Itachi


Nagyon beteges ötletnek tartottam ezt a kerti partit, de muszáj volt kapaszkodni a lehetőségbe. Az egész család úgy gondolta, ezzel talán sikerül némi időt kicsikarnunk és valamilyen módon megakadályozhatjuk a doktornőt az esztelen terve megvalósításában. Nem rajtunk múlott, de azt hiszem, teljesült a kívánságunk. Eléggé meglep, hogy Sakura apukája tökéletesen oldotta a kezdeti feszült hangulatot, lecsillapította a dühöngő feleségét és elérte, hogy ne a költözés legyen a téma, hanem valóságos családi összejövetellé forrja ki magát ez a találkozás. Valószínűleg még soha nem volt ilyen vidám vendégség ebben a házban, mióta itt lakunk, mert a szüleim nem voltak túl társasági emberek. Az öcsémék persze még mindig megszeppenve figyelik a felnőtteket, mert nagyon félnek attól, hogy végül mégis elválasztják őket, de Jiraiya tekintetén látom, hogy szimpatikus neki Sasuke, és igyekszik segíteni a fiatalokat.




Talán könnyebb elviselni a szerelmesek látványát, ha engem is lefoglal valaki. Remélem, hogy Ino eljön, bár ahogy reggel szó nélkül leléptem mellőle, nem csodálnám, hogy ha látni se akarna. Bunkó módon csak egy cetlit hagytam neki az ágy mellett, hogy bementem a kórházba. Nem fogtam hosszas magyarázkodásba a varratszedésről vagy arról, mennyire vágytam már látni Sakurát, mivel egész éjjel az életéért rettegtem és szerettem volna magam is megbizonyosodni felőle, hogy tényleg jól van és nála kötött ki a kelekótya kisöcsém, miután dührohamot kapott és elrohant. Ehhez – úgy gondoltam - semmi köze ennek a libának.


Nem, egyáltalán nem volt kedvem Inóval beszélgetni, pedig eredetileg meg akartam kérni, hogy tartsa titokban, mi zajlott nálunk az este. Mikor kicsit aludtam a dologra már azt éreztem, nem vagyok képes semmilyen aljas húzásra, csakhogy befogjam a száját. Elegem lett a trükközésekből, mások befolyásolásából, csak a saját érzéseimmel akartam foglalkozni, rendbe tenni az életem és kiengesztelni valahogy az öcsémet. Ino, ha akarja, úgyis elmeséli bárkinek, milyen szánalmas család vagyunk, hiába próbálnám az ujjam köré csavarni vagy fenyegetni, esetleg szép dolgokkal szédíteni. Belefáradtam már a hazudozásba és feleslegesnek is tartom. Valahogy az a benyomásom a lányról, hogy már rég eldöntötte mennyire lesz lojális hozzánk. 


Elég durva, hogy rajta kívül senki más nem jutott eszembe, akit elhívhatnék, pedig most nagy szükségem van egy kis figyelemelterelésre. 


Mikor megjelenik, nagy kő esik le a szívemről, mert egész normálisan van öltözve, nem a szokásos kihívó stílusban. Úgy mutatom be, mint egy barátom, aki tegnap nagy segítségünkre volt. Milyen marha udvarias vagyok! Pedig még arra se vettem a fáradságot, hogy normálisan megköszönjem neki a dolgot. 

Tsunade szemei hosszan vizslatják a lányt, majd engem, mintha egy pillantással képes lenne kifürkészi, milyen is a valóságos kapcsolatunk. Az hiszem, az igazság elég furán hangozna: Ino itt az egyetlen személy, akit fizikailag nagyon jól ismerek, - hisz lefeküdtünk - mégis ő számomra a legidegenebb. Még Sakura apukáját vagy a pletykafészek Hinatát is közelebb érzem magamhoz, mint ezt a számító nőszemélyt, aki könnyedén elcsavarta Sasuke fejét, utána pedig lazán felajánlkozott nekem. Az ilyen embereket - még ha vannak jó pillanataik is - nem becsülöm semmire. A vér nem válik vízzé. Ez elég érdekes helyzet és nem vet rám túl jó fényt, mint ahogy az sem, hogy csak azért hívtam, mert nincs erőm egyedül végignézni, ahogy a kisöcsém szíve lassan nyiladozni kezd, és a szemem láttára fedezi fel azt a boldogságot, amire most már én is vágyakozom, de az ő öröméért elérhetetlen messzeségbe került tőlem. 

Bármennyire fáj, mégis mindig csak kettejüket figyelem.


Ino érkezése előtt pár perccel felosonnak az emeletre. Van egy sejtésem, hogy csak hallgatózni, mert a kölyök elég mogorva ahhoz, hogy enyelegni készüljenek. Arra tippelek, hogy mérhetetlenül féltékeny, nem esett túl jó neki, hogy szerelmét Naruto rejtegette. Pár perc múlva még bosszúsabban dübörög le – egyedül – és amikor kiszúrja Inót, látom, hogy fokozódik a haragja. Csak biccent neki, azután újra beáll helyettem sütögetni, de ez inkább csak alibi részéről, mert nem a hússal foglakozik, hanem nagyon rágódik valamin. 

Sakura úgy libben vissza közénk, mint egy szégyellős kis tündér. Mindig elpirul, amikor észreveszi, hogy megjelenésekor sóvárogva legeltetjük rajta a szemünket a testvéremmel. Ebből is látszik, mennyire másként kezeli a dolgokat az én lelkileg megnyomorított öcsikém. Csak a tekintete mohó és a fantáziáját meri szabadjára engedni, egyébként Sakurával még mindig olyan szemérmesen viselkednek, pedig a legtöbb fiú a helyében már rég a tettek mezejére lépett volna.




A rózsaszín szeme meglepetten villan Inóra. Úgy tudom nincsenek túl jó viszonyban, mégis üdvözléskor Sakura valamiért cinkosan rávigyorog a lányra, amit egyáltalán nem értek, főleg, mert a szőke nem viszonozza, inkább csúnyán méregeti.

- Nálad ostobább nőszemélyt még nem láttam, remélem a tegnap történtek után most megtanultad hol a határ! – szólítja meg köszönés helyett, mire mindenki felénk fordul, Sakura arcáról pedig eltűnik a pajkosság. 

A bunkó üdvözlés hallatán azonnal megbánom, hogy ezt az ostoba libát ide hoztam, legszívesebben kitekerném a nyakát, de Sakura reakciója kibillent a haragomból és megdöbbenve látom, hogy nem haragszik a durva beszólásért, sőt a védelmemből se kér, hanem Ino után szalad. Nincs kedvem végignézni, hogy próbálja megbékíteni ezt az elkényeztetett cafkát, inkább elrángatom magammal a tapló spinét, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.


Nincs nagy kedvem édelegni egy ilyen személlyel, de ha már meghívtam, muszáj törődnöm vele. Először csak kényszerből erőltetem magam, később aztán sikerül ellazulnom és megpróbálom élvezni a vele való együttlétet. Nem nagy dicsőség, de rutinom van abban, hogy úgy viselkedjem a lányokkal, ahogy elvárják, mégha semmi kedvem sincs legtöbbször hozzájuk. Az este nagy meglepetésre végül mégis elég kellemesen alakul. A tánc valahogy egymásra hangol bennünket.
Még mindig sokat pislantok Sakuráék felé, de közben nem tudom nem észrevenni, Ino mennyire tapintatosan viseli. Szó nélkül tűri, hogy nem vele foglalkozom, sőt, úgy fordul, olyan szögben helyezkedik mindig, hogy észrevétlenül bámulhassam a párocskát, és nem tesz egyetlen megjegyzést sem, mintha tudná mi zajlik bennem.


Az asztalnál érdekesen alakul a helyzet, amikor megjelenik Naruto Hinatával és ordít róluk az elégedettség. Nem kell zseninek lennem hozzá, hogy kitaláljam, mi folyik itt. A két gyerkőc egymásra talált, kipirult arcukból, büszke mosolyukból az is látszik, hogy néhány perce egy kellemes menettel meg is koronázták újdonsült kapcsolatukat. Ino hajzuhataga mögött megbújva sunyin elvigyorodom. Már értem miért bosszús ennyire az én drága kicsi öcsém. Az ágyikóját lassan mindenki felavatja, csak neki nem jön össze. Úgy követi Naruto minden mozdulatát, mintha az ellenséget próbálná kifürkészni. Miközben megvendégeli őket, szeme egyfolytában gyerekkori barátjára tapad, aki jóízűen falatozik és sugárzik az örömtől. 

Bámulás közben Sasuke jobbja szinte görcsösen kulcsolódik Sakura apró kezére, mintha attól tartana, hogy ez a boldog hangulat, ami körüllengi az új párt, elszippanthatná mellőle a lányt. Tudom, miért aggódik: irigy és féltékeny, magában pedig csöppet sem bízik, hogy ő is ennyire el tudja varázsolni a szíve választottját, aki mindennél fontosabb lett számára. Embert még nem láttam így rettegni valakiért, mint amennyire ő fél, hogy elveszik tőle Sakurát. Úgy elmerül a saját félelmeiben, hogy nem látja, valójában mennyire szerencsés és teljesen felesleges az aggódása. A barátnője minden figyelme most is csak rá sugárzik, bármilyen gorombán viselkedik. Egyértelmű, hogy folyamatos vergődése közepette iszonyú szüksége van a törődésére, csak képtelen kifejezni ezt az óhaját. Az a szerencséje, hogy Sakura minden helyzetben ösztönösen idomul hozzá. Azt is tudom, hogy a kistündér nem csak azért támogatja ennyire, mert alapon mindenkihez kedves, hanem a szerelem irányítja abban, hogy segítse kedvesét amióta csak egymásra találtak. Összefonódó ujjaikra nézve szembesülök azzal, hogy eltéphetetlen kötelék van köztük már most, pedig fiatal lelkük nem is képes még felfogni, mit jelent az a fogalom: örökké. 




Csalódottságom fájdalma elemi erővel jár át, nem bírom tovább kínozni magam azzal, hogy őket nézem. Ráadásul valami más is szöget üt a fejemben. Most jövök rá, hogy nem csak Sakurára vágytam annyira, hanem arra a különleges kapcsolatra is, ami köztük van. Ami sokkal több annál, hogy fizikailag vonzódnak egymáshoz, pedig eddig azt hittem, ez az egyetlen lényege a szerelemnek. 

Én mindig azt gondoltam, egyedül kell, hogy megálljam a helyem a világban. Bárki mellé sodort is a szél, senkibe nem akartam kapaszkodni, jobb volt magányosan. Míg gyerek voltam, a büszkeségem nem engedte, hogy ilyen érzelgős dolgokkal foglalkozzam, mint a szeretet, bár a büszkeségem leginkább a tudatlanságomból fakadt, mert azt hittem gyengévé tesznek az érzelmek. Itt a példa, hogy éppen az ellenkezője igaz. Egy törékeny kislány, mint Sakura, képes volt kiugrani az ablakon csak azért, hogy a szerelmével legyen. Bátorrá és erőssé tette ez a ragaszkodás. 
Na, jó! Kicsit meggondolatlanná is, de nekem mindenesetre nagyon jól esne, ha valaki képes lenne ezt megtenni értem. Senkivel nem találkoztam még, aki kíváncsi lett volna másra is bennem, mint amit a testem tud nyújtani. Mondjuk, nem is erőltettem soha a nagy beszélgetéseket, inkább lefoglaltam a lányok száját valami mással, de most… nagyon-nagyon szeretném, ha valaki engem venne körbe annyi szeretettel, mint Sakura az öcsémet.



Egyáltalán nem fogom fel mi zajlik körülöttem, úgy elmerülök a saját gondolataimban. Még szerencse, hogy Ino átveszi a szerepem, így zavartalanul táncolunk tovább a lassú ütemekre. Mikor szemébe nézek, fürkésző pillantásával találom szembe magam, ami szavak nélkül kérdez, hogy min merengek ennyire. Képtelen lennék válaszolni, nagyon szánalmas vége lenne, ha elmondanám neki az igazat. Valahogy mégis megért, mert nem kezd faggatózni, hanem behunyja szemét és a mellkasomra hajtja a fejét, kipirult arcával éppen a szívem táját melegíti. Míg egyik keze a vállamon pihen, a másik oldalon ujjai a tarkómra kúsznak és simogatni kezdenek. Kínzó gondolataim ellensúlyozásaként jólesik a gyöngédsége. Megtámasztom államat a feje búbján, karjaim ösztönösen szorosabbra fonódnak és teljesen az ő ritmusához igazodom. Hagyom, hogy vezessen, kicsit ő vigyázzon rám, mert nagyon elveszettnek érzem magam.



Később leülünk az asztalhoz a többiek közé. Szinte már azért izgulok, hogy ne legyen semmilyen kellemetlen beszólása, amivel elronthatná a hangulatom, mert bármilyen hihetetlen, kicsit jobb színben látom, amiért ennyire megértő velem. Szerencsére kifogástalanul viselkedik, sőt, éppen ellentéte az eddigi ordenáléságának. Csendesen meghúzódik és gúnyolódás nélkül, normálisan válaszolgat, ha szólnak hozzá. Sakura már megint pajtáskodni próbál vele, amit végre nem utasít el. Beszélgetnek, néha még vössze is mosolyognak. A lelkem mégsem lehet nyugodt, mert Sasuke viszont teljesen magába fordult. Az élénk társalgásból nagyon kirí feszült hangulata. 


Ismerem jól, milyen. A butája képes minden apróságon felhúzni magát, azután pedig kitelik tőle, hogy valami ostobaságot csinál. Mondjuk, direkt magára haragítja a barátnőjét, hogy később marcangolhassa önmagát. Nem kéne hagyni, hogy idáig fajuljon a dolog, de nincs sok esélyem beszélni vele, hiszen ha próbálkoznék, biztosan elküldene melegebb éghajlatokra, annyira haragszik rám.




Éjfél után feloszlik a vendégsereg, mindenki készülődik haza vagy lefeküdni. Vicces nézni, hogy a kemény kezű Tsunadét könnyedén kijátssza a férje, és a nő minden ellenkezése ellenére itt maradnak nálunk éjszakára. Ez érdekes lesz! 
Én automatikusan öltözök Inóval, hogy elkísérjem, mivel elég későre jár. Csodálkozó arca eléggé rosszul érint. Ezek szerint meglepődik a lovagiasságomon, mert annyira tahónak tart, hogy kinézi belőlem, hazaküldeném egyedül. Ezen magamban nagyon megsértődöm.

Némán lépdelünk a kihalt utcákon. Ködös-nyálkás az idő, többször kelletlenül megborzongok, amikor egy-egy hűvösebb fuvallat átjárja a kabátom. A következő ostromnál, amikor ő is fázósan összerázkódik, közelebb kellene húzódom hozzá, hogy belém karolhasson, de nem vagyok képes rá, mintha még mindig abban reménykednék, hogy valaki másnak kéne fenntartani ezt a helyet. Ő se szól, hagyja, hogy közénk telepedjen a kínos csend, és csak a cipőnk kopogása jelezze, ketten vagyunk, nem egyedül poroszkál a sötétben. 


Szerencsére viszonylag rövid séta, és máris hozzájuk érünk. Fogalmam se volt róla, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz. Előveszi a kulcsot, azután kinyitja az ajtót és kérdőn rám néz. Nem tudom miért, de bemegyek vele. Vakon követem a lakásba, leveszem a cipőm, felakasztom a kabátom az övé mellém és hagyom, hogy a szobájába vezessen. Még nem jártam lány szobában. Egy nőm se volt olyan ostoba, hogy haza vigyen, megkísértve a lehetőséget, hogy a szülők belém botoljanak. Ez az első, hogy valaki nem törődik ezzel. Kihasználom, és alaposan szétnézek. 



Ino három különböző színű láva lámpát kapcsol fel, amitől különleges fényben kezd derengeni minden. Nagyon hangulatos. Középen egy hatalmas ágy terpeszkedik selymes takaróval, fodros szélű párnákkal. Otthon most valószínűleg apámmal kéne aludnom, mivel őt kitúrták a szobájából, szóval a látvány még csalogatóbb. Nincs nagy kedvem az öreg mellé bújni, de valahogy most ahhoz sincs gusztusom, hogy „megdolgozzam” az itteni szállásért, pedig nem szokásom egyetlen alkalmat sem elszalasztani, ha potya dugásról van szó. Kérdően nézek a lányra, mit tervez velem.


Ahogy látom, valószínűleg semmit. Mióta kiléptünk az ajtónkon gyakorlatilag rám se néz, csak némaságba burkolózva tűri a jelenlétem, mintha arra lenne kíváncsi, meddig vagyok hajlandó vele elmenni. Érdekes, mert ezt magam se tudom. Nem vagyok oda érte, de csak nőből van, ráadásul elég jó minőségűből.

Érzem, hogy ideges, bántja valami, mégsem kérdez, nem szól továbbra sem, csak felhajtja a takarót és becsusszan alá ruhástul. Nem értem, mit csinálunk, de én is felhajtom a selymes anyagot és követem a példáját. Miközben felé fordulok szemeit figyelem, hátha kiolvasom belőle mi a szándéka, de csak szomorúságot látok a tekintetében.

- Köszönöm, hogy elkísértél – szólal meg végül.
- Természetes. Egy lány ne mászkáljon ilyen későn az utcán – vágom rá a sablon szöveget.
- Számítana, ha valami bajom történne? – lep meg a személyes kérdéssel, pedig nem hiszem, hogy szívesen hallaná tőlem az igazat.


Csak ismer annyira, hogy tudja, ez felesleges próbálkozás volt részéről. Gyorsan befogja a számat, mielőtt valami hazugság vagy egy semmitmondó felelet kiszaladna rajta. Fogalmam sincs, mit erőlködik, de a flegma viselkedése ellenére egyre gyakrabban érzem úgy, mintha várna tőlem valamit, és ez a bunkó modor csak álca lenne. 

- Köszönöm, hogy tegnap segítettél nekünk, és ma is eljöttél hozzánk – törlesztem az adósságom, hogy valami hasznossal tereljem el a kínos beszélgetés fonalát. Sajnos, nem vagyok olyan jó színész, hogy valódi hálát is csaljak a hangomba.
- Hát persze… - hagyja rám, mintha tudná, mire gondolok. Szeme hirtelen dacosan villan, és szinte belemászik a képembe, olyan közel hajol. – Miért nem köszönöd meg úgy, ahogy szoktad? – érdeklődi gúnyolódó hangon.
- Mire gondolsz? – suttogom.
- Arra, hogy most miért szavakkal fejezed ki magad? – csóválja értetlenül meg a fejét. - Hiszen tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy felesleges beszélned, mivel minden, amit mondasz, hamisan cseng – mondja szúrósan.
- Nem értelek – pislogok hülyén erre a csavaros válaszra.
- Tedd meg, hogy velem se kivételezel, és úgy viselkedsz, ahogy a többi ribanccal szoktad! – vágja rá most már indulatosan, és egyszerűen rám mászik, a száját pedig az enyémre tapasztja, hogy felfogjam végre, mit akar.


Lassan jut el a tudatomig, mit is mondott, de nincs sok időm elemezgetni, mert csók közben villámgyorsan megszabadul a felsőjétől és a melltartójától, azután tétlen kezeim méretes kebleire pakolja. Ez a mozdulat azonnal a szokásos reakciót váltja ki belőlem: ahogy megérzem a puha húst, élvezettel gyúrni kezdem, a fejemből pedig kiröppennek a gondolatok, csak azokra a helyekre tudok figyelni, ahol találkozik a testünk. Ösztönösen bekapcsolódom a csókba, csípőm nekifeszítem hullámzó ölének, és lelkesen tovább becézem melleit. Gyorsan eléri, hogy felizgasson. Kéjes dörzsölése nyögést fakaszt ki belőlem, és elhomályosuló tudattal a szemébe nézek. Ő is figyel engem… 
Hihetetlenül kiábrándító a tekintete… 

Rajta nyoma sincs izgalomnak. Miközben profi módon tüzeli a vágyam, szemei olyan hidegen pásztáznak, mintha csak egy gép lenne. Egy dolgot érzek rajta, ami nagyon messze áll az elvárt szenvedélytől: sugárzik belőle a megvetés.


Egy vödör jeges víz se hűthetne le gyorsabban, mint ez a felfedezés. Kezem a vállaira siklik, és kérdően elnyomom magamtól. Fogalmam sincs miért lett ilyen, de nem akarom, hogy fancsali képpel üzekedjen velem. 
Őt ez nem zavarja. 
Hátrébb csúszik, a combomra ül, és elkezd a sliccemen keresztül a farkam után tapogatózni. Csak bámulom elszánt arcát, ahogy pillanatok alatt szabaddá teszi a kérdéses területet, és kézbe vesz, hogy úgy izgasson tovább. Ez a szolgalelkű viselkedés teljesen kiveri nálam a biztosítékot. Mindig a lányok kényeztetnek engem, de ahhoz vagyok szokva, hogy ezt örömmel teszik. Nem hittem volna, hogy ennyire zavar, ha valakin mást látok. Hiába meredezek készségesen ujjai között a technikás mozdulatokra, ez csak a testem válasza, én már nem akarom a folytatást. Amikor előre hajol, hogy a szájába vegyen, határozottan eltolom magamtól.


- Mi van veled? – kérdezem csodálkozva, mert fogalmam sincs miért lett az eddig készségesnek mutatkozó leányzó váratlanul mechanikus szexbaba.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – vág vissza. – Talán valamit nem jól csinálok? – érdeklődi közönyös tekintettel.
- Te nem élvezed – nyögöm bután, pedig egyáltalán nem így akartam fogalmazni. Soha nem érdekelt, mennyire értékeli bármelyik partnerem az együttlétet, megelégedtem azzal, ha csak úgy tettek a csajok, mintha velem megütötték volna a főnyereményt. Nem is értem, most miért ezek a szavak tódulnak a számra, mintha számítana, Ino hogyan érez.


Először csak hitetlenkedve néz rám, azután fura kacajra fakad. 

- Micsoda megállapítás! Mikor zavart ez téged? – kérdi végül boci szemekkel.
- Most! Most nagyon – felelem kissé megbántva.
- Óh! Csak nem a kis Sakura újabb jótékony hatása? Elkezdtél érezni olyan dolgokat, mint a féltékenység, bűntudat és lelkiismeret-furdalás? – nevet szemembe gúnyosan.
- Igen, kicsit megváltozatott – emelem fel a hangom, mert egyáltalán nem tetszik ez a viselkedés.
- Árulj el nekem valamit! – kúszik egész közel hozzám. – Őt is megfektetted és azért vagy ennyire ráizgulva, mert az öcséd töri tovább nála az utat, nem te? – teszi fel a tapló kérdés gonosz mosollyal.


Ha lány lennék, most pofon csapnám, de fiú vagyok, ráadásul elég lobbanékonyfajta. Nyilvánvalóvá válik számomra, hogy valamiért a tömény féltékenység beszél belőle, ezért mérgemben az jut eszembe, hogy ha ennyire irigy Sakurára, tőlem megkaphatja azt a figyelmet, amire annyira ácsingózik.

- Megmutatom, mit akartam Sakurával csinálni, de végül mégsem tettem, mert szeretem! – válaszolom dühösen, és durván lenyomom a meglepett szőkét a párnára, hogy kicsit megijedjen. 


Tőlem ugyan ne várjon gyengédséget! Nem hagyok időt a reagálásra, azonnal a maradék ruhája után nyúlok, nem túl finoman kirázom belőlük, és a térdemre csúszott nadrágomban gumi után kezdek kutatni. Gyakorlott mozdulatokkal egyet magamra görgetek, azután erőszakkal szétfeszítem a lábait, hogy előkészítés nélkül olyat adjak neki, amitől elfelejti az irigykedést. Csúnyán belemarkolok a combjába miközben becélzom, de mielőtt lukra futhatnék, rémülten a puncija elé kapja a kezét, hogy védekezzen.

- Ne csináld! – leheli könyörgőn. A szemeiben most valódi érzelmet látok, igazi félelmet. 

Micsoda változás!

Vacillálok, hogy megkönyörüljek-e rajta vagy csúnyán megbüntessem, de nem engedem el, amíg döntésre nem jutok. Valahogy bevadít ez a helyzet, szinte kívánom, hogy bosszantson még, és jól elláthassam a baját. Milyen kár, hogy csak egy olcsó kurva, pedig a teste annyira hamvas, mintha én lennék az első, aki érintené. Öle pár centire tőlem nagyon csalogató, ezért tétovázva nézek a rémült arcra, hogy mit tegyek.

- Csak arra kérlek, durván ne csináld… – egészíti ki reszketve az előző mondatot míg töprengek, és legnagyobb döbbenetemre lassan elveszi a kezeit, hogy szabad utat adjon, és a feje fölött lévő párnába markoljon, mintha előre készülne a kellemetlen akcióra.


Most már tényleg nem tudok eligazodni rajta. Szó nélkül hagyná, hogy gyakorlatilag megerőszakoljam? Talán megbolondult?

- Nem zavar, ha fájni fog? – kérdem értetlenül.
- Minden alkalommal fáj, fel vagyok rá készülve, szóval ne izgulj…


***


Rohanok hazáig. Képtelen vagyok szabadulni a jelenettől, ahogy Ino fekszik alattam, a bőrén csúnya nyomokat hagy a szorításom, mégis megadóan várja, hogy szabadon töltsem a kedvem rajta, mert én ilyen vagyok, ő pedig olyan… 

Szép kis pár! 

Két gusztustalan ösztönlény!



Az előszobában egyszerűen összerogyok. 
Mit kell még megtudnom magamról? Hogy tudtam eddig ámítani a környezetem és saját magam, hogy kivételes életet élek? Kiváló tanuló, ígéretes sportoló, gondoskodó testvér, a nők bálványa. Milyen kár, hogy az utóbbi kettő, amire eddig a legbüszkébb voltam, csak egy hatalmas illúzió volt részemről, és rajtam kívül minden érintett tudja, hogy ebben a két szerepben még a nagy átlagtól is szarabbul teljesítek. Megrendülve tápászkodom fel a földről, hogy mihamarabb a fürdőbe jussak és próbáljak megtisztulni a bűneimtől, mintha ez így fizikailag lehetséges lenne.


Nem zavar, hogy szinte semmit nem látok, csak a bevilágító hold gyér fényére hagyatkozom, amikor átvágok a nappalin. Jól ismerem a lakást, nincs szükségem világításra, hogy megtaláljam az innen induló lépcsősort. Jobb most a sötétben megbújni, és inkább tapogatózni. 

Gyakorlatilag átesem az öcsémen, aki a legalsó lépcsőfokon gubbaszt.

- A kurva életbe, nem ismered a kapcsolót? – sziszegi bosszúsan, mert a térdemmel sikerült jól homlokon találni.

Egyszerűen kikerülöm és menekülök tovább a saját démonjaim elől. Nincs erőm, most a testvéremmel is hadakozni. Föltrappolok a lépcsőn és behúzok a fürdőbe. A hideg csempének támasztom szégyentől égő arcom, legszívesebben óriási lyukat kaparnék a falba, hogy oda húzódhassak mindenki elől kicsit gondolkozni. 

Néhány perc agonizálás után elhatározom, hogy holnap visszamegyek Inóhoz és elbeszélgetek vele. Nevetséges beismerni, de az az érzésem, mintha benne a saját tükörképem látnám, talán ezért is viszolyogtam tőle eddig ennyire. Minden taszító tulajdonságával rendelkezem, szóval nevetséges, hogy még én néztem le őt, pedig csak az a különbség köztünk, hogy ő gátlástalanul felajánlkozik, én pedig gátlástalanul elveszem, ami kell. Átérzem a helyzetét, de oda jutok a következtetésben, hogy akkor sem kéne ennyire megalázkodnia, még velem szemben sem.


- Mi bajod van? – hallom meg kéretlen látogatóm hangját, aki ugyan közönyös stílusban beszél hozzám, de a tény, hogy utánam jött, határozottan bizonyítja, érdekli a dolog.
- Én egy állat vagyok – közlöm egyszerűen a lényeget értetlenül pislogó öcsémmel és leülök a földre, mert kissé lesújt maga a tény: megint egy hajszálnyira voltam attól, hogy brutális állattá váljak. 


Nem tudom miért, de elmondom neki az ágyban elhangzott párbeszédet és azt is, hogy a haragtól hajtva mennyire elragadtattam magam. Elég sápadt arcára néznem, hogy lássam, ezzel újabb éket vertem kettőnk közé, mert ismét csalódott bennem.
Tényleg fasza példát mutatok neki, mint idősebb testvér, büszke lehetek magamra…

- Sasuke! Te még nem kóstoltál ebbe, ezért nem is értheted nagyon – szabadkozom, azután hirtelen ötlettől vezérelve megragadom a kezét és lehúzom magam mellé a kőre. – Szeretnék neked mondani valamit, tedd meg, hogy meghallgatsz! – könyörgök neki.
- Nincs szükségem tanácsokra meg lelkizésre éppen tőled! – fúj haragosan rám a próbálkozásért.
- Szörnyű ember vagyok, de most az egyszer figyelj rám! Neked most még minden lehetőséged megvan, hogy boldog kapcsolatban élj, csak segíteni szeretnék, hogy ne ronts el semmit, okulj az én hibáimból!


***


Fogalmam sincs, mennyit ért az őszinte kitárulkozás, de minden mocskos titkom tanulságát elhadarom Sasukénak. Olyan, mint egy kisfiú, zavartan hallgatja szavaim, csak fél szemmel sandít fel, amikor gyakorlati fogásokat magyarázok, mintha szexuális gyorstalpaló kurzust tartanék neki tíz percben. Tudom, hogy minden információ érdekli, bármennyire is igyekszik közönyösnek mutatkozni. Egy halvány pír az arcán elárulja, milyen kényelmetlen neki, amiért ilyenekkel traktálom, de úgy érzem, soha nem volt még nagyobb felelősségem vele kapcsolatban. Tudom, mi izgatja a fantáziáját, azt is, mennyire esetlenül kezelné a intim helyzeteket, ezért addig kell felvilágosítanom, amíg megelőzhetem, hogy valami végzetes hülyeséget kövessen el. Neki nem szabad elsietnie a dolgokat.


Nagyon örülök, hogy beszélhettünk, még akkor is, ha félvállról veszi a tanácsaim. Olyan sok dolgot elcsesztem már életemben, és nem akarom, hogy ezt az utat ő is végig járja. Rövidre fogom a mondandóm, mert abban bízom, így máskor is meghallgat, azután visszaküldöm őrködni a lépcsőre, hátha szerencséje lesz és végre neki is akad hálótársa. Jó lenne, ha megtörne rajta az átok, és végre szebb emlékei is lennének a saját ágyáról, akkor talán nem enné a penész, hogy csak másoknak hoz örömet az az ostoba heverő.


Mivel előző éjjel is alig pihentem valamit, azonnal mély álomba merülök, pedig azt terveztem, hogy mielőtt elszenderedem, apámra alkoholos filctollal egy kackiás fekete bajuszt rajzolok az együtt alvásunk emlékére. Biztos mindenki örülne neki reggel, főleg ő…

***

Elég későn ébredek, ezért nem húzom az időt mosdással, csipásan letámolygok a konyhába, ahol már javában folyik az élet. Tsunade és Sakura csodálatos hidegtálat készít a tegnapi maradékokból és némi friss zöldségből, apám teát és kávét főz, Sasuke pedig a leendő apósával sakkozik. Azonnal elkap a röhögés, mert valaki bepótolta a mulasztásom és az öreg szája felett szépen virítanak egy bajusz nyomai, ami sokkal viccesebben kancsalodik két oldalt, mint amilyent én rajzoltam volna neki. 

- Jó reggelt! – köszönök vidáman, mire mindenki felém kapja a fejét és hatalmas nevetésben törnek ki. 

Azonnal a fürdőbe sietek, hogy megnézzem mi olyan mókás rajtam, bár sejtem. Természetesen valaki nekem is orvul hasonló szépséget rajzolt az arcomra, mint apának. Milyen jó lesz így odaállítani Inóhoz, hogy beszélgessünk komolyan…

***


Könnyedén megtalálom a házukat, elég ideges vagyok, amikor becsöngetek. Megkönnyebbülésemre ő nyit ajtót és a hatás nem marad el. 

- Miattam csinosítottad ki ennyire magad? – kérdi a könnyeit törölgetve.
- Természetesen – bólogatok, azután a lényegre térek. – Ha kinevetted magad, esetleg eljönnél vele sétálni?
- Mindjárt esik! Vagy abban bízol, hogy egy kiadós záportól lekopik rólad ez az ízé? – érdeklődi ártatlanul.
- Csak beszélni akarok veled és jobb, ha nem egy szobában vagyunk – felelem őszintén.


Látom, hogy megérti, kivételesen nem jópofizni jöttem, hanem komoly szándékkal, mire a feldobottsága kissé alább hagy.

- Azonnal elkészülök – bólint és becsapja előttem az ajtót.

Míg várakozom, a házuk előtt lévő kicsi kertet tanulmányozom. Csupa örökzöld díszíti és néhány kő, amitől télen-nyáron egyformán gondozottnak hat és hozzá se kell nagyon nyúlni. Kényelmes megoldás.




Ino hamarosan megjelenik farmerben, sportcipőben és egy egyszerű piros dzsekiben. Semmi smink, a haja kislányosan lófarokba kötve, mintha épp vásárolni indulnánk vagy kocogni. Muszáj ismerkednem az új arcával, mert életemben nem láttam még így, eddig kizárólag nagyvilági nőként mutatkozott.




Ino



Mindent vagy semmit alapon úgy döntök, ma a valóságot mutatom. Régóta próbálkozom mindenféle trükkel, hogy felhívjam magamra a figyelmét, de eddig Itachi csak arra az egyre reagált hevesen, ha pőre testem kínáltam fel neki. Ruhában valahogy semmivel nem tudtam izgalomba hozni. Tegnap belefáradtam ebbe az egészbe, és amikor szex helyett inkább faképnél hagyott, már tökéletesen le is mondtam arról, hogy valaha szóba áll még velem. Nem tudtam siratni, helyette valami mély tompultsággal fogadtam, hogy soha nem kerülhetek hozzá közelebb. Annál nagyobb meglepetésként ér váratlan megjelenése, de már képtelen voltam bízni a szerencsémben, fel voltam készülve arra, hogy valami újabb szívesség miatt keresett csak fel. Idegességem nehezen palástolom, inkább nem nézek rá, hátha így nem tűnik fel neki, mennyire felkavar pusztán az, hogy itt van velem, beszél hozzám. 



Elindulunk a központ irányába, rajtunk kívül néhány autó veszi még a bátorságot, hogy megzavarja az utca nyugalmát. Hamarosan cseperegni kezd, ezért érthető, miért maradnak az emberek inkább a jó meleg lakásban. Nekem ott sincs nyugodalmam, bármennyire is szeretem a szüleimet. Sajnos egyedül akkor érzem jól magam, ha ennek az idiótának a közelében lehetek. 

- Át fog ázni a kötés a fejeden – figyelmeztetem, nem mintha várnám, hogy erre reagál valamit, hisz eddig is úgy lépkedett mellettem, mintha csak a teste lenne itt, a gondolatai pedig messze szárnyalnának.
- Beülünk a buszmegállóba? – néz rám kérdőn, amitől kicsit zavarba jövök. 
- Nekem jó – vonom meg a vállam, ugyanis a pokol mélyére is követném, ha azt kérné, ehhez képest egy száraz hely, kényelmes paddal igazán nem jelenthet gondot.

Elfoglaljuk a kinézett menedéket, miközben az égiek egyre hevesebb zivatarral ostromolják a város, de minket ez már nem érint, mert az átlátszó plexi megvéd a kellemetlen elemektől, és nyugodt helyet biztosít egy bizalma beszélgetéshez. Minden figyelmem szerelmemre irányul, hogy árulja már el végre, mit keresünk itt. Látom, nehezen kezd bele, végül csak rászánja magát, és elszántan kérdez:

- Te miért viselkedsz úgy, mint egy kurva?


***

Egy órával később eláll az eső, egyedül az én könnyeim peregnek rendületlenül tovább. Onnantól, hogy válaszul azt leheltem – miattad – már nem volt számomra megállás. Mindent elmeséltem neki kezdve onnan, hogy először megpillantottam, azután próbáltam megismerni, becserkészni, az öccsét felhasználva megszerezni. Még azt is bevallottam, Sakura mennyire segítőkész volt velem, annak ellenére, hogy minden alkalmat megragadtam féltékenységem megtorlására. Tudtam, hogy ezzel végérvényesen lejáratom magam, de hosszú ideje őrizgettem ezeket a titkokat és olyan volt beszélni az érzéseimről, mintha egy megtisztulási szertartáson vettem volna részt.

- Úgy terveztem, hogy én teszek ilyen vallomást, persze nem arról, hogy szerelmes vagyok beléd – néz rám megilletődve Itachi, mikor végül kifogyok a szóból.
- Jó hülye vagyok, mi? – maszatolom szét könnyeim szégyenkezve.
- Bátor vagy – néz a szemembe őszinte elismeréssel. – Sokkal jobb ember annál, mint aminek eddig mutattad magad.
- Legyek büszke? – mosolyodom el félszegen.
- Legyél – simít végig gyöngéden az arcomon, amibe beleremegek.
- Ne sajnálj, hiszen nem te tehetsz róla, hogy ennyire oda vagyok érted – fintorgok, de ő tagadólag megrázza a fejét.
- Arról igen, hogy ilyen érzéketlen tuskó vagyok Eddig csak a saját dolgaim izgattak, ahogy Sasuke is megmondta. Ideje ezen elgondolkoznom – feleli komolyan, majd úgy tűnik, szedelőzködni kezd. – Azt kérte apám, hogy délre érjek haza, szóval mennem kell, de megtennéd, hogy egy hét múlva ugyanígy eljössz ide velem, és most te hallgatsz meg engem? – lep meg a váratlan kéréssel, miközben fölém tornyosodik.


A szívem boldog ficánkolásba kezd, mert ez majdnem úgy hangzik, mint egy randi, talán több is annál, hiszen a legféltettebb titkainkat készülünk megosztani egymással. Mélyen elpirulok zavaromban, amikor válaszul beleegyezően bólintok, azután ha lehet, még boldogabbá és vörösebbé válok, mert férfias határozottsággal a jobbját nyújtja, hogy felsegítsen és így ballagjunk kéz a kézben együtt hazafelé.