Sakura

Annyira félek üldözőinktől, hogy még én is képes vagyok másfél órán keresztül futni az esőerdőben, ahol megjegyzem, nincs kitaposott ösvény meg semmi, így az utat is magunknak kell vágnunk. Pontosabban Sasukénak, de ez lényegtelen. Természetesen ő van legelöl, én pedig középre vagyok zárva, mint a gyenge fél, akit meg kell védeni. Ennél szánalmasabbnak nem is érezhetném magam, de „szerencsém” van, hála a vágtának nincs sok időm és energiám ezzel foglalkozni. Néha felhangzik egy-egy jaguár üvöltése, ami még inkább gyorsaságra sarkall minket, de hál’ Istennek eggyel se találkozunk.

Amúgy furcsa, hogy miután a fiúk elintézték az őröket, nem jött utánunk senki. Bár… gondolom nagyon meglepte őket a szökésünk és a behemótok többsége még aludt… Azért tényleg különös, hogy eddig zavartalanul menekülhettünk… végre valami jó hír, úgy tűnik, mázlink van!

Erre a gondolatra elmosolyodok, de a fáradtság hamar letörli a képemről a vigyort és rájövök, hogy nem bírom tovább az erőltetett tempót.

- Á-álljunk me-heg egy kicsit – lihegem kezemmel a térdemre támaszkodva, de tudom, hogy így kevesebb oxigént kapok, ezért ledőlök egy fa tövébe és hatalmasat szippantok, megtöltve tüdőmet éltető levegővel.

- Kelj fel, nincs időnk pihenni – veti oda nekem Sasuke szokásos „udvarias és kellemes” stílusában, de érzem, hogy nincs elég erő a lábamban ahhoz, hogy tovább tudjak menni. Bakker, már másfél órája megállás nélkül rohanunk! Még sosem csináltam ilyet, mit vár tőlem?!

- Nem… bírok – nyögöm fáradtan, mire ő rosszallóan összehúzta szemöldökét.

- Cöh… nem tudom, feltűnt-e, de valószínűleg üldöznek – feleli gúnyosan. A francba is, igaza van! Nem lehetek ilyen önző, ha most megállunk, lehet, holnap reggel megint a börtönben találjuk magunkat! Teljes lelkiismeret-furdalás vesz rajtam erőt, ezért a fáradtság ellenére is megpróbálok felállni. Ez viszont nem nagyon akar sikerülni, s félúton összerogyok. Naruto siet a segítségemre és rosszallóan néz Sasukéra.

- Teme, nem látod, hogy nem bír menni?! Úgyis éjszaka van, inkább keressünk egy biztonságos helyet, ahol alhatunk – kel védelmemre, majd átkarolja a derekamat és segít felállni.

- Nem… igaza van – suttogom halkan, most már együttesen érzek minden hatást, ami azóta történt, hogy Sasukéval találkoztam Iquitosban. Előtte lévő nap sem aludtam valami sokat, nem ittam kávét, felkavart a találkozás, aztán egész nap utaztunk vele együtt, utána az exem elrabolt minket és most épp szökésben vagyunk… Megjegyzem, jóval éjfél után jár már az idő… Így most az álmosság, a félelem, a kimerültség egységesen támad rám, és úgy érzem, menten leragad a szemem, de próbálok talpon maradni és menni tovább. Csakhogy nem túl jó eredménnyel, és egyszer csak elsötétül a világ, és én már alszom is…

Sasuke

Sakura kivételesen egyetért velem és tovább akar jönni. Ez magában nem lenne rossz, csak már alig áll a lábán. Bizonytalan léptekkel közeledik felém, kb. úgy néz ki, mint egy zombi. Egy álmos zombi. Egy másodpercbe sem telik és a térdei csődöt mondanak, ő pedig zuhan a föld felé. Én reflexszerűen utánanyúlok és elkapom, mielőtt még közelebbről megvizsgálhatná az ösvény hiányát… Amikor magam felé fordítom az arcát, hogy jól lehordjam a felelőtlenségéért, látom, hogy már alszik. Most komolyan, ki képes esés közben elaludni? Ja igen, ő. Fáradtan sóhajtok egyet, majd felveszem Pinkyt és ölben viszem tovább. Meglepően könnyű teste most az enyémhez nyomódik, ami elég érdekes dolgokat vált ki a sajátomból. Hirtelen elkap valamilyen forróság, amit sajnos úgy néz ki, Sakura okoz. Nem bírok rendesen gondolkozni és hirtelen le is dermedek, gyorsan Narutóhoz fordulok és átadom neki az alvó lányt. Ő kérdőn néz rám, mire én szűkszavúan válaszolok.

- Én vágom az utat – mondom neki és gyorsan visszafordulok, hogy utat törjek magunknak.

Nem telik sok időbe, mire találunk egy olyan részt az erdőben, ami nagyon sűrű, így nehéz észrevenni ottlétünket. Narutóval gyorsan összeszerelünk egy sátrat, amibe Dobe óvatosan berakja Sakurát, majd megegyezünk, hogy felváltva őrködünk, két óránként lesz a csere. Én vállaltam elsőnek. Egyrészt nem akarok Pinky mellé feküdni, csak mikor már olyan fáradt leszek, hogy észre sem veszem, másrészt pedig ki akarom tisztítani a fejem egy kicsit.

A sátrat három fa közé húztuk fel, ami nem kevés erőfeszítést igényelt, de sima ügy volt. Szerencsére Naruto nem olyan béna, mint amilyen hülye. Ez viszont nemigen mondható el Sakuráról, aki abszolút pancser, ráadásul a harcban is csak teher. Folyton figyelni kell rá, képtelen megvédeni magát… Cöh… szerencsétlen…

A terv viszont működött. A Neji hálószobás dolog nem volt bekalkulálva, de azt hiszem, így még hatásosabb, legalább látszott azon a seggfejen is, hogy meglepődött azon, hogy ott lát minket, így jobb az álcánk. Közel sem olyan nehéz becsapni őket, mint azt gondolná az ember. Láttam, hogy Pinky észrevett dolgokat, mivel elég könnyű olvasni az arcáról, de nem gondolnám, hogy gyanít bármit is. Nem vagyok idióta, a „fogságban” tökéletesen egyértelművé vált, hogy nem közömbös irántam. Persze ez várható volt. És mivel kedvel, nem fog rám gyanakodni, pedig nyilvánvalóan nem buta csaj, nagyon is okos, ezt elismerem. Nála ez fejlődött ki, a többi nem… A szerepemet tökéletesen játszom, és ez a továbbiakban is így lesz. Nem engedhetek meg magamnak hibát, ahhoz túl nagy a tét. Itachi élete mindennél feljebb való.

Bár nem látszik, mi vagyunk a legjobb testvérek a világon. Kiskorom óta felnézek rá, és tisztelem őt. Az apánk mindig vele foglalkozott, én pedig mindig utol akartam érni, hogy Apa engem is elismerjen. De végül nem volt erre szükség, mert mikor nekem adta a pisztolyát, megmutatta, hogy szeret. Aztán a szüleinket megölték… Mikor meghaltak, sokáig ő tartott el, de soha nem panaszkodott, a kapcsolatunk még szorosabbá vált, mint előtte, hiszen csak mi maradtunk egymásnak. És ez a rohadt mocsok, ez az utolsó gennyláda elrabolta őt. Akármit megteszek, hogy kiszabadítsam, csak életben maradjon, hogy együtt bosszulhassuk meg Orochimarut! És ettől semmi nem tarthat vissza, még egy könnyező zöld szempár sem…

Már elmúlik a szokásos felriadási időm, mikor Naruto kikóvályog a sátorból, hogy felváltson. Még nem érzem magam túl fáradtnak, de azért hagyom, had őrködjön kicsit ő is, bár tudom ez az egész felesleges.

Bemegyek a sátorba, ahol Sakura békésen szuszog. Olyan mélyen alszik, mint aki már hetek óta nem pihent. Cöh… ebből is látszik, hogy gyenge. Hirtelen felém fordul, s a nevemet motyogja:

- Sasuke… kun…

Kun? Eddig még sosem rakott névragot a nevem mögé, mikor megszólított. Hn… nem is olyan rossz az ő szájából… valahogy illik hozzá…

Már épp kérdezném, hogy mi van, mikor látom, hogy még mindig alszik és csak álmában beszélt az előbb. Hmm… velem álmodik? Akkor tényleg nem lehetek számára közömbös… Valamiért erre a gondolatra egy halvány mosoly kezd játszani ajkaimon, aztán elsimítok az arcából egy kósza, rózsaszín tincset. Így látszik, hogy kicsit túl magas a homloka, de jól áll neki. Egész szép lány… ha nem beszélne annyit és nem lenne olyan idegesítő, akkor még akár… á, nem, akkor sem. Különben is, most nem ilyesmivel kéne foglalkoznom. Amúgy sem érdekel…

Ezért elfordítom a fejem, hogy ne is lássam őt. Holnap sok megbeszélnivalónk lesz, amire jobb nem is gondolni, így inkább letelepszem mellé, s mikor párnát ér a fejem, azonnal elnyom az álom.

Sakura

Kellemes érzésekkel ébredek, amit részben az álmomnak köszönhetek. Álmomban Sasukéval voltam egy parkban, körülöttünk Sakura-fák voltak, amik szirmaikat hullatták. Sasuke végig mosolygott rám, nem gúnyosan, ahogy évente kétszer szokott, hanem kedvesen és biztatóan. Én is elmosolyodtam és megszólítottam.

- Sasuke… kun…

Ő továbbra is csak állt és mosolygott, ami melegséggel töltött el. Ezután nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak néztük a másikat, de így is tökéletes megértés volt köztünk. Közelebb lépett hozzám és egy tincset kisimított az arcomból, érintése nyomán kellemes bizsergés járt át, mintha igaziból is megtörtént volna. Aztán hosszú ideig, talán napokig is bámultam a szemébe, abba a két éjsötét tóba, amik húztak lefelé és én hagytam magam. Új helyszínen voltam, ugyanott, ahol az első vele kapcsolatos álmomban, együtt lebegtünk a fehér ködben és megint megmutatta, ahogy megszerzem a követ vele együtt, de aztán nem eltűnt, hanem rám nézett, én pedig megöleltem.

Sajnos ekkor véget ért az álom… Pedig szívesen maradtam volna még egy kicsit ott a kedves Sasukéval… Nem szívesen mondom ezt, de azt hiszem, nem teljesen közömbös nekem… Ami gáz, mert ő nyilván csak szán engem, amilyen haszontalan és szerencsétlen vagyok… kegyetlen világ…

Lassan kinyitom a szemem, látom, már világos van. Aztán végül észreveszem azt, ami pontosan a szemem előtt helyezkedik el… egy izmos mellkas… Eléggé megriadok, mert erre bizony nem számítottam, aztán feljebb nézek, hogy lássam ki az adoniszi testrész gazdája. Ajaj… pont amitől tartottam… Egy dús, fekete hajzuhatag borul a fejemre… És ha ez még nem lenne elég kellemetlen, a fej megmozdul, mire láthatom azt a két fekete szemet, ami most nem épp a kedvességtől csillog, sokkal inkább dühtől. Mit csináltam?

- Na végre. Azt hittem már, hogy halálra akarsz ölelni… - morogja morcosan, mire észreveszem, hogy teljesen rá vagyok csimpaszkodva, még a lábam is átvetettem a csípőjén… Már épp észbe kapnék és bocsánatkérések közepette leszállnék róla, mikor Naruto hirtelen berobban a sátorba és széles vigyorral az arcán üdvözöl minket.

- Jó reggelt, Álomszuszékok! Igazán sokat aludtatok! Sakura-chan, jobban vagy…? – kezdte el a kérdést Naruto, de hirtelen elakadt a szava, mert végre észrevett minket és a, khm, cseppet félreérthető pózt, amibe sikerült belemásznom… - Ja, bocs, nem akartam megzavarni semmit – folytatja, ha lehet, még szélesebb vigyorral a képén, mire persze én pipacsvörösre változom.

- Várj, Naruto, ez csak… öhm… félreértés. Nem történt semmi, csak… sokat mozgok álmomban, hehehe – mondom zavartan a tarkómat vakargatva, aztán én hülye, felállok a sátorban és nagy sebességgel beleütöm a fejem egy rúdba, amitől szépen visszaesek, na hova? Hát persze, hogy egyenesen rá Sasukéra! Ráadásul valahogy sikerült közben még meg is fordulnom, így most öt centi sem választja el az ajkunkat. Hirtelen, ahogy lenézek az övére nagyon elkezd vonzani, s mintha ő sem tiltakozna (vagy csak nem volt ideje feleszmélnie…), de persze Naruto megtöri a pillanatot.

- Hahaha! Ha ilyen volt az is, mikor először találkoztatok, sajnálom, hogy nem voltam ott! – mondja, miközben a hasát fogja a röhögéstől, amit se én, se Sasuke nem értékelünk túlzottan…

- Most már befoghatod… - dörmögi az Uchiha, miközben cseppet sem finoman lelök magáról, ő pedig kimegy a sátorból, egyedül hagyva kettőnket.

- Naruto… hogy lehetek ilyen szerencsétlen? – nézek reménytelenül barátomra, valami megnyugtató választ várva tőle.

- Na látod, Sakura-chan, ez bizony jó kérdés!

- Baka! – ütöm le, mire ő elkezd jajgatni. Mivel nincs kedvem ezt sokáig hallgatni, ezért kitessékelem gyorsan, behozom a ruhástáskát és átöltözök. Felveszek egy terepmintás shortot egy bézs színű ujjatlan felsővel. Esőerdőbe tökéletes. Még gyorsan befújom magam egy fél liter szúnyogriasztóval, aztán kimegyek, ahol éppen Sasuke öltözik nekem háttal, és csak egy világos térdnadrág van rajta… Persze azonnal észrevesz…

- Újabb letámadás? – kérdezi fapofával, megrovóan, és olyan vicces látványt nyújt így, hogy muszáj elnevetnem magam. – Mi olyan vicces?

- Semmi, semmi… az előbbit pedig nagyon sajnálom… - felelem nevetésemet visszafojtva, majd erőt veszek végre magamon és sikerül abbahagynom. De ekkor felém fordul teljes testével és meglátom póló nélkül is a reggeli izmos felsőtestet, ami kidolgozott, de nem túlzó. Alapvetően inkább vékonyabb, atléta termetű, keskeny csípővel és jó, széles vállal… a fenébe is… pont az esetem…

- … Hmm… - jön kicsit késve a szokásos válasz, de most nem érdekel a „bőbeszédűsége”, azon vagyok, hogy ne csorogjon a nyálam… 

Sasuke

Miután Sakura bocsánatot kér, visszagondolok az eseményre. Én arra keltem fel, hogy ő hirtelen megragadott és hozzám húzódott, aztán, ha mindez nem lenne elég, átvetette a lábát az ágyékomon. Férfiként ez nyilván nem volt túl kellemes élmény, legalábbis így, hogy nem nyúlhattam hozzá. És mindez egy órán keresztül… Aztán felébredt, természetesen újra alakított, és rajtam landolt… megint. Már majdnem megcsókoltam, de persze Dobe közbeszólt, Sakura pedig megint túl közel volt, így inkább elmentem. Cöh… még szerencse, hogy ott volt Naruto, így legalább nem csináltam olyat, amit később megbánok…

- Hmm… - válaszolok neki kicsit késve, cseppet elkalandoztak a gondolataim. Látom, hogy nagyon mereszti a szemét, mire rájövök, hogy félmeztelen vagyok, ami ilyen reakciót vált ki a nőkből. Mivel nincs kedvem a nyálát felszárítani, inkább gyorsan felveszek egy sötétkék, Uchiha-jeles pólót. A kezemmel gyorsan végigsimítok a hajamon… bár sosem szoktam…

Úgy tűnik, valamelyest visszanyerte az önuralmát, és immár nyugodt hangon megszólal.

- Beszélnünk kell – néz egyenesen a szemembe, én pedig biccentek egyet. – Naruto hol van?

- Itt vagyok, Sakura-chan – lép elő egy bokorból, miközben felhúzza a sliccét… - Csak dobtam egy sárgát.

- Naruto! Ilyet ne csinálj előttem! – üti el a szőkét két méterrel odébb. Ha ennyi ereje van, miért képtelen megvédeni magát?

- Jól van, Sakura-chan, csak ne bánts… - nyögi erőtlenül.

Öt perc után, mikor már leszedtük a sátrat, befújtuk magunkat szúnyogriasztóval és el is pakoltuk, végre össze tudunk ülni.

- Na jó… sok mindent kell tisztáznunk… Először is: Sasuke, te miért keresed a La muerte de la Rosát? – teszi fel a legevidensebb kérdést Pinky, tekintetét rám szegezve. Kicsit hiányzik a kun…

- Semmi közöd hozzá – felelem szemrebbenés nélkül, az egy órában volt időm gondolkodni mik lesznek a kérdések.

- Ne játszd most a jégkirályfit, tudnunk kell, miért akarod megszerezni – válaszol meglepően keményen. Még sosem mondott nekem nő ellent… Miután sokáig nem válaszolok, csak ennyit kérdez: - A kő hatalma kell?

- Nem – válaszolok neki őszintén. Engem ez a dolog nem érdekel, nem is hiszek ebben, csak a bátyámat akarom megmenteni. Ő biccent egyet, aztán folytatja.

- És mit tudsz? Van valami nyomod?

- Ismerem a legendát, de egyelőre nem tudom, hol lehet. Ti? – vonom fel a szemöldököm és kíváncsian várom a választ.

- Először is, mutasd a térképed! Ha összerakjuk a két felet, megkapjuk az egészet az utasítással együtt – mondja és várakozóan kinyújtja a kezét.

- Hn… - nyúlok hátra a táskámhoz, amiből előkotorom a fénymásolatomat és odaadom neki. Ő is előveszi a sajátját, majd izgatott hangon olvassa az utasításnak nevezett humbugot…

- „Medve irányú nagy folyam, Mögötte nő áll, S eléred az isten sugarát, Melynek mélyén vár már, Csak az találja meg, aki méltó, S elnyerte tetszését Istennek, S a kincset ott leled, ahol a szíved” – olvassa fel ünnepélyesen a még mindig eléggé értelmetlen szöveget, a végére már annyira fel van spannolva, hogy azt hiszem, mindjárt felsikolt. Legalább ez elmarad…

- Nem is rossz versike… De, Sakura-chan, ez meg mi a kibelezett rókát jelent? – kérdezi Naruto tőle nagy szemekkel, mint a gyerek, aki várja a nyalókát… Ám a válasz engem is érdekel, így inkább nem teszek megjegyzést.

- Jaj, Naruto, hát nem egyértelmű? A medve irányú nagy folyam nyilván az Amazonas, bár azt nem tudom, merre lehet a medve iránya, ilyesmiről nem maradt fenn semmi, ahogy ez a nőcskés rész is furcsa… de mindegy. Viszont akármit is jelentsen, világos, hogy igazunk volt Tsunade-samával, tényleg az Isten sugara nevű vízesésnél lehet valahol a kő! – mondja és mondja, de az utolsó pár szónak végre van értelme. Isten sugara vízesés… gyorsan előkapok egy Peru térképet a táskámból, de sehol sem találom ezt a vízesést. Kérdő tekintetemre Sakura válaszol.

- Csak a haurik hívták így, a mai neve, Cerro de Pasco – mondja, s egy pár másodperces keresgélés után meg is találom a délen lévő vízesést. Összehúzom a szemöldököm, ez elég messze van.

- Hosszú idő lesz eljutni ide. Mindig egész nap mennünk kell, de még így is beletelik majd egy…

- … egy hónapba, ha végig gyalog megyünk – fejezi be a mondatomat Sakura, mire pár pillanatra csend telepszik ránk. Ez tényleg nagyon hosszú idő, nem értem ezt a rohadékot, miért nem lophattunk akkor már tőlük egy kocsit is… cöh… biztos szívatni akartak.

- Be kell majd mennünk egy városba kocsit szerezni… - mondom, de Sakura megrázza a fejét.

- A városban könnyebben megtalálnak, ráadásul ezek a kocsik elég hangosak is és nyomot hagynak maguk után… így hamar ránk találnának – feleli szomorkás mosollyal az arcán, majd elsötétülő tekintetem láttán hozzáteszi. – Hát elég gáz ügy, de volt időm átgondolni… így a legjobb – folytatja, mire én végül beleegyezőleg bólintok, bár úgyse lenne más választásom. Az túl feltűnő lenne, ha túlságosan könnyelműnek mutatnám magam előttük… csessze meg, hogy mindig más szabályai szerint kell játszanom! Na majd ha meglesz a kő…

- Akkor gyalog megyünk. Először is nagyjából be kéne magunkat tájolnunk, hogy hol is vagyunk… dél arra van – mutatok bal kéz felé – így induljunk el arra, és ha valami dombszerűséget találunk, a tetejéről megállapítjuk a helyzetünket – mondom, majd lerakom a kezem, Pinky meg csak pislog, és dél felé néz. Először nem értem, mi a baja, de rögtön rájövök. Nők, semmi térérzékük…

- Jó, jó, de most már együnk valamit! Éhen halok! – fogja korgó hasát Dobe, mire én Sakurával egyetemben lemondóan sóhajtok egyet. – Most mi van?!

- Semmi, Naruto, igazán semmi – mosolyodik el a Haruno. – És hoztam instant rament is, nyugi. Tüzet gyújtunk és tíz perc alatt kész is – mondja, majd pakolja is elő a kaját, én meg Narutóval összeszedek pár száraz faágat a közelből, öngyújtóval meggyújtjuk, tíz perc múlva pedig valóban el is készül. Nem igazán szeretem a rament, de most elég éhes vagyok, és itt úgysincs sok választási lehetőségem, így hát gyorsan magamba döntöm az ételt. Én végzek elsőnek (mivel Naruto repetázik…), tehát sürgetem a többieket.

- Siessetek. A lényeg az, hogy ne időzzünk sokat egy helyen. Itt már így is túl sokáig voltunk. Valószínűleg már a nyomunkban vannak és a tűz maradványait gyorsan felfedezik – oktatom ki őket, mire rám néznek, mint két ijedt bárány, de nem igazán izgat, a lényeg, hogy működik, ők pedig magukba tömik a rament.

Ezek után elindulunk, s sok mérföldet megyünk némaságban. A terepet elég nehéz járni egyrészt a növényzet, másrészt a vadállatok miatt. A szúnyogriasztó szerencsére távol tartja a sokszor halálos mérgű dögöket, de mindenhonnan kolibrik vesznek körül, néha majombőgés hallatszik, de legalább a jaguárok eddig nem kerestek fel minket…

Már jó pár órája megállás nélkül gyalogolunk, mikor Sakura hirtelen felsikít. Hátrafordulok és látom, hogy egy méretes madárpókot sikerült felfedeznie.

- Fúj, fúj, pók! Szedjétek le, szedjétek le! Azonnal! – sikítozik, miközben egyre csak hátrál és persze nekem jön. Az ütközéstől hála Istennek végre elakad a szava és hátranéz, mire én sötéten pillantok rá.

- Ne hisztizz. Idegesítő vagy… - mondom neki, mire neki megremeg a szája és lehajtja a fejét. Az arckifejezéséből ítélve nyilván belátta, hogy igazam van, mert egy jó darabig nem hisztizik tovább. Még szerencse, hogy legalább a kígyókat nem vette észre…

Sakura

Folyton Sasuke szavai járnak a fejemben… Tényleg ilyen idegesítő lennék? Az előző után mondjuk nem csoda, hogy a fejemhez vágta, visszagondolva szinte nevetnem kell, olyan nevetségesen viselkedtem egy, bloah… pók miatt. De nem ez volt az első eset, hogy ezt mondta… Tudom, hogy van egy idegesítő oldalam, de… ennyire? És fáj, hogy Sasuke ilyen utálatosnak tart… nem akarom, hogy ilyennek lásson… Inkább próbálok nyugton maradni és nem észrevenni semmit.

Hogy ez sikerüljön, nem nézek semerre, hanem Sasuke hátára függesztem tekintetemet, és hát ugye rögtön feltűnik még ruhán keresztül is, hogy milyen izmos, ezért még csak nem is unalmas egyfolytában őt bámulnom.

Persze Naruto végig beszél útközben, fogalmam sincs, honnan van energiája egyszerre beszélni és ennyit menni, miközben én már eléggé elfáradtam, de nem merek szólni Sasukénak és tudom, hogy nem is lenne jó megállni. Akárhogy is, az exem üldöz minket, nekünk pedig sietnünk kell, ahogy csak tudunk. Meg kell szereznünk a La muerte de la Rosát még előttük… különben ki tudja, mi történik a világgal? Ha Orochimaru megszerzi ezt a hatalmat - már ha tényleg van hatalma a kőnek, de most már sokkal inkább hajlandó vagyok ezt elhinni – akkor ő fog uralkodni mindenen! Lehet, hogy egy idő után valaki megint immunissá válna, de hát a mai világban lehet, hogy akár tovább is lehet fejleszteni, vagy ki tudja? Egy ilyen gonosz ember nem kaparinthatja ezt meg soha… Te jó Ég, ez most nagyon úgy hangzott, mintha valami olyasmit mondtam volna: „A kezünkben a világ sorsa!”… És belegondolva, ez… ez tényleg így van. Hármunkon múlik most minden… Hogy lett az én kis unalmas életemből egyszeriben kalandfilm?!!

Délután egy körül megállunk egy gyors ebédre, aztán ahogy csak lehet, haladunk is tovább. Semmilyen dombbal nem találkoztunk eddig, ami elég szar eset, mert még mindig nem tudjuk, hol vagyunk. Egyszerűen dél felé haladunk, remélve, hogy mégiscsak szembejön velünk egy…

Így megyünk még vagy két órán át, mikor egyszer csak Naruto megböki a vállamat.

- Hé, Sakura-chan… az ott nem egy domb? – mutat jobbra, és Sasukéval együtt odafordítom a fejem. Elsőre nem látok ott semmilyen dombot, de aztán ahogy jobban megnézem, tényleg van ott egy nagyobb földkiemelkedés, csak a sűrű növényzet eddig eltakarta.

- Igazad van, Naruto – bólintok és rámosolygok asszisztensemre. Tudtam én, hogy érdemes elhozni!

- Menjünk! – adja ki Sasuke a vezényszót, aki egyébként nem tudom, mikor lépett elő főnökké, de úgy tűnik, vezérnek született. Na sebaj, ő is igazán hasznos tagja a csapatnak… Belegondolva, csak én nem vagyok az… már ha az okoskodást nem tekintjük jó dolognak…

Gyorsan felkapaszkodunk a dombra, de persze sokkal előrébb nem vagyunk, mivel a fák még mindig eltakarják előlünk a kilátást. Tétlenül bámulok magam elé, valami megoldást keresve, de az Uchiha megtalálja azt helyettem is.

- Te meg hová mész? – kiáltok fel neki a fára, amire elkezdett felmászni, és már elég magasan is jár.

- Nem nyilvánvaló? Csak innen állapíthatjuk meg, hol vagyunk – veti oda nekem félvállról és mászik tovább. Naruto gyorsan követi a példáját a mellette lévő fán, úgy tűnik, nem nagyon akar lemaradni barátja mögött.

Na jó… muszáj lesz. Veszek egy mély levegőt és elindulok a Sasuke melletti fához. Igazából elég jó megoldás, és ezeken a fákon annyi az ág, hogy még én is könnyedén fel tudok rá mászni. Úgy megörülök, hogy végre jutunk valamire, hogy még a tériszonyomról is megfeledkezek, s hamarosan beérem a fiúkat a fa tetején. (Útközben persze ügyeltem arra, hogy kikerüljem a rovarokat, a majmokra csúnyán néztem, így inkább hagytak, és szerencsére más nem nagyon tartott fel).

Amint felértem a lombkorona csúcsára, hihetetlen látvány tárult a szemem elé: az esőerdő pompás zöld palástja befutotta az egész tájat, bal kéz felől ott volt az Amazonas egyik mellékága, ami Marañon néven fut, jobb kéz felől, ami nekünk szükséges, maga az Amazonas széles árja.

Végre tudjuk nagyjából, hogy hol vagyunk. Igazából már csak az böki a csőröm, hogy a térkép utasításában mit értettek a medve irányon és a nőn, ami mögötte van. Régészi ártalom, hogy ilyesmiket is meg akarok tudni, de ez van.

- Sakura-chan, ugye az volt a térképre írva, hogy „mögötte nő áll”? – kérdezi Naruto izgatott hangon, s mikor ránézek látom, hogy alaposan el van pirulva.

- Igen, miért? Rájöttél valamire? – kérdezem eléggé kétkedő hangon.

- Azt hiszem, tudom, mire gondoltak… - mondja, s nyel egy nagyot. Ennek mi a baja? - Nézd csak ott azt a két dombot – mutat a távolban két szorosan egymás mellett fekvő, meglepően egyforma nagyságú dombra, amit eddig észre sem vettem.

- Mi van velük? – kérdezem tőle ártatlanul, fogalmam sincs, mire gondol.

- Hát tudod a nő… - mond csupán ennyit, a többit a kezével mutogatja el, amitől rögtön én is elpirulok. Még szép, mivel kb. egy percig formázza a mellkasa előtt a női mellet…

- NARUTO!!! TE KIS PERVERZ! CSAK NEM GONDOLOD, HOGY EGY ŐSRÉGI CIVILIZÁCIÓ ILYESMIRE GONDOL?!! – üvöltöm magamból kikelve, nem hiszem el, hogy már megint képes volt ilyen badarságot mondani. A haurik ismerték a matekot, a csillagászatot és még saját naptáruk is volt… ne mesélje be nekem senki, hogy ilyen módon jelölnének be valamit, ami ráadásul egy ősrégi kincshez vezet!!!

- Hn… pedig Narutónak valószínűleg igaza van… Az a két domb a folyó mögött van és nézzétek – mutat a másik irányba, mire én is és Naruto is az ellenkező irányba fordulunk. – Az a hegy ott tisztára úgy néz ki, mint egy medvefej – fejezi be, én meg besokallok. Igaza van… ezt nem hiszem el! Az tényleg úgy néz ki, mint egy medve! Ez lenne a „medve irány”? Most komolyan, normálisak voltak ezek a haurik?!! Talán nem is olyan véletlen, hogy megölték őket…

De nincs időm rendesen kijózanodni, Sasukénak hála, még csak most jön az igazi hidegzuhany…

- Persze nem csoda, hogy nem szúrtad ki azt a két dombot… hisz te nem rendelkezel még hasonlóval sem… Nem igazán lehetsz hozzászokva a látványához – mondja halálosan unott arccal, de azért egy gúnyos mosoly ott van a szája sarkában, amit nem bírna letörölni.

Folyton csak ez visszhangzik a fejemben: „Lapos vagy… lapos vagy… lapos vagy!” Ó, hogy az a…

- SHANNAROOO!!!!