Sasuke


Az évek során tökéletesen megtanultam színlelni, ezért most sem okoz gondot. Jelenleg épp azt játszom, hogy én vagyok a nyugalom mintaképe. A nagyon határozott, megingathatatlan magabiztossággal rendelkező Uchiha Sasuke, aki nem roppan meg olyan apróságoktól, hogy a barátnője hetek óta nem foglalkozik vele. Úgy teszek, mintha én is baromira ellenék foglalva, pedig egész nap őt figyelem és minden pillanatban attól rettegek, hogy az összetört lányra lecsap helyettem valaki, aki képes újra életet lehelni belé. Megszűnt mosolyogni, már nem ugrat engem soha, hogy felrázzon a búskomorságból, hiszen még nálam jobban is elveszett a gondjai súlya alatt. Egyszerűen magába fordult és úgy érzem, senkit nem lát maga körül, csak elmerül a fájdalomban, amit a szülei előtt nem mer kimutatni. Mióta ez a helyzet fennáll, szépen lassan eltávolodtunk egymástól. Egyre jobban félek, hogy igaza volt apámnak. Csak a gyámolítására volt szükségem, mert mióta nem én vagyok minden gondolata, valahogy nincs miről beszélgetnünk.


Tudom, hogy nekem kéne kezdeményezni, de nem megy. Talán kezdjem el neki mesélni, hány éjszakát bőgtem már végig, mert iszonyatosan hiányzott az anyám és oltári egyedül éreztem magam? Vagy hogy a mai napig is attól rettegek, hogy egyszer véletlenül mellette lesz rémálmom? Milyen szépen mutatna, hogy együtt alszunk, és én az éjszaka közepén nekiállok kiabálni, esetleg sírdogálni, mint egy pisis. Elég volt egyszer megélni ezt a szégyent!
Ezeket képtelen lennék neki bevallani, de szükség lenne rá, ha a halálról kellene beszélgetni vele, mert nekem ezt jelenti a gyász.

Inkább hallgatunk, mert neki sincs mondanivalója, valószínűleg hasonló cipőben jár, mint én. Képtelen elmondani nekem a félelmeit, talán mert azt gondolja, engem - az érzelmek nélküli, jégszívű bunkót - nem is érdekli, mi van vele.

Ha tudná!





- Milyen napotok volt? – érdeklődi Itachi, mikor bevonulok hozzá a szokásos napi panaszkodásra. Egész rákaptam mostanában, hogy kicsit a bizalmasomnak tekintsem.
- Szar! – összegzem egy szóban, miközben levetem magam az ágyára, és kényelmesen elhelyezkedve a közepén, beszámolóba kezdek.


Mostanában minden nap így van. Őt megbüntette apa, ezért ha vége a sulinak, azonnal haza kell jönnie, és minden energiáját a tanulásra kell összpontosítania. Nem járkálhat bulizni, nem beszélhet a bandájával, megszűnt a netezés, telefonálgatás, csajozás, helyette a vizsgákra és a felvételire kell készülnie. Furcsa mód ez jót tett neki, egész normális mostanában. Azon csodálkozok a legjobban, hogy a farkát kordában tudja tartani. Inóval is beéri, nem szökdösik el egy kis kamatyra, pedig a lánnyal csak a suliban találkoznak és kivételesen még ott sem mászik rá, pedig régóta nélkülözi a hölgy társaságot és ez nála eddig komoly elvonási tüneteket okozott. Most valamiért ez sem látszik rajta, feltűnően nyugodt.

Én végleg átvettem a helyét a focicsapatban és ez segít, hogy levezessem a fölös energiáimat. Ha vége az edzésnek, az első utam mindig ide vezet, és kitárgyaljuk, mit rontottam el már megint. Napközben a termünkbe is bejár, int nekem és letelepszik Ino mellé, onnan kémleli, mit szerencsétlenkedünk Sakurával. Itthon aztán gyakran mondogatja, hogy baj lesz ebből, nem kéne engednem, hogy a barátnőm ennyire begubózzon, senkivel se beszéljen a problémáiról, csak magában eméssze a családját ért tragédiát. Tisztában vagyok vele, hogy igaza van, de még neki se merem elmondani, miért nem kezdem el vigasztalni Sakurát.

- Ma is próbálnak? – kérdi, miközben az íróasztala fölött bőszen jegyzetel valamit.
- Ja! – fordulok hasra, hogy magamhoz öleljem a tömérdek plüssállatot, ha már a gazdája nem enged magához közel. – Szerinted nem túl buzis, hogy nyulakkal meg macikkal alszol? – röhögöm el magam, mert még mindig annyira abszurdnak érzem, hogy Itachi minden kacatot kibiggyesztett a szobájában, amit Sakurával kiselejteztünk.
- Nem buzisabb, minthogy te átjársz, hogy közöttük fetrengj – ereszt meg tesóm felém egy lesajnáló grimaszt.
- Csak szeretem…
- Látom, szagolgatod őket, mint valami perverz! – fintorog, mintha ő nem ezt csinálná, mikor azt hiszi, senki nem látja.
- Te miért tartod őket az ágyadban? – kérdezek vissza sértődötten.
- Eláruljam? Nem fogsz neki örülni! – vigyorog kajánul. Tudod, abban bízom, hogy ha egyszer meglátja itt őket a kis barátnőd, nem bír ellenállni, és nosztalgiából ő is közéjük veti magát, ahogy te szoktad, de akkor én is ugrok ám utána! – szívat már megint.
- Azt mondtad, már nem izgat! – ülök fel, mert ezzel azért nem szeretek viccelődni.


Hiába esküdözik mindig, hogy csak megtévedt kicsit annakidején, mióta visszaadtam a kendőt, amit a lánytól kapott, féltve őrzi, szorgalmasan mossa, vasalja és büszkén viseli minden nap a suliban. A holmijára is rárabolt, csak Sakura kedvenc cicáját sikerült megkaparintanom.
Annyira hahotázik rajtam, hogy lassan megenyhülök, bár a tüske - azt hiszem -, mindig ott marad, hogy nem teljesen őszinte velem.

- Sasuke, téged olyan könnyű kiismerni! – fordítja komolyabbra a szót, de a szeme még mindig nevetve méreget.

Ezt sajnos tudom. Úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben.

- Valaki hív! – fülelek, és az elhajított iskolatáskámból villámgyorsan előhalászom a telefonom. – Shikamaru az – nézem meglepetten a kijelzőt. Biztos az edzéssel kapcsolatos, bár nemrég váltunk el, nem nagyon értem, mi lehet annyira sürgős.


Visszahuppanok az ágy szélére, majd fogadom a hívást, közben a bátyám diszkréten újra a leckéje fölé fordul.

- Szia! Mi az? – vakkantom, mert nem vagyok hozzászokva a bájcsevegéshez, szeretek gyorsan a lényegre térni.
- Csá! Kellemetlen, de nem volna kedved eljönni velem meglesni a próbát? – kérdi unottan.
- Mit nézzek rajta? – fintorodok el, mert nem fogom, mire lenne ez jó, ráadásul miért engem hív. Attól, hogy a csapatában játszok még nem lettünk haverok.
- Téged nem érdekel, mi folyik ott? – pirít rám szokatlan határozottsággal.
- Énekelnek meg táncolnak, mi abban a különös? – értetlenkedek.
- Táncolnak… ja… te tényleg el vagy varázsolva! Kár veled vesződni – csapja le a telefont, én meg csak lesek ki a fejemből, mit is akart ezzel mondani.
- Na, mi van? Miért lesel ilyen hülyén? – kérdi bátyám.
- Szerinted aggódnom kéne, hogy Sakura próbákra jár? – nézek rá csodálkozva.
- Á, dehogy! Végülis Naruto véletlenül éppen őt választotta párjául, pedig ott van a barátnője is, és most összesimulva táncikálhatnak kedvükre. Ráadásul - veled ellentétben - ők ketten már egész jól kiismerték egymást. Mostanában is szoktak beszélgetni. Valószínűleg az elmúlt hetekben több bizalmas szó hangzott el köztük, mint veled, mert Naruto igyekszik figyelmesen viselkedni szegény lánnyal, nem csak játssza a fapofát, mintha minden rendben lenne. Tehát a válaszom: nem. Nem kell aggódnod, Naruto mellett tényleg nagyon jó helyen van a barátnőd és remélem, minden próbán gyakorolják a finálé csókjelenetét is.
- Miiit? – kerekedik el a szemem, természetesen nem csak a csókra, hanem az egész helyzet összegzésére.
- Sasuke… inkább nem mondok rád semmit, csak azt, hogy reménytelen eset vagy! – fordít nekem hátat bátyám nagyot sóhajtva.


Eszeveszett tempóban rohanok az előszobába, egyszerre próbálom felvenni a cipőm és visszahívni Shikamarut, hogy vele tartok. A suli előtt találkozunk. Szerencsére van benne annyi tapintat, hogy nem tesz megjegyzést, milyen gyorsan meggondoltam magam.

- Nem vagyok oda érted, de Temari már napok óta rágja a fülem, hogy beszéljek veled – mondja köszönés helyett. – Mindenki érdeke, hogy rendben menjenek a dolgok az osztályban, ezért nagyon örültünk, amikor összejöttetek Sakurával, és végre lehiggadtál, mostanában viszont furák vagytok, főleg te. Mintha nem látnád, milyen nehéz helyzetben van a lány, akivel jársz. Kicsit jobban is figyelhetnél rá szerintem, mert ő is elég sokat tett érted, nem gondolod? – vizsgálja tüzetesen zavarodott arcom, azután int, hogy kövessem.


A balett terem melletti helységbe megyünk, ami teljesen meglep. Az egyik tükör valójában tökéletes ablak a próbahelységre, mint ahogy a vallatószobákban szokott lenni a filmekben.

- Jó kis hely, mi? Én itt szoktam várni Temát, amúgy meg innen szokták figyelni a diákokat a fontosabb tesztek alatt. Tökéletes megfigyelőhely, ráadásul nyugodt. Az elején jókat röhögtem, mikor Narutóék elkezdték a próbákat. Nagyon vicces volt, mit képes bénázni Temari Choujival – bök az éppen előttünk elsuhanó páros felé.
- Úgy látom, most már eléggé belejöttek – rökönyödök meg a dagin, aki hihetetlen ügyességgel vezeti a szőke lányt.
- Ki se nézné az ember Choujiból, ugye?
- Hát, ja! De Kibából se, hogy amilyen jól focizik, olyan botlábú a tánchoz – ráncolom a homlokom, miközben helyet foglalok Shikamaru mellett, aki kényelmesen elterpeszkedik egy széken, míg egy másikra felpakolja a lábait, mintha alváshoz készülne.
- Csak azért jelentkezett, mert másban nem nagyon tud jeleskedni. Még a sportversenyekben rész vesz, de ugye a szellemi vetélkedők, meg a versmondás nem az erőssége – állapítja meg a fiú unottan.
- Hát én ezt se erőltetném – jegyzem meg teljes meggyőződéssel, mert Kiba Hinatának kétszer egymás után tapos a lábára és teljesen más ütemben folytatják a lépéseket, mint a többiek.
- Becsüljük benne, hogy ő legalább bevállalta és örüljünk, hogy nem nekünk kell ott ugrabugrálni – feleli nagyon bölcsen Shika.


Tökéletesen igazat adok neki.

Én is megpróbálom kényelembe helyezni magam, bár nem tudok lazán nekifeküdni, miközben a barátnőmet más karjaiban látom. Már kezdem kapizsgálni, miért lettem ide hívva. Természetesen nem arról van szó, hogy Sakura megcsal vagy Naruto pofátlanul próbálná behálózni, egyszerűen csak azzal kell szembesülnöm, hogy a szöszi úgy viselkedik szerelmemmel, mint ahogy nekem kéne.




Tökéletes összhangban lépnek, kecses mozdulatokkal táncolják körbe a termet, míg a többiek hozzájuk képest ügyetlen kezdőként botladoznak.

- Jól nyomják, mi? – int feléjük Shikamaru.
- Mint két profi – ámuldozom.
- Ezért lett Sakura a főszereplő, azon kívül neki van a legszebb hangja. Ino profin játszik, igazi színész tehetség, az én Temarim meg nagyon aranyos, ahogy előadja a jóságos keresztanyát – mosolyog büszkén kedvese felé.

Hosszú ideig némán bámuljuk az eseményeket. Néha már azt gondolom, mellettem a barna copfos srác talán el is aludt, de hamar elfelejtkezek róla, inkább azt a szomorú rózsaszín tündért figyelem, aki gyanútlanul teszi a dolgát, meg se fordul a fejében, hogy én minden rezdülését árgus szemekkel követem. Egy térdig érő fekete sztreccs nadrágban és egy szürke topban táncol, teljesen ki van a feszes kis pocija. Naruto hiába nyit ablakot, mindkettőjükön patakokban csurog az izzadság, mert a fűtés miatt az összes helyiségben pokoli meleg van, ráadásul elég gyors ütemben kell mozogniuk. A többi lány is hasonló öltözéket visel, kinek előnyösebb, kinek kevésbé hasznos a passzos ruha, ami minden lényeges domborulatot kiemel. Én személy szerint csak végig futtatom a szemem rajtuk, megállapítom, hogy Tenten elég fiús, Temari kissé vaskosabb, mint az én ízlésem, Ino túlságosan mesterkélt, Hinata pedig valahogy közönséges azokkal a hatalmas mellekkel. Egyedül a barátnőm idomaival vagyok kibékülve, formás és semmi túlzás nincs rajta, talán vékonyabb kicsivel, mint néhány hete. Csupasz derekát majdnem átéri Naruto hatalma lapát keze, de a fiú mindig illendő helyen tartja, még véletlenül se kalandozik el onnan illetlenebb helyekre, mint ahogy én tenném a helyében. Az azért szíven üt, hogy egy pillanatra se engedi el. Ha megállnak, és magyarázni kezd a többieknek, akkor is átöleli a lányt, aki a lámpa fényénél olyan sápadtnak tűnik, mintha csak az erős kar tartaná vissza az összeeséstől. Néha Sakura is javasol dolgokat, próbál segíteni főleg Hinatáéknak, de az arca mindig olyan élettelen marad. Néha, mikor tánc közben elmereng, Naruto játékosan végig simít az arcán, hogy visszatérítse a jelenbe, de erre is csak egy halvány mosoly a válasza. Tökéletesen össze van törve.


Hiába a sok gyakorlás, már engem is idegesít, hogy Kibáék állandóan rontanak és Lee meg Tenten sincsenek a helyzet magaslatán. Hamarosan Narutóból is kitör az elégedetlenség, és nagyon megsérti a barátnőjét. Mikor nem megy utána, hanem folytatja a csapat maradék tagjaival a gyakorlást, ebben az arrogáns viselkedésben magamra ismerek. Eddig nekem se számított, kinn gázolok keresztül, hogy elérjem, amit akarok. Azon kicsit mosolygom, milyen paprikás ábrázattal trappol vissza kedvesem, hogy kiossza Narutót a bunkó viselkedése miatt, azután ellágyul a tekintetem, hogy Kibával türelmesen átveszi újra a lépéseket, mert benne is nagyobb a kötelességtudat, mint az indulat.



Titokban attól rettegtem, hogy Shikamaru mégis csak azért hív ide, mert Sakura hűtlenségével akar szembesíteni, mert az törné össze legjobban a lelkem, ha mást szeretne helyettem, de azokból a mozzanatokból, amik a szemem előtt zajlottak világos, hogy ő nem tenne ilyet velem. Egyszerűen csak kedves, mint mindig, mindenkihez. Látom szorgalma eredményét, Kiba sugárzik a megkönnyebbültségtől, hogy egyszer végre tökéletesen végigcsinálta a koreográfiát, Sakura pedig bíztatóan megveregeti a vállát, bár úgy látom a csillogó szemű fiú egy jutalom puszinak jobban örülne. Boldog vagyok, hogy az ilyen jutalmakat csak nekem tartogatja.

- Én megyek is! – zökkent ki gondolataimból Shikamaru, aki szedelőzködni kezd, hogy a folyosón várja tovább barátnőjét, mivel vége a próbának, a teremben csak két ember marad. – Hallgasd meg a dalokat, érdemes! – javasolja még, azután magamra hagy.



Tökéletesen hallok minden szót, Sakura és Naruto éppen úgy vannak fordulva, hogy láthatom az arcukat, amikor a szöszi kéri a lányt, hogy egyszer vegyék végig a repertoárt. Felcsendül a dal első hangja, amibe beleborzongok, mert szerelmem halkan kezdi, de olyan szenvedéllyel, hogy pillanatok alatt megbűvölve közelebb lépek az ablakhoz, annyira vonz. Fájdalomról, szomorúságról énekel, árvaságról… Naruto ugyanolyan megbabonázva figyeli az előadást, mint én. Attól félek, ennek nem lesz jó vége. Már látom, hogy remegni kezd kedvesem keze, a dal túlságosan szívbemarkoló, és ő minél jobban beleéli magát, annál jobban omlik össze a szemeim előtt.


Miközben őt figyelem szorítani kezd a mellkasom, mert hangja keserves csengése együtt rezeg az én tépett szívem fájdalmával, és ez már túlmutat az erőmön. Még a magam keresztjét se vagyok képes egyedül cipelni, kettőnké alatt pedig biztos elhasalnék. Mikor elhal a keserves nóta, ami a legtöbb gyerekeknek majd csak a mese egy megható részlete lesz, de nekem a valódi magányosság himnusza, szomorúan tapadok az üvegre, és csüggedten nézek Sakurára. Ő volt eddig a nap az életemben, de most alig pislákol benne valami. Elmegy öltözni, de én még képtelen vagyok utána menni, mert nem tudom, mit mondhatnék. Hogy támogassam a bajban, mikor a sajátommal se tudtam még megküzdeni?


Mint egy kukkoló, aki sarokba szorult, várom, hogy végre hazainduljanak Narutóval, mert úgy döntök, ma nem megyek oda hozzá. Felesleges és kellemetlen perceket okoznék csak mindkettőnknek. A várakozás viszont nagyon kínos. Naruto türelmetlenül toporog a lányok öltözője előtt, míg én csak egy pillanatra kémlelek ki a terem ajtaján, hogy lássam mi a helyzet, elmentek-e már. Hirtelen hallom, hogy benyit az öltözőbe, és vadkanként becsörtetve keresni kezdi Sakurát, aki nagyon sokat várat magára.



Most viszont haragosan vetődök utána, mert nem fogom neki eltűrni, hogy rányisson a barátnőmre, aki még lehet, hogy fel sem öltözött. Mielőtt fennhangon kioktathatnám, és galléron ragadhatnám, hogy kipenderítsem, a lábaim megmerevednek, és csak bámulom az előttem kibontakozó jelenetet.




- Sakura-chan – szalad oda Naruto a zokogó lányhoz és öleli, simogatja, puszilgatja.

Helyettem.

Mikor a könnyesen csillogó smaragd szemekbe néz, majd tekintete a reszkető cseresznyepiros ajkakat kezdi pásztázni, kifut arcomból a vér, és úgy állok néhány lépésnyire tőlük még a fogasok jótékony takarásában, mintha leforráztak volna.

Most fogja elvenni tőlem én meg végignézem…

- Sakura-chan… nagyon meg fogsz haragudni, de ezt muszáj megtennem – suttogja neki elszántan.
- Mit csinálsz? – kap keze után szerelmem, de Naruto sokkal gyorsabb.
- Tudom, hogy megígértem, hogy kihagyjuk ebből Sasukét, de ez így nem mehet tovább! Nem bírom elviselni, hogy ennyire szenvedsz! Légy őszinte vele és mondd el, mit érzel valójában!
- Nem tehetem ezt vele! – sírja el még keservesebben magát Sakura, de addigra én már teljesen megszűnök létezni, csak a testem ácsorog még mellettük valami csodára várva, hátha félre értelmezem a dolgokat.

Naruto váratlanul feláll a lány mellől, én pedig hogy ne kerüljek még megalázóbb helyzetbe, óvatosan hátrálni kezdek, nehogy észrevegyenek, majd a folyosón futásnak eredek. Pillanatok alatt kiérek az épületből és az udvaron találom magam. Sötét van, kihalt minden. Zakatoló szívvel botladozom el egy padig, mert érzem, hogy a lábaim nem sokáig tartanak. Éppen ahhoz az asztalhoz roskadok le, ahol néhány hete ebédeltünk és olyan szenvedélyesen megcsókolt.

Hát ennyi volt. Ennyire félre ismertem mindkettőjüket.

Megszólal a telefon a zsebemben.
Remeg a kezem, ahogy kotorászni kezdek utána, és döbbenetem nem ismer határt, amikor meglátom, hogy Naruto hív. Talán mégis kiszúrt?
Még van bennem annyi méltóság, hogy megpróbálok közömbös hangot magamra erőltetni, amikor felveszem, mert nem akarom megadni neki azt az élvezetet, hogy hallja rajtam, mennyire csalódtam benne, és totálisan kikészültem az árulástól.

- Mit akarsz? – fröcsögöm dühösen.
- Sasuke! Nem hívnálak, de most vészhelyzet van – hadarja szemernyi bűntudat nélkül. -Tudom, hogy utálsz anyukádról beszélni, meg úgy egyáltalán beszélni, de most mégis a barátnődről van szó! Egyszerűen nem fogja fel, hogy még nem halt meg az apja, és nem kell neki előre gyászolni, ráadásul mindezt magába fojtani. Itt ülök vele az öltözőben, mert kiborult, bár erre számítottam, még elég sokáig is húzta szerintem. Így mégsem mehet haza, van a szüleinek most elég baja. Te jobban megérted ezt a helyzetet, ráadásul, ha jól tudom, még együtt jártok, - igaz, ahogy mostanában viselkedtek nekem elég vérlázító - de kivételesen igazán megtehetnéd, hogy ide tolod a képed és segítesz. Ő azt hiszi, hogy neked árt azzal, ha emlékeztet a múltadra, arra, ami veled történt, de csak vagy olyan erős, hogy már ne érintsen túlságosan mélyen és átsegítsed őt is ezen a nehéz időszakon, nem igaz?
- De… máris megyek – motyogom és lenyomom a készüléket, azután az asztalra borulok. Már nem próbálok uralkodni az érzelmeimen. Mikor kicsit összeszedem magam, már nem érdekel, hogy Naruto így lát, visszarohanok hozzájuk, és a karomba kapom pityergő szerelmemet. Elég volt néhány perc hozzá, hogy rájöjjek, nincs az a büszkeség, ami felérne vele.
- Együtt átvészeljük, oké? – csókolom le arcáról a könnyeket és szorítom, ahogy bírom.

Egész úton beszélek hozzá, és addig nem hagyom békén, míg meg nem nyílik. Nehezen hiszi el, hogy elmondhatja nekem, amitől retteg és figyelek rá, próbálok segíteni. A házuk előtt még hosszan beszélgetünk, azután hálásan hozzám bújik, és újra hüppögni kezd.

- Ez nagyon nehéz – suttogja.
- Nekem is az volt, amíg nem jöttél te – puszilom homlokon. – Most pedig itt vagyok neked én – szorítom ismét magamhoz.


***


Vasárnap ködös, borongós időre ébredek. Nem törődöm a jeges széllel, ami teljesen átjár, amíg a kietlen utcákon hozzá sietek, mert tudom, hogy az én szívemnek úgyis csak ott lesz kellemes meleg, ahol a vékony karjaival átfon és mosolyával melenget. Vidáman integet, amikor felbukkanok a sarkon, és a nyakamba ugrik, ahogy oda érek hozzá. Hideg pofijára puszit lehelek, miközben nevetve megforgatom, majd óvatosan leeresztem, és ajkait keresem egy forró csókra. Azonnal bizsergés árad szét tagjaimban, ahogy szánk, nyelvünk találkozik, megédesítve a fagyos novemberi reggelt.

- Mehetünk? – zárja le egy puszival heveskedő ajkaim, mert nekem nehezen akaródzik abbahagyni.
- Ha megígéred, hogy itt folytatjuk utána – sóhajtom csalódottan, hogy el kell válnom a finom kis szájától.
- Oké! – hint puszikat a szemeimre, majd még egyet a számra, azután pajkos mosollyal húzni kezd.
- Ne siessünk! – húzom vissza, hogy minél tovább élvezhessük ezt az oldott hangulatot, később úgyis megint szomorkodni fogunk.
- Miért nem jártok ki együtt a családdal? – kezdi a kínos kérdések sorát, amire lelkiekben igyekeztem felkészülni, mégis nehéz értelmesen válaszolni rá.


Egész úton beszélnem kell, és lassan hozzá szokok a tompa fájdalomhoz, ami a mellkasom nyomja, miközben anyuról mesélek. Elmondom, milyen szépnek láttam őt, mennyire ragaszkodtam hozzá, milyen féltékeny voltam, ha nem velem, hanem Itachival foglalkozott. Sok olyan dolgot mondok ki, ami eddig csak egy érzésként lappangott bennem, de akkor értettem meg a jelentőségét igazán, amikor szavakba kellett öntenem.


Elszorul a torkom, ahogy belépünk a temető kapuján és Sakura elcsendesedik. Valószínűleg arra gondol, vajon milyen lesz, ha már nem csak az én anyukám, hanem az ő apukája is itt nyugszik majd. Morbid, de készülnie kell rá. Míg eddig mellettem szökdécselt és ontotta magából a szavakat, most ujjaim keresi és gondosan összefonja a sajátjaival, hogy vezessem a kanyargó ösvényen. Furcsa, de én most örömet érzek és némi izgalmat. Mintha nem sír látogatásra jönnénk, hanem bemutatni hoznám anyukámhoz.


Megilletődve nézem, ahogy felismerve a nyughelyet elengedi a kezem és odamegy a fejfához, azután végig simít rajta. Mellé guggol, nekem háttal és hallom, hogy mormol valamit. Nem bírom ki, hogy ne halljam, mit suttog. Lépésről lépésre közeledek a fekete földkupachoz, ami egyre fenyegetőbben domborodik a lábam előtt, viszont kedvesem felől melegség árad, ami vonz. Mikor mögé lépek látom, hogy imára van kulcsolva a keze. Meglepődöm, valahogy nem hittem volna, hogy aki orvosnak készül, vallásos lehet. Én is kutakodni kezdek a régi szöveg után, mert mikor még kicsik voltunk jártunk templomba a szüleinkkel, és lassanként össze is áll bennem mit illene ilyenkor mondanom. Hirtelen megérzem Sakura kezét az enyémen, és mielőtt megakadályozhatnám, a fehér fakeresztre simítja tenyerem. Félénken néz fel szemeimbe, hogy haragszom-e érte, de nem igazán tudnék most megszólalni. Csak bámulom apró kezét az enyémen, ahogy együtt szorítjuk a fejfát.

- Látod, Anya, milyen kis boszorkány? – érzékenyülök el. Mindent elér nálam. Állásba húzom és magamhoz ölelem, de nem mint egy egyszerű barátnőt, hanem mint új életem legfontosabb értelmét.


Egy darabig még üldögélünk az öreg néni férjének sírja melletti padon. Beszélgetünk és elmondom, hogy mi mindent tettem volna még meg, ha előre tudom, hogy el kell válnom anyutól. Sakura érti, mire célzok. Élvezni kéne még az együtt töltött perceket, és nem színészkedni a szülei előtt, hogy jól érzi magát, azon kívül meg szomorkodni.
Mikor visszafelé ballagunk, már nem viháncol úgy, mint idefelé. Töpreng azon, amiket mondtam.

- Feljössz még? – kérdi, amikor a házuk elé érünk.


Érdekes, hogy ugyanaz a hangsúlya, mint legutóbb. Belém villan, hogy ostoba módon én értelmeztem akkor rosszul, mert egyszerűen elbizonytalanodtam magamban. Most már határozottan tudom, mit akarok. Mellette lenni mindig, ahogy a fogadalomban van: egészségben, betegségben, jóban és rosszban. Ha kell, most már bátran lemeztelenítem előtte testem és lelkem, így lehetünk csak igazán őszintén egymásé az összes gyengeségünkkel és erősségünkkel együtt.




Csendben osonunk be a szobájába, jól esik végre a meleg. A vetett ágya nagyon csalogató és örömöm nem ismer határt, amikor vetkőzni kezd és bugyiban, kistrikóban a paplan alá csusszan, azután várakozva rám néz.

- Nem jönnek majd be a szüleid? – aggódom, de ő csak nevetve megrázza a fejét.

Tétova mozdulatokkal lehúzom a zoknim, kibújok a pulcsimból és a pólómból, azután zavartan ránézek, majd az övemért nyúlok. Csak nem bújhatok a tiszta ágyába farmerban!
Szégyellősen letolom a nadrágot, és egy fekete boxerben feszítve izgatottan követem. Sakura somolyog a pirulásomon, és kényelmesen elhelyezkedik a karjaimban, arcát a mellkasomhoz nyomja. Tudom, hogy a vadul kalapáló szívverésem hallgatja.

- Megcsókolhatlak? – kérdem rekedten.

Azonnal csintalanság költözik a tekintetébe, és arcomat kezdi fürkészni.

- Megint én irányíthatok? – kérdez vissza cselesen.
- Úgy vettem észre, hogy az nekem általában jó – állapítom meg perverz vigyorral.
- Szóval csak azt tesszük, amit én akarok? – suttogja örömmel.
- Így van – hagyom jóvá a szabályokat.


Még hevesebb kalapálásba kezd a szívem, amikor kuncogva átcsúsztatja felettem az egyik combját és kihívó pózban rám ül. Szemei szerelmesen ragyognak, engem pedig nagyon boldoggá tesz, hogy mellettem ilyen biztonságban érzi magát. Érzéki lassúsággal húzza végig mutatóujját ajkaimtól a köldökömig, hogy elkezdje édes kínzásom.


- Most figyelni foglak ám! – közli pajzán mosollyal.


Csak tegye, – nevetek elszántságán – hiszen szívesen mutatom ki, mennyire szeretem.