fel én is felháborodva, mert vagy egy métert ugrottam a váratlan hátsótámadás nyomán.
- Védekezz már, ne csak állj ott! – csap fejbe a bátyám, mire a sisak még jobban a fejemre szorul.

Ha harc, hát legyen harc!



Próbálom a hangja alapján követni Sakurát, aki el van foglalva azzal, hogy Itachit döfködi éppen, és nem gondolja, hogy ellenségként kezelem. Könnyedén a vállamra kapom, és fél kézzel megtartom, míg átveszem a helyét és némi harc után brutálisan hasba szúrom a már földre kényszerülő szőrmókot, akinek szintén gond, hogy rendesen lásson, így míg hátrált, átesett valamin. Könnyű győzelmem után a barátnőmet is villámgyorsan vízszintesbe helyezem, és kardozás helyett csiklandozni kezdem, de pár másodperc múlva rajta találom magam, mert a bátyám „ kicsi a rakás” címszóval ránk veti magát. Ebből őrült gabalyodás támad.

- Leesik a parókám!
- Ne fojtogass a saját sálammal!
- Vedd ki a kezed a lábaim közül!
- Megfulladok alattatok!
- Ez állatkínzás!
- Hurrá! Megint én győztem! – kúszok elégedetten a kupac tetejére. Gonoszan ugrálok rajtuk egy kicsit még örömömben, hogy jobban szenvedjenek, azután kegyesen megkönyörülök, és lekászálódom róluk.

Nevetve pihegünk még egy jódarabig a fárasztó birkózás után. Végül én megunom a kényelmetlenséget és leveszem a fekete maszkot, mert nagyon szorít, Itachi kibújik a szőrös majomfejből, Sakura meg kiszabadítja a haját a paróka alól, és megkönnyebbülve helyre simítja az izzadt, rózsaszín fürtöket.

- Most mutassuk meg neki? – fordul kérdően a testvérem felé, amikor némileg már lecsillapszunk.
- Igen, kapcsolom a lámpát! – tápászkodik fel Itachi, és négykézláb elmászik a szoba egyik sötét sarkába.
- Gyere, feküdj ide, Sasuke! – húz barátnőm középre.


Mivel már rájöttem, hogy ez az este rólam szól, megadóan követem. Hanyatt fekszem és látom, hogy mellém fekszik ő is.

- Mehet? – suttogja Itachi.
- Igen – néz rám csillogó szemmel szerelmem.


A következő pillanatban csodálatos zene csendül, szívhez szóló lágy muzsika, de alatta tücsök ciripelést hallani, és váratlanul egy fény gyúl az egyik sarokból, aminek a hatására a szobám fala megelevenedik, is mindenfelől csillagok ragyognak ránk, mintha egy nyári éjszakán heverésznénk a fűben, és úgy kémlelnénk a titokzatos eget. Annyira lenyűgöz, hogy szólni se birok, csak tehetetlenül bámulom ezt a csodát, miközben a szomorkás dallam a lelkem mélyéig hatol. Tompán érzékelem, hogy Itachi is mellém telepszik. Gondolatok ezrei cikáznak át az agyamon, hogy miért lepnek meg ezzel. Miért fekszünk itt hármasban a sötétben, és miért állok a sírás határán.

Nem értek semmit.

Valami fojt belülről, ami nyomja a mellkasom és olyan, mintha kitörni készülne. Rettenetesen fáj, a karjaimmal át kell kulcsoljam magam, mert úgy szenvedek tőle. Emlékképek jelennek meg a szemem előtt, ahogy anya az ágyam szélén ül, és mosolyogva hallgatja, milyen szobát szeretnék. Itachi itt sertepertél körülöttünk, és pofákat vág az ötleteimre, meg kigúnyol, milyen dedós vagyok még. Anya csak nevetve legyint a morgolódására és megígéri, hogy minden olyan lesz, ahogy megálmodtam. Homlokon csókol, majd betakar, kitereli a bátyámat a szobából, és magamra maradok. Azzal a boldog tudattal alszom el, hogy hamarosan nem ez a komor feketeség vesz körül éjjelente, hanem bevilágítják a csillagok, és mindegyik egy-egy kívánságot jelent majd az életben. Minden este kérni fogok valamit, és úgy hajtom álomra a fejem. A legfényesebb csillaggal kezdem, és azt kívánom, mindig ilyen boldog legyen a családunk, mint ahogy most érzem magam.


Nem kaptam csillagokat, nem teljesült egy álmom se. Évekig voltam a félelmetes feketeségben, ami a végére szinte kiszipolyozta minden erőm. Megakadályozta, hogy még valami jót kívánjak magamnak az életben.

Most új esélyt kaptam?

Érzem, hogy forró nedvesség csurog végig az arcomon, közben pedig mintha egy óriási bilincstől szabadulnék meg, ami fogva tartott eddig bennem valamit ott benn.

- Köszönöm – suttogom.

Sakura szipogva bújik hozzám, míg Itachival találkozik a kezünk a sötétben és így sírom ki magamból az elmúlt évek összes fájdalmát.


- Megyek, megígértem a haveroknak, hogy este találkozunk! – szólal meg jóval később bátyám kissé karcos hangon.
- Nem büntetésben vagy? – kérdem, igaz tudom, hogy neki ilyen apróságok nem számítanak.
- Legalább egyél velünk! – ül fel Sakura is, miközben igyekszik a ruhája ujjával eltüntetni arcáról az árulkodó könnyeket.
- Majd eszek Sasorinál! Úgyis sokkal tartozik nekem, hogy nem beleztem ki élve a kis akciója miatt – közli flegmán, és tényleg indulni készül. – Apa hagyott még néhány finomságot a hűtőben. Gyere, megmutatom, hogy megtaláld! – ránt magával engem is, mire értetlenül követem.
- Nem a konyhába megyünk? – csodálkozom, mikor a szobájába veszi az irányt.
- A hűtőben pezsgő van és eper, gondolom, az felismered! Én vettem. Kicsit sablonos, de beválik a csajoknál. A pezsgőt fel tudod bontani, ugye?
- Persze! – sértődök meg, mire elmosolyodik.
- Tettem ki egy másik cd-t a hifi mellé. Vidd fel a cuccot a hűtőből, majd tedd be a lemezt és egyetek, azután beszélgessetek, és ha úgy gondolod… tessék, erre szükséged lehet – nyom a kezembe egy dobozt, meg egy tubust. – Gumi meg síkosító – magyarázza.


Körülbelül egy pillanat elég, hogy a fejem búbjától a talpamig elpiruljak. Remegő kézzel markolom meg a szükséges kellékeket, amiket én még mindig nem voltam képes beszerezni, igaz nem is ítéltem úgy a dolgot, hogy hamarosan szükség lehet rá.


- Sakurának éjfélre otthon kell lennie. Addig bőven van időtök, nem kell kapkodni. És ha valami gond van, akkor állj le! Érted? Légy erős és fogd vissza magad! Most tiéd a felelősség. Ügyes légy! – borzolja össze a hajam és kitol a szobából, hogy ő is készülődjön.