Sasuke


Miután távoznak a vendégek, a házunk újra csendessé válik, a vidám hangulatot elfújta a zord őszi szél és minden kong a szokásos ürességtől. Én a szobámba menekülök, a neten kezdek böngészni, mert valami nagyon izgat. 

- Bejöhetek hozzád? Beszélnünk kéne! – dugja be a fejét apám órák múlva.
- Persze, gyere! – invitálom, mire komótosan besétál és letelepszik az ágyamra.
- Tanulsz? – bök a gép felé.
- Ja – hagyom rá. Még szerencse, hogy jók a reflexeim, mert a képernyőn az előbb még egy ölelkező pár volt és a mellette díszelgő szöveg minden, csak nem iskolai tananyag.
- Milyen volt az éjszakátok? – érdeklődi csendesen az öreg, miközben a szőnyeget kezdi vizsgálni. Pipacs színűre festi ezzel az ostoba kérdéssel mindkettőnk orcáját, de úgy tűnik nagyon elszánt.
- Mire vagy kíváncsi? – kérdezek vissza, hátha ezzel elijesztem a faggatózástól. Sajnos makacs, mint én, tehát ez felesleges erőlködés csak részemről.
- Történt valami? – néz a szemeimbe kutakodva.


Pillanatok alatt lejátszódnak előttem a legédesebb jelenetek, de arra képtelen lennék, hogy bármit is megosszak ezekből. Nem is értem, miből gondolja, hogy mondok erről valamit, mikor soha nem szoktunk beszélgetni, főleg ilyen intim dolgokról.

- Tsunade bízik bennünk, ez nem elég? – kerülöm ki a választ, miközben érzem, hogy még több vér tódul a fejembe idegességemben.
- Tsunade a lányáért aggódik elsősorban, én meg mindkettőtökért – mondja türelmesen.
- Mióta? – fakadok ki szemtelenül, mert idegesít, hogy éppen most, ebben a témában jut eszébe, hogy lennének atyai kötelezettségei.
- Mióta rájöttem, hogy milyen feladataim lennének mellettetek azon kívül, hogy rátok költöm a fizetésem egy részét. Megérted? – kérdi átható tekintettel.
- Meg – durcázom, de ez akkor is baromira kényelmetlen.
- Szóval mi történt eddig köztetek? Csók, petting vagy lefeküdtetek? – tér vissza a kérdésre.
- Apa! – fakadok ki felháborodva, hogy ilyen szavakat használ.
- Sasuke! Valameddig biztosan eljutottatok, mert elég nagy merészség szerintem bemenni csak úgy egy fürdőző lányhoz. Ha ahhoz elég nagynak érezted magad, talán beszélned is kéne tudni róla. Nem igaz?
- De hát te is tiszta vörös vagy! Mit kell ezt erőltetni? Tegnap már Itachi is tartott nekem egy litániát, mintha ő jobban értene a nőkhöz – dühöngök. – Nem fogok időnap előtt nagyapát csinálni belőled, ha ezért aggódsz! – csapok az asztalra mérgemben, hogy ilyen helyzetbe hoz.
- Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy sokat köszönhetünk a barátnőd családjának és az se titok, hogy még mindig rájuk szorulunk. Problémáink vannak hosszú évek óta, és most először érzem, hogy valaki segíthet ebből kilábalni. Nem engedhetem, hogy mindez tönkremenjen csak azért, mert nem világosítottam fel kellőképpen a fiam, hogy kell viselkedni egy kapcsolatban.
- Most jönni akarsz a madarakkal meg a pillangókkal? – feleselek villámló szemekkel.
- Elhiszem, hogy tudod, nem a gólya hozza a kisbabát, de ezen kívül vajon mit tudsz még? Voltak már barátnőid, szereztél tapasztalatokat? Ha igen, akkor miért viselkedsz úgy Sakura mellett mindig, mint egy gyámolításra szoruló kényes kisfiú? Nem győzi a kegyeidet keresni, igyekszik mindig jókedvre deríteni, hogy ne vágj ilyen savanyú képet. Én tisztában vagyok vele most már, miután a fejemhez vágtad, hogy miért viselkedsz így, de attól még túlléphetnél ezen és megpróbálhatnál te is figyelmesebb lenni vele, nem csak azzal az eggyel törődni, hogy a bugyiját lehúzd! Jobban tisztelhetnéd azt az egyetlen személyt, aki megért téged!
- Te folyton ügyetlenkedsz, meg hülyeségeket beszélsz Tsunade jelenlétében, miért hallgatnék rád?
- Lehet, hogy béna vagyok, de most muszáj lesz összeszednem magam, és neked is! Van valami, amit még nem tudsz, és ez a dolog elég súlyosan fogja érinteni Sakurát, ezért közvetve téged is. Ha tényleg szereted, és nem csak a gyámkodására van szükséged, ideje lesz kicsit megváltoznod.
- Mégis elköltöznek? – riadok meg.
- Nem, de ez ugyanúgy közétek állhat. Jiraiya nagyon beteg, hamarosan meg fog halni.


***

Miután apám magamra hagy, végig fekszem az ágyon, és a hófehér mennyezetre szegezem tekintetem. A csillár mellett húzódó repedést tanulmányozom, mint mindig, ha bajom van. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Hiába várja el tőlem majd mindenki, hogy férfiasan Sakura mellé állok és támogatom, nekem ez nem fog menni. Egyszerűen fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Árvának lenni, apát vagy anyát elveszíteni az én szememben a legszörnyűbb tragédia a világon. Mivel vigasztalhatnám, mikor látja, hogy én is teljesen tönkrementem anyu halálakor? 

Amikor az óra ötöt mutat, kötelességtudóan veszem a cipőm és a kabátom, mert a szülei még délelőtt áthívtak. Most már értem miért. Azt gondolják, én kirázhatom a depresszióból az elkeseredett barátnőmet, hazudok neki valamit, hogy ne legyen megijedve, hisz amibe nem halunk bele az erősebbé tesz. Micsoda hülyeség! Nekem nincsenek ilyen gondolataim, csak a rideg valóságot tudom neki tükrözni, milyen az, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. 




Nem tudok szépen nézni a doktornőre, amikor beinvitál és int, hogy menjek be nyugodtan kedvesem szobájába. Valamiért haragot érzek a szülők iránt, mintha tehetnének erről az egészről, pedig sajnálnom kéne őket. Aztán ami Sakuránál fogad még jobban begorombít.

- Szia Sakura! Mit művelsz? – nézek körbe az egykori vidám szobán, amiben dobozok sorakoznak, és a polcok úgy néznek ki, mintha hurrikán söpört volna végig rajtuk. Ettől még az is jobb lenne, ha sírna, de számíthattam volna rá, hogy nem válik olyan puhánnyá, mint én tenném a helyében, helyette valami őrültséggel igyekszik levezetni a feszültséget.
- Szia! – köszön vissza fénytelen szemekkel. A hangja végtelenül szomorú, mintha kiveszett volna belőle az élet. Monoton mozdulatokkal pakolászik tovább, eszébe sincs elém jönni vagy átölelni, esetleg megcsókolni. – Csak nagytakarítást csapok – közli közömbösen, mintha természetes lenne, hogy egy ilyen hír után lomtalanításba kezd.
- Miért rakod el ezeket a holmikat? – futok neki újra, mert döbbenetemben megint rosszul fogalmaztam az elején, bár ez a kérdés se sikerül kedvesebbre.
- Ezek csak gyerekes kacatok. Gondoltam, ideje megválni tőlük. Vagy te szívesebben hemperegnél úgy velem ezen az apró ágyon, hogy közben a hátad plüssállatok nyomják, esetleg a szekrényem tetejéről egy hajas baba figyel megrovóan? – veti oda talán viccnek szánva, de ez egyáltalán nem humoros.
- Semmi bajom az állataiddal, meg a többi holmiddal, így aranyos ez a szoba! – nézek körbe hitetlenkedve, hogy minden kincset, amit eddig olyan boldogan őrizgetett és kibiggyesztett, hogy otthon érezze magát, most könyörtelenül elszándékozik tüntetni. 
- Neked adom őket, ha ennyire tetszik! – jegyzi meg szokatlan flegmasággal.

Ez komolyan fáj!

- Segítek – döntöm el, mert semmi jobb nem jut eszembe, amit éppen most tehetnék érte.

A keze alá dolgozok, a játékokat és egyéb tárgyakat, amit leemel a helyéről én szépen gondosan egy-egy kartondobozba pakolom, ami valószínűleg még a költözésből maradt. Nem beszélünk, csak tesszük a dolgunk, és mindketten elmélyedünk a saját gondolatainkban. Gyorsan besötétedik kinn, de hiába kapcsolom fel a hangulatos állólámpát, már nem képes visszaadni a helyiség báját. Tsunade néha ránk néz, hív enni vagy inni, de mivel Sakura mindig nemet int, én is maradok és folytatom vele a munkát, míg csak néhány fénykép marad.

- Ki akarod dobni amiket összepakoltunk? – lepődök meg, amikor az első fordulóval nem a padlásra, garázsba vagy a gardróbba igyekszünk, hanem cipőt és kabátot húzunk, azután egyenesen le az utcára, a kukák mellé visszük az összecsomagolt holmit.
- Ha kell valakinek reggelig, úgyis elviszi, mindig járnak erre guberálni – feleli csöndesen szerelmem, és miután mindent lehordunk, még egy búcsúpillantásra se méltatja az emlékeit, szó nélkül hátat fordít a kartonokba zárt gyermekkorának.
- Nem sajnálod őket? – kérdezek rá, hátha meggondolja magát, de válaszra se méltat, csak annyit kérdez: 
- Feljössz még? - mintha én is valami kolonc lennék, akitől mihamarabb szabadulni szeretne.
- Nem - rázom meg a fejem megbántottan, és sietős léptekkel hazaindulok.




Itachi


Felszabadító érzés volt Inóval lenni, mivel most először váltottam szót lánnyal pusztán a beszélgetés öröméért és kivételesen nem az volt vele a célom, hogy megpuhítsam, azután gyorsan ágyba cibáljam. Igazán jólesett ez a verzió is. Ha nem ígértem volna meg apámnak, hogy ebédre megyek, talán még délután is vele maradok, elhívom valahova enni és folytatjuk ezt a csevelyt. 


Mire hazaérek, már nincsenek ott a vendégek, amit őszintén sajnálok, de nagyon fontos volt számomra ez a találkozó, muszáj volt elmennem itthonról még akkor is, ha ez elég udvariatlannak hathatott Sakuráék szemében.

- Megjöttem! Nem baj, hogy kicsit késtem? – érdeklődöm apától, aki a nappaliban ül, és a laptopján nézeget valamit.
- Szia, Fiam! Nem – eresz meg egy fura grimaszt, azután elrakja a gépet, és felém fordul.
- Gond van? – kérdem, hogy ennyire neki készülődik, mielőtt újra beszélni kezdene.
- Igen – bólintja - gond van!
- Mégis elköltöznek Sakuráék? – aggódom, és azonnal felmerül előttem a kórházi jelenet, amikor az öcsém és Sakura sírva kapaszkodtak egymásba. Ezt nem bírnám újra elviselni.
- Maradnak – nyugtat meg apa, de megköszörüli a torkát, hogy még folytassa. – Marad az egész család, Jiraiya is velük fog lakni.
- Csak nem kibékültek az éjjel? – botránkozok meg, hogy éppen apám ágyában kerülhettek ismét közelebb egymáshoz.
- Össze se vesztek! – legyint apám beletörődően, mintha nem izgatná, hogy elrabolták az orra elől az imádott doktornőjét. – Láthattad, hogy még most is hogy szikrázik körülöttük a levegő, a vonzalmuk évek alatt sem változott – magyarázza.
- Akkor miért váltak el? - értetlenkedek. 
- Jiraiyánál 8 éve leukémiát diagnosztizáltak. Ennek semmi különösebb tünete, csak gyengeség, fáradékonyság jelzi, hogy valami változás lépett fel a szervezetben. Ő a krónikus fajtájában szenved, ezzel akár 10 évig is elhúzhatja, de meggyógyulni nem fog. Menthetetlenül bekövetkezik valószínűleg nem is olyan soká, hogy egyik napról a másikra leromlik az állapota, azután…
- Hamarosan meg fog halni? – támaszkodom meg az asztalon döbbenetemben, mert annyira letaglóz a hír.
- Eddig titkolta, azután éjjel valahogy Tsunade rájött és teljesen kiborult. A konyhában csitítgattam, míg az első sokk hatására dühöngött, szidta a sorsot, azután, mint akiben átfordítottak egy kapcsolót magában megtervezte, hogyan folytassák ezentúl az életüket, és közölte a férjével, hogy maradnia kell, többet semmilyen ürüggyel nem szökhet meg a családja elől. Elég sokat beszélgettünk Jiraiyával és nagyon őszinte volt. Csak csodálni tudom a lelkierejét, hogy itt bohóckodott egész délelőtt csak azért, hogy Sakura továbbra se sejtsen semmit. Most mondják el neki és megkérték Sasukét, hogy nézzen át hozzájuk öt után, hátha azzal kicsit felvidítják a lányt.
- Sasuke már tudja?
- Nem, előbb veled akartam beszélni. Lehívom ebédelni, azután kicsit később majd felmegyek hozzá, mert másról is ideje lenne szót váltani.

***

- Hogy ment? – érdeklődöm, amikor apám nagysokára lejön Sasuke szobájából.
- Nem viseli túl jól, hogy újra valami szörnyűség veszélyezteti a kapcsolatát. Azt emlegette, hogy biztosan el van átkozva – csóválja meg a fejét rosszallóan apám.



Mikor öt után néhány perccel meglátom az öcsémet olyan csüggedt képpel vánszorogni az előszobába, mint aki a saját kivégzésére készül, már érzem, hogy ez rosszul fog elsülni. Nemhogy vigaszt nyújtani nem tud majd, inkább attól félek egy összeveszés lesz a vége, mert ő egyáltalán nem alkalmas arra, hogy Sakurán most segítsen. Valószínűsítem, hogy képtelen lesz megérteni mi zajlik le a lányban, bizonyosan félreértelmezi szokás szerint a búskomorságát és megpukkad rajta. Bár ne lenne igazam, de fél nyolc körül úgy jön haza Sasuke, hogy azonnal egyértelmű, sajnos bejött a jóslatom. Apámmal végignézzük, ahogy gyászos hangulatban felvonul a szobájába, majd tanácstalanul egymásra nézünk.

- Most én megyek! – ajánlkozom, mert nagyjából elmesélte apám miket tanácsolt neki, és azt hiszem, ettől én kicsivel hasznosabb dolgokat is tudok mondani.


Nem kopogok, mert tudom, hogy felesleges, úgyis csak elküldene, ezért egyszerűen benyitok és feloltom a lámpát, mert nincs kedvem a sötétben gubbasztani vele. Az ágyán fekve találom, de kivételesen nem a plafont bámulja, ahogy mindig is szokta, hanem hason fekszik, és az arcát a párnába fúrja. 
Hát ilyen nagy a baj? 
Aggódva nézek végig rajta, majd úgy döntök, mellé ülök.


Soha sem tudom majd elfelejteni azt a keserves monológot, amit a buli éjszakáján ránk zúdított. Tudom, hogy érzékeny és szeret drámázni, de akkor minden szavából sütött az őszinte szenvedés, életemben először vettem komolyan a szavait. Előtte csak gyerekes nyafogásnak tartottam a panaszait, mert úgy voltam vele, az én kínjaimnak ez a nyomába se ér. Minél idősebb lettem, annál többet gondoltam a saját felelősségemre a balesettel kapcsolatban és egyre jobban beláttam, hogy rosszul kezelem a dolgokat. Ehhez képest azt gondoltam, neki a makulátlan életével maximum anya hiánya okozhat némi gondot, az, hogy gyakorlatilag bennem és apában hatalmasat csalódott és ez sokkal jobban megviseli, mint az árvaság, teljesen megdöbbentett. Csak akkor jöttem rá igazán tényleg milyen borzalmas testvére voltam, amikor felidézte az a néhány apróságnak ítélt húzásomat, ami már kimondva iszonyatos gonoszságnak hatott: például a legutóbbi lányszöktetési kísérletem.

- Összevesztetek? – kérdem, hogy most végre tegyek érte valamit, kicsit segíthessek, és kezem önkéntelenül hófehér tarkójára csúszik, onnan pedig a tüsi hajába. Még én zseléztem föl neki annakidején, hogy nézzen ki valahogy, és ő azóta is így viseli. Buta kisöcsi! Nem hittem volna, hogy így tisztel, ennyire számít neki minden szavam.
- Szólalj már meg! – nógatom újra. - Nem egy pisis királylány vagy, hogy így duzzogjál! Hallod? – markolok a hajába és meghúzom, hátha erre felém fordul.
- Tűnj el! – morog vészjóslóan, amiből tudom, hogy pillanatok alatt verekedés lesz, ha tovább piszkálom.
- Tegnap még attól féltél, hogy elköltöznek Sakuráék és mindennek vége, erre most te fordítsz neki hátat? – provokálom, pedig fogalmam sincs mi lehetett a gond, de valahogy erre tippelek.

Várok egy kicsit, majd látom, hogy Sasuke félre fordítja a fejét, persze éppen az ellenkező irányba, hogy ne láthassam az arcát, és úgy dünnyögi elkeseredetten a választ:

- Ő nem kér belőlem, mert most mással van elfoglalva. Megértem, de ez annyira… nem jó ez így… 



Naruto


Már harmadik hete próbáljuk a darabot.
November végén járunk és karácsony előtt lesz a bemutató. Fogalmam sincs, hogy fog addig minden összeállni. A lányok lelkesek, a fiúk viszont egyáltalán nem akarnak szerepelni, nagyon aggaszt, hogy miattuk fogunk lebőgni. Lógnak a próbáról, nem tanulják meg a dalok szövegét, ha itt is vannak, állandóan csak fanyalognak.

- Sakura-chan, kezdhetjük elölről a finálé lépéseit? – nézek a sápadt lányra.
- Persze, de lassabban diktáld az ütemet, Lee és Tenten még nem tudják követni a rendes tempót – mondja fáradtan.
- Oké! Figyeljen mindenki! Kezdünk!


Hangosan számolok, előre bemondom a következő mozdulatot, hogy senki ne tévesszen, de Hinata és Kiba képtelenek hibátlanul eltáncolni a koreográfiát.

- Ez így nem megy! – mordulok fel, mert már patakokban csurog rólam az izzadság, annyit elpróbáltuk ezt a részt, mégis ők folyton belerondítanak és kezdhetjük elölről.
- Legyél türelmes! Örüljünk, hogy Kiba egyáltalán elvállalta – csitít Sakura.
- De ennyi próba után hogy lehet mindig hibázni? És nem csak ő, Hinata is ugyanolyan ludas a dologban! Mindent figyel, csak a lábát nem, mindketten egyforma bénák! – kelek ki magamból.


Hinata ingerült szavaim hallatán azonnal megsértődik, és könnyes szemmel kiviharzik a próbateremből. Sakura jó barátnőhöz méltóan azonnal követi, de előtte vet még rám egy haragos pillantást. Ha ez így megy tovább, én garantáltan megbolondulok!

- Ino! Míg vissza nem jönnek, vegyük át a szövegedet, majd én leszek Hamupipőke meg a két mostohatestvér, te mondd az anyát! – utasítom a szőkét, hogy haladjunk is valamivel.
- Kezdem! – áll elém Ino, az egyetlen szereplő, akivel soha semmi probléma nincs, mindig időben itt van, felkészül és követi az utasításaim. Hálásan nézek rá, amiért legalább egy emberre számíthatok.
- Tenten! Te próbáld meg Kibával még egyszer a keringőt, Lee pedig diktálja az ütemet – adom még ki a feladatot és teljes figyelmem Inónak, vagyis a gonosz mostohának szentelem.


Sikerül szinte az egész szerepet ledarálnunk, mire Sakura előkerül. Dühös tekintetéből azonnal kiolvasom, hogy valami súlyos vétséget követtem el. A barátnője valószínűleg hazament és ezért tuti fejmosást kapok majd tőle. Látványos méreggel leül mellém, hogy ha végzek Inóval, jól beolvashasson nekem, de jelzek neki, hogy inkább addig vegye át Tenten helyét és ő is gyakorolja párszor Kibával a finálé egyszerű, de nagyon látványos záró táncát, mert ő a legügyesebb a lányok közül. Megteszi még ezt is nekem, bármennyire haragszik, és a szemem sarkából figyelem, milyen türelmes a sráchoz, aki már teljesen lemondott arról, hogy valaha sikerül tökéletesen elsajátítani a keringőzés tudományát. Utoljára még zenét is kapcsolok, és végre azt látom, amiért az elmúlt napokban keményen dolgoztam: egy hiba nélküli bemutatót. Chouji játssza az öreg királyt és termete ellenére szinte légiesen vezeti Temarit, a jóságos keresztanyát. Tenten és Hinata lennének a mostoha tesók, de a kezdeti lelkesedés után mindkettőről kiderült, hogy nagyon nem megy nekik se a színészkedés, se az ének, a táncról már nem is beszélve. Ráadásul alig tudtuk rávenni valakit a fiúk közül, hogy legyen párjuk és a mese végén táncoljanak velük. Meg is látszott ez az erőltetettség ezeknek a párosok teljesítményén. 


Sakura csodálatosan mozog, folyamatosan irányítja Kibát, aki úgy nézi a száját, mintha nem is a tánclépéseket diktálná neki, hanem valami igéző szöveget mormolna. Mindenesetre van eredménye. Most először nem hibázik a fiú, és csodák csodájára Tentenék sem. Temari rám kacsint, miközben elhaladnak előttem testes partnerével, én pedig elégedetten visszavigyorgok rá. Végre sikerült, talán összeáll a darab.

- Sakura-chan! Elénekled még nekem a dalokat? – kérem meg a rózsaszínt, mielőtt eltűnne a többiekkel öltözni.
- Fáradt vagyok, és ezzel nem úszod meg, hogy hazafelé le ne ordítsam a fejed! – morogja.
- Csak egyszer! – kérlelem és bevetem a legkönyörgőbb pillantásom, aminek tudom, hogy képtelen ellenállni.
- Szörnyű zsarnok vagy! – puffog, de visszasétál hozzám a terem közepére, és pillanatok alatt átalakul lénye a szegény elkeseredett Hamupipőkévé, aki egész álló nap mos-vasal, és magányosságát egy szomorú énekben mondja el.


Igazából beleszerettem a hangjába és lassan nem is tudnék úgy elmenni egy próbáról, hogy ne halljam. Most is beleremeg a lelkem, ahogy néhány sor után már lehunyja a szemét és átadja magát az előadásnak. Tudom miért annyira hiteles ő a szerepre: neki most nem kell mímelni a szenvedést, annyi keserűség van a hangjában, ahogy az árva leány sorsáról énekel, hogy majd meg hasad a szívem. Azután a többi szöveg már a reményről meg a szerelemről szól, ilyenkor kicsit megvigasztalódik, és a végén már csillogó szemekkel szokta előadni a záró számot, amiben együtt duettezünk. Ma viszont az első dal után nem folytatja. Az utolsó keserűen csengő zöngét néma csend követi és hiába várom, hogy neki kezdjen a „Csókból születik a boldogság” című butácska dalnak, ő nem nyitja ki többet a száját.

- Fáradt vagyok – ismétli újra megtörten, de érzem, hogy más van itt.
- Szeretnél megszidni most? – ajánlom, mert érzem, hogy vészesen elromlott az amúgy is hervasztó kedve.
- Nem! Csak fejezzük be mára! – suttogja. Ez rossz jel, ha már civakodni se akar.


Tétovázva bólintok, pedig szeretném megkérdezni, történt-e valami az apukájával. Mióta kiderült, hogy beteg, Sakurát mintha kicserélték volna. Minden reggel, amikor náluk eszünk, igyekszik a szülei előtt vidámnak látszani, de amint kilépünk az ajtón megszűnik a fény a szemében, harapja a szája szélét, hogy ne sírjon és gyakorlatilag megnémul egész napra. Csak a próbán lehet néhány mondatot kihúzni belőle. Ha nem lennének ilyen kevesen lányok az osztályban, gyanítom a szerepet is visszautasítja és kimarad az egész darabból. Hinata és én is szerettük volna vigasztalni, de zaklatottan hárította minden próbálkozásunk. Csak tényszerűen közölte, milyen változás állt be a családjában, az apja betegségéről érthetetlen orvosi szaknyelven beszélt, majd megkért, hogy tegyünk úgy, mintha ez semmin nem változtatna, hiszen ettől az élet megy tovább, csakhogy pont ő nem volt képes ezt így elfogadni és végrehajtani. Természetesen hamar megtudta mindenki az iskolában, hiszen nagyon szembeötlő volt Sakurán a változás, de így legalább mindenki tiszteletben tartotta az érzéseit, és nem faggatták, miért vált az eddig kedves és mosolygós lány önmaga árnyékává.


Hagyom, hogy elmenjen zuhanyozni, tényleg elég volt mára, de azt igazán sajnálom, hogy nem jutottunk el az utolsó dalig. Nagyon szeretek vele énekelni. Tudom, hogy soha nem lesz köztünk semmi, de ez kicsit mégis olyan, mintha együtt lennénk. Már nem táplálok iránta hiú reményeket, mert egyértelmű kihez vonzódik és én is egyre jobban kedvelem Hinatát minden hibája ellenére, mégis kitörölhetetlenül belém égett, hogy Sakura volt az első, aki mellett többnek éreztem magam egy lúzernél. Neki köszönhetem, hogy már másként néznek rám az osztálytársak, ez a színházasdi a legjobb példa rá, hogy elismernek, elfogadnak végre engem, rám bízzák az irányítást, és megszűntem kizárólag az osztály bohóca lenni, hiszik, hogy többre is képes vagyok. Ezt csakis neki köszönhetem.

Elpakolok, azután én is az öltözőbe sietek, hogy előbb készüljek el, nehogy elinduljon nélkülem egyedül a sötétben. Kapkodva zuhanyozok, a focimezt, amiben próbálni is szoktam csak begyűröm a táskámba, gyorsan felöltözöm, azután kiállok a folyosóra a lányok öltözője elé. Kihalt az iskola, csak az emeleti termekben tartanak még valami tanfolyamot felnőtteknek, de itt az alagsorban, ahol a balett terem, a kondi helység és az öltözők vannak szinte kísérteties a csend. Csak a neon zúg egykedvűen a fejem felett, mintha a fárasztó nap után már álomba akarna ringatni. Talán el is bambulok egy kis időre, mert a foci és a tánc kivette minden erőm. Mikor valami neszre felriadok és visszatérek a valóságba, a telefonom kijelzőjére pislantva tűnik csak fel, hogy legalább 15 perce várakozom. Ilyen sokáig nem szokott szöszmötölni ez a lány. Talán már mégis elment volna, nem voltam elég gyors? Idegesen benyitok nem törődve azzal, hogy ez egy lányöltöző.


Sakura egy fogas alatt ül, arcát a kezébe temeti és hangtalanul sír. Ez nagyon nem jó! Azonnal hozzásietek és átölelem, ő pedig hálásan hozzám bújik. Nem sok kellene, hogy én is vele bőgjek, hisz nagyon megkedveltem az apját, és tökéletesen átérzem a fájdalmát. 

- Sakura-chan! – suttogom és megpuszilom a homlokát, azután az ujjaimmal törölgetni próbálom a hulló gyémántokat, amelyek megállíthatatlanul peregnek az arcán. 



Még így is hihetetlenül gyönyörű, de nem tudom elviselni, hogy ennyire szomorú. Magamhoz húzom újra, és nyugtató szavakat mormolok neki, miközben megállás nélkül simogatom a hátát, mert egész testében reszket. Eddig bírta tartani magát. Éreztem, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor már nem lesz képes keménynek mutatkozni. Láttam, hogy délben, amikor szokás szerint hívta az anyukáját, hogy az apja felől érdeklődjön, valami rossz hírt kapott, de gondoltam, ha nem indult azonnal haza, nem lehet akkor a baj. 
Ezek szerint mégis. 
Újra eltolom magamtól, hogy könnyes szemeibe nézzek, azután tekintetem remegő ajkaira tévednek. 
Nincs jobb ötletem, muszáj megtennem, bármennyire is haragszik majd érte Sakura.