Sasuke


Ömlenek belőlem a fájó emlékek anyáról, apáról, a testvéremről. Tudom, hogy minden szavam kínzó családtagjaimnak, de képtelen vagyok leállni. Felidézem gyermekkorom összes sérelmét, a baleset borzalmas részleteit, az utána következő sivár életet, amiben hosszú évek után végre reménysugár villant számomra. Tudniuk kell, miért őrjöngök, min mentem keresztül, és mit veszítettem most el. 

Abban bízom, hogy érdemes kimondani azt, amit egész idáig magamban tartottam, de panaszom – újabb csalódásként - süket fülekre talál. Hiába hallják, amit fájdalmamban kiabálok, szart se ér az őszinteségem. Apám csak áll továbbra is a fürdőszoba ajtó előtt kitartóan, készen arra, hogy védelmezze tőlem a bennrekedteket, bár arca arról árulkodik, hogy kicsit össze van zavarodva. Hiszi is, meg nem is, amit mondok, mert eddig Itachi az ő szemében minta gyerek volt. Haragomban őt is bírálom rendesen, amiért ennyire vak és nem veszi észre, mi folyik körülötte, vagy direkt elfordítja a fejét, hogy kevesebb gondja legyen. 

Annyira elkeserít ez az érdektelenség, hogy legszívesebben ordítanék és darabokra zúznék mindent magam körül. Szerencsére elmém utolsó józan csírája működésbe lép, mielőtt teljesen elborulnék, és arra figyelmeztet, hogy fékezzem magam. 
Az emeleti fürdőbe menekülök, beállok a zuhanyzóba ruhástul, ahogy vagyok, és folyatni kezdem magamra a jeges vizet, hogy lecsillapodjak. Reszkető kézzel támaszkodom a csempének, a testem hullámzik a felgyülemlett feszültségtől, és veszett ütemben kapkodom a levegőt. Pusztítani lenne kedvem, hogy kiadjam magamból a dühöt, de felmerül bennem az ígéretem. Ez az egyetlen dolog, ami még egy hajszállal ugyan, de az ép elméjűek világában tart. Érzem, hogy a téboly határán egyensúlyozom, és csak azért nem engedem át magam neki, mert utolsó reményként bennem lüktet: attól, hogy a családomnak láthatólag nyűg vagyok, talán még mindig van egy ember, akinek számítok.

Ledobálok magamról mindent és behunyom a szemem. A víz dermesztő patakokban csurog végig meztelen testemen, de eleinte alig érzem. Hosszú ideig tart mire lehiggadok, addig állok így, míg teljesen át nem fagyok. Kevesebbel nem érem be, mert attól félek, ha egy kicsi szikrája is marad bennem a haragnak, újra fellobban bennem az őrület tüze, és valami olyat teszek a testvéremmel, amit nem kéne. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy végre lenyugodjak. Próbálom visszaidézni, amikor ugyanígy remegtem a hidegtől, és mint egy mentőangyal, megjelent Sakura épp az utolsó pillanatban, mielőtt elmerültem volna a kétségbeesés legsötétebb bugyrában. Váratlan ajándékként meleget és szeretetet hozott az életembe azon az éjjelen. Most ő beteg és nekem kéne vigyázni rá, nem cirkuszolni itthon feleslegesen. Eddig sem értettek meg, nem is tudom, mit vártam most tőlük.


A gondolatot tettek követik. Gyorsan lemosom magamról az éjszaka minden mocskát és rohanok hozzá, mert érzem, egyedül nem bírom már tovább. Apámmal a nappaliban két szóval közlöm hová igyekszem, azután meg sem állok a kórház bejáratáig. Jót tesz a futás és a hűvös levegő, kicsit segít a gondolkodásban. Persze nagyon bánt, hogy fiú létemre mindig egy lányba kapaszkodok, ahelyett, hogy végre férfiként viselkednék, és én lennék az ő támasza. Gondolom, ez lenne a feladatom, de egyszerűen kevés vagyok hozzá. Mióta megismertem őt, rengeteget változtam ugyan: megtelt a belsőm mindenféle érzelemmel, viszont ezeket most még képtelen vagyok kordában tartani, gyakran túlcsurdulnak bennem. 



Új nekem a ragaszkodás, a boldogság, a féltékenység, a másik elveszésétől való félelem. Évekig abban a tudatban éltem, hogy nem jó szeretni, mert csak felesleges fájdalommal jár, nélküle is képes boldogulni az ember. Elviselhetőbb volt megfagyasztani a szívem és távol tartani magam mindentől, ami felkavarhat, mert rettegtem az újabb csalódástól. Most mégis azt választom inkább, hogy aggódom, félek és izgulok, talán bevállalnám az újabb csalódás kockázatát is, mivel megtapasztalhattam, mennyire megéri azért a néhány örömteli pillanatért. 


Ha kell, küzdeni fogok! Tudom, hogy Tsunade komolyan gondolja a fenyegetését, de egyszer csak megenyhül majd, én pedig türelmesen kivárom ezt az időt. Soha többé nem leszek hajlandó kevesebbel beérni, mint ezzel a kapcsolattal, amit végre sikerült kialakítani Sakurával. Innentől az szeretném, ha ez csak mélyülne közöttünk, mert szükségem van rá, csak rá, és senki másra. 


Kicsit kilihegem magam, majd magamra öltöm a legbizalomgerjesztőbb arckifejezésem és a recepcióhoz sietek, hogy megérdeklődjem, merre találom szerelmem. Szerencsém van, segítőkész a hölgy és útba igazít. Hallom, hogy megbotránkozva felhorkan, amikor elszántan nekivágok a lépcsőnek, mert nincs türelmem kivárni a liftet. Megint futok, egész a hatodikig és csak a folyosón váltok lassúbb tempóra, nehogy rám szóljanak. Pont a legelső kórterem az övé, így észrevétlenül besurranhatok, nem kell elsétálnom a nővérpult előtt. Csendben nyitom az ajtót, majd belépek a koromfekete szobába, és tanácstalanul megtorpanok, mert valahogy kiment a fejemből, ilyenkor még aludni szoktak a normális emberek.

- Hozna nekem egy ágytálat, nővérke? – szólal meg egy rekedt hang a sötétben, amitől ijedten összerezzenek.
- Nem vagyok nővér, a barátnőm keresem… – válaszolom zavartan, miközben próbálom betájolni, honnan beszélnek hozzám.
- Ilyenkor? – sápítozik az illető.
- Most érek rá… - mondom türelmetlenül, mert nagyon nem tetszik ez a beteg nekem.

Hirtelen világos lesz, mert felkattint a feje fölött egy lámpát, én pedig úgy érzem, menten megüt a guta, mert kiderül, hogy a drogériás mamókával társalgok éppen.

- Olyan ismerősnek tűnik nekem, fiatalember! Nem találkoztunk mi már? – fürkész vaksi szemeivel. 
- Nem – keverem le azonnal. 


Elég rémisztő szegény, ahogy fogatlan száját eltátja igyekezetében, mert próbálja kivenni vonásaim. Még jó, hogy nincs rajta a szemüvege. A haja égnek áll, mint valami bohócnak, de nem ez a legfélelmetesebb benne, hanem hogy felismerhet. Isten őrizz, hogy rájöjjön, ki vagyok, mert a végén még újra használná a táskáját meg a csontos térdét, amiről elég rossz emlékeim vannak. 


Mögötte a másik ágyon szintén fekszik valaki, ezért inkább nagy ívben kikerülöm a roppant veszélyesnek ítélt mamit, hogy megszemléljem, ki a szobatársa. Azonnal ellágyulok a számomra oly kedves arc láttán. Sakura rózsaszín tincsei rakoncátlan kuszaságban terülnek szét a hófehér párnán, halovány ajka csendesen piheg, olyan békésen alszik, mint egy kőből faragott angyal. 


Egész éjjel attól rettegtem, hogy valami jóvátehetetlen történik vele vagy talán nem is látom soha többé. Hálát adok az égnek, hogy kivételesen kegyes volt, és nem valami nagyobb szörnyűséggel végződött neki az este. Persze borzalmas, milyen veszélynek volt kitéve, de nem tudok ezen tovább rágódni, mivel annyira boldog vagyok, hogy végre láthatom és viszonylag egészségesen. Nekem most csak ez számít, később lesz még idő szapulom magam, amiért így alakultak a dolgok. 


Nem érdekel a kíváncsi öregasszony, azonnal fölé hajolok, és csókot hintek sápadt pofijára, a szájára, a szemére, majd óvatosan a párnájára támaszkodom és türelmetlen lendülettel hozzábújok, hogy érezzem a belőle áradó nyugalmas melegséget. Percekig élvezem milyen jó újra mellette lenni, simogatom a haját, gyöngéd csókokkal halmozom el a nyakát és ölelem megszállott boldogsággal. 
Annyi rémes dolog kavargott a képzeletemben, míg kerestük, és hihetetlen jó, hogy nem történt meg egyik sem! Nagyon keserves lecke volt, hogy ezután sokkal jobban vigyázzak rá, hiszen most megtapasztalhattam, milyen érzés lenne őt elveszíteni.


Lefürdethették, mert másik samponnal van mosva a haja, viszont a teste többi részén szerencsére megnyugtatóan ismerős illatú. Már nyoma sincs rajta az édeskés tutti-fruttinak, helyette izgató virágillatot áraszt pólusaiból, ami elnyomja a kórház jellegzetes fertőtlenítő szagát. Mohón szívom magamba, miközben gyenge lélegzetét hallgatom. Percek telnek el, míg a megnyugvás elcsitítja bennem az összes démont, azután átadom magam a jóleső érzésnek, hogy egyszerűen csak örüljek önfeledten annak: ismét vele vagyok.


A másik oldalon infúzió csöpög a karjába, a homlokán kötés, az arca szokatlanul színtelen, de így is gyönyörűnek látom. Már régen elmúlt az a perverz késztetésem, hogy folyamatosan ruha nélkül képzeljem el, mostanra annyi élmény tud adni az is, ha simán csak a közelében lehetek, mert foglal le, hogy végre érinthetem, csókolhatom. Most is nehezen tudok betelni vele.

- Nagyon sírt szegény és nyugtatót kapott, azért alszik ilyen mélyen – szólal meg újra a mamó.
- Miért sírt? – kapom fel a fejem.
- Az anyukája valamiért nagyon szidta. Úgy sajnáltam! – sóhajt fel az öregasszony együtt érző hangon. 
- Nem tudja, mikor hozták be, és mit csináltak vele? – tudakolom halkan, mert csak annyira emelkedem fel, hogy suttogni tudjak.
- Éjjel egy körül jött be ide az édesanyjával, aki azt mondta, hogy az agyrázkódás miatt kell benn maradnia megfigyelésen, egyébként mehetne haza, mert már jól van. Azt sajnos senki nem akarta elmesélni, miért hozták be – durcáskodik a néni, hogy egy ilyen fontos információt elhallgattak előle. – Te esetleg tudod? – csillan fel a szeme hirtelen kíváncsian.


Csak megrázom a fejem, mert kellemetlen lenne hazudni, de az igazat se szeretném elmesélni egy idegennek. Inkább újra a puha tincsek közé fúrom az arcom és ujjaimmal játszani kezdek velük.

- Megnyomhatnám a nővérhívót, de ha már itt vagy, nem hoznál nekem egy pohár vizet? – jön a váratlan kérés. 

Kelletlenül a mamira nézek, ő meg zavartan simítgatja a ráncokat az ágyneműjén, mint valami szemérmes szűz a nászéjszaka előtt. Micsoda színésznő!

- De, hoznék – indulok nem túl lelkesen. Remélem a művelet közben sikerül elkerülnöm a műfogsorát valamelyik pohárban, mert attól menthetetlenül kidobnám a taccsot. 
- Köszönöm! – ül fel hálásan. 

Miközben iszik, tekintetem önkéntelenül végigpásztázza. Hiába van rajta csinos hálóing, elhasznált testén csak úgy mutat, mintha fogason lógna, mert rettenetesen vékony. Ráncos bőre, mint a pergament, szinte áttetsző, csuklóig hófehér, kézfején a naptól sötét és foltos. Biztos évek óta hosszú ruhát hord a nyári hőség ellenére, hogy rejtse megfakult fiatalságát. Hangosan kortyol, annyira jól esik neki a víz, ezért szó nélkül hozok még egy pohárral, amit ugyanolyan mohón szürcsöl.

- Mit művelsz te itt? – nyit be váratlanul az éjszakás nővér, és úgy mered rám, mintha gyilkosságon ért volna.
- Ő itt az unokám, azért jött, hogy megmasszírozza a vállam – jön a lelkes válasz. Elborzadva sandítok az öregasszonyra, hogy ugye nem gondolja komolyan?! Kizárt, hogy én tapogatni kezdjem…
- Mami! Ha lenne unokája, nem kínlódna egyedül a nagybeteg férjével. Nem tudom kije magának ez a fiú, de remélem otthon szintén besegít, mert nem fogja sokáig bírni ezt a strapát. Nézze meg, most is hogy járt! – morog a nővér vele.


A hangzavarra Sakura mozgolódni kezd, de egyenlőre nem merek elmozdulni a néni mellől, hogy hozzá siessek. Kihúzzák a karjából az infúziót, mire felébred, és csodálkozva rám mered.

- Aludj csak tovább, rémes éjszakád volt! – simogatja meg kedvesen az ápolónő, és ellentmondást nem tűrő szigorral rám villan a szeme, hogy távozzak. 
- Csak megmasszírozom a mamát, azután indulok – szalad a számra, nehogy úgy kelljen itt hagynom Sakurát, hogy nem is beszéltünk.

A nővér meg Sakura elhűlve, az öregasszony viszont roppant elégedett arccal fogadja ötletem. Gyorsan megragadom az inas vállat, és buzgón nyomkodni kezdem, hogy lássák, komolyan gondolom. 

- Ha elmész kapcsold le a villanyt! Még két órát pihenhetnek a betegek a reggeli mosdatásig – recsegi a nő, én meg hálásan pillantok rá, hogy nem dobott ki azonnal.


Mikor végre kimegy a szobából türelmetlenül a kéjesen nyögdécselő mamára lesek, hogy mehetek-e, de ő úgy látszik, maximálisan igyekszik kiélvezni a helyzetet. Tartozok neki, szóval magamban fintorogva gyúrom tovább a kevés húsát a kiálló csontokon, de a szemem már kedvesem arcát fürkészi.

- Hogy kerülsz ide? – támaszkodik fel nehézkesen, de azonnal a homlokához kap, mintha éles fájdalom járná át. Ugrok hozzá, hogy segítsek, és szépen lassan visszafektetem.
- Miért fáj a fejem? – nyöszörgi szegény, és értetlenül tapogatja a homlokán dudorodó kötést.
- Fiacskám! Segítenél? – jön mögülem a néni reszelős hangja.


Mikor dühösen hátra pillantok, hogy mit akar, látom, hogy próbál ő is kimászni az ágyból.

- Hova tetszik menni? – nézek rá csodálkozva, hisz látszik milyen gyenge.
- Kikísérnél kicsit? – motyogja.

Ezek az öregek!

- Segíts neki, kérlek! – bök meg szerelemem, amire nem tudok nemet mondani.

Kényszeredett mozdulatokkal ráadom a nénire a köntösét meg a papucsát. Elég ügyetlen vagyok, se az öltöztetésben, se a vetkőztetésben nincs gyakorlatom - gondolom fanyarul - miközben óvatosan felhúzom és támogatom a mamit kifelé. Mikor elérjük az első fotelt a folyosón, int, hogy oda akar leülni. 

- Visszajönnél értem tíz perc múlva, addig kicsit levegőzöm – mondja elpirulva. Akkor esik le, hogy nem a vécére akarja kísértetni magát, csak figyelmes hozzánk a szerencsétlen, hogy tudjunk négyszemközt beszélgetni.
- Persze! Nem teszik majd fázni? – kérdem megszégyenülve.
- Addig nem – mosolyog rám kedvesen.

Zavartan magára hagyom és sietek vissza Sakurához. Mire belépek a szobába, már az ágy szélén ül, ami annyira magas, hogy nem ér le róla a lába. Zaklatottan kalimpál rajta, gondolom, próbál visszaemlékezni, de látom a tekintetén, hogy fogalma sincs, hogy került ide. Nagyon vár vissza, mintha egyedül félne, azonnal értem nyúl, hogy üljek mellé. Olyan esetlenül néz rám, mint egy riadt kis nyuszi.

- Anya tudja, hogy itt vagyok? – kérdi idegesen.
- Igen, vele jöttél be. Elég zűrös estéd volt, amiért nagyon-nagyon kérlek, hogy bocsáss meg! – fogom meg a kezét bűnbánóan.
- Csak arra emlékszem, hogy táncoltam Tobival meg Sasori kever nekem egy újabb koktélt… - ráncolja homlokát, és félve felém pislant. – Tettem valami nagyon rosszat, igaz? Mintha rémlene, hogy anyu kiabált velem – keseredik el.
- Dehogy! – tiltakozom és átölelem, hogy megnyugtassam. – Kicsit sokat ittál, de ez az én hibám is. Nem kellett volna engednem, hiszen rám voltál bízva – mondom bűntudatosan.
- Utána mi történt? – néz szégyenkezve a szemembe, hogy fogalma sincs róla, milyen kalandjai voltak.
- Lassúztunk – mosolygok rá ábrándosan, mert ez az egy dolog nagyon szuper volt a buliban. - Azután úgy döntöttünk, hazamegyünk. Szólni akartam Itachinak, de szokás szerint összevesztünk. Ino figyelmeztetett, hogy közben téged Sasori kocsiba rakott és elvitt valahová. Azt hittem megőrülök, hiszen bármi történhetett volna veled. Sokáig kerestünk, mert fogalmunk sem volt róla hová indultatok. Állítólag csónakáztatok és beleborultatok a vízbe. Sasori mentett ki, mert majdnem megfulladtál, azután hazavitt, de olyan részegen vezetett, hogy a garázsotokba hajtott. Akkor verhetted be a fejed – simogatom meg a beragasztott homlokát. - Anyukád iszonyú dühös. Azt mondta, soha többé nem mehetünk a közeledbe, mert a mi hibánk Itachival, hogy így jártál. Igaza van, de én ezt nem bírnám ki – bújok hozzá szorosan, még a gondolattól is iszonyodva.
- Én úgy szégyellem magam – gördülnek könnyek a szép zöld szemekbe, amitől nekem is összefacsarodik a szívem.
- Én hibáztam, engem okolj! – suttogom a hajába, miközben erősen szorítom. – Meg is halhattál volna – mondom elborzadva.

Míg karoljuk egymást, ujjaim lázasan simogatják, mert tudom, hogy nem sokáig tehetem majd. Tsunade eddig nagyon rendes volt hozzánk, de most, hogy ekkorát vétettünk a szabályai ellen, biztos, hogy nagyon megbüntet bennünket.

- Mi lesz velünk? – idegeskedik Sakura is ugyanezen.
- Szobafogság, az tuti, de iskolába csak kell járni, ott találkozhatunk minden nap – mondom reménykedve.
- Végre valami, amiért igazán szeretek majd iskolába járni – suttogja szomorkás mosollyal.
- Vissza kéne kísérnem a mamát, szegény megfagy a folyosón – jut eszembe.
- Rendes, hogy kettesben hagyott bennünket. Ismered valahonnan? – kérdi Sakura.
- Hát, mondhatjuk… Egyszer már találkoztunk az egyik üzletben, de nem szívesen emlékszem rá vissza – fintorgok. 

Kisimítok egy tincset szerelmem arcából, nyomok egy puszit a szájára, azután indulok a mamóért.


Mikor visszadugom a meleg paplan alá a nénit és letelepszem egy kis széken Sakura mellé, látom, hogy kényelmesen elhelyezkedik az öreg hölgy nekünk háttal és leoltja a villanyt. Szóval maradhatok még… Milyen fondorlatos kis vénasszony! Mindketten kuncogunk azon, micsoda kerítőnő. A sötétben ráhajtom fejem kedvesem hasánál a takaróra, és megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, amikor meleg ujjak siklanak a hajamba és a tarkóm kezdik gyöngéden simogatni. A néma csöndet később csak a szomszéd ágyról jövő hortyogás töri meg, de nem zavar egyikünket sem, mert annak örülünk, hogy békésen együtt lehetünk.



Itachi


Hallom, hogy sír, de fogalmam sincs, mit tegyek. Bizonyára ki is mondtam, amit álmodtam, de nem értem miért kell ezen kiborulni. 

- Ébren vagy? – hajolok oda hozzá, de csak sértődötten szipog tovább. Eddig se érdekelt a nők csavaros logikája, de egy ilyen szörnyű este után még inkább hajlok afelé, hogy felesleges kielemezni magamban, mi baja lett hirtelen Inónak. Elvonulok helyette zuhanyozni, közben az éjszaka eseményein agyalok. 



Innentől gyökeresen megváltozik az életünk. Az biztos, hogy Sasuke soha nem bocsát meg nekem, apám pedig megint tehetetlenkedni fog. Hát, most már magára lesz utalva, nem tudok tovább segíteni neki. Egyébként is azt hiszem, nincs már nagyon helyem ebben a családban… A történtek után azt is megkérdőjelezem, hogy amit eddig tettem hasznára volt-e valakinek vagy csak én hittem azt, megfelelően vigyázok a többiekre. Apa mellett fiatalon felnőttként kellett viselkednem, de az öreg rettenetesen kiakadhatott, mennyire belejöttem ebbe a szerepbe. Sasuke elég részletesen beszámolt a szokásaimról dühében.

Már nagyon régen kettős életet éltem. Mikor 14 évesen Hidan elvitt hozzájuk és összehozott az apja legnépszerűbb kurvájával, megpecsételődött a sorsom. Miután együtt töltöttem vele az éjszakát, rágyújtottam életem első cigijére, azután a „beavatásom” tiszteletére bulit csaptunk és benyakaltuk az összes fellelhető piát, ami a villában volt. Eléggé kiütött a dolog, de annyit még felfogtam, hogy a nő, aki egész éjjel engem becézett és hihetetlen kedves volt velem, a haverok előtt kielégíti a házigazdát, azután felfekszik az asztalra, hogy felkínálja magát a többieknek. Kisame azonnal kapott az alkalmon, én pedig csalódottan figyeltem, hogy az az intim dolog, amit nemrég átéltem, milyen mocskos dologgá tud fajulni. 



Akkor nézhettem ki olyan csalódottan, mint tegnap az öcsém. Onnantól semmire se becsültem a testi szerelmet, csak egy szükségletnek fogtam fel, érzelmeket nem kötöttem hozzá. Az a baj, hogy ő ezt még azelőtt látta, hogy bármilyen tapasztalata lenne. Nem hinném, hogy ami a klubban történt jóra tanította volna, pedig már így is nehéz eset volt. Hiába rángattam magammal szórakozni abban bízva, hogy ha itthon nem is, de a lányok társaságában felenged. Bármelyik csaj ráakaszkodott, csak elutasítóbbá vált. Láttam rajta, mennyire küszködik magával, mert elérkezett abba a korba, amikor neki is felébredtek a vágyai, de annyira szorongott, hogy képtelen volt élvezni a dolgokat. Mindig attól féltem, hogy valamelyik rámenős ribanc végül csak ráveszi, hogy ágyba bújjanak, azután olyan rossz tapasztalata lesz, hogy elmegy tőle a kedve egész életére. 


Szerintem nem is bánta, amikor sorban megszabadítottam ezektől a libáktól, legalábbis szó nélkül tudomásul vette mindig, amikor lenyúltam a csajait. Egyedül Ino ütötte ki nála a biztosítékot, pedig ő volt talán a legnagyobb szélhámos a női között. Eléggé felháborított, amikor pofátlanul felkínálkozott nekem, mérgemben direkt ott fektettem meg az öcsém ágyán, hogy lássa Sasuke, megint milyen képmutató cafkát fogott ki. Idővel már azt gondoltam, talán nincs is olyan lány, aki normális, és képes elérni a testvérem megfagyott szívét. 


Amióta eltaszítottam magamtól és a fejéhez vágtam, hogy gyilkos, teljesen megszűnt embernek lenni, felöltötte magára a közömbösség álarcát és az egyetlen érzelem, amit ki tudtam csikarni belőle az a harag volt. Sokszor csak azért bosszantottam, hogy lássak rajta valami mást is, mint az üres tekintetét. Apró jelekből kellett kiolvasnom, ha szenvedett valamitől, de tenni ellene nem tudtam, mert soha többé nem kérte a segítségem. Sok éjjen át bezárt ajtaja előtt hallgattam, amikor kínlódott a gyötrő álmoktól, mert hiába kopogtam, onnantól kizárt az életéből és se jót, se rosszat nem volt hajlandó megosztani velem. 


Tegnap délután, amikor megjelent a szobámban, nagyon meglepődtem. Tudtam, hogy csak Sakura miatt jött, hogy ellenőrizze, de attól még nem kellett volna letelepednie az ágyamra, egyszerűen kihívhatta volna tőlem a barátnőjét. Ő mégis besétált, leült hozzánk, mintha jóban lennénk, féltékenység nélkül figyelte, amikor szerelme rám próbálta a kendőt és még poénkodott is rajtam. Mintha teljesen kicserélték volna. Élt végre, olyan volt, mint egy normális tizenhat éves kamasz fiú. 
Ezt tettem tönkre a mohóságommal és bármit megadnék most, hogy visszacsinálhassam. 


Ino úgy elbújt a takarók közé, hogy több réteget kell hajtogatni, mire rálelek. Hálásnak kéne lennem, hogy egész este segített, a balhé közepén pedig hősiesen védeni próbált, de nincs erőm bármit is érezni iránta. A legtöbb, amit tehetek az, hogy nem bántom. Itt marasztaltam, mert meg akartam vele beszélni ezt a családi csetepatét, de túl fáradt voltam, ezért úgy gondoltam majd reggel sort kerítek rá. Valamivel be kell fognom a pletykás csőrét, mert tegnap elég sok dolgot látott-hallott, amivel kellemetlen helyzetbe tudna hozni engem vagy Sasukét, és azt nem engedhetem. 


Átölelem, hátha az segít, és befejezi a bőgést, mert elég idegesítő ez a hüppögés. Egy ideig el is hallgat, csak azt érzem, hogy ideges, de később megint pityeregni kezd.
Csak tudnám mi baja? 


Nem bánnám, ha helyette most valaki más feküdne mellettem, akkor biztos nem lennék ennyire feszült. Most nem szexelni, hanem szeretkezni lenne jó. Megváltást jelente számomra, ha végre egyszer megfürödhetnék így módon is a szerelem csodálatos érzésében. Sakurával képes lennék gyöngéden bánni, csak gyönyört adni akár viszonzás nélkül is. Reggelig kényeztetném szépen lassan, kiélvezve minden pillanatot. Megtanítanám a legédesebb örömökre, és mindent megtennék azért, hogy legalább egy kicsit ő is szeressen. De ez már azt hiszem, soha nem fog megtörténni…


Tsunade


Előbb akartam kelni, de olyan későn aludtam el, hogy a kimerültségtől nem hallottam az ébresztőt. Zúgó fejjel támolygok el a konyháig, kávét készítek és igyekszem visszafogni a gyomromban lévő remegést. Kinn szemetel az eső, mintha igazodna a hangulatomhoz. Komor vagyok, csalódott és ideges. Egyre az pörög az agyamban, mi történt volna, ha éjjel nem keveredik haza a gyerekem. Csak érte élek, ő a legfontosabb számomra és képtelen vagyok feldolgozni, milyen közel jártam hozzá, hogy elveszítsem. Minden feszültségem a felelősekre hárítom, hogy ne robbanjak fel, helyette szidom az összes Uchihát, a balga lányom, azt a részeg kölyköt, akinek végül is hálásnak kéne lennem, hogy megmentette Sakurát. 


Eddig is féltettem a gyerekem, de ezek után nem lesz egy nyugodt percem sem, ha nincs mellettem. Nem érdekel, ha szomorú lesz vagy megharagszik, de addig fog a szoknyámon ülni, amíg be nem bizonyítja újra, hogy érdemes a bizalmamra. Az iskolán kívül nem fogom engedni sehová. Hinata példája mélyen megerősít meggyőződésemben, hogy ostoba kölykök még mind, akik felelőtlenül felnőttesdit akarnak játszani, azután meg sírnak, hogy pórul jártak. Nem lesz fiúzás, de még barátnővel mászkálás sem, mert tudom mennyire találékonyak. 

…


A kórházba éppen jókor érkezem, vizit előtt. Szeretnék beszélni Sakura kezelőorvosával, hogy délután elvinném a lányom, ha jól van. Csak az előírás miatt hagytam itt éjjelre, de ezt az időt is végig idegeskedtem miatta. Most is hiányzik, látni szeretném, ezért óvatosan benyitok, hogy megnézzem, hogy van, felébredt-e már?

A szobában nagy az egyetértés. Békésen alszik mindenki, nekem pedig ezerre ugrik a vérnyomásom mérgemben, mert többen vannak, mint kéne. Sasuke a lányom kezét szorongatja, feje a takaróján nyugszik, és csendesen szuszog ő is, mintha teljesen természetes lenne, hogy a látogatók együtt pihengetnek a beteggel.

Ilyen szemtelennek lenni! Azt hittem, elég világosan megmondtam az apjának, mit kérek, ezért nagyon feldühösít, hogy figyelmen kívül hagyják. Ha ez nem volna elég, nyílik az ajtó és megjelenik Itachi is. Kezében ajándék táska, amiből kikandikál egy zsiráf feje. Biztos nem a szomszéd ágyon fekvő öregasszonynak szánja.


Sakura


Lüktető fejfájás gyötör, anyám pedig olyan hangerővel kiabál, hogy bejön az ápolónő. Hiába csitítja, képtelen leállítani. Görcsösen kapaszkodom a takarómba, legszívesebben alá bújnék szégyenemben, mert annyira kellemetlen szembesülni azzal, mit tettem. Felrója az ivást, a felelőtlenségünket, elsorolja az összes aggodalmát, ami megtörténhetett volna velem, ha nem lettem volna ennyire szerencsés. Minden szidást megérdemlek, mélységesen bánt, ahogy tegnap viselkedtem, csak azt érzem nagyon igazságtalannak, hogy a két fiú most miattam szorul.

- Anya! Ők nem tehetnek semmiről! Kérlek, csak velem veszekedj – sírom el magam tehetetlenül, mire azonnal megérzem Sasuke tenyerét az arcomon, ahogy vigasztalóan törölgetni kezdi könnyeim.
- Igen, valószínűleg egyedül nyakaltál be, de attól még figyelhettek volna! Azt se tudták hova tűntél, ráadásul fel se hívtak. Hajnalban jutott eszükbe szólni, hogy nem találnak. Ilyen felelőtlen emberekkel soha többé nem mész sehová. Sőt! Senkivel se mész még hosszú évekig sehová. Aki ennyire ostoba, az ne akarjon fiúzni vagy a barátnőkkel csavarogni, hanem üljön otthon szépen a fenekén és tanuljon. Akkor talán van esélye, hogy megérje a felnőttkort! – kiabálja elszántan. – A fiúkat meg nem kell féltened, látod, milyen önfejű mindkettő! Kértem, hogy maradjanak tőled távol, erre lazán figyelmen kívül hagyják a kérésem és már korán reggel itt lebzselnek, mintha direkt bosszantani akarnának! – sikítja tovább anyu.
- Igazad van, de végül is nem történt semmi komoly, nem értem, miért ne találkozhatnánk… - próbálkozom elkeseredetten enyhíteni szülőm haragját.

Hatalmas pofont kapok. Az elsőt életemben, aminek a csattanása szinte visszhangzik a falakon. Anya csalódott zokogással kirohan a kórteremből, én pedig döbbenten meredek magam elé. Hát ennyire nem éreztem, hogy elértem eddig végtelennek tűnő türelme határát? Milyen önző szörnyeteg vagyok! Az ajtó csapódása felráz, Sasuke segít leszökkeni a magas ágyról, és mezítláb szaladok megbántott édesanyám után. 

- Ne haragudj! Minden úgy lesz, ahogy te akarod, csak bocsáss meg – ölelem át bűntudatosan és vele sírok én is.
- Nem… én ehhez már kevés vagyok… - motyogja anyu és látom rajta, hogy valamin erősen rágódik. Néhány másodpercre megszorít, azután egy zaklatott sóhaj közben lefejt magáról és otthagy a folyosón. Határozott léptekkel indul vissza a szobába és hangosan, hogy én is halljam, kimondja a végzetes szavakat:

- Sasuke! Itachi! Semmi közöm ahhoz, titeket hogy nevel az apátok, de Sakuráért én vagyok a felelős. Éjjel el is veszíthettem volna! – csuklik el újra a hangja. - Nekem ő a legfontosabb, ezért nem fogom engedni, hogy ez megismétlődjön, inkább elköltözünk – mondja elszántan.


Mielőtt egyet is nyikkanhatnék, visszalép hozzám és karon ragad. 



Sasuke


Azonnal Tsunade után eredek. Nem, nem teheti ezt! Annyira megrémülök, hogy beszélni se birok, csak belecsimpaszkodom barátnőm karjába, mint egy óvodás és igyekszem visszafelé húzni. Ő sírva kirántja magát az anyukája szorításából és a vállamra borul, én meg nyelem a könnyeim miközben szorítom őt, ahogy csak tudom. 
Kétségbeesve bújunk egymáshoz, ujjaim szinte belevájódnak a húsába, annyira markolom. Pillanatokkal később már az se érdekel, hogy kibuggyannak azok az ostoba könnyek, csak fúrom az arcom én is a vállába, és vele együtt rázkódom.

- Ne tegye ezt velük! – hallom meg bátyám hangját. 

Amikor felnézek, hátával találom szembe magam, mert védelmezőn elénk áll, hogy a doktornőt jobb belátásra térítse. Hiába próbálkozik, az elszánt anya szeme szikrákat szór az ellenkezésre. Már látom, minden hiába, semmi reményünk megváltoztatni a véleményét.

- Mit vársz tőlem? Hogy meghatódom ettől? – csattan fel dühösen. – Nem most kéne hősködni! Tegnap hol voltál, amikor Sakura leitta magát és beült részegen egy vadidegen kocsijába? – kiabálja hisztérikusan.

Nem jön válasz, mire Tsunade keserűen elneveti magát. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ennyire kiborulva látom, és nagyon szégyellem, mivel mi műveltük ezt vele, hogy így kiforduljon magából. A döntést viszont, hogy el kell válnunk emiatt, túl kegyetlennek érzem tőle.

- Van egy sejtésem, mivel voltatok úgy elfoglalva – jönnek ismét a becsmérlő szavak. - Mindkettőtök szépen ki van dekorálva megint és az öcséd úgy nézett rád, mikor beléptél a szobába, mint a legádázabb ellenségére. Állandóan marjátok egymást, mint a veszett kutyák. Ha nektek ez a gyűlölködés fontosabb bármi másnál, akkor csak marakodjatok, de ne keverjétek bele a gyerekem. Nekem, mint szülőnek az a kötelességem, hogy helyre billentsem a kislányom megbolydult eszét, de mellettetek - világosan látom -, hogy nem fog menni. Ha kicsit is számít nektek a sorsa, bízzátok rám a döntést, mert én tudom a legjobban, mire van szüksége. Az biztos, hogy nem két labilis személyiségre – mondja komolyan, és Itachit félre tolva hozzánk lép. – Engedd el, Sasuke! - suttogja, miközben várakozóan figyeli kínlódó párosunk.


Annyi kegy még jut nekünk, hogy egy pillanatra összeérhet könnytől nedves arcunk, amikor elkeseredetten Sakura szájára hajolok, hogy búcsúcsókot váltsunk, azután bénultan nézek szerelmem után, akit szó szerint kiragadnak a karjaim közül és elrángatnak könyörtelenül. 



Itachi


Fogalmam sincs, mit tehetnék. A doktornő annyira elszánt, hogy az se érdekli, a gyereke egy szál pendelyben, mezítláb botladozik mellette. Minél előbb távol akarja tudni tőlünk, több esélyt nem kapunk, hogy megpróbáljuk megállítani. Belém vésődik a kép, ahogy a smaragdzöld könnytől csillogó szemek még egyszer fájdalmasan visszatekintenek ránk, azután becsukódik a lift ajtaja és eltűnik a szerencsétlen lány az életünkből, talán örökre.


Én is megdermedve állok még egy darabig, mert nehéz elhinni, hogy néhány óra alatt tönkretettem mindent, ami végre jó volt az öcsémnek, az apámnak és még nekem is. Csak bámulom Sasukét, mikor ömlik össze, mert egész testében reszket. Hirtelen egy vénasszony csoszog hozzá, - talán Sakura szobatársa lehet - és megfogja a kezét. Valószínűleg padlóig csattan az állam meglepetésemben, mert az öcsém tűri, sőt, még azt is, hogy visszavezesse a kórterembe, leültesse az egyik ágyra és egy pohár vizet nyomjon a szájához. Sasuke engedelmesen iszik, de annyira remeg a keze, hogy a néni még ebben is segíti, nehogy az egész a földön kössön ki. 

- Térjél már magadhoz, ficskám! – kopogtatja meg a homlokát végül, mert a testvérem olyan, mintha teljesen kikapcsolt volna. Elkeseredetten mered maga elé, az arcán pedig még mindig csurdogál a sós nedvesség megállíthatatlanul. – Egy férfi ne bőgjön már! – noszogatja újra a néni, de megint nincs hatása.

Az ápolónő, aki tanúja volt az egésznek, egy tablettával jelenik meg, amit egyszerűen a szájába nyom és újabb vízadaggal leerőszakolja a torkán. 

- Tudnál szólni valakinek, hogy hazavinne? – fordul hozzám aggódva. – Biztos keresik már otthon, hiszen a fél éjszakát itt töltötte.
- A bátyja vagyok, majd gondoskodom róla – mondom ki életemben először, pedig eddig abban a tudatban éltem, hogy mindig is ezt csináltam. Most jövök rá, mennyire távol van az én cselekedetem a valódi segítségtől, mikor még egy vadidegen öregasszony is szeretetteljesebben bánik a saját testvéremmel, mint én valaha.
- Köszönöm – rebegem a maminak megszégyenülten, és karon ragadom az öcsém, hogy távozzunk. Az ajándékot ott hagyom, vigye, aki akarja, az is csak egy újabb számító húzás lett volna tőlem, hogy megkedveltessem magam Sakurával. 


Viszonylag közel lakunk a kórházhoz, ezért úgy döntök, nem ébresztem fel apát, inkább gyalogolunk. Megbámulnak bennünket az utcán, mert elég fura páros vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki melegnek néz bennünket, ahogy viharvert kinézettel összekapaszkodva andalgunk hazafelé. Az én kopasz fejemen új kötés dudorodik hátul, mint egy óriási daganat, mert kiszedték a varratokat és néhány napra még kaptam egy hatalmas bucit a sebre, hogy védve legyen. Az arcom a tegnapi verekedéstől ezerféle árnyalatban játszik attól függően, hogy Sasuke ütötte, karmolta vagy rúgta a területet. Most nem ilyen heves. Zombiként vánszorog mellettem vörös szemekkel, ráadásul bele kell karoljak, különben nem jönne, ezért úgy festünk, mint egy cuki szerelmespár, akik éjjel összekaptak és kissé elfajult a civakodás. Hát ez legyen eztán a legnagyobb problémám, hogy mit hisznek rólunk, gondolom keserűen.

Otthon felvezetem a fiút a szobájába, lehúzom a cipőjét, lefektetem, betakarom, leengedem a redőnyt, hogy a sötétben nyugodtan tudjon pihenni. Magamnak kerítek egy felfújható matracot, azután szépen mellé telepszem a szőnyegre, mert egyszerűen nem merem egyedül hagyni ilyen állapotban. 


Délután arra ébredek, hogy kegyetlenül elgémberedtem. Az a hülye matrac leeresztett, pont a derekamnál, ezért valami észveszejtően természetellenes alakot vett fel a gerincem, míg aludtam. Egyből az ágy felé sandítok, és megnyugodva látom, hogy dudorodik a takaró, alóla pedig egyenletes lélegzetvételek hallatszanak. Szerencsére alszik, hathatott a nyugtató. Kitámolygok vigyázva, hogy ne csapjak semmi zajt és megcélzom a vécét, azután a zuhanyzót. Nem készítettem ruhát, így pucéran indulok a szobámba, miközben még törölközöm. 

- Végre felkeltél! – hallom meg mögülem apám hangját, és amikor szembe fordulok vele, zavartan lesüti a szemét. Szemérmes tekintetétől én is zavarba jövök. – Beszélnünk kell – mondja, miközben igyekszik normális hangot megütni. – Tegnap elég sok dolog történt – motyogja.

A törölközőt gyorsan a derekamra csavarintom és kinyitom előtte a szobám ajtaját. Furcsa, de valamiért úgy érzem, udvariasan kell vele viselkednem, mintha idegenek volnánk. Valójában azoknak is tekinthetjük egymást, hisz ő, az öcsém vádaskodásából kihámozhatta, hogy egy teljesen más embernek hitt eddig, mint amilyen valójában vagyok. Felnőttem, megbizonyosodhatott erről a tetteim és most a külsőm által. Gyanítom, pelenkásként láthatott utoljára meztelenül, azért fura neki engem nézni. Háttal neki magamra kapok egy alsót meg egy melegítőt, azután várakozón letelepszem vele szemben az ágyra. Ő az íróasztalom mellett álló széken feszeng, látom, töri a fejét, hol kezdje. Mivel nem tud a kórházban történtekről, úgy gondolom, előbb felvilágosítom az új fejleményekről, azután hagyom, zúdítsa csak rám mindenért a felelősséget, hisz nagyon régen ért már ez a prédikáció.

- Apa! Megint történt valami… Reggel bementem varratszedésre és meglátogattam Sakurát. Sasuke is ott volt vele, meg Tsunade is… A doktornő nagyon megharagudott, hogy nem tartottuk tiszteletben, amit kért. Teljesen kiborult, veszekedett, még a lányának is lekevert egyet, azután azt mondta, miattunk inkább elköltöznek – mesélem idegesen. – Sasukét ez nagyon rosszul érintette. Nem őrjöngött, hanem teljesen magába fordult, sírt, mint egy kisgyerek – idézem fel a kellemetlen perceket.


Apám gondterhelten fogadja a dolgot, látszik, hogy ez már végképpen megfogja az amúgy is vitatható problémamegoldó képességét. Arcát a kezébe temeti és csak a sóhajtozását hallom.


- Ha nem képes ezen túl tenni magát és továbbra is elzárkózik a külvilágtól, hívnunk kéne hozzá valakit – javaslom csendesen.
- Már két időpontja is volt. Találtam neki egy rendesnek tűnő dokit, de egyszerűen nem jött el velem. Csütörtökön direkt beszélt vele Tsunade erről, de nem hiszem, hogy változott volna a véleménye. Erőszakkal nem citálhatjuk pszichológushoz – morogja apám elkeseredetten.
- Muszáj lesz, nagyon rosszul van. Ha komolyan elmennek Sakuráék a városból…
- Beszélek velük! Ebbe mindannyian belerokkannánk! – pattan fel elszántan az öreg és kiviharzik. Hallom, hogy pillanatokkal később már dübörög a garázskapu és tolat kifelé az autóval. 

Lecsoszogok én is a konyhába, eszek valamit, azután két takaró társaságában visszatérek az őrhelyemre és elhelyezkedem. Csendben hallgatom az öcsém szuszogását, azután olyat teszek, amit anyu halála óta egyszer sem: valami csodában bízva imára kulcsolom a kezem. 

Később a testvérem ébredezni kezd, a folyosóról beszűrődő fényben minden mozdulatát jól követhetem. Arcára azonnal keserű ránc szalad, ahogy magához tér és újra szembesül a rideg valósággal. Egy ideig bámulja a plafont és szorongatja a takarót, majd kimegy ő is vécére, utána visszabújik a paplan alá és hátat fordít. Egy szót se szól hozzám, miért strázsálok mellette, mintha szándékosan figyelmen kívül hagyna. Ezen mondjuk nem csodálkozhatok…


Egy óra múlva végre megint hallom lentről a dübörgés. Feltápászkodom, kiveszem a kulcsot az ajtóból, nehogy bezárkózzon és lemegyek apához, hogy megtudjam, mit intézett.

- Kidobott, és azt mondta, ha nem hagyjuk békén őket, feljelent zaklatásért! – jelenti az öreg, miközben az előszobában sietősen kihámozza magát a kabátjából és a cipőjéből.
- Akkor miért vagy vidám? – nézek rá értetlenül.
- Mert felhívott valaki – mondja izgatottan. – Nem fogod elhinni ki! Azt mondta, 7-kor száll le a gépe, és szeretné, ha kerti partit rendeznénk neki, utána pedig néhány éjszakára nálunk marad.
- Esik az eső, meg kinek van kedve most partizni?! – csattanok fel dühösen, mert kezdem azt hinni, hogy apám is begolyózott.
- Hidd el, ez az egyetlen esélyünk! Nagyon ki kell tennünk magunkért! – villantja rám tekintetét eszelősen.


Pár mondattal később meglepetésemre én is átveszem a felpörgött hangulatát, és megszállott lelkesedéssel szaladok értesíteni a búbánatos kicsi öcsémet, hogy nagyon gyorsan szedje össze magát, mert hamarosan itt lesz az apósa, és jó lenne, ha nem egy bőgőmasinát találna a lánya udvarlója helyett, hanem egy komoly és határozott férfit vagy legalább egy átlagos kamaszt némi érzékeny lelkülettel.


- Pattanj, Sasuke! Nincs idő henyélni, mert jön a felmentő sereg! – csapom ki az ajtót, kapcsolom a villanyt, húzom a morcos gyereket a paplan alól. 
- Fejezd be! – morogja vészjóslóan, mert azt hiszi, valami vidámító programmal akarom kirángatni a depresszióból.
- Jön Sakura apukája! – rázom meg a vállát, hogy felfogja, kicsit izgalmasabb híreim vannak, mint gondolja. – Ő biztosan segít, hogy Sakuráék ne költözzenek el! Apu szerint tök jó fejnek tűnt a telefonban – bizonygatom lelkesen.


Végre értelem csillan az öcsém szemében és még valami, amit inkább nem akarok látni, mert én is elbőgöm magam. 

- Gyere! Nemsokára itt lesz, és kerti partit akar! Még egy csomó dolgot kell vásárolnunk, ha azt szeretnénk, hogy jól érezze magát!