Itachi


Nem kis teljesítmény tőlem, hogy az öcsémbe viszonylag rövid időn belül lelket rázok és hajlandó lesomfordálni velem a nappaliba. Gyanakvóan méricskél, de amikor meglátja az apját mérgezett egérként rohangászni a lakásban, kezdi elhinni, hogy tényleg történt valami. Bizonytalanul néz hol rám, hol a megkergült öregre, aki pillanatonként ismétli: 

- Jesszus!

Igazából hatalmas megkönnyebbülést jelent, mennyire felbolydult a hangulat hirtelen. Hihetetlen, hogy csak egy telefonhívás kellett, és máris remény csillan mindhármunkban, a fojtogató szorongást pedig felváltja valami eszelős izgalom, hátha képesek leszünk fordítani a sorsunkon. 


Apám végre leül közénk, erre mindannyian egyszerre kezdünk beszélni. Sasuke hitetlenkedve kérdezgeti, pontosan mi is hangzott el a beszélgetésben, én pedig azt szeretném tudni, mibe fogjunk, hisz alig pár óránk van mindent megszervezni. Választ persze nem kapunk, csak azt a bizonyos szót:

- Jesszus! Semmink nincsen, ami egy partihoz kell! – hangzik el a változatosság kedvéért újra, mintha nem hallottuk volna már elégszer.
- Mindenki tudja! Lépjünk már ezen tovább! – csikorgatom a fogam dühösen, de felesleges próbálkoznom, mivel képtelenség őket túlkiabálni.
- Én sütöttem húst a táborban, tudom, hogy kell! – vált végre témát Sasuke és örömmel látom, hogy ismét élet költözött belé.
- Találjuk ki, mi legyen a menü, azután irány az üzletközpont! – próbálom átvenni az irányítást, hátha így jobban haladunk, de senki nem figyel.


Hozok egy papírt, és beletörődően írni kezdem a saját ötleteimet. Két oszlopot készítek, az egyikbe ételeket, a másikba pedig azokat a dolgokat jegyzem fel, amire szükségünk lehet a vendéglátásnál.

- Milyen húst tudsz készíteni? – fordulok az öcsémhez, akiben egy pillanatra megakad a szó, mert eddig határozottan került velem minden érintkezést. 

Mondatait kizárólag apámnak címezte. Amikor én beszéltem, tudomásul vette, de nem reagált, nem is nézett rám. Kíváncsi vagyok, minek köszönhetem a kegyet, hogy némi habozás után végül úgy dönt, válaszol, és részletesen elmeséli, amit a grillezésről tud. 


Az öreg még javasol néhány fogást, amit könnyű összedobni, azután rohamléptekkel indulunk vásárolni. Rám jut az udvar rendezése, ezért felhívom Narutót, mert fogalmam sincs, mit kéne választanom. Náluk rendszeres program, hogy együtt sütögetnek a barátaikkal, ezért jóval nagyobb a tapasztalata, mint nekem. Én maximum kiviszem egy tányéron, amit apám vacsora címén feltálal és letelepszem a gyepre, kb. ennyi élményem van a kerti partiról.

Naruto türelmesen magyaráz, de nincs nagyon toppon. Végül azért sikerül a közreműködésével egész szép pénzt költenem hintaágyra, kerti pavilonra, grillsütőre és bútorokra. Még egy kültérre használatos fűtőizét is beszerzek, mert mostanában már elég hűvösek az esték.

- Átmehetnék majd hozzátok én is? – kérdi, amikor megköszönöm neki a segítséget és készülök lerakni a telefont.
- Hát, ez egy családi összejövetel lesz – szabadkozom, mert tudom, hogy mennyire húzós estének nézünk elébe, és valószínűleg csak zavarna.
- Beszélnem kéne Sakurával. Többször voltam náluk, meg hívogattam, de sehogy se érem el – mondja csüggedten.

Szavaira ingerült leszek, mert az öcsémet még elnézem valahogy, de újabb riválishoz már nincs türelmem. Kicsit durvább hangnemben, mint illene, kiszalad a számon a meglepett kérdés:

- Sakurával? Miért, mit szeretnél tőle ennyire? – érdeklődöm.
- Elég fontos lenne… Megtennéd, hogy szólsz, ha átjön hozzátok? – kéri a kölyök szokatlanul komolyan.


Ez a lehangoltság annyira nem jellemző rá! Ha most nem lenne ennyi problémám, valószínűleg kifaggatnám, mitől kámpicsorodott el ennyire. Bírom a srácot bármekkora idióta is, mert olyan eleven, életrevaló és csupaszív kölyök. Régen sokkal jobb szerettem vele játszani, mint a komor öcsémmel, mégis bosszant a lehetőség, hogy esetleg ő is Sakurát akarja. Nagyon remélem, hogy nem szerelmi vallomásra készül, mert ezért minden jóindulatom ellenére biztos, hogy laposra verném.

- Szólhatok, de tudod, hogy Sasuke elég féltékeny… - felelem neki hirtelen ötlettől vezérelve.

Milyen álszent dolog tőlem éppen ezzel takarózni! Lassan teljesen belegabalyodom, kinek is akarok jót. Nagyon igyekszem, hogy szerelemi ügyekben már tényleg az öcsémnek kedvezzek, bár nehéz visszafojtani a saját vágyaim. Ebben a pillanatban viszont újabb variáció jött elő, amikor mindkettőnk közös érdekét próbálom védeni, vagyis Sakurát, Naruto ellen.

- Tudom, hogy könnyen begorombul, de majd vigyázok – sóhajt Naruto és végül ebben maradunk, mert másként nem tudom sehogy lekoptatni. Nincs most időm huzakodni vele.




A vevőszolgálaton előadok egy könnyes mesét, amivel elérem, hogy azonnal kiszállítsák a vásárolt holmit, ráadásul két fickót is küldenek, akik majd összeállítják a pavilont. Amikor mindent elintézek, elégedetten összedörzsölöm a kezem, és apámék keresésére indulok.

- Valami édesség is kéne, nem? – vetem fel, amikor megtalálom őket a zöldségek közt.
- Én nem tudok sütni – vakkant az öreg, miközben két répát hasonlít össze, hogy a szebbiket válassza, mintha számítana felaprítva, eredetileg mennyire volt görbe.
- Szerintem a salátát és a süteményt is készen vegyük, elég lesz a hússal kínlódni – javaslom, és mindkettőt türelmetlenül kikapom a kezéből.
- Fagyit azért hozok - iramodik el Sasuke, és hamarosan megjelenik több doboz jégkrémmel, öntetekkel, cukorral és csokidarával. 

Miért érzem úgy, hogy ezt nem a leendő apósának szánja?


Otthon folytatódik az izgatott készülődés. Az áruház dolgozói gyorsan berendezik a ház mögötti térkövet. A hatalmas sátor alatt kényelmesen elférnek a kerti bútorok és a grillezéshez szükséges eszközök, akár még táncolni is lehetne köztük, annyi hely van. Sasuke azzal bíbelődik, hogy mindenhová színes párnákat és vidám mintájú abroszokat tegyen, azután serényen teríteni kezd. Még az eső is eláll, halvány derengésbe vált az ég, egyre világosabb lesz, végül gyengécske erővel ugyan, de kisüt a nap is, mintha édesanyám mosolyogna le ránk az égből. Biztos vagyok benne, hogy kivételesen elégedett velünk, mert rég nem látott összhangban dolgozunk.




Jiraiya


Az egyetemen ismertem meg. 

Amikor belépett az ajtón, minden szem rászegeződött, rólam pedig azonnal elfelejtkezett az összes diák. Hosszú, szőke haja a háta közepéig ért és lazán két copfba volt fogva. Karcsú alakján fehér nyári ruha feszült kék virágokkal, ami remekül kiemelte igéző szemei színét. A legfeltűnőbbek ringó keblei voltak, melyekre izgalmas belátást nyújtott a rafinált ruhaköltemény, végletekig felcsigázva vele minden hímneműt a teremben. Ilyen tökéletes szépségű mellekkel még nem találkoztam. 



Kiszáradt szájjal, esetlenül tébláboltam a tábla előtt, mert teljesen kiestem a szerepemből, én is figyeltem a többiekkel a gyönyörű lányt, aki zavartalanul helyet foglalt legelöl, pont velem szemben az első padban. Kecses mozdulattal elhelyezkedett, elővett egy apró noteszt és várta, hogy folytassam az előadást. Akkor kaptam észbe, amikor néhány szemtelen nebuló a közelemben kuncogni kezdett, ugyanis csak bámultam a hihetetlen tüneményt, annak minden kivételes bájától lenyűgözve, és eszembe se volt, mi lenne egyébként a feladatom. 

Fülig szerelmes lettem belé az első pillanatban. Az ismeretlen érzéstől túlfűtve olyan szenvedélyes szónoklattal leptem meg tanítványaim, ami miatt döbbent csendben hallgatták végig az órát, majd befejezéskor hatalmas tapsviharban törtek ki. Emlékezetes alkalom volt. Vöröslő arccal néztem végig a rengeteg fiatalom, akik ezentúl zsúfolásig megtöltötték a hatalmas előadót, pedig én szégyentelen módon csak egy emberhez beszéltem. Tanítottam mindenféle irodalmi művet, amelyeken keresztül elmesélhettem, mi lobbant fel bennem. Éreztem, hogy érti, mit szeretnék vele megosztani, mert okos tekintete néha cinkosan villant egy-egy célzásomra. Soha nem váltottunk szót, mert ő csak hobbiból járt az óráimra, egyébként orvosnak készült, így nem volt ürügy, amiért társaloghattunk volna. Talán attól is féltünk, hogy néhány szó után menthetetlenül leleplezzük magunkat, mivel hamarosan ő ugyanolyan rajongással figyelt engem, mint én őt. Féltettem az állásom meg az ő jóhírét is, egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy realizálódjon ez a nyilvánvaló vonzalom. Be kellett érnünk forró pillantásokkal, zaklatott álmokkal. 

Csak évekkel később árulta el, amikor már a feleségem volt, hogy nem véletlenül tévedt be az előadásomra, hanem jóval korábban kinézett magának. Egyszerűen előbb nem fért bele az órarendjébe, hogy bejárjon hozzám is. 
Micsoda banális dolog… pedig én elvesztegetett éveknek érzem, amiket nem vele töltöttem. 


A nyári szünetben aztán mérhetetlenül hiányzott, és nem bírtam tovább ezt a plátói viszonyt köztünk elviselni, muszáj volt lépnem az ügyben. Írtam egy regényt, amit legnagyobb meglepetésemre hajlandóak voltak kiadni. Olyan népszerű lett, hogy hamarosan kövér csekkeket kaptam utána, és azonnal felmondtam a tanári állásom. Végre nem voltunk tanár és diák, csak két ember, akik szabadon szerethetik egymást.

Némi bátorsággyűjtés után választottam egy elegáns öltönyt, hatalmas csokrot köttettem, azután izgatottan várakoztam a kórház bejáratánál, ahová Tsunade gyakorlatra járt. Fáradt arccal lépdelt kifelé az épületből a csoporttársaival, azután meglátott kiöltözve, virággal a kezemben, ahogy türelmetlenül toporgok…


A torkomban dobogott a szívem, vajon mit szól majd. Jóval idősebb voltam nála, nem vehettem fel a versenyt a jóképű orvos tanoncokkal, mégis reszketett a szívem, hogy valami őrült ötlettől vezérelve engem válasszon, ne valami tejfeles szájú szépfiút. Azonnal felélénkült, búcsúzkodni kezdett a többiektől, majd határozott léptekkel elindult felém tétovázás vagy zavar nélkül, mintha már várta volna ezt a találkozást. Szívesen kölcsönvettem volna tőle legalább egy töredéknyi magabiztosságot, mert nekem remegett kezem-lábam. Mikor hozzám ért, csak ennyit mondott:

- Végre – és huncut mosollyal kikapta a kezemből a rózsákat, azután egyszerűen a nyakamba ugrott és megcsókolt. 


Édes íze mámorítóan hatott rám, karom azonnal karcsú derekára kulcsolódott és szomjasan csókoltam vissza őt, megszabadulva a kétségektől, felszabadultan. 

Úgy terveztem, vacsorázni viszem, de nála kötöttünk ki. Azt hiszem a hónapokig tartó szenvedélyes vágyakozásunk feleslegessé tette, hogy tovább húzzuk az időt, helyette mohón egymás karjaiba omlottunk és végre beteljesítettük szerelmünk. Felejthetetlen éjjel volt.



Amikor lediplomázott és elhelyezkedett, egyre többször utalt rá, hogy családot szeretne. Én is vágytam arra, hogy tisztességesen - Isten és ember előtt is - feleségemnek tudhassam, és gyerekeket is szerettem volna, de egyre gyakrabban szólított el mellőle a kötelesség. Híresség vált belőlem, elvárták az olvasóim, hogy járjam a világot és találkozzam velük. Nem tudtam kétfelé szakadni, mégis, - mint mindig - ő győzött. 
Csodálatos esküvőnk volt, 9 hónapra rá pedig életem legszebb ajándékát tarthattam a kezemben, a kislányunkat: Sakurát. Évekig próbáltam őket elhalmozni minden jóval, amit pénzzel biztosítani lehet, csak épp saját magammal nem szolgálhattam. Bántott, hogy lemaradtam a gyermekem első mosolyáról, nem voltam ott, amikor elindult, beszélni kezdett. Őrlődtem köztük és a munkám közt, azután történt még valami, ami miatt végül úgy döntöttem: nem lehetek tovább önző, mindent meg kell tennem, hogy nekik legyen jó. 



Soha nem árultam el a valódi okot, miért provokáltam ki a válást. Egyszerűen nem akartam a szemükben mártírrá válni, pedig hatalmas áldozatot hoztam a boldogságukért. Azt gondoltam, ha hivatalosan elválasztanak egymástól bennünket, a nőnek, akit imádok, lehetősége lesz valami rendes fickót megismerni, aki a nap 24 órájában mellette van, én pedig attól még örökre az első szerelme maradok és a gyermeke apja. Nem gondoltam bele, hogy ettől mindannyian nagyon szenvedni fogunk, bármilyen jó szándék is vezérel. 



Mivel én csak a könyveimből tudtam támogatni a családom, egy egyszerű tanári fizetésből nem tellett volna rá, ráadásul kötöttek a szerződések, amelyeket még az első kötet megjelenésekor felelőtlenül aláírtam, ezzel szinte évtizedekre lekötelezve magam a kiadónak. Mivel tehát a munkámtól nem szabadulhattam, muszáj volt elengedtem őket…


Nem tett boldoggá, hogy a feleségem a válás után évekkel később is hazavárt, mint valami tékozló fiút, mert soha nem érdemeltem ki ezt a nagylelkűséget tőle. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor elszánta végre magát és próbált szabadulni az emlékektől. Azt hittem, Konoha boldogságot hoz neki, és ahogy a Sakurától hallottam, valami el is indult.



Éjjel, amikor zokogva felhívott és beszámolt a lányunk görbe estéjéről, azonnal éreztem, hogy kivételesen nagy szüksége van rám. Szülőként ugyanolyan kötelességemnek tartottam, hogy mellette legyek ebben a helyzetben, mintha együtt éltünk volna. Egyből pakoltam, taxiba ültem, gépre szálltam, siettem hozzá, hogy segítsek. Igazából nagyon megrémített, hogy sírni hallottam ezt a kemény nőt. Feltétlenül tartozom neki ennyivel, és azt hiszem, Sakura is igényelne most némi apai szigort, hisz eddig csak kényeztettem, sajnos soha nem jutott eszembe, hogy kötelességem lenne felhívni a figyelmét bizonyos dolgokra, amit egy nagylánynak tudnia kell.


A következő hívást akkor kaptam, amikor éppen átszállni készültem a következő gépre. Akkor már az én birkatürelmű asszonyom szinte őrjöngött és röviden közölte: hozzám költöznének egy időre, mert nem birkózik meg egyedül a kialakult helyzettel, amiből nagyon elege van. Amikor rákérdeztem, mégis mi borította ki ennyire, olyan panaszözönt zúdított a nyakamba, hogy lekéstem a csatlakozást. 



Végül kihámoztam a történetéből, hogy minden öröm és baj forrása három konohai férfiú, akik egyszerre bolygatták fel Tsunade és Sakura lelkivilágát. A lányomtól már sokat hallottam róluk és valószínűnek tartottam, hogy ezzel a költözéssel ők se nagyon értenének egyet, főleg a gyermekem lovagja. Ekkor döntöttem úgy, hogy megnézem én magamnak ezt a díszes társaságot, hogy méltók –e ennyi izgalomra, mert ha a családomról van szó, csak a legjobbal egyezem ki. Hálát adtam az égnek, hogy még akkor elkértem Fugaku telefonszámát, amikor elvesztek a srácok az erdőben. Úgy látszik, a két fiatal mindig bajt hoz egymásra, mégsem tudnám szó nélkül elválasztani őket, mielőtt magam is meg nem bizonyosodom, hogy kártékony ez a kapcsolat, mert tudom, hogy Sakura nagyon szereti azt a fiút.



Tsunade


Csigalassúsággal telnek a percek, bármennyire is szuggerálom a szobám falán terpeszkedő órát. Idegességem a bőröndöm gyötrésén vezetem le, amibe hirtelenjében belehánytam mindent, amit feltétlenül szükségesnek ítéltem, de olyan rendetlen összevisszaságban, hogy alig tudom lecsukni a dudorodó holmiktól, ezért ütöm-vágom, préselem benne a dolgokat. Nincs idő gondosan pakolászni, szabadulni akarok innét minél előbb, mert félek, hogy újra felbukkan valamelyik Uchiha, és addig beszél, hogy meggondolom magam. 


Igazából sajnálom őket, főleg Sasukét, de a lányom jövője akkor is sokkal fontosabb. Tudom, ha maradnánk, minden gyorsan visszarázódna a régi kerékvágásba, néhány hét után újra elkéredzkednének a gyerekek, én pedig nem bírnék ki megint egy ilyen nyomasztó éjszakát. Sajnos ők még nem látják be, túl fiatalok és felelőtlenek, nem bízhatom pusztán a szerencsére, hogy alakul egy-egy kiruccanásuk.



Miközben türelmetlenül várom a taxit, igyekszem kirázni a fejemből a lányom szemrehányó arcát. Remélem ő is elkészült a csomagolással és készen áll az utazásra. Annyira haragszik a költözés miatt, hogy hozzám se szólt mióta eljöttünk a kórházból, csak potyognak a könnyei egyfolytában. Hiába próbálnám most elmagyarázni neki, hogy csak az ő érdekében cselekszem, meg se hallgatna. Amikor hazaértünk, megfenyegettem, hogy ha nem kezd azonnal pakolni, abban a kórházi hálóingben fog repülőre ülni, amiben épp van. Ez hatott, mert ha durcázva is, de készülődni kezdett.



Váratlanul megszólal a telefonom. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, amikor a kijelzőn, Jiraya neve villog és nem valamelyik férfié abból az átkozottul makacs családból. Vajon mit akar? Most beszéltem vele nemrég…

- Drágám, nagyon fel vagy dúlva, ezért nem is figyelsz rám! – mondja kedves hangon korholva az ex-em. Nagyon utálom magamban, hogy hízelgő stílusát hallva mindig azonnal elgyengülök, mint egy ostoba csitri.
- Miért? Azt mondtad, mindenben segítesz, vagy nem jól értettem? – kérdezek vissza gyanakodva.
- De, jól értetted, sőt! Ezért már tettem is bizonyos lépéseket. Szó szerinti lépéseket, Kicsim! Most nem otthonról beszélek, hanem a repülőtérről, mert az első hívásod után hozzátok indultam, csak ezt nem volt alkalmam az előbb elmondani, annyira fújtad a magadét, utána meg letetted. Természetesen hozzám költözhettek Sakurával, de ha már felkerekedtem, talán megnézhetném magam is, hogy állnak a dolgok, hátha egyszerűbben megoldhatjuk. Még csak most költöztetek Konohába, a gyereknek szinte megszokni se volt ideje, erre új helyre rángatnád így hirtelen? Ez valahogy nem tartanám jó ötletnek, csak ha tényleg annyira indokolt! Tudod, hogy rám bármiben számíthatsz és lehet, hogy elég lenne egy kis fenékbebillentés a híres Uchiháidnak, hogy megjöjjön az eszük – nevet bele a telefonba, mintha ez az egész helyzet csak valami bohókás félreértés lenne.
- Ez nem olyan egyszerű, mint hiszed, ráadásul már mi is bepakoltunk! – lázadozok.
- Sajnálom, megelőztelek… - jön a csöppet sem együttérző válasz.
- Én nem akarom, hogy ide gyere! – hisztizek, mint egy kisgyerek, mert borzalmasan felhúz, hogy mostanság semmi nem úgy alakul, ahogy én szeretném. Csak egy önfeledt nevetést kapok viszonzásul a dühöngésemre.
- Te soha nem változol, Bébi! Szerintem rajtam kívül senki nem képes ellenállni a makacsságodnak! Engem viszont keményfából faragtak, szóval törődj bele, hogy egyenlőre én megyek hozzátok! – mondja pimaszul. 
- Te is csak ugyanolyan vagy, mint az összes többi lehetetlen alak! Hiába hízelegsz azzal, hogy különb lennél, önző vagy és faragatlan meg pimasz – sorolnám napestig rá a degradáló jelzőket, de úgy hahotázik, mintha bókokkal halmoznám. Mindjárt felrobbanok!
- Ja! A lényeget még mindig nem tudod, Szivi! – szakít végül félbe. – Nem vagyok annyira önző, mint állítod! A vendégszereteteddel nem szeretnék visszaélni, ezért bejelentkeztem drága barátomhoz: Fugakuhoz – mondja kis hatásszünettel, hogy fokozza bennem az ideget.
- MIT CSINÁLTÁL??? – sikítok.
- Mondom, nem szeretnélek kihasználni, ezért másnál szállok meg – nevet fel újra elégedetten, hogy sikerült teljesen megőrjítenie.
- Tudod mit? Jobb, ha te se jössz a közelembe! Nagyot csalódtam benned! A segítségedet kérem, erre te lepaktálsz az ellenséggel! – duzzogok.
- Ugyan-ugyan! Csak megnézem őket magamnak – mentegetőzik, de hallom a hangján, hogy ez csak gyenge álca, a valóságban igenis komoly tervei vannak az „új barátokkal”.
- Ne próbálj kibékíteni minket! – váltok komoly hangnemre, mert ezt már tényleg hatalmas árulásnak venném a volt férjemtől, bármilyen mókamester is.
- Bízz bennem! Én csak a legjobbat akarom nektek. Az is lehet, hogy még ma éjjel kinyírom mindhármat, ha úgy érzem a becsületetekbe gázoltak – kuncogja.
- Te… te se változtál, mindig mindent olyan könnyedén kezelsz – csuklik el a hangom tehetetlen dühömben - pedig nekem most arra lenne szükségem… - nem bírom befejezni, mert ismét elsírom magam, mire azonnal közbevág.
- Tsunade! Nagyon jól tudom, mire van szükséged! Ezért sietek hozzád annyira, szóval le is teszem a telefont, mert a következő gépet is lekésem.


Meredten bámulom a készüléket, amiben valóban megszakad a vonal és csak a döbbent csend marad meg én, szépen kettesben. Hirtelen megint zizegni kezd a telefon a kezemben, üzenetem jött.

„ A bőröndöket azért ne pakoljátok ki, mert ha tényleg olyan borzalmas a helyzet, azonnal viszlek benneteket magammal.”

Újra elérzékenyülök, mivel ez az őrült fickó ismét csak azt bizonyítja, hogy végtelenül jó ember. Bármilyen nemtörődömnek is mutatja magát, a lazaság mögött tudom jól, hogy egy aggódó szív lapul, aki csak értünk él. Pont ezért nem vagyok képes megérteni, miért szakította szét kegyetlenül a családunkat. Nem hinném, hogy megcsalt volna, hisz mindig annyi szenvedély van a szemében, amikor találkozunk. Biztos vagyok benne, ugyanolyan hévvel kíván most is, mint fiatalkorunkban. Ha még benne se hunyt ki az a tűz, akkor miért?


Bánom, hogy éjjel zaklatottságomban felhívtam, mert segítség helyett, érzem, hogy csak még jobban meg fogja keverni a dolgokat. Mindenesetre a taxit vissza kell mondanom és szólok Sakurának is, hogy nyugodjon le, kapott még egy kis időt, hogy Konoha levegőjét szívja. 

A gyerek szobájába lépve értetlenül nézek szét, mert nem találok senki, viszont a függönyt vadul tépi a szél a hirtelen támadt huzatban. 
Most már tényleg megüt a guta!
A vérnyomásom az egekbe száll, mert kizárt, hogy ilyen magasról törés nélkül megússza az esést ez az ostoba kölyök, ha ott szökött ki a lakásból. Idegesen szaladok az ablakhoz és kihajolok. Nem tudom, örüljek-e vagy sírjak, mert csak a nyomait látom, tehát szerencsésen megúszta ezt az esztelen akciót és lábra tudott állni.

Most már biztos vagyok benne, hogy szét fogom törni rajta a fakanalat, ha egyszer megtalálom! 

Az elmúlt hétvégéken mást se tettem, csak miatta rettegtem. Már a táborban történtekért is megfordult bennem, hogy rossz ötlet volt ebbe a városba költözni, de most tökéletesen biztos vagyok. Csak kerüljön a kezem közé a kisasszony!!!


A virágágyásba valóságos krátert csinált, mivel az eső miatt a talaj igencsak saras és könnyedén besüppedt alatta. A bőröndje helyét újabb elhajolt növények jelzik, és az is szépen látszik, hogy merre vonszolta a holmiját, mert a nyomvonalon végig felszántotta a gyepet a nehéz teherrel. Gondolom hová tart!

Nem töltöm az időt felesleges telefonálgatással, csak a taxi társaságot hívom, miközben próbálom a garázskaput kinyitni. Persze a hatalmas horpadás miatt nem nyílik ki teljesen. Dühömben fogom magam és futásnak eredek, mert gyalog előbb oda érek, minthogy kijönne értem egy újabb taxi. Áldom az eszem, hogy az utazáshoz kényelmesen öltöztem és nem tűsarkú szandálban kell egyensúlyoznom.
Hála a jó kondimnak megállás nélkül teszem meg a távot, bár mindenki utánam fordul az utcán, ami kissé kellemetlen. Ettől csak fokozódik a bosszúvágyam, hogy kiiktassak minden Uchihát, mert úgy tűnik, olyanok lettek ők az életünkben, mint valami ragályos nyavalya. Addig nem szabadulunk tőlük, míg bele nem döglünk mindketten Sakurával.


Gyilkos méregtől hajtva még a kopogással se bajlódok. Vesztükre nyitva az ajtajuk, amin fújtatva, mint egy bika, egyszerűen berontok. Fugaku úgy bámul rám, mintha ufo szállt volna be a nappalijukba, majd a szeme az erőlködéstől kivörösödött arcomról pofátlanul a levegőért kapkodó mellkasomra szalad, és ott kedvtelve elidőzik a hullámzó kebleimen. Nem bírok beszélni, mivel olyan hangosan zihálok, mint egy gőzmozdony, ezért pár pillanatra a térdemre támaszkodom, hogy kilihegjem magam, de aztán újra felnézek rá és akkorát kap az arcába, hogy majdnem kiterül.

- Hol van Sakura? – bődülök rá a két megszeppent gyerekre, mire Sasuke egyszerűen elájul. Hát megőrülök tőlük teljesen!!!