Sasuke

Miután felébredek, érzem, hogy valaki hozzákötözött egy székhez, a számba is kendőt raktak. Gyorsan felmérem a terepet. Egy kis szobában vagyunk, a falak nyirkossága alapján valószínűleg a föld alatt. A terem közepén lehetünk, s mivel az ajtót nem látom, ezért az valószínűleg a hátunk mögött van. Egyetlen lámpa ég a fejünk felett, igen erős fénnyel. Oldalra fordulok, látom, hogy Narutóval és Sakurával ugyanez a helyzet, de ők még nem ébredtek fel. Mégis hogy képzelik ezt?!! Ezek csakis Orochimaru emberei lehettek, néhányat felismertem még az első támadásomból, mikor először találkoztam azzal a fickóval… de engem minek kaptak el?! Én – akármennyire is gyűlölöm a gondolatot – most egy oldalon állok velük. Mégis mit akarnak? Csak nem Itachinak esett baja?! Ha csak egy haja szála is meggörbült, én mindet megölöm!

Sakura lassan ébredezni kezd mellettem, s óvatosan kinyitja a szemeit. Mint mindig (mondom ezt két találkozásos ismertség után…), most is olvasok a tekintetében. Először még álmosan pislog, majd felfogja a helyzetet és értetlenül néz körül. Tekintete megállapodik az enyémen, de én még mindig nem bírok másra gondolni, csak a dühömre, és egy idő után azt veszem észre, hogy fél. Én ijesztettem meg? Mindegy…
Gyorsan elfordítja a fejét, és végre észreveszi Narutót is, aki békésen hortyog a másik oldalán… Dobe is kész szerencsétlenség… Nem telik el sok idő, és ő is felébred, ugyanazt eljátszva a tekintetével, mint Sakura. Ezek aztán hasonlítanak… Csendben várakozunk, mivel nem is tehetünk mást. Én legszívesebben ordítanék dühömben, és kivételesen csak nehezen tudom rendezni az arcvonásaimat, de természetesen sikerül. Körülbelül tíz perc telik el, mikor nyílik a mögöttünk lévő ajtó. Lassú, megfontolt léptek közelednek felénk, majd a szemem sarkában megpillantok egy hosszú, barna hajzuhatagot, s nyomon követem, míg felénk nem fordul. A szemem összeszűkül, ahogy farkasszemet nézek vele. Hmm… ahogy sejtettem… ez ő, a fickó, aki elkapott. Azzal a furcsa, levendulaszínű szemével pökhendien, arrogánsan néz le ránk. Mégis hogy képzeli?! Miért kapott el engem is? Itachinak baja esett? Ezek a kérdések foglalkoztatnak eléggé erőteljesen, mikor hallom, hogy Sakura lélegzete elakad. Felé nézek, és látom, ahogy arca elsápad, s hitetlenkedő ábrázatot ölt magára. Mégis mi baja van? Mármint a nyilvánvalón kívül… Mert azon kívül is van problémája, mint mindig… Problémás csaj… Elkezd mocorogni, ami persze hiábavaló. Természetesen Naruto azonnal követi a példáját és próbál szabadulni, ugyanannyi sikerrel, csak zajosabban. Hülyeségük miatt lehiggadok, s a dühöm is az agyam egyik hátsóbb zugába vándorol. Most inkább kíváncsi vagyok, mégis mit akarnak? Nem kell sokáig várnom, mert megszólal.

- Tudjuk, hogy mindannyian a La muerte de la Rosát keresitek! Milyen kár, hogy nem fogjátok megszerezni… Mindannyiótokat kihallgatunk… egyesével – húzódik egy gonosz vigyorba ajka, Sakura pedig még inkább elsápad, bár szemében értetlenséget és dühöt találok.

Sakura

Neji? Mit keres ez itt? Miért néz így ránk? Mi köze ehhez az egészhez? … Miért? Annyi kérdés fogalmazódik meg bennem egy pillanat alatt, hogy szinte elvesztem a fonalat. De egyszerűen nem értem… mi köze ennek az egésznek Nejihez? És miért néz rám úgy, mintha idegen lennék? Egyáltalán hogy került ide? Érzem, ahogy egyre inkább elsápadok, és automatikusan elkezdek fészkelődni, hogy kiszabaduljak és megkapjam a válaszokat. Persze mindez felesleges, bár azért Naruto is próbálkozik. Sasukéra pillantok egy másodpercre, s mintha az előbbi őrült dühe most alábbhagyott volna, újra nyugodtan és hűvösen tekint Nejire. Ő lenézően néz ránk, majd megtöri a csendet.

- Tudjuk, hogy mindannyian a La muerte de la Rosát keresitek! Milyen kár, hogy nem fogjátok megszerezni… Mindannyiótokat kihallgatunk… egyesével – mondja, mire én még jobban elsápadok, de most a dühtől.

Ő! Ő eresztette ránk azokat a gerillákat, ő rabolt el minket! De honnan tud a kőről? Ő miért keresi? Mert nyilvánvaló, hogy az után nyomoz… és mire kellünk mi neki? És… várjunk csak! Hogy érti azt, hogy mindannyian a La muerte de la Rosát keressük? Az oké, hogy én és Naruto igen, de Sasuke… ő csak velünk utazik. Vagy nem? Hadd gondolkozzam! A kezdetektől fogva furcsa volt… olyan érzést keltett az emberben, mint aki tud a dolgokról. És furcsa volt akkor is, mikor Naruto majdnem kikotyogta… És ahogy kérdezősködött… és a furcsa kedves mosoly és barátságos viselkedés… Nem hiszem el! Minden jel arra utal, hogy ő is azt keresi! Végig kihasznált minket… Amikor erre gondolok, csüggedés és csalódás vesz rajtam erőt, de nem hagyom, hogy eluralkodjon. Akkora érzelmi kavalkád van bennem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni a jelenlegi helyzetet. Neji behívat öt megtermett fickót, akik leoldozzák a székekről Sasukét és Narutót, újra bekötözik a kezüket, és elviszik őket, így egyedül maradok Nejivel. Egy ideig farkasszemet nézünk, majd csettint egyet, mire bejön valaki, s egy lágy kéz kiveszi a számból a kendőt. Majd megjelenik mellettem egy nő, hosszú, fekete hajjal, és sokáig tart, míg rájövök, hogy ő Hinata, Neji unokahúga. Még csak úgy egyszer-kétszer találkoztam vele, s nem éppen olyan típusú embernek ismertem meg, mint aki embereket rabol el, hisz olyan félénk! Bár Nejiből sem néztem volna ki… Erre a gondolatra megint elönt a düh, s tajtékozva fújtatok.

- Neji, mégis mit jelentsen mindez?! Mi folyik itt? Azonnal mondd meg! – mondom követelőzően, miközben hangom hisztérikussá válik. Nem hiszem el, hogy ez velem történik…

- Elraboltunk, eddig világos, ugye? – kérdezi gúnyosan. Ezt az oldalát még sosem láttam…

- De miért?

- A La muerte de la Rosát keresitek… de Orochimaru-sama magának akarja a követ. Meg kell akadályoznom, hogy a tiétek legyen – válaszol nemes egyszerűséggel, mire én majdnem szívrohamot kapok.

- Orochimaru?! Te… ti Orochimaru emberei vagytok? – nézek most Hinatára is, s várom, hogy elnevesse magát és közölje, hogy ez az egész csak vicc.

- Okos kislány, mindig is az voltál – folytatja Neji, de bókját méregnek érzem.

- Miért? Miért dolgozol neki? – kérdezem hisztérikusan, teljesen értelmetlennek érzem ezt az egészet. Hiszen… hiszen Neji a barátom volt! Egy évig együtt voltunk és annyira szerettem… mi változott meg benne ennyire? Vagy mindig ilyen volt, csak én nem ismertem fel?

- Ahhoz semmi közöd. Inkább mesélj… mit tudtok eddig a kőről? – kérdez most ő, s arca olyan lenéző, hogy természetesen felmegy bennem a pumpa.

- Neked meg ahhoz nincs közöd! Engedj el, különben esküszöm, hogy ezt még nagyon megbánjátok! – fenyegetőzök, persze szavaimnak nincs túl nagy súlya jelenlegi helyzetemben. Valahogy egy székhez kötözve nem tud olyan hatásos lenni az ember…

- Na persze… Én a helyedben nem fenyegetőznék, mert nagyon megjárod – sziszegte az arcomba, s nyomatékosításként előrántott egy kést. Te jó Ég! Ez normális?! Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly a dolog… de ez itt élet-halál játék. Ezt végiggondolva, inkább taktikát változtatok.

- Neji… tudom, hogy nem épp békésen váltunk el… de neked az az egy év együttlét semmit sem jelentett?! Emlékszel, mikor abban a hatalmas esőben egy kamion ránk fröcskölte a vizet és két hétig tüdőgyulladásom volt, de legalább együtt voltunk és jól éreztük magunkat? Vagy mikor…

- Elég! – szakít félbe, a hangsúlyától elnémulok. – Nekem ez nem jelentett semmit, te csak a játékszerem voltál. Nem tudsz ezzel meghatni – suttogja komor arccal, de olyan élesen, hogy minden egyes szava jól hallatszik, s kiráz a hideg.

Mégis ki ez? Én ezt a férfit nem ismerem… Lehet, hogy megcsalt TenTennel, de ezt sosem hittem volna róla… És most ő is meg akarja szerezni a követ Orochimarunak. Ezt feltétlen meg kell akadályoznom…

- Sakura-chan, a térképed már nálunk van – szólal meg most Hinata, visszaterelve a beszélgetést eredeti medrébe. Hogy mi?! Náluk van?

- Milyen térkép? – adom a hülyét, még mindig reménykedve, hogy csak blöffölnek.

- Még most is csak az ostobát játszod… semmi értelme. Tessék, itt van – szólal meg újra Neji, majd előveszi a térképemet. Ó, hogy az a…!

- Add vissza! – követelem, persze eredménytelenül.

- Ó, szeretnéd? – vigyorog az arcomba, s meglóbálja előttem a pergament. Hogy lehet ilyen szemét?!

- És most mégis mihez fogsz kezdeni? Megölsz? – kérdezem most én gúnyosan, még mindig naivan, hogy biztos nem bántana.

- Hmm… talán – válaszol, mire bennem megáll a vér, s elsápadok. Valahogy nem úgy néz ki, mint aki viccel. – De egyelőre csak fogságban tartunk, talán még hasznunkra lehetsz – mondja, majd csettint egyet, és bejön két testőr. – Vigyétek ki, és hozzátok be a szőkét! – parancsolja, mire engem is leoldoznak a székről, újra bekötözik kezemet, s elvonszolnak egy másik szobába, ahol Narutóék vannak…

Sasuke

Öt hatalmas rohadék bejön ennek a szemétládának a parancsára, persze azért még alaposan összekötik a kezünket, majd kivisznek engem és Dobét, Sakura bent marad. Vajon mit árul el nekik? Mit tudnak ezek? Miért raboltak el engem? Egy közeli szobába visznek át minket. Hmm… úgy tűnik ez a hely valamilyen föld alatti bunker. Mégis mit keres egy ilyen az esőerdő alatt?!

A gerillák kimennek, mi pedig egyedül maradunk Narutóval a szobában. Látom, Dobe legalább annyira dühös, mint én. Bizonyára sokat jelent neki ez a Sakura… pedig csak egy hisztis csaj.

- Hja… Sasuke-teme, te tudod, mi folyik itt? – kérdezi tőlem, miközben azon erőlködik, hogy elszakítsa a kötelet, persze hiába, túl erős a csomó.

- Elraboltak minket… - mondom a nyilvánvalót, mire újra elönt a düh. Mégis hogy merészelték…!

- Szerinted mit csinálnak Sakura-channal? – kérdezi aggódóan.

- Nem érdekel – vetem oda félvállról, lényegesebb problémáim is vannak jelenleg, mint Pinky.

- Mi az, hogy nem érdekel?! Igaza van Sakura-channak, te tényleg bunkó vagy! – kiált, mire én meglepődök. Ezek rólam beszélgettek? Úgy teszek, mint akit nem érdekel, de azért megkérdezem:

- Ezt mondta? Cöh… ő meg idegesítő…

- Csak azért, mert ő nem olyan jeges, mint te, attól még jófej! És sokkal bátrabb és ügyesebb, mint gondolnád!

- Hmm… - hümmögök. Nehezen hiszem el erről a lányról, hogy bátor lenne, de azt még nehezebben, hogy ügyes. Tuti, hogy nem az…

- Tényleg! – fordul felém teljes testével Dobe, mint akinek most jutott eszébe valami. – Te a La muerte de la Rosát keresed?

Már megint azt kérdezte, amire nem akarok válaszolni…

- Hn… - mondom, és érzem, ahogy összeszűkül a szemem. – Közöd?

- Szóval igen? De jó! Mi is! – mondja vigyorogva, mire megjelenik a képzeletbeli vízcsepp. Ennyire még ő sem lehet sötét… - És miért keresed?

- Nem a te dolgod! – válaszolok erélyesen, mire azonnal befogja a száját.

- Huh… pont olyan makacs vagy, mint Sakura-chan… - mosolyodik el lágyan, mint aki valami szép emléket idéz fel. Mégis miért hasonlít ahhoz a kétlábonjáró szerencsétlenséghez? Semmiben sem hasonlítunk…

- Cöh…

- Tudod, ő azért akarja megkeresni, hogy megmentsen egy felbecsülhetetlen ereklyét. Azt akarja, hogy majd évek múltán a gyerekek tanuljanak róla és az egész világból csodájára járjanak a kőnek… - kezdi el, mire én elfordítom a fejem, de azért fülelek. - … De azt nem akarja, hogy akárki ilyen irtózatos hatalom birtokába jusson. Végig tudott Orochimaruról és a veszélyről… de nem hátrált meg. És ez a fő célja, hogy segítsen az emberiségen… - folytatja, mire én visszafordulok felé meglepődve, de arcomon nem tükröződik érzelem. – Sakura Haruno egyszerűen… elképesztő… - mondja, s ekkor kapcsolok.

- Hn… csak nem szereted? – kérdezem, mire ő még komolyabban néz a szemembe, ami tőle azért szokatlan, s válaszol.

- Én nagyon tisztelem Sakura-chant… Ő az egyik legjobb barátom. Igen, szeretem őt, de nem úgy. Gimi után… az emberek semmibe vettek engem, és sokáig nagyon magányos voltam. Hosszú idő után Sakura-chan volt az egyetlen, aki foglalkozott velem, felkarolt, munkát adott. De nem vagyok szerelmes belé, ha erre vagy kíváncsi, Teme – fejezi be furán, cinkosan vigyorogva, én pedig valamiért megkönnyebbülök.

Hogy szerelmes legyen Sakura… kibe is? Sakura Harunóba? Miért idegesített ez a gondolat? Végülis Naruto a legjobb barátom, akármilyen pancser is… jobbat érdemel. Igen, ez volt a bajom. Viszont úgy tűnik, ilyen veszély nem fenyegeti Dobét…

De egy valami azért meglepett… Pinky tud arról a kígyóról és a fenyegetéséről? És mégis eljött, hogy megkeresse ezt a követ? Most komolyan bátor, vagy csak ennyire hülye?

Ezen gondolkozom egy jó ideig, mikor is kinyílik az ajtó és Sakurát hozza be rajta két testőr. Lelökik a földre, rosszul esik, összekötözött kezére huppan, s az arca fájdalmasan megrándul, de meg se nyikkan. Hmm… Eközben Narutót talpra állítják, s elkezdik vonszolni kifelé… Klassz, akkor még később tudom meg, mégis mi a fenét csinál ez a barna hajú seggfej!

Sakurára nézek, aki időközben a falhoz vonszolta magát, s leült a tövébe, velem szemben. Sokáig fájdalmasan mered a karjára, majd felnéz, s gyanakodva méreget.

- Szóval végig tudtad – mondja, tekintete szúrós, de nem hat meg, hanem ugyanúgy nézek vissza rá.

Naruto

Ez a két melák visszavisz abba a szobába, ahol az előbb olyan jót aludtam, s most Sakura-chan volt pasija néz velem farkasszemet. Sosem bírtam különösebben a fickót, elég savanyú képe van.

- Naruto Uzumaki, ugye? – kérdezi tőlem, mire én bólintok.

- Mégis mit akartok? – kérdezem, de megkordul a gyomrom. – Izé… nincs véletlenül egy kis ramenetek? – nézek rá reménykedve, mire Neji, vagy hogyishívják furcsán néz rám, de mögülem csilingelő kuncogás hallatszik. Hátrakapom a fejem, s belemeredek a leggyönyörűbb szempárba, amit valaha láttam. A lánynak hosszú, éjfekete haja van és olyan színű szeme, mint Nejinek, csak sokkal szebb. Amikor észreveszi, hogy nézem, elpirul. Ez furcsa… nem értem…

- Hinata, hagyd abba! – parancsolja Neji, mire a Hinatának nevezett lány lesüti a szemét. A francba, pedig még elnéztem volna!

- Igenis, Neji bátyám! – mondja engedelmesen. Várjunk csak! Ezek testvérek? Bár szó, ami szó, tényleg hasonlítanak… csak Hinata sokkal jobban néz ki!

- Cöh… mondták, hogy idióta vagy, de hogy ennyire? – folytatja Neji felém fordulva. Mi, ez most kiről beszél?

- Ezt meg hogy érted?! – csattanok fel, mert rájövök, hogy senki sincs mögöttem, akinek mondhatta volna.

- Úgy, ahogy mondtam. De mindegy, mit tudsz a La muerte de la Rosáról?

- Hát tudom, hogy valami hülye indián megölte a saját lányát, és…

- Nem a legendára vagyok kíváncsi! – csattan fel, mire én értetlenül pislogok.

- Akkor mire?

- Hol van a kő? – hajol az arcomba, mire nekem támad egy ötletem.

- Megmondom, ha ehetek egy tál rament! – válaszolok, majd büszkén kihúzom magam, amiért ilyen jót eszeltem ki.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is kérj – sziszegi az arcomba, én meg majdnem megfulladok a leheletétől. Úristen, Sakura-chan hogy bírta vele?!

- Én viszont így nem emlékszem. Csak egy tál ramen, és rögtön gyorsabban forog az agyam! – mondom, mire ő lemondóan sóhajt, csettint egyet, egy fickónak a fülébe súg valamit, az kimegy, majd tíz perc múlva visszajön, kezében egy tál, gőzölgő ramennel… Éljen! Hmm… de finom illata van!

- Kötözzétek ki a kezem, hogy tudjak enni – mondom nekik, de erre Neji felhördül.

- Még mit nem, hogy aztán elszökhess, mi?! Hinata, etesd meg! – parancsol rá a szépségre, mire az rákvörös lesz, de azért odajön. Mivel visszaültettek a székre, ezért lehajol hozzám, s a pálcikákkal pironkodva feltekeri a tésztát. Ennek mi baja van? Na mindegy, mert nagyon jól csinálja, s nem telik bele öt percbe sem, kész is vagyok, nyami! Finom volt, meg kell hagyni! Miután végeztem, Hinata gyorsan eltűnik a szemem elől, bár amennyire én láttam, úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Itt a föld alatt elég rossz a levegő, el kéne járnia sétálni… én szívesen elkísérném!

- Nos, remélem most már megoldódott a nyelved! Hol van a La muerte de la Rosa? – sziszegi újra az arcomba a kérdést Neji, mire én értetlenül nézek rá.

- Honnan tudjam?

- Hogy mi?!

- Nem tudom, ez van. De hála a ramennek, emlékszem rá, hogy nem tudtam soha – vigyorodok el a mondat végére, mire Neji dühösen fújtat és elkezd üvöltözni.

- Vigyétek vissza, ennek semmi haszna sincs! – parancsolja, mire az őrök felállítanak, s a karomnál fogva visszaráncigálnak a másik szobába. Most meg mi a baj?

Sakura

Az őrök bedobnak egy szobába, s miközben esek, a szemem sarkából látom Sasukét. Helyes, legalább számon tudom kérni. Viszont rosszul esek, és hatalmas fájdalmat érzek a karomban. Azt tudom, hogy csontom nem tört, mert nem hallottam reccsenést, de valószínűleg kificamodott. Próbálom szótlanul tűrni, de arcom megvonaglik. Majd az őrök távoznak, én pedig nehezen a falhoz vonszolom magam és leülök a tövébe, Sasukéval szemben. Közben az őrök kihurcolják Narutót. Istenem add, hogy semmit se áruljon el!

Egy ideig még megkötözött, kificamodott karomra nézek, majd felpillantok Sasukéra. Szóval ő is azt keresi. A La muerte de la Rosa után nyomoz, s mikor rájött, hogy mi is, rögtön és gyanúsan barátságosan beleegyezett, hogy velünk jön. Furcsa, inkább azt gondolnám róla, hogy egyedül próbálná megszerezni… De mire kell neki? Csak nem… csak nem a hatalomra fáj a foga?! Így méregetem, majd megszólalok.

- Szóval végig tudtad – töröm meg a csendet, s próbálok minél ellenségesebben nézni rá, amihez minden színészi tehetségemet be kell vetnem, de végül sikerül. Ő szintén szúrósan tekint vissza, de egyébként arca érzelemmentes, már-már közömbös, ami jelenlegi szituációnkban majdnem vicces. Sokáig nézünk farkasszemet, de én minden egyes másodperccel veszítek a haragomból, képtelen vagyok dühösnek lenni rá. Éppen ezért inkább folytatom. – Miért nem mondtad, hogy te is a követ keresed?

- Semmi közöd hozzá – feleli fagyosan, tekintetét elfordítja.

- És miért akarod megszerezni?

- Nem a te dolgod – néz vissza rám, látom, hidegvérét semmivel sem lehet megtörni. De jó nekem…

- Ó, köszönöm tartalmas válaszaidat, most aztán sokkal jobb lett minden – fordítom el a fejem most én, s duzzogva bámulom a koszos, nyirkos falat. Hihetetlen, hogy semmivel sem lehet megtörni, de a legjobban azt utálom, hogy még bírom is ezt benne…

Végtelennek tűnő másodpercek után úgy érzem, nem bírom tovább ezt a fojtogató csendet, és a feszültséget, muszáj megtörnöm a némaságot.

- Szerinted Neji most mit fog csinálni velünk? – nézek rá, mire ő összevonja a szemöldökét.

- Neji? A barna hajú fickó, aki elkapott? Te ismered? – néz most rám, érzelmeit, mint mindig, most is jól takarja, ezért fogalmam sincs, mi jár a fejében, minek érdekli ez annyira. Bár ha belegondolok, valószínűleg én is elcsodálkoznék azon, ha kiderülne, hogy az ember, aki elrabolt, a társam exe…  

- Neji Hyuga… a volt barátom – mondom neki, s szégyenkezve lesütöm a szememet. Sasuke nem éppen az az ember, akivel meg akarom beszélni a magánéletemet…

Sasuke

A volt barátja?! Ez most komoly?! Ennyire rossz ízlése van a csajnak? Akkor valószínűleg én még szóba se jöttem nála… Nem mintha érdekelne… De az azért meglepő, hogy egy bűnözővel járt… valahogy nem néztem volna ki belőle, olyan kis ártatlannak tűnik…

- Te egy seggfej emberrablóval jártál?! – adok hangot hitetlenségemnek, persze minél közömbösebben.

- Nem tudtam, hogy ilyen… én nem ilyennek ismertem meg… - válaszol, s úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Már nem is kéne meglepődnöm azon, hogy milyen szánalmas…

- Cöh… végül is amilyen szerencsétlen vagy, nem csoda, hogy egy ilyenbe akadtál bele… - vetem oda neki gúnyosan, mire még inkább úgy tűnik, hogy bőgni fog.

- Kedves vagy, mint mindig… - suttogja maga elé halkan, de mivel rajtunk kívül nincs senki a szobában, a csendben tisztán hallom minden egyes szavát. Hihetetlen, milyen érzékeny… Lehet, inkább hagyni kéne, nem akarom, hogy sírjon.

Újra csend telepszik ránk. Ő a fejét lehajtva bámul maga elé, én őt nézem. Olyan törékeny és sebezhető… Gyenge és idegesítő… mi az, amit nem értek ebben a lányban? Mi az, ami miatt érdeklődök iránta? Nem tudom elhinni…

Megmoccan, majd egy apró sikoly hagyja el ajkát, s fájdalmasan tekint karjára. Most én töröm meg a csendet, bár nem értem, miért…

- Megsérült a kezed?

- Mit érdekel az téged? – kérdez vissza dacosan, már megint annyira más, mint egyébként.

- Gondoltam megkérdezem, ha egyszer már olyan kedves vagyok… - felelem, a mondat végére gúnyosan elmosolyodok, s olyat tesz, amire nem számítok: nevet.

- Ó, te aztán fejlődőképes vagy! Persze az Uchiha klán mindig is híresen tehetséges volt – néz rám most hosszú idő óta először, s mintha élet tért volna a szemébe.

- Honnan tudsz az Uchiha klánról?

- Régész, így történész is vagyok, emlékszel? – tekint rám most már egész vidáman, amitől én furcsán feszélyezettnek érzem magam.

- Nem így értettem, te idióta. Honnan tudod, hogy Uchiha vagyok? – kérdezem, mire lehervad a mosoly az arcáról.

- Idióta?

- A kérdésemre válaszolj! – sürgetem, mire ő valamiért megforgatja a szemeit, majd rám tekint.

- Naruto mondta – rándítja meg a vállát, s elnéz, mintha titkolna valamit. Mégis mi mindent mondott el Naruto? Áruló…

- Cöh…

Még pár másodpercig csendben vagyunk, majd felém fordul, az arca piros színben játszik. Hn… most mi van?

- Sasuke… ami a gyerekkorodat illeti… - kezdi el, mire én felkapom a fejem. Naruto tényleg mindent kikotyogott?! Ezért még kapni fog…

De nincs időm rámordulni Sakurára, mert ekkor megjelennek az őrök, s bevonszolják Narutót. Majd két ember odajön hozzám, s kikísér, mivel már előtte felálltam. Aztán bevezetnek az előző szobába, ahol Neji már vár. Végre megtudom, hogy mit tervez ez a rohadék…