Sasuke

Majd két ember odajön hozzám, s kikísér, mivel már előtte felálltam. Aztán bevezetnek az előző szobába, ahol Neji már vár. Végre megtudom, hogy mit tervez ez a rohadék…

Mikor belépek, tekintetemet egyenesen Nejire szegezem. Hogy merészeli?! Mégis mit jelentsen mindez?!

- Mi folyik itt? – kérdezem jegesen, semmilyen érzelmet nem árulok el, s látom, ezzel sikerül kicsit megzavarnom, de nyugodtan válaszol.

- Honnan ismered Sakurát? Hogy kerültél vele kapcsolatba? – kérdez vissza, de valamiért elégedett mosoly játszik ajkain. Most miért érdekli ez? Inkább azt mondja meg, hogy ÉN miért vagyok itt…

- Narutót ismerem a gimiből, de Sakurával… most találkoztam életemben először. Összefutottunk Iquitos repterén… - közlöm vele kicsit megszépítve a tényeket, de a lényeg attól még ugyanaz.

- A sors… - mormolja maga elé, mintha nem is nekem mondaná, aztán rám néz. – Micsoda szerencse! Minden a terv szerint halad…

- Terv? – nézek rá választ várva.

- Találkoztatok, most már ismeritek egymást. A célotok, hogy megtaláljátok a La muerte de la Rosát… így kereshetitek… együtt! – villantja rám gonoszan fogait, legszívesebben letörölném a képéről azt a vigyort. Mégis mi a francról beszél ez itt?

Naruto

Egy ideig szótlanul ülünk, de aztán eszembe jut valami. Mégis hogyan lehetne ez a fickó Neji? Ő nem is gonosz! Ezt feltétlenül meg kell kérdeznem Sakura-chantól!

- Sakura-chan, bocsáss meg – kezdem, mire értetlenül néz rám. Pedig olyan egyértelmű, mi a baj...

- Hn?

- Először azt hittem, hogy a fickó, aki elrabolt minket, az Neji, de rájöttem, hogy ő nem gonosz. Azért kísérteties a hasonlóság, nem? – kérdezem, mire ő megrökönyödve tekint rám. Most mi van? – Ő nem Neji, ugye?

- Nem, Naruto, ez nem Neji, csak a gonosz ikertestvére… - néz rám sötéten.

- Nem is tudtam, hogy Nejinek van ikertesója… - fejezem ki csodálkozásomat, mire ő először lemondóan, majd dühösen néz rám.

- Nincs is, te idióta! Ez Neji! És igen, gonosz… huh – sóhajt egyet a végén, majd fáradtan lesüti a szemét.

- Ó… sajnálom, Sakura-chan… tudom, hogy már nem szereted, de…

- De mi?! Nehéz lehet ráébredni, hogy az exed egy emberrabló, másodállásban pedig gyilkos?! – néz rám szikrázó szemekkel, de én közelebb húzódom hozzá, így már egymás mellett ülünk. Nagyon fel van dúlva, valahogy le kell csillapítanom…

- … de szörnyű lehet így csalódni benne… - fejezem be a mondatomat, s Sakura-chan nem bírja tovább, hanem kitör zokogásban. Bármit megtennék, hogy nevetni lássam… még a ramenről is lemondanék… egy napra.

- Tu-hudod, a-az a le-legrosszabb, ho-hogy én még a megcsa-csalás után is bí-bíztam benne és így… jaj, Naruto! – mondja a sírástól rázkódva, majd odabújik hozzám és ontja a könnyeket. Gyűlölöm látni, ahogy szenved… Valamit tennem kéne…

- És mi van azzal a lánnyal? Ő ki? – teszem fel a kérdést, miután lenyugszik egy kicsit, a választ pedig tűkön ülve várom. Ki az a szépség?

- Neji unokahúga… Hinatának hívják…

- Wow, szép név, illik hozzá! Hogy lehet, hogy egy ilyen lány ilyeneket csinál? Inkább randizhatna… mondjuk velem – nevetem el magam a végére, s hallom, hogy Sakura-chan is kuncog. Na, ez már valami!

- Cöh… lepaktálnál az ellenséggel? – kérdezi játékos hangon, most már szemmel láthatóan rendben van.

- Még szép. Most is bementem és mit kaptam? Rament – vigyorodom el, s a számban összefut a nyál… fincsi volt…

- Komolyan? – néz fel most rám, könnyáztatta, felduzzadt arca most hitetlenkedő kifejezést ölt magára.

- Bizony ám! Ha tudnád, milyen jóóó volt, nyamm! – mesélem neki, ő pedig a végén felnevet, de aztán elkomorul.

- És milyen információt adtál ki cserébe?

- Hát azt akarták tudni, hol van a kő, de…

- És te elmondtad nekik?! – néz rám úgy, mint aki mindjárt szívrohamot kap. Most mi baja van? Na mindegy…

- Hát hogy mondtam volna el, ha magam sem tudom? – nézek rá komolyan, mire ő megkönnyebbülten sóhajt egyet.

- Ja, tényleg, neked még nem is mondtam, mire jutottunk Tsunade-samával…

- Ejnye, Sakura-chan, ilyet elhallgatni előlem! – csóválom rosszallóan a fejem, de igazából örülök, mert így nem tudták meg elrablóink. Várjunk csak… hogy MI?! Tudja, hol van a kő?! – TE TUDOD, HOL VAN?!

- Psszt, Naruto… itt még a falnak is füle van… - csitít le, mire észbekapok.

- Ja, tényleg… És most mi lesz ezután? – kérdezem, mert ez érdekel. Az igaz, hogy itt jó rament csinálnak, de azért nem szívesen maradnék itt…

- Nem tudom, Naruto… nem tudom… - válaszol Sakura-chan, de aztán megnyikordul az ajtó, s belép Sasuke kifejezéstelen arccal. Egy pillanatra ránk téved a szeme, amitől elsötétül a tekintete, majd leül, jó távol tőlünk… Ezt megkínozták vagy mi van?

Sasuke

- Azt hittem megegyeztünk, hogy egyedül csinálom – pillantok rá jegesen, eszem ágában sincs elárulnom dühömet, az csak hátráltatna most… Ráér az még később is…

- Nos igen. Nem is megy veled senki a MI embereink közül… de Sakura nem az…

- Mégis miért akarjátok, hogy velem jöjjenek Narutóék? – kérdezek rá direkt inkább Dobéra, Sakurára most nem is akarok gondolni, ha lehet.

- Azért, mert Sakura kiváló régész, nagyban a segítségedre lehet… és persze segíthet kicsit felvidítani is, ha nagyon bánkódnál a bátyád miatt… már ha érted, mire gondolok… - húzódik ajka kaján vigyorra. – Volt időm kitapasztalni… - mondja, mire felfordul a gyomrom, s legszívesebben most azonnal agyonverném ezt a mocskot. Mintha engem érdekelnének Sakura… khm, szolgáltatásai… És nem hiszem, hogy Pinky is csak úgy belemenne, nem olyannak tűnik… Bár… ez a rohadék bizonyára igazat mond, hisz ő a volt barátja… Hn… nem néztem volna Sakurát ilyen könnyűvérűnek…

- Cöh… ha ennyire jó régész, akkor miért nem őt raboltátok el? – terelem a témát, egyben teszek fel egy magától értetődő kérdést.

- Sakura elég jó képességekkel rendelkezik, de hisztis… Egyedül ezt nem csinálná meg… és nem hiszem, hogy Naruto „éles elméjével” sokat javítana a dolgon. Orochimaru-sama téged… kitüntetett figyelmében részesít már kisgyerekkorod óta…

- Mi?! – kérdezem, most kihallatszik a hangomból a meglepettség. Mégis mit vájkál ez a kígyó az életemben?!

- Ó, ne érdekeljenek a részletek… A lényeg az, hogy ti ketten együtt alkalmasak vagytok megkeresni a La muerte de la Rosát… És ezt is fogjátok tenni…

- És ezt hogy gondoltad? Szabadon eresztesz minket mondván, „most éppen jó kedvemben vagyok”? – eresztek el egy gúnyos mosolyt, mire ő összevonja a szemöldökét, látom, nehezen uralkodik az érzelmein.

- Én a helyedben vigyáznék a nyelvemre… különben szeretett bátyád lakol meg – próbál fenyegetni, de lepereg rólam.

- Hiába próbálkozol… ha csak egy karcolás lesz rajta, akkor én nem fogom keresni azt a követ, és az ügyetek máris veszve van – vetem neki oda hanyagul, látom, alaposan sikerült felmérgelnem.

- Azt hiszed, pótolhatatlan vagy?! Hogy te vagy egyedül, aki képes megtalálni azt a követ?! Figyelj rám jól, mert csak egyszer mondom el: ha nem engedelmeskedsz, nem csak a bátyádnak, de neked is véged van, világos?! – sziszegi az arcomba, de én csak összehúzom a szemöldökömet, nem mutatom ki érzelmeimet. Ez a rohadék… Egyszer megölöm, az biztos! De addig kénytelen vagyok úgy fütyülni, ahogy ő mondja… A francba!

- Neji, bátyám, e-elég! – hallatszik egy vékonyka hang a hátam mögül, ami kissé lenyugtatja ezt a vadbarmot, de csak most veszem észre, hogy a nő is itt van. Hátrapillantok, s csak nagy nehezen hiszem el, hogy egy ilyen ártatlannak kinéző valaki képes ilyeneket tenni. Viszont nem sok figyelmet szentelek neki, s inkább visszafordulok Nejihez.

- És mi a szökési terv? Mert gondolom, el kell játszani, hogy megszökünk, ha nem akarunk gyanút kelteni bennük – nézek rá élesen, várom a választ, de már előre rosszul vagyok attól a szereptől, amit el kell majd játszanom…

- Pontosan, különben sosem lennének hajlandók segíteni neked. Meg kell őket győznöd, hogy velük vagy, és hogy hárman együtt gyorsabban megtaláljátok a La muerte de la Rosát.

- Ez menni fog – mondom, előre látom Dobe boldog arcát, amiért velük tartok. Hurrá…

- Helyes. Aztán… Sakuránál volt a térkép másik fele. Elvettem tőle, de mikor a cellátokhoz vezetlek titeket, olyan helyre rakom, hogy tudd, hol van, így egész térképetek lesz, ami szintén gyorsítja majd a keresés ütemét. Az ajtó zárja a lehető legegyszerűbb lesz, amit elméletileg a kis karatés trükkjeiddel könnyűszerrel fel tudsz törni… Bár… eddig kétszer kaptunk el, szóval nem túl sok érdemedről győződhettem meg – mosolyog rám gúnyosan, mire felvonom a szemöldököm.

- Megnézném, te mit csinálnál tízszer annyi emberrel, miközben a nőt is védened kell – Aztán meg még lesz bőven alkalmad, hogy megismerkedj az én „kis karate trükkjeimmel”, teszem hozzá magamban.

- Ó, milyen lovagias – gúnyolódik, de nem érdekel.

- És utána?

- Utána elszöktök. Útközben le kell majd vernetek néhány őrt a látszat kedvéért, de nem lesz túl sok, hogy közben a „nőt” is tudd védeni…

- Cöh… és mi lesz veletek? – kérdezem, mert valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy amíg meg nem hozom a követ, itt társasozzanak a föld alatt…

- Észrevétlenül követni fogunk titeket pár mérföldes távolságban. Orochimaru-samának az egész világban rengeteg föld alatti búvóhelye van, ahol meg tudunk húzódni. Természetesen Sakura térképéről is készítettünk fénymásolatot.

- És mivel üldözve leszünk, a tempónk is gyorsabb lesz… - fejezem be a gondolatot, s magamban átkozódok a terv fondorlatosságán. Ez a kígyó hihetetlen jól kitalálta… minden részlet gondosan meg van tervezve, mi pedig sakkfiguraként követjük utasításait, mert mást nem tehetünk. És nem szállhatok ki, mert akkor a bátyámat kinyírják… de Sakuráéknak sem mondhatom el az igazat, maradniuk kell, mert akkor gyorsabban meglelem a követ és hamarabb menthetem meg Itachit… Viszont egész idő alatt el kell játszanom, hogy egy oldalon állok velük… miközben Orochimarunak dolgozom… El kell őket árulnom, hogy megmentsem a bátyám… Hát legyen, Itachi élete fontosabb, mint egy kislány érzései…

- Akkor megbeszéltük – mosolyodik el Pinky ex-barátja elégedetten, én érzelemmentesen bólintok egyet. Neji csettint, mire visszajön a két őr, s elvezetnek, de az ajtóban még utánam szól.

- Ó, és egyébként milyen érzés elárulni a barátaidat? – kérdezi, hangjából kihallom a gúnyt.

- … Nem a barátaim… - válaszolok, majd kilépek. Végülis igaz, nem a barátaim: Narutóval már évek óta nem tartom a kapcsolatot, Pinkyt meg csak most ismertem meg… Ezek az emberek nem jelentenek számomra szinte semmit… Bármikor feláldozom őket Itachiért…

A szobába visszaérve látom, hogy Dobe és Sakura ölelkeznek… Cöh… jobb dolguk nincs? Úgy tűnik Sakura tényleg könnyűvérű lehet… Inkább elrántom onnan a tekintetem, s leülök tőlük a lehető legmesszebb…

Sakura

Sasuke rezzenéstelen arccal lép be a terembe, olyan, mintha nem is éppen megkötözött fogolyként lenne itt, hanem főnökként. Ránk néz, s az arca elsötétül, de aztán továbbmegy és leül a fal tövébe, a lehető legtávolabb tőlem és Narutótól, tekintete semmitmondóbb, mint valaha. Talán nem tetszik neki, hogy Naruto olyan közel ül hozzám? Vagy csak szeretném, ha ez lenne a probléma… Inkább távolabb húzódok a szőkétől, de a mozdulat során elfeledkezem a karomról, s rettenetes fájdalom nyilall bele, kicsit felszisszenek, de csak Naruto néz rám egy másodpercre aggódóan, Sasuke pillantásra sem méltat, hanem maga elé mered. A szemében sincs egy cseppnyi érzelem se, teljesen magába fordult. Vajon mit mondhatott neki Neji? Az előbbi után nem merem megkérdezni, mi a baja, de most még Naruto is észreveszi, hogy nincs minden rendben, így ő teszi fel a kérdést.

- Teme… minden oké?

- Hmm… - jön a „válasz”…

Aztán újfent csend borul ránk, de csak egy ideig, mert őrök jönnek be, s kivezetnek minket a teremből, hogy cellánkba kísérjenek. Még Neji is „megtisztel” jelenlétével… sajnos. Bevezetnek egy elég kezdetleges fabörtönbe, majd Neji még egy darabig szótlanul szemlél minket, utána elmegy. Miután eltűnik a látóhatárról (ami kb. két méter…) Sasuke teljesen megváltozva megszólal.

- Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen, ki kell szabadulnunk – mondja, mire én is, Naruto is meghökkenünk. Nem vártuk tőle azok után, amilyen eddig volt…

- És mégis hogy gondoltad ezt a megszökést? A kezünk össze van kötve, fegyveres őrök vannak itt mindenütt… sose jutunk ki innen – kezdek aggályoskodni, kötve hiszem, hogy csak úgy meg tudnánk lépni Orochimaru elől…

- Az összekötözésről ennyit – mondja, de nem értem mire gondol, míg a karját fura módon ki nem fordítja, s majdnem lehidalok: a kötélből kicsúsztatja a kezét. Nem hiszek a szememnek… Aztán odajön hozzám, s elkezdi kioldozni a kötelemet, de a művelet során megint fájdalom járja át kificamodott csuklómat.

- Áúú – nyögök fel, de nem igazán hatja meg, hanem durván letekeri a kötelet a kezemről, majd egy rántással helyreteszi a karomat. A művelet iszonyatosan fáj, de utána örömmel veszem észre, hogy a karom újra a régi. Kicsit mozgatom, forgatom ide-oda, majd mosolyogva, de belül a helyzetet furcsállva, felé fordulok.

- Köszönöm… - fejezem ki hálám, mire biccent egyet. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán érdekli, mi van velem, azt meg pláne nem, hogy ő fog segíteni…

Narutóról is leoldozza a béklyót, majd megszólal.

- Ami a börtönt illeti… nevetséges és szánalmas… A kellő alkalomban egy pillanat alatt, hangtalanul fel tudom törni a zárat, utána pedig csak ki kell jutnunk… - mondja elég meggyőzően, de én még mindig aggódok.

- És akkor mihez kezdünk? A térképet elvette, nem jutnánk mi sehova…

- Mikor átvittek a kisszobába, láttam egy termet, a táskáink ott voltak. Azonkívül… - és itt egy pillanatra megáll, hogy elégedett mosolyt öltsön magára – csak a te térképedet vették észre… az enyémet nem…

- Mi?! Neked is van? – csillan fel Naruto szeme, aki látom, izgatottan várja már a szökést. Mint egy kisgyerek, komolyan. Nem bírja felfogni a veszélyt? Egyedül én vagyok itt normális?

- Igen, a másik fele… valamint…

- Mi van még? – fakadok ki az Uchiha mondatának közepén. Én itt tiszta ideg vagyok, el sem hiszem, hogy ő közben ennyi mindent megfigyelt és még mindig ilyen higgadt…

- Láttam, hogy Mr. Seggfej hova rejtette a te térképedet… Itt van tőlünk egy karnyújtásnyira, mivel ott sosem keresnénk… de azt nem tudja, hogy én láttam, mikor odarakta… - fejezi be, szemmel láthatóan abszolút elégedetten… Egoista…

- Mindent kiterveltél?! – nézek rá kitágult szemekkel, mire ő bólint, de én még mindig nem tudom elhinni. És ami még rosszabb… felvetette előttem a remény lehetőségét. De nem merem megragadni, mert… mi van, ha nem sikerül? De ahogy ránézek Sasukéra, képtelen vagyok azt hinni, hogy nem tudunk innen elszökni… Olyan reményteljesen néz… egész máshogy, mint eddig… És ezek után már hárman keresnénk a követ…

- Akkor okés, irány a szökés! – kurjant feltüzelve Naruto, amivel egy kicsit felvidít. De még mindig olyan furcsa ez az egész nekem… Ilyen könnyen ki tudunk szabadulni? Neji ilyen gondatlan lenne? Nem olyannak ismertem meg… bár nem is Orochimaru elsőszámú emberrablójaként… 

- Van valakinél óra? – kérdezi Sasuke, mire én bólintok. Igaz, hogy pontatlan vagyok, de szeretem tudni, mennyit kések… – Éjfélkor, mikor már alszanak az őrök, elszökünk.

- Addig még van három óra – nyögök fel.

- Akkor várunk – feleli Sasuke, majd leül, s hidegen bámul maga elé, úgy, ahogy ezelőtt is tette.

Narutóval követjük a példáját, s egy sóhajtással én is lecsusszanok a földre. Nem beszélünk sokat, csak néha Naruto fejezi ki abbéli reményét, hogy azért jó lenne, ha összefutnánk néhány őrrel, akiket ő leverhet. Idióta! Inkább azzal törődne, hogy épségben kijussunk! Sasuke szinte meg sem mozdul egész idő alatt, úgy ül ott, mint egy szobor. Mint valami görög istenség… annyira helyes… Miért van az, hogy mindig a legbunkóbbak a leghelyesebbek?! Olyan igazságtalanság… De mondjuk… Sasukéban van valami… Valami, ami azt sejteti, hogy ő igenis… hát nem tudom. A jó szót nem használnám, mert valahogy sugárzik belőle, hogy képes átállni a rossz oldalra, de…

Régi sebek tették ezzé a jeges emberré… vajon milyen lehet igazából, álarc nélkül? És miért van az, hogy nekem még ez az álarc is tetszik? Vagy egy jobb kérdés: miért van az, hogy egy ilyen helyzetben épp Sasukéról filozofálok?! Talán azért, mert most olyan furcsán viselkedik. Eddig sem volt könnyű olvasni abban a sötét, gyönyörű szempárban, de most már egyenesen lehetetlen… Egy páncélt visel… és valamiért én tudni akarom, mi van ez alatt a páncél alatt…

Sasuke

Hát kész, a szerepemet elkezdtem. Meg kell tévesztenem őket, anélkül, hogy gyanút fognának… Látszólag velük vagyok… de Orochimarunak dolgozom… hogy én ezt mennyire utálom…

Sokáig ülünk cellánkban hangtalanul, csak Dobe szólal meg néha, de nem figyelek oda, mit mond. Csak arra tudok gondolni, hogy mi lesz ezután. Elszökünk simán, ez egyértelmű… de utána gyalog kell tovább mennünk. Visszaszerezzük a cuccainkat, lesz térképünk, s ha az élelmünk el is fogyna, az esőerdőben mindig tudunk kaját és vizet találni. De ez így sokáig tarthat… Nekem pedig nincs időm, meg kell mentenem Itachit! Nagyon ajánlom Nejinek, hogy Sakuráék tényleg tudnak segíteni, és nem pedig hátráltatnak majd, különben kétszer olyan fájdalmasan fogom kinyírni…

Miközben így gondolkozom, sötét árnyék telepszik arcomra, de próbálom eltüntetni, hogy a többieknek ne tűnjön fel, viszont még így is észreveszem, hogy Sakura figyel. Mégis mit akar?! Inkább hagyjon békén, nekem semmi közöm hozzá… Az is, amit elkezdett, mielőtt bementem volna Nejihez… minek törődik ez velem?! Nem az ő dolga, hogy mi van velem és nekem sincs rá szükségem… Az ilyen lelkizés a gyengéknek való, én nem szorulok rá egy félős kislány aggodalmára és szánalmára… Még hogy ő szán engem! Egyenesen nevetséges… Cöh… még mindig néz, de most hosszan visszabámulok a szemébe, mire elpirul és elfordítja a tekintetét… Hihetetlen, mennyire idegesítő…

Az idő elteltével egyre éberebbek vagyunk, kivételesen Naruto is. Sakura lassan már percenként nézi az óráját, majd egyszer csak nagy komolyan rám tekint, félős szemekkel. Nem bízik a sikerben, azt hiszi, nem tudunk kijutni… ha tudná! Én próbálok tőlem telhetően biztatóan visszanézni rá, nincs arra most szükség, hogy az aggódásával hátráltasson, még ha kijutásunk biztos is… Kérdőn felvonom a szemöldököm, még mindig őt nézve, mire egy aprót bólint, szemlátomást megnyugodott valamelyest. Szóval itt az idő…

Sakura

Sasuke felemelkedik a helyéről, s odamegy az ajtóhoz. A kilincsre üt egyet, de bármennyire hihetetlen is, szinte minden hang nélkül letörik a zár. Elképesztő… Annyira ámulok, hogy egy pillanatra megfeledkezek helyzetünkről, s legszívesebben odaszaladnék Sasukéhoz és megölelném, amiért ilyen ügyes volt, de aztán visszatérek a valóságba és rájövök, a neheze a szökésnek még csak most jön. Ekkor kiráz a hideg és megfogom a hozzám legközelebb eső tárgyat, vagyis Naruto karját és erősen megszorítom, de csak akkor engedem el, mikor egy picit felszisszen, majd a fülembe súgja:

- Ne félj, Sakura-chan, kijutunk, meglásd! – mondja bizakodóan, mire megnyugodok egy kicsit. Akárhogy is, be kell látnom, az idegesítő viselkedésemet félre kéne rakni egy időre, mert csak hátráltatni fog. Meg kell emberelnem magam, így nem leszek teher… és Sasuke sem fog utálni…

- Ne dumáljatok, inkább kövessetek! – parancsolja elölről Sasuke, mi pedig engedelmesen utánamegyünk. Azért erről a stílusról leszokhatna… akkor nem tűnne ennyire hatalommániásnak… Tényleg… vajon azért kell neki a kő, hogy általa hatalmat szerezzen?! Feltétlenül meg kell tudnom… miután kijutottunk…

Amint kilépünk, a cellánk melletti szekrényből előveszi a térképemet és odaadja nekem durván. Legszívesebben leordítanám, hogy „Hé, óvatosan, ez ősrégi!”, de inkább türtőztetem magam. Lassan átvezet minket néhány folyosón, majd rámutat egy ajtóra, ami előtt két őr ül. Szavak nélkül is értjük, hogy ott a cuccunk. Úgy érzem, most nekem kell cselekedni, a legkisebb lévén könnyebben el tudok osonni az alvó behemótok mellett.

Sasuke

Sakura megérti a hangtalan utasítást, s elkezd belopózni a két őr mellett. Már majdnem azt hiszem, hogy elcseszte a dolgot, s felébresztette őket, de ezt most kivételesen nem bénázza el. Még szerencse, hogy helyreraktam a karját, így legalább elbírja a cuccokat. Bár… nem egészen erre gondoltam, mikor azt csináltam, de most mindenképpen hasznosnak bizonyul. Gondolom fejben ő is levezette már, hogy nem tudunk kocsit szerezni, legalábbis egy jó darabig biztos nem, így remélhetőleg csak a legszükségesebbeket hozza el… Bár nem igazán bízom ebben, végülis ő is csak egy nő… Mondjuk az eléggé zavar, hogy a holmijaim között turkál… mi köze hozzá? Átlépi a személyes teremet… cöh, mindegy, jelen pillanatban ez megengedhető.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy a szerepemet jól játszom, megbíznak bennem. És a továbbiakban is ezt kell csinálnom… Lehet, hogy Pinky már tudja, hol van a kincs. Rossz beismerni, de valószínűleg a hasznomra lesz. Még a bénázása ellenére is… De nem tudom, az a rohadék miből gondolja, hogy mi jó csapat vagyunk… sikerült kiválasztania a legidegesítőbb személyt a világon, hogy dolgozzon velem… Még mindig nem szívesen csinálom ezt, egyedül akarom megkeresni a követ… és gyűlölöm a gondolatot, hogy pont ő jön velem…

Sakura sokáig elmarad, de úgy egy negyedóra után kilép, négy teletömött zsákkal a kezében. Ha jól látom, elhozta a fegyvereimet is… talán mégsem olyan szánalmas, mint hittem…

Sakura

Lábujjhegyen elindulok, s elérem az ajtót. Lélegzetvisszafojtva lenyomom a kilincset, s mikor az ajtó megnyikordul, egy pillanatra megáll a szívem, de szerencsére nem ébrednek fel. Óvatosan belopózok, s meg is látom a táskáinkat egy kupacban. Gondolom, autót nem tudunk szerezni, így gyalog kell majd mennünk, ezért csak a legszükségesebbet hozhatjuk magunkkal. Felveszem Sasuke hátizsákját, amiben találok térképeket, iránytűt, látcsövet, sőt, benne van a térképem másik fele is, amitől úgy fél percig nem tudok rendesen lélegezni, de aztán észbekapok, és még belerakok a zsákba Naruto táskájából egy csomó kaját és vizet. Mivel a célunkig még vagy 800-1000 km van hátra (bakker, ez rohadt sok!), így legalább húsz, de akár harminc napig is eltarthat az út. Úr Isten, mibe keveredtem én bele? Húsz nap az esőerdőben, kint éjszakázva, meg minden?! Legalább húsz nap összezárva Uchiha Sasukéval?! Meg fogok halni…

Miután sikerül kicsit összeszednem magam, elkezdem pakolni a második táskát, ruhákat rakva bele, a lehető legszükségesebbeket. Miután a sajátommal végzek, nem szívesen turkálok bele a fiúk holmijaiba. Pláne akkor fog el a röhöghetnék, mikor meglátom Naruto rókás alsóneműjét, és hát Sasuke ilyen jellegű cuccai között sem lehet épp pirulásmentesen pakolni, de sajnos nála semmi érdekeset nem találtam (pedig kerestem egy csomó ideig…), pusztán olyat, ami egyszerű, de jó ízlésről árulkodott… jellemző… Ha nem ismerném hideg természetét, könnyen előfordulhatna, hogy tökéletesnek gondoljam…

A ruhák elrakása kicsit több ideig tart, főleg pusztán két táskába való bepréselésük (egy nekem, egy nekik). Már mennék, de megpillantom Sasuke egy másik zsákját, s mikor felveszem, fémes csörrenést hallok, aztán pedig, miután belenézek, majdnem sokkot kapok. Ez egy egész hadseregre való fegyvert hozott! Úgy látom, alaposan felkészült az útra… Sóhajtok egyet, majd ezt a táskát is a kezembe veszem. Rakok el még egy kis pénzt, a sátrakat, aztán a cuccokat magammal cipelve, amilyen halkan csak lehet, kiosonok az ajtón és odaadom a táskákat a fiúknak.

- Mindent elhoztál? – néz rám Sasuke mélyreható pillantással, mire én bólintok.

Ezek után int a kezével, mi pedig követjük őt Narutóval. Egy ideig járjuk a folyosókat, hangtalanul, mint a betörők, de aztán rájövök valamire. Hisz azt még Sasuke sem tudhatja, hogy hol van a kijárat! Hát ezt nem hiszem el! Eltévedtünk!

- Sasuke, nem tudod, hol vagyunk, igaz?! – csattanok fel a kelleténél jóval hangosabban. Ez bizony nagy hiba volt… A folyosóról hirtelen nehéz léptek hangzanak és a lámpa is felkapcsolódik…

- Fenébe… - szitkozódik Sasuke, majd magához ránt, tenyerével betapasztja a számat, s behúz egy nyitott ajtón, Naruto követ minket. Teljesen hozzápréselődik a testem, mire én pipacsvörössé válok, s akaratlanul is eszembe jut az álmom… Amikor szintén így éreztem a közelségét és a leheletét a nyakamon… Amikor láttam, hogy együtt keressük a követ… Egy jel volt talán? Hát bejött… Viszont nem maradunk így sokáig, mert szinte rögtön úgy érzem, mintha áram rázna meg, s valószínűleg ő is, mert elhúzódik tőlem. Ez furcsa volt…

Közben az őrök elmennek az ajtó előtt, mi pedig fellélegezhetünk… legalábbis azt hisszük. Ugyanis hirtelen felkapcsolódik a villany, mi pedig rémülten fordulunk hátra… legalábbis én, Sasuke és Naruto hihetetlen, de inkább kíváncsinak néz ki.

De nem sokáig nézhetem az ő reakciójukat, mert a figyelmemet más vonja magára… HOGY A FENÉBE VOLTUNK KÉPESEK PONT NEJI HÁLÓSZOBÁJÁBA MENEKÜLNI?!! Ő eleinte értetlenül néz ránk, majd pár másodperc múlva felfogja a helyzetet, és megnyom egy gombot. Viszont nem tudom nem észrevenni azt a megrovó pillantást, amit Sasuke felé küld… mintha valamit elrontott volna… De valószínűleg csak sejti, hogy ő tervezte a szökést és dühös rá.

- Mégis mi a… - húzza össze szemöldökét Neji, mondjuk nekem reakciója kissé lassúnak tűnik, bár ez biztos csak a meglepettség miatt van.

Viszont most sincs időm sokáig gondolkozni, mert Sasuke megragadja a karom és kiráncigál a szobából, s nem telik sok időbe már üldöznek is minket. Körülbelül tíz, jól megtermett, izomagyú őr lohol utánunk, s néha hallatszik, ahogy elsütnek egy-egy pisztolyt. Úr Isten! Komolyan nem értem, hogy vagyunk még életben… Viszont ezek az idióták egyenesen a kijárathoz terelnek bennünket, s mikor megpillantom az „Exit” feliratot, hirtelen kedvem támad örömtáncot lejteni… csak most nem alkalmas. De akkor is, ez csodás! Már csak pár lépés és szabadok vagyunk!

Legalábbis azt hittem ilyen könnyű, de ez az idióta Naruto hátramaradt feltartóztatni az őröket… persze mi sem mehetünk el nélküle. A harc újra elkezdődik, én meg halálra izgulom magam, mert a fiúknál pusztán kardok meg ilyen kis késszerű izék vannak Sasuke táskájából, s mikor utoljára láttam, ezek még nem értek sokat a pisztollyal szemben. De nem sokáig aggódok, mert látom, hogy jól állják a sarat, s bár a fickók létszámban és fegyverben is előnyben vannak, lassúak és buták, s mire felemelik a pisztolyt, a fiúk kirúgják a kezükből, s begyűjtenek néhányat. Már nem félek egyáltalán, csak üres tekintettel nézem a harcot… és nem teszek semmit… haszontalan vagyok… megint… Csak állok és nézem, ahogy ők kockáztatják az életüket… és én képtelen vagyok segíteni…

Egy pár perc elég, és a fiúk lihegve visszafutnak hozzám (legalábbis Naruto liheg, Sasuke viszont úgy néz ki, mint aki éppen teázott…), majd elindulunk be az erdő sötétjébe.

Nem tudjuk, hogy hol vagyunk, nem tudjuk, mi lesz ezután… Magunkra maradtunk az ismeretlenben, miközben egy gyilkos üldöz minket, ráadásul még az esőerdővel is meg kell küzdenünk…

A La muerte de la Rosáért folytatott vadászat… elindult…