Sakura

Lassan magunk mögött hagyjuk Iquitost, a város zajait, a mosolygó embereket, és elindulunk dél felé, az esőerdőn át, új taggal kiegészülve…
Az út ezen a rengeteg növényen át vezet, legnagyobb meglepetésemre nincs kiépített betonút, így rengeteget zötykölődünk. Ez, plusz Sasuke jelenléte eléggé… felkavaró és zavarbaejtő élmény. Ő nem beszél sokat, hozzám hasonlóan inkább csak hagyja, hogy Naruto dumáljon, csak akkor szólal meg, ha kérdezik. (Persze, mielőtt Naruto elkezdene beszélni, befal egy nagy csomag rament…) Út közben próbálok nem nézni rá, de néha nem bírom megállni és vetek Sasukéra egy pillantást a visszapillantó tükrében. Néha rajta kapom, hogy engem vizslat. És nem az, hogy elkapja a tekintetét, (vagy az amúgy sem túl biztonságos útra figyel…), hanem mélyen belenéz a szemeimbe egy hosszú másodpercre és csak utána fordul el. Ilyenkor sajnos rendszerint elpirulok és inkább én is a másik oldalra fordulok és bámulom a csodás tájat, Naruto hangjával a háttérben. Éppen egy ilyen szemtalálkozós esetnél teszi fel asszisztensem a kérdést:

- Egyébként karatézol még? Emlékszem, régen majdnem olyan jól harcoltál, mint én – mondja hencegve a szőke, miközben Sasukéra vigyorog. Ő még egy pillanatig rám néz, majd gúnyosan mosolyogva Narutóhoz fordul.

- Csak majdnem? Akkor én miért úgy emlékszek, hogy folyton legyőztelek? – villant egy arrogáns, büszke mosolyt.

- Nem is – mondja durcisan a szőke, mint egy kisgyerek. Mivel nincs kedvem hallgatni a hisztijét, ezért az úton most először megszólalok. (Ennyit arról, hogy nem fogok beszélni…).

- Te karatéztál? – kérdezem, de rögtön meg is bánom, hangomból csak úgy árad a kíváncsiság. Sasuke megint rám tekint, azokkal a végtelen sötét szemeivel.

- Még most is. Van egy stúdióm, abból élek – mondja kurtán. Látom, bőbeszédű, mint mindig.

- Tényleg? – szól közbe most a szőke is. – És mi van Itachival? Régen nagyon bírtam – folytatja Naruto.

Itachi? Az meg kicsoda? Mivel jómagam is elég… érdeklődő vagyok, (sajnos meg kell állapítanom, hogy többet akarok tudni Sasukéról), ezért hangot is adok tudatlanságomnak.

- Ki az az Itachi? – nézek Sasukéra, de az most a távolba mered, és nem épp úgy néz ki, mint aki válaszolni fog. De nem kell sokáig várnom, Naruto a segítségemre siet.

- Ő Sasuke bátyja. Szóval Teme – fordul megint az említetthez – mi van vele? Jól van?

-… Még él – válaszol furcsa hangon, a szavai kissé gunyorosak, de hangja üres. Mégis mi lehet a testvérével, hogy ilyen furcsa reakciót váltott ki Sasukéból?

Sasuke

Hihetetlen, hogy ennek az ostobának mindig sikerül a lehető legrosszabbat megkérdeznie. Kezdem azt hinni, hogy nem volt olyan jó ötlet velük jönni. Még néhány perc és Dobe az őrületbe kerget. De meg kell nyugodnom. Nem árulhatom el magam, nem tudhatják meg, miért vagyok itt és hogy mi a küldetésem célja. A pinkyre nézek, engem vizslat, kérdések vannak a tekintetében. Cöh… ki akar deríteni dolgokat, mi? Azt lesheti… Nem bízhatok meg benne, nem is akarok tudni róla. Elkapom a pillantásom és hogy elhagyjuk a beszélgetés – vagy inkább Naruto monológjának – ezt a fonalát, témát váltok.

- És te mivel foglalkozol Dobe? – nézek rá, tökéletesen érzelemmentesen. Nem igazán érdekel a válasz, de amíg nincs szó a bátyámról és rólam, addig jó. Sakuráról meg inkább próbálok tudomást sem venni.

- Én Sakura-chan asszisztense vagyok – válaszol, mire én felhúzom a szemöldököm. Asszisztens? Valahogy nem gondolnám, hogy Narutóhoz illene a papírmunka… De akkor mit dolgozhat a pinky?

- Én régész vagyok. Azért is jöttünk ide nyaralni, mert ez olyan… ősi hely – válaszol mosolyogva és én akaratlanul is észreveszem, hogy milyen szép a mosolya és hogy milyen jól áll neki. De egyébként nem számít.

Mindenesetre a mosoly ott marad az arcán, de most már inkább diadalmasnak látszik. Biztos azt hiszi, hogy sikerült kitalálnia egy jó fedősztorit az ittlétükre.

Sakura

Büszkén mosolygok, most már biztos, hogy nem gyanít semmit. Eleve nem tudhat a La muerte de la Rosáról, de ha mégis sejtett valamit (és sajnos valamiért van egy olyan érzésem, hogy tényleg így volt), most már van egy jó indokunk, miért vagyunk itt Narutóval. Ha csak nem ő is a kő után nyomoz, nem tudhatja, miért vagyunk itt. Márpedig ez lehetetlen. Ezt végiggondolva egy újabb elégedett mosoly terül el az arcomon.

- A régészek naphosszat ülnek egy gödör felett és milliméteres cuccokat tanulmányoznak órákon át… ugye? – fordul felém maró gúnnyal. Hogy az a…! Mi az, hogy nem tiszteli a munkámat?! Hiszen ez egy olyan jó és érdekes dolog! Felfedezni a múltat, eloszlatni a homályos pontokat, mi ennél jobb? Nekem ez a hivatásom, és most, hogy megszerezhetjük a La muerte de la Rosát, még inkább örülök. Szóval csak ne beszéljen így a régészetről!

- Részben. Máskor meg világraszóló felfedezéseket teszünk, amik alapjaiban rengetik meg az addigi ismereteket – válaszolok epésen.

- Hmm… - jön az újabb „szépen és bőven kifejtett” válasz, mire vágok egy fintort. Ha folytatja ezt a hümmögést, akkor komoly beszélgetéseknek nézünk elébe… na nem mintha akarnék vele beszélgetni… vagy esetleg megismerni őt… netán közelebb kerülni hozzá… áá, dehogy… Csak… öhm… mindig érdekelt a… pszichológia is és ő egy érdekes esetnek tűnik… mindössze ennyi, semmi több.

Milyen kár, hogy ezt a heves szívverésem valamiért nem akarja elhinni!

- Teme, nem is gondolnád, Sakura-chan milyen jó a szakmában! Az egyik leghíresebb régész Japánban! – mondja Naruto, miközben büszkén pillant rám, én meg kissé jobban kihúzom magamat, bár elpirulok kissé. De most legalább Sasuke is látja, hogy nem csak egy bénaság vagyok, hanem egy híres régész is… az azért nem hangzik olyan rosszul…

- Hmm… - Már majdnem megjósoltam, komolyan. Jelenleg nem sok választ el attól, hogy megkérdezzem: „Japánul is beszélsz, vagy csak hümmögni tudsz?”. Próbál nagyon titokzatosnak és rejtélyesnek tűnni… és jól is megy neki, ez benne a legszomorúbb…

Sasuke

Híres régész? Akkor megvan az ok is, hogy miért keresik a La muerte de la Rosát. Egyszerűen haza akarják cipelni valami múzeumba. Jó, ez igazán nem egy fontos ok. Nekem sokkal lényegesebb ürügyem van arra, hogy megtaláljam azt a szart. Aztán visszamegyek, kiszabadítom Itachit, bosszút állok és kész is! Megy majd ez, mint a karikacsapás!

De hogy ez a csaj régész? Annyira nem tudom elképzelni egy ilyen pancserről, hogy bármit is megtaláljon… Ha csak belegondolok az első találkozásunkba… szánalmas… Miért törődök én egy ilyen idegesítő lánnyal? Az idegeimre megy… Narutóval együtt… Alig várom már, hogy este legyen, akkor majd leválok tőlük. Az biztos, hogy ezekkel együtt én el nem töltenék egy éjszakát… Habár… van rá esély, hogy náluk van a térkép másik fele… aminek igen csak nagy hasznát venném… Hmm… támadt egy jó ötletem, mégis velük maradok éjszakára…

A gondolatra egy elégedett mosolyba rándulnak ajkaim, majd hozzájuk fordulok.

- Nincs nálatok egy térkép Peruról? Kéne keresni egy várost, ahol megszállhatunk éjszakára – mondom nekik kedves hangnemben, mire a pinky megint furcsán néz rám, mint mikor bejelentettem, hogy velük megyek. Csak nem gyanít valamit?

Sakura

Sasuke megint kedves… ez gyanús. Nem tudom, mit rejteget előlünk, de hogy nem teljesen tiszta a srác, az biztos. Mégis mi járhat a fejében? Ha belenézek azokba a végtelen tavakba, semmit sem tudok kideríteni belőlük, a szeme sem tükröz semmi érzelmet… egyedül az a furcsa csillogás van benne… Csak tudnám, min jár az agya!

- Van, persze. Sakura-chan, elővennél egyet? – ajánlja fel boldogan Naruto, látszik rajta, hogy őszintén örül, amiért segíthet. Bár én is ilyen optimista lehetnék ezzel a pasival kapcsolatban! Mindenesetre engedelmeskedek a kérésnek és előkotorok nagy nehezen egy Peru térképet a táskám egyik eldugott zsebéből. Aztán kihajtom és megnézem… ilyen nincs!

- Mi van már? – kérdezi Sasuke türelmetlenül, előbbi kedvessége persze valahova elkóborolt… Úgy látom, nem szeret sokat várni arra, amit meg akar kapni/tudni…

- Nincs… nincs város a közelünkben! Száz kilométeres körzetben egyedül Iquitos található, de gondolom, oda már nem akarunk visszamenni. Most mi lesz?! – kérdezem hisztisen. Nem akarok kint éjszakázni! Az esőerdőben vannak bogarak és kígyók… és bogarak! Nem, nem, nem!

Sasuke rám néz, felvonja az egyik szépen ívelt szemöldökét és lemondóan tekint rám, mint aki csalódott. Hopsz… nem kéne neki máris a legrosszabb énemet mutatni…

Sasuke

Először hitetlenkedve pillantok rá, mert nem hiszem el, hogy nincs egy város se a közelben. A nők és a nem létező tájékozódási képességük… De aztán tekintetem átváltozik lenézőbe, hála Sakura hiszti rohamának. Tudtam, hogy hisztis…

- Hadd nézzem meg én is azt a térképet! – kiáltok neki hátra.

- És ezt mégis hogy gondoltad? – kiált vissza. Valami megint határozottan változott benne. Most olyan követelőző. Cöh… mintha velem ezt eljátszhatná…

- Mássz át! – válaszolok neki, majd magamnak eleresztek egy gúnyos vigyort. Aki a villamoson nem bír megállni a lábán, attól nem várhatok el többet se…

- Hogy mi?!

- Jó, inkább álljunk meg egy kicsit – javaslom, pontosabban inkább parancsolom. A visszapillantóban látom, hogy megnyugodott. Jellemző…

Így leállunk, és ezek ketten összedugják a fejüket, hogy mit csináljunk. Nekem elég volt egy pillantás a térképre, hogy lássam: Sakura sajnos nem tévedett, tényleg nincs se egy város, se egy falu, se semmi a közelben.

-… de az úgy nem lesz jó, menjünk inkább… - hallom a lány hangját, ahogy tervezget. Nem tudom, ezek mégis mit akarnak kezdeni ezzel a sok felesleges maszlaggal…

- Kint éjszakázunk – mondom nekik tárgyilagosan, ezzel véget vetve a vitának. Ilyen egyszerű az egész. Nem is tudom, mihez kezdenének ezek nélkülem…

- Hurrá! Majd csinálunk tábortüzet, kísértet sztorikat mesélünk és eszünk egy csomó rament! – kurjant vigadozva Dobe, majd elmegy a kocsikhoz, így már hallótávolságon kívül van. Ez tényleg nem változott…

- De… de… olyan sok a bogár… és a kígyók és… - kezd el nyafogni Sakura, de nem bírom sokáig.

- Nem érdekel – vetem oda neki félvállról, majd hátat fordítok neki.

- Miért mondod ezt? – kérdez vissza meghökkenve.

- Röviden? Idegesítő vagy… - mondom neki, mire arcán megjelenik újra az a kifejezés, mint első alkalommal, mikor otthagytam. Ez van, ne hisztizzen, más választása úgy sincs.

Sakura

Szavai újra késként hasítanak a szívembe… Ilyen idegesítő lennék? Úgy tűnik… Én tudom, hogy néha nehéz bírni velem, pláne most, hogy annyi minden felkavart… Teljes káosz uralkodik most bennem és kezdem azt hinni, hogy nem tudom irányítani…

Majdnem kicsordulnak a könnycseppjeim is, de visszatartom őket, nem akarom, hogy Sasuke még ennél is szánalmasabbnak gondoljon.

- Már esteledik, jobb, ha nem megyünk tovább. Itt verjünk tábort, holnap folytassuk az utunkat – mondom csendesen, halkan Naruto mellé lépve. Érzem magamon a tekintetét, nem érti, hogy mi van velem… a legszomorúbb az, hogy én sem…

Naruto

Ahogy lenézek Sakura-chanra, látom, hogy valami nagyon nem stimmel vele. Máskor olyan energikus és pofonokat sem rest osztani, ha valami nem úgy megy, ahogy ő akarja. Ezt már megtapasztaltam… De most olyan… törékeny és halk… Mi lehet vele? Valaki vagy valami bántotta? Ááá, azt csak észrevettem volna! Vagy esetleg… csak nem Teme mondott neki valamit?! Amilyen, kinézem belőle! Még a rament sem szereti annyira, nem is értem, mitől a legjobb barátom…

Ránézek, hogy megbizonyosodjak arról, ő csinált-e valamit Sakura-chan ellen, vagy sem. Aha, aha… hát ez fura. Olyan meglepetten néz Sakura-chanra, mint akit elfelejtettek kiszolgálni Ichirakunál. Na de akkor most ő tette vagy nem? Meg kell tőle kérdeznem feltétlenül… Mert ha bántani merte Sakura-chant, velem gyűlik meg a baja!

Érzem, hogy Sakura-chan megmozdul mellettem, felemeli a fejét és egyenesen Sasuke szemébe néz. Már megint egymást bámulják… de még Teme is… ilyen nincs. Mégis mi van ezzel a kettővel? Lemaradtam valamiről??

Sasuke

Ilyen nincs! Ez az idegesítő csajszi már megint kiszámíthatatlan… Most szóltam le, hogy miért ilyen kényes, erre meg megint önként bevállalja, sőt, ő maga javasolja, hogy maradjunk itt éjszakára… Miért csinálja ezt mindig? Először elmeséli a… találkozásunkat, most meg ez… Valami nem stimmel vele, az biztos. Próbálok nem meglepett arcot vágni, és természetesen sikerül is. Tudom, hogy érzelem nem tükröződik az arcomon, de belül… nem egészen ez a helyzet… Miért nem értem ezt a csajt? Akárhogy is… ritkán kerül az utamba olyan rejtély, amire nem jövök rá azonnal… hmm… meg foglak fejteni Sakura…

Odabólintok neki, jelezvén, hogy egyetértek az éjszakai itt maradásban, ergo maradunk is. Ajkaimon újra megjelenik egy mosoly, kisebb kihívást észlelek… és én mindig is szerettem a kihívásokat…

Sakura

Mi van? Nem értem… bólint, aztán elmosolyodik? Mégis mi a fenét csinál ez? Megint rajtam nevet? Vagy csak örül, hogy beadtam a derekam… á, nem hiszem, ő nem az a fajta. De akkor mégis miért viselkedik ilyen… megfejthetetlenül? Nem értem… Minden srác hülye, bizarr dolgokkal, de ő… túltesz mindegyiken… együttvéve…

Még pár másodpercig bámulunk egymás szemébe, én zavartan, ő pedig… olyan… nem is tudom hogyan. Érzelmeket, igen, érzelmeket vélek felfedezni a szemében! Piros betűs nap! Először is ott van a megszokott gúnyolódás, aztán… talán… némi izgalom? Ennek semmi értelme! Én ezt nem értem, a könyvekben mindig olyan jól látják az érzelmeket egymás szemében a szereplők, nekem ez miért nem megy? Nekem csak a régészkedés maradt…

Mindenesetre nem vagyok hajlandó a továbbiakban megszólalni, megint sikerült neki megsértenie… egyenesen belém gázolt. Tudom, hogy tudok idegesítően viselkedni, de… én nem akarom, hogy ő ezt tudja. Azt akarom, hogy a jót lássa meg bennem, azért hogy… ööö… nem azért, hogy megszeressen, természetesen nem, hanem… ööö… azért… azért, mert… mert én szeretek jó benyomást kelteni az emberekben! Igen, ez az, pontosan ezért! Hát persze… és a Mikulás most Hawaiion nyaral…

A kocsikat „leparkoljuk” egy félreesőbb helyre, ahonnan viszont könnyű kitolatni, a sátrakat pedig felállítjuk. Pontosabban Sasuke adja az utasításokat, mi meg kénytelen-kelletlen követjük. De azért legalább ő is segít… Mindegy, akkor is egy kis hímsoviniszta, parancsolgatós fickó… de olyan jól áll neki…

Én magamnak tett ígéretemhez híven meg sem szólalok egész idő alatt, de egy óra némaság után kezdem megunni. Egyszerűen képtelen vagyok sokáig haragudni Sasukéra… Akármilyen bunkó is, és akármennyire is fájt, amit tett, mind a kétszer… már nem bírok rá haragudni. Van egy… nem is tudom… egy kisugárzása, valami olyan, amit ha az ember egyszer megérez… szerintem képtelen elfelejteni. Már eleve, ha csak az arcát látjuk, jó sokáig nem fogjuk elfelejteni… de így! Miért kellett megéreznem ezt? Olyan, mintha megbűvölt volna. Ezért, miután felverjük a sátrakat, végtére is megszólalok.

- Már csak a tűz hiányzik, tűzifát kéne gyűjteni – nézek a fiúkra várakozóan. Addig oké, hogy a szabadban alvásba beleegyeztem, de hogy még az erdőben is barangoljak, ráadásul sötétedés után, na az kizárt.

- Öhm… én inkább… - kutat a fejében Naruto valami értelmes kifogás után, de nem jön össze neki, ezért ott marad bambulva, a száját tátva. És ha belerepül valami bogár?!

Sasuke csak halkan, lemondóan sóhajt egyet és megszólal:

- Majd én megyek. Dobe, ha már ennyire beszari vagy, legalább a pinkyt védd meg – löki oda neki félvállról és már indul is be az esőerdőbe. Hogy mi?!

- Pinky?!! – kiáltok fel dühösen, legszívesebben most behúznék neki egy hatalmasat. Mégis mi az, hogy pinky? Inkább értékelné a természetes bájaimat!

- Te fested rózsaszínre a hajad. Szerintem találó – feleli egy gonosz vigyor kíséretében. Hogy letörölném arról a tökéletes arcáról…!

- Mi az, hogy festem?! Ez eredeti, száz százalékosan! – kiáltok, szememet valami köd fedi be és már nem sok választ el a tettlegességtől. Ó, hogy az a…!

- Hn… - jön a nagy válasz, ami csak még inkább felhúz. Nem elég, hogy megsért egyszer, ami a szívemig hatolt, még a hajammal is szívatnia kell?! Tetejébe még hümmögés is van?! Na ne!!!

- Teme… szerintem menjél… - nevetgél zavartan Naruto. Sasuke kérdőn felvonja a szemöldökét (nem elég feltűnő, hogy cseppet mérges vagyok?!), majd megrándítja a vállát, hátat fordít és bemegy az erdőbe… Ez a szerencséje…

Miután végre eltűnik az alakja, dühösen odacaplatok egy nagyobb kőhöz és duzzogva leülök rá. Ez a Sasuke olyan bunkó és szemét és… még sorolhatnám, de akkor itt kéne ülnöm holnap reggelig. Miért pont én? Ez a kérdés egyre gyakrabban merül fel bennem. És ami még fontosabb: hogyhogy még mindig nem bírok rá haragudni? Az előző érzelem már el is szállt, a helyén némi… ööö… valami maradt.

- Naruto, ez a Sasuke nagyon bunkó! – nyavalygok szőke barátomnak, aki időközben letelepedett mellém.

- Tudom, de attól még ő a legjobb haverom – mondja ellágyult mosollyal az arcán. Bennem akaratlanul is még inkább fellobban a kíváncsiság. Tudni akarok Sasukéról.

- Naruto… mégis miért ilyen? Semmit sem tudok róla, még a vezetéknevét sem… És, ha egy ideig együtt maradunk én szeretnék többet tudni róla… ööö… csak hogy tudjam, hogy kezeljem – mondom, de a mondat végére elpirulok kissé. Vajon miért…?

- Sasuke Uchiha, az Uchiha klán leszármazottja.

- A híres harcos kláné?! – tör fel belőlem a történész. Az Uchiha klán a császár kegyeit élvezte mindig is, ők voltak az uralkodó „személyi testőrei”, ők ügyeltek a rendre és a biztonságra. Mondhatni a kor rendőrei voltak. Híresek voltak eszméletlenül erős és tehetséges ninjáikról, a klán képességei messze felülmúlták a legtöbb harcosét. És Sasuke is karatézik… ezek után (bár amúgy is) képzelem, milyen jó…

- Igen. De talán azt nem tudod, mi lett a klánnal a 21. századra – mondta Naruto tőle szokatlan rejtélyességgel, mintha nem akaródzna neki elmesélni a történetet. Csakhogy jóval kíváncsibb vagyok, mint azt hinné, nem engedem, hogy abbahagyja.

- Mi történt?

- Teme csak tíz éves volt akkor. Már akkor is ismertük egymást, ezért emlékszem. Nem voltunk jóban, mindig lenézett engem…

- Már tíz évesen is… - jegyzem meg magamnak suttogva.

- Tessék?

- Semmi, semmi, folytasd, kérlek – mondom neki, de magamban hozzáteszem, hogy remélem, kihagyja a felesleges rizsát.

- Egy éjszaka betörtek hozzájuk… és a szüleit megölték… - mondja fojtott hangon, és érzem, ahogy lassan könnybe lábad a szemem. – A bátyjával, Itachival együtt nézték végig… ő is akkor még csak tizenöt éves volt… A többi rokonuk már meghalt. Mikor új császárt választottak, már nem tartoztak az új uralkodó kegyeibe, és valahogy az egész rokonságuk meghalt hirtelen… képzelem, mi történt…

- Ez szörnyű… - suttogom halálra váltan, soha többé nem fogom tudni okolni semmiért…

- Igen. Gyanítják, hogy a szüleiket is a császár emberei ölték meg, de akkor ott a kérdés, hogy őket kettejüket miért hagyták életben?

- És mi lett velük ezután? – kérdezem, szemeimből már patakokban folynak a könnyek.

- Kénytelenek voltak egyedül nevelkedni. Itachi állás után nézett, ő tartotta el a kisöccsét. Sasuke pedig elkezdett karatézni… Meg akarja védeni azt, ami fontos számára. És tényleg majdnem olyan jó volt, mint én! – fejezi be egy dicsekvő mosollyal, de úgyis tudom, hogy csak azért mondja, hogy felvidítson. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szörnyű múltja van… most már érthető, hogy miért ilyen rideg. Istenem, annyira sajnálom! Én meg itt mindenféle rosszat gondolok róla! Bár bunkónak akkor sem kéne lennie… Mégis, sose nézném ki ebből a srácból, hogy ő meg akar védeni olyat, ami, vagy aki neki fontos. Hiába mondta el ezt Naruto, nem sokkal többet sikerült megfejtenem a jelleméből. Az indítékait most már ismerem, de a személyisége… az még mindig rejtély… Szeretném megfejteni őt, szeretnék segíteni neki… azért, hogy… ööö… hogy ne érezze magát rosszul. De kötve hiszem, hogy megengedné…

- Értem – sóhajtok, de ekkor egy zajra leszek figyelmes. Mintha valami mozogna a bokrokban. Úristen! Mi van, ha egy vadállat? Meg fogunk halni!

- Naruto… te nem hallottál valamit? – kérdezem fojtott hangon, remélem, csak a képzeletem játszik velem. De aztán újra hallom a neszt, mintha valami súrlódna a földön. Talán egy kígyó? De akkor miért ilyen hangos?

- Most, hogy mondod tényleg… én is hallok valamit… Ááá, eljöttek értünk az UFO-k!!! – kiált kétségbeesetten, mire nekem még ebben a helyzetben is megjelenik az a bizonyos vízcsepp. Legalább arra jó volt, hogy egy kicsit lehűtsön…

- Még, hogy UFO-k, te idióta! – vágom fejbe, mire ő elkezd siránkozni, de én csendre intem. Újra ez a zaj… Majd hirtelen húsz-huszonöt hatalmas férfi áll körülöttünk, nem hagyva menekülési utat. Gondolkozni sincs időnk és ránk rontanak. Naruto hősiesen küzd és le is terít jó párat, de túl sokan vannak. Egyikük most felém fut, mire én megragadom az első tárgyat, ami a kezeim közé kerül, ami nem más, mint egy öklömnyi kő, és mivel mást nem igen tehetek vele, hozzávágom a fickóhoz. A szikladarab pont az arcát találja el, a reccsenésből ítélve valószínűleg eltört az orra. De nem sokáig élvezhetem ki a győzelmemet, mert hátulról kezek ragadnak meg, s miközben rúgkapálózva, harapva, karmolva kétségbeesetten próbálok kiszabadulni, egy sikoly hagyja el ajkamat…

Sasuke

Végre megszabadulhatok ettől az idegesítő csajtól. Örülök, hogy távol lehetek tőlük, legalább addig sem kell elviselnem őket. Az erdő nagyon sűrű, minden lépésnél meg kell küzdenem az előrejutásért, de jó ez így… legalább levezetem a feszültséget.

Mindenesetre már nem sokáig kell elviselnem a Pinkyt meg Narutót. Holnap különválok tőlük és megkeresem egyedül a La muerte de la Rosát. Tök mindegy, hogy a csaj régész, az eddig tapasztaltak alapján abszolút nem lehet bízni a képességeiben. Már ha vannak. Igaz, okozott pár meglepetést, de nyílván csak azért döbbentem meg, mert túlságosan is másra koncentrálok. Amilyen bénák, még csak kihívást sem fognak jelenteni számomra, valószínűleg ők még mindig az utat fogják keresni, mire én már rég megszereztem a követ. Aztán odaadom Orochimarunak, hadd élvezze ki mondjuk úgy… egy másodpercig. Amint Itachi mellettem van, annak a kígyónak vége. És a bosszúm beteljesül.

Míg így gondolkozok, közben gyűjtöm a tűzifát. Szükség is lesz rá, hogy távol tartsa a fenevadakat.
A kezem már tele van, most már elégnek kell lennie. Visszafelé veszem az irányt, ráérősen ballagok. Az utat még csak véletlenül sem lehet eltéveszteni, tisztán látszik a nyom, ahol jöttem. Már közel lehetek, mikor egy sikolyt hallok. Ez kétség kívül Sakura hangja… mégis mi folyik ott? Sietősebbre veszem a tempót, bár nem lehet tudni, lehet, csak egy pókot látott. De ahogy egyre közelebb érek, csata zajait hallom. Megtámadták őket. Méghozzá nem állatok, emberek. A fadarabokat rögtön eldobom, most már futok, pár másodperc csupán, és már ott is vagyok. Legalább húsz megtermett férfi van itt, egyedül Naruto harcol, a pinky meg kövekkel dobálózik, ha felé mennek. Ez nem jó, nagyon nem jó. Segítenem kell nekik. De ha itt hagyod őket – szólal meg egy kis hang a fejemben – akkor könnyebben meg tudod szerezni a követ. Nem lesz konkurencia…

Ledermedek, és magam elé bámulok. De ekkor újra meghallom… Sakura sikít, s mikor felnézek, látom, hogy három fickó is rátámadt. Nem tudja megvédeni magát.

Hirtelen minden kiürül az agyamból és a testem automatikusan mozdul, pontosabban száguld a lány felé. Elérem az elsőt, s egy ütéssel kiütöm. A másodikat lerúgom Sakuráról, egy pillanatig összeforr a tekintetünk, látom a szemében a rémületet, s valami furcsát: megértést. De nincs időm sokáig gondolkozni, jön a harmadik, s miután azt is leütöm, folyamatosan özönlenek rám ezek a behemótok.

Sakura

Sasuke megmentett. Engem. Pedig azt hittem, csak nyűg vagyok neki… és mégis. Miért? Fekete hajú „lovagom” már rengeteget legyőzött, s ahogy küzd, egészen elámulok… hihetetlenül jó. Még annál is sokkal jobban harcol, mint gondoltam. Ahogy mozog, olyan könnyed… és olyan menő. Komolyan, egyszerűen elképesztő. De sajnos kezd alulmaradni. Ezek túl sokan vannak, és nem tud egyszerre engem védeni és harcolni is. Megint felesleges vagyok…

Végül négyen lefogják, és a tarkójára ütnek, mire elájul. Csak annyira van időm, hogy megnézzem, mi van Narutóval, de őt is elkapták már. Aztán egy ütést érzek a halántékomon, és elsötétül a világ…

Mikor újra kinyitom a szemem, egy kis helyiségben vagyok. Hozzákötöztek egy székhez, a karjaimat dörzsöli a kötél. A számba kendőt raktak, így megszólalni sem tudok. Kicsit elfordítom a fejemet, Sasuke ül mellettem, ő is székhez kötözve. Ő már éber, mikor találkozik tekintetünk látom, nagyon dühös, szemei villámokat szórnak, pillantásával ölni tudna. Nem sokáig állom a tekintetét, ezért inkább a másik oldalra fordítom a fejem, amennyire csak lehet, ott pedig Naruto szunyókál édesdeden. Még ilyenkor is…

Vagy negyedóra telik el, közben asszisztensem is valahogy felébred, s most értetlenül tekintget körbe. Aztán megcsikordul az ajtó, amit eddig észre sem vettem, mivel mögöttünk van, s hallom, valaki belép. Lassan sétál, a lámpa fényében jól látszódik hosszú, barna haja. Aztán megfordul, s ha tudnék, most sikítanék…

Neji?!