Tsunade


Átkozom az ostobaságom, hogy ilyen könnyedén hagytam magam átvágni. Amint kimegy Sakura a szobából, a volt férjem arcán kaján vigyor terül szét és gyanús sunyisággal közelebb húzódik hozzám.

- Azt hittem, már soha nem szabadulunk meg tőle – közli elégedetten.
- Te direkt azért rendezted ezt a cirkuszt, hogy elűzd? – háborodok fel, és határozottan araszolni kezdek az ágy széle felé, hogy megmaradjon köztünk a kellő távolság.
- Csak nem akartam megint arra ébredni, hogy oldalba pisil – mentegetőzik komoly képpel a volt férjem.
- Jiraiya! Sakura akkor két éves volt, és éppen te voltál az, aki elfelejtett rá pelenkát húzni éjszakára! – emlékeztetem ingerülten.
- Tényleg… - neveti el magát, de nem úgy néz ki, mintha valóban bántaná, hogy ilyen nyilvánvalóan csak kifogást keresett.
- Már megint önző módon csak arra vagy képes, hogy bosszants! Arra nem gondolsz, milyen veszély leselkedik a 16 éves lányodra, ha beküldöd hálótársnak a barátjához? Egész éjjel kettesben lesznek, szerinted kisangyalként alukálni fognak? – támadok neki.
- Hidd el, jobban félnek tőled, minthogy valami meggondolatlanságot tegyenek! – int le lazán. - Mindig úgy figyelted őket, mint valami felturbózott sárkánymama, aki kész bármelyik pillanatban tüzet okádni, ha valami nem tetsző dolgot lát. Rettenetesen viselkedsz! – pirít rám.
- Te ezt nem értheted! – mentegetőzöm azonnal a sértésre érzékenyen. - Fogalmad sincs, min mentem keresztül, mióta itt lakunk! – horkanok fel, mert idegesít, hogy engem állít be a legádázabb ellenségnek, pedig csak a lányunkat próbálom védeni.
- Miért ne tudnám, hiszen mindent elmeséltél, és Sakura is szinte minden nap ír vagy telefonál nekem. Tisztában vagyok ennek a történetnek minden apró momentumával, csak a legutóbbi eseményekről nem számoltatok még be. Nagyon kíváncsi vagyok, miért voltál annyira ideges, hogy képes lettél volna elrángatni a gyereket egy szál kórházi pendelyben a világ másik végébe. Tett esetleg olyat, amit mi még nem? Hiszen te is nagyon szerettél mulatni, és én se voltam soha egy visszafogott fajta. Mi ijesztett meg ennyire? – kérdi gyengéd hangon, és árgus tekintettel követi minden rezdülésem, ahogy próbálom visszafojtani szavaira támadt felindultságom. Úgy tűnik, mára befejezte a csipkelődést, csak őszinte aggodalmat látok rajta, ami ostoba módon meghat, mert még mindig ugyanúgy szeretem - hiába próbálok tenni ellene - és sokat jelent számomra, hogy én is számítok még neki.


Szólnék, ha tudnék, szívesen válaszolnék valami csípőset, de óriási gombóc szorítja a torkom a kedves korholásra. Érzem, hogy a kiborulás határán vagyok újra, mert annyira lehetetlen ez a helyzet. Itt fekszünk egy ágyban, a közös gyerekünk sorsát elemezgetjük, mégsem vagyok képes rákérdezni, ha ennyire foglalkoztatja, mi van velünk, miért megint csak látogatóba jött, mint egy hős lovag, hogy elsimítson mindent. Miért nem tud végleg velünk maradni, hiszen semmi normális indoka nincs rá, csak a munkájával takarózik állandóan, ami egyszerűen nevetséges. Tehetetlenségemben, hogy ennyire mulya vagyok, és ismét magamba fojtom a fájdalmat, ahelyett, hogy kimondanám, amit érzek, csak elönt a keserűség, amit tetéz az a rengeteg gond, ami mostanában a nyakamba szakadt. Gyanúsan megremeg a szám széle, ezért inkább hátat fordítok, mert nem bírom elviselni az átható tekintetét és leoltom a villanyt, hogy a sötétben elbújhassak előle. Persze megint feleslegesen cselekszem, ismerhetném már, hogy ennyivel nem lehet őt lerázni.

- Nem hagylak aludni, míg nem válaszolsz! – fenyeget meg játékosan, és egy határozott mozdulattal újra maga felé fordít. – Halljam, mitől vagy kitől igyekszel ennyire védeni a lányunkat? Vagy van esetleg még valami, amiről tudnom kéne? – érdeklődi türelmesen. 
- Jiraiya! – fogok bele, de itt képtelen vagyok folytatni, mert annyi aggodalom fojtogat, hogy hirtelenjében nem is tudom eldönteni, melyikkel kezdjem.
- Mindent elmondhatsz, azt is, ami nem a gyerekkel kapcsolatos – simít végig szelíden az arcomon, mintha érezné, hogy éppen erre a megnyugtató mozdulatra van szükségem. Egész közel csúszik hozzám, a testével próbál óvón körülölelve melengetni, mert nagyon jól tudja, hogy ettől mindig ellazulok.
- Egyszerűen csak félek – bököm ki nagy nehezen az első szavakat, de utána bátorságot merítek a biztató simogatásból és szépen lassan folytatom. – Megijedtem, hogy Őt is elveszítem. Tudod jól, hogy nincsenek rokonaim, csak rád számíthattam egész életemben, és a válás óta egyedül a lányunkba tudok kapaszkodni, bármilyen önző ez tőlem. Fura volt megélnem, hogy neki már akadnak más fontos személyek is a családján kívül és nem csak az én kicsi lányom. Annyira egymásba vannak habarodva Sasukéval, hogy kicsit féltékeny lettem, talán mellőzve éreztem magam, pedig jól tudom, hogy semmi okom nincs rá. Elismerem, megfordult bennem, ez a kihágás tökéletes ürügyként szolgálhat, hogy kicsit nagyobb távolságot tarthassak köztük, de annyira azért nem vagyok gonosz anya, hogy csak e miattam elköltözzünk, és teljesen kisajátítsam magamnak. Azért akartam hozzád menni, mert valóban féltettem, hogy rossz társaságba keveredett. Tegnap éjjel - még belegondolni is rossz -, hogy meghalhatott volna, és úgy gondoltam, ha nem avatkozom közbe, esetleg a következő alkalommal, amikor bulizni mennek, már nem lesz ennyire szerencsés. Csak jót akartam és szerettem volna kicsit megosztani valakivel a nevelés terheit, mert érzem, hogy túl elfogult vagyok, amikor Sakura felől kell döntenem – suttogom csüggedten.

A mellettem könyökölő férfi figyelmesen hallgatja szavam, némaságából az szűröm le, hogy eléggé megrázza a fura vallomás, mert a válás óta soha nem panaszkodtam neki, hogy szükségem lenne rá. 


Keze a hajamról a tarkómra siklik, és szaporán dobogni kezd a szívem, amikor közelebb hajol, mivel egy röpke pillanatra azt hiszem, vigasztalásul arra készül, hogy megcsókoljon. Csalódottan veszem tudomásul, amikor csak a homlokát támasztja az enyémnek, mint egy jó apa.

- Nagyon haragszol még mindig, hogy elhagytalak benneteket, ugye? – állapítja meg fakó hangon. Nem látom, de biztos vagyok benne, hogy szemeit szorosan lehunyva tartja, szenved a bűntudattól.
- Gyűlöllek érte! – vágom az arcába haragomban kegyetlenül.

Szavaimra fájdalmasan összerándul, mire ijedten átfonom a nyakát, mert nem bírnám elviselni, ha most eltávolodna tőlem. Fogalma sincs róla, mennyire hiányzik az életemből, mekkora szükségem van arra, hogy minden nap kipanaszkodhassam neki magam, azután odabújhassak hozzá egy kis vigasztalásért. Senki nem képes úgy túllendíteni a humorával a gondokon, mint ő, férfiként pedig nem találkoztam hozzá hasonló személlyel, aki így fel tudta volna kavarni az érzékeimet egyetlen apró érintéssel. Szükségem van rá testileg, lelkileg egyaránt, és amíg reményem van arra, hogy visszakapjam, képtelen vagyok komoly szándékkal másban keresni ezt a támaszt.


Mielőtt meggondolhatnám, a sötétben mohón ajkai után kapok. Istenem! Milyen szemérmetlen vagyok, de túl erős bennem a vágy, hogy kicsikarjak tőle egy kis gyengédséget. Megnyugodva sóhajtok fel, mert nem utasít vissza, hanem hagyja, hogy megcsókoljam, azután legnagyobb gyönyörűségemre férfihoz méltón átveszi tőlem az irányítást. Azt hiszem, ugyanolyan kiéhezett, mint én, csak benne még élt eddig a méltóság, hogy ne támadja le az ex-ét bármennyire kíván, elvégre semmi közünk már egymáshoz hivatalosan, ami engem most mélyen elítélendő módon egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy ha kell, akár megalázkodva könyörögjek a szerelméért.

Egy elveszettnek hitt mennyországba lépek, mert megért, és megadja nekem, amire oly régóta vágyom. Izzó szikra gyúl benne is, ismerős becézése a végletekig felcsigáz, olyan szenvedélyesen szeretkezik velem, mint az első éjszakánkon. Csak rám figyel és a maximumot nyújtja. Karjaiban teljesen szétolvadok, oly sokszor és annyira intenzíven élem át a gyönyört. Öntudatomból kitörlődik a sebekkel tarkított múlt és a bizonytalan jövő, csak a mostani biztonságot sugárzó pillanat számít, hogy minden porcikámmal együtt vagyok vele. Egyszerre mozdulunk, egy ütemre dübörög a szívünk, élvezetünk hangjai teljesen összemosódnak, végre nincs ő és én, hanem egyek vagyunk.


Megmagyarázhatatlan félelem lesz rajtam úrrá, amikor rám hanyatlik. Érzem, hogy szomorú, pedig kapcsolatunk legintenzívebb pillanatait éltük át. Túl szép volt, egyszeri és megismételhetetlen, mintha ezzel szeretne kárpótolni valamiért. Újra megfogalmazódik bennem a kétség: szándékosan szakított el magától, pedig bizonyos, hogy szeret, de valami szörnyű ok miatt kénytelen volt megtenni ezt a lépést. Vajon mi lehet az, ami miatt kegyetlenül szétszakította közösen dédelgetett álmainkat?


Végigpörgetve magamban a dolgokat belém villan a megoldás, és a kínzó felismeréstől fájdalmasan, megfogyatkozott húsába marok. Éppen én, miért nem voltam képes észrevenni rajta a nyilvánvaló változást?



Jiraiya


Tökéletes búcsúzás, gondolom keserűen. Biztos vagyok benne, hogy érzi, ezt az élményt egy utolsó ajándéknak szánom, bár nem terveztem előre soha efféle dolgot, mert így még fájdalmasabb lesz mindkettőnknek az elválás.

- Tsunade…- suttogom szomorúan. Mást ezen a gyönyörű néven kívül most képtelen vagyok kimondani. Megfeszül alattam a kétségbeesett hang hallatán. A rémültség, hogy ismét elveszíthet, arra készteti, hogy szorosan átöleljen, és azt kívánom, bárcsak olyan ereje lenne ezeknek a karoknak, hogy mindig így tartana. Olyan boldog lennék, ha ezzel a mozdulattal képes lenne legyőzni a kegyetlen sorsot, amely hamarosan nem egy óceánnyi távolságra szakít szét bennünket, hanem örökre. 
- Beteg vagy… igaz? – ejti ki a végzetes szavakat, amikor életemben először gyengének mutatkozom előtte.
- Soha nem tudtam elmondani neked – vallom be elmúlt éveim leggyötrőbb titkát.
- Ugyan az, amiben édesapád szenvedett? – szorítja össze idegesen ökleit. Megdöbbent, hogy elég volt egy pillanatra kiesnem a szerepemből és máris rájön mindenre.
- Igen, csak nálam korábban jelentkeztek a tünetek, ezért hamarabb kezdődtek a kezelések. Minden kúra után emberi roncs voltam. Láttam, min ment keresztül az apám és nem felejtettem el közben, mit éltem át mellette a tehetetlenségtől szenvedve. Egyszerűen nem akartalak benneteket kitenni ennek a traumának, hogy végig kelljen néznetek, hogy kínlódom.
- Helyette becsaptál és elhagytál… - jön a keserű vád, ami teljesen jogos.
- Azt akartam, hogy találj valakit, aki mindig veled lesz, mert tudtam, hogy nekem már csak néhány évem van hátra. Addig dolgozni akartam, hogy minél több pénzt hagyhassak Sakurára, hiszen később már nem lesz alkalmam gondoskodni róla. 

- Kérdezd már meg a gyereket, hogy mit szeretne jobban! Egy nagyobb örökséget vagy melletted lenni, amíg lehet?! – fakad ki szemrehányóan, és durván lelök magáról, majd idegesen felül és a ruhája után kezd tapogatózni. Nem szólok semmit, amikor pólóban meg bugyiban kimegy a szobából, elvégre eredetileg az volt a szándékom, hogy végérvényesen összeboronáljam az utódommal, amiben csak jó húzás lehet, ha lengén öltözve találkoznak. A tervben viszont nem szerepelt, hogy mi valaha még lefekszünk egymással. Azért jöttem ide, mert érzem, hogy nincs sok időm. Elhatároztam, ha méltó férfinak tartom az Uchihát mint férj és apa, mindent megteszek, hogy minél előbb átvegye a helyem. Eddig halogattam ezt a lépést, de most kapóra jött a kialakult helyzet. Biztonságban akartam tudni a családom éppen azért, mert tudtam, rajtam kívül nincs senkijük, nekem pedig akármikor elveheti az életem ez a nyavalyás kór.

Hallom, hogy a volt nejem dühösen csapkodja a hűtő ajtaját. Ha ideges mindig rágyújt, ha nagyon ideges eszik… 

Hamarosan nincs egyedül a hirtelen rászakadt gondokkal, társasága akad. Talán mégse tetszik annyira, amikor a csörömpölést elnyomva felzendül a házigazda segítőkész hangja. Bizonyára erre a lármára jött le, hogy megnézze mi a baj, és most kiszolgálja a vendégét, valószínűleg igyekszik megnyugtatni, közben pedig zavartalanul legeltetheti rajta a szemeit. Nem értem, mit mondanak egymásnak, mert csak foszlányaiban jut el hozzám a beszélgetés, azt viszont tisztán kiveszem, hogy Tsunade sírva fakad. Eddig bírom a hallgatózást, a keserves zokogást viszont már képtelen vagyok elviselni. Próbálok a párna mélyébe süllyedni, a takaró alá menekülni előle. Éppen ezt szerettem volna elkerülni, azért hallgattam ennyi éven át a dologról. Bőven elég, ha én aggódom, soha nem akartam ezzel mást elkeseríteni.



Váratlanul világosság támad, és igencsak besüpped mellettem a matrac a látogatómtól, ami azt jelzi, hogy nem Tsunade jött vissza. Szinte magam előtt látom, ahogy a fickó zavartan tördeli a kezét, mert nem tudja, hogyan fogjon a mondanivalójába. Tényleg nem rossz ember ez a Fugaku, bár kétségtelen, hogy nagy szüksége lenne egy asszonyra, aki kicsit gatyába rázná.

- Nem vagyok a szavak embere és kérlek, bocsásd meg az udvariatlanságom, hogy beleszólok az ügyeitekbe, de muszáj elmondanom neked valamit. – szólal meg végül. - Én mindent megadnék azért, ha csak egyetlen alkalomra újra megölelhetném a feleségem. A fiaim is biztosan hálásak lennének akár néhány percért is, mert legalább tisztességesen elbúcsúzhatnának az édesanyjuktól. Ha beteg lett volna, minden egyes napot ajándékként kezeltem volna, mert másként értékeli az ember a dolgokat, ha tudja, hogy hamarosan véget érnek. Én csak néhány hete ismerem Tsunadét, de tudom, hogy kemény nő, és elviselte volna, ha azonnal elmondod neki a rossz hírt. Ne tetézd tovább a bajt azzal, hogy nem hagyod segíteni, hanem ismét elmenekülsz – tanácsolja szomorúan.


Muszáj elismernem, hogy több tapasztalata van ezen a téren és rejlik némi igazság a szavaiban, azt viszont egyikünk se tudhatja, hogy Tsunade akar-e mellettem lenni egyáltalán. Mindenesetre szép próbálkozás volt erre figyelmeztetnie.

Egy időre ismét egyedül vagyok, majd az ismerős léptekre erőt veszek magamon és felülök, hogy szembe nézek a nővel, akit még az életemnél is jobban szeretek. Tudnom kell, mit gondol a helyzetről. Én is minden nap keservesen megszenvedtem a hiányát, és azt hiszem, nem is bánom, hogy kiderült végre az igazság és tisztázzuk a dolgokat.



Meglepetésemre egy férfi köntös van rajta, tehát Fugaku nem hagyta bugyiban parádézni. Gondosan egy székre teríti a kölcsön holmit és leoltja a villanyt, azután szó nélkül bebújik a takaró alá és nekem hátat fordítva aludni próbál, mintha itt se lennék. 


Ez szuper! Éppen szánalmas életem sorsdöntő ítéletét várom, nem pihengethet most csak úgy mellettem!

- Tsunade? – rázom meg idegesen, mert nem tudom mire vélni a hirtelen támadt nyugalmát.
- Hm?
- Tsunade, mi lesz velem… veled…velünk? – kérdem félve.
- Miért lett ilyen sürgős? Eddig egész jól megvoltál a kis titkoddal, nem siettél megbeszélni velem! – morogja.
- Kérlek! Fogalmad sincs, mennyit szenvedtem, hogy megóvjalak benneteket!
- Szenvedtél? – ül fel mérgesen szavamra, és megint villanyt gyújt. Szikrázó szemekkel bámul a képembe. – „Jóban és rosszban, egészségben és betegségben…” Rémlik, hogy valami ilyesmit ígértünk egymásnak? – kiabálja.
- Ez csak egy szöveg! – legyintek zavaromban, pedig egyáltalán nem vettem soha félvállról ezeket a fogadalmakat. 



Hát ő is legyint a flegmaságom miatt…
Akkora pofont ad, hogy meglepettségemben még pislogni is elfelejtek. Utána , mint aki jól végezte dolgát, megint sötétet csinál és ismét hátat fordít. Döbbenten meredek magam elé, mivel soha nem emeltünk kezet egymásra, még csak hangos szó se volt köztünk, ezért fura ez az erélyes viselkedés. Mondjuk ugyanígy kapott Sakura és a legidősebb Uchiha is, miért maradnék ki éppen én a sorból? 

Mikor kissé sokkosan hanyatt dőlök, hogy aludjak végre, váratlanul ismét megszólal:

- Holnaptól velünk laksz, nem fogadok el semmilyen kifogást! A gyereknek együtt mondjuk el és keresünk neked egy specialistát. Nem ringatom magam hiú ábrándokba, hogy meggyógyulsz, de te se hidd azt, hogy szépen sutyiban elpatkolhatsz a tudtom nélkül. Jobb, ha reszketsz tőlem, mert nekem nem csak egy szöveg volt, amit a templomban mondtam, hanem egy olyan fogadalom, amit be is tartok, mert én így akarom. Innentől nem hallgatok rád, ugyanis rájöttem, hogy hiába írtál annyi könyvet a szerelemről, a lényegét még mindig nem érted: nem kell, hogy viszonozzák az érzelmeidet, a saját gyönyörűségedre éled át, tehát szokj hozzá, hogy csupa önzésből addig foglak szeretni, amíg megtehetem!