Sasuke

Az út a repülővel unalmas és fárasztó. Megkérdeztem a pilótát, az úticélunk egy Iquitos nevű kisebb város, ami az Amazonas déli irányba induló kanyarulatánál fekszik. Mivel a térképen, amit kaptam csak nagyjából ennyi látszik, a kutatást itt kezdem. Még mindig nincs túl sok kedvem az egész kincskeresés cucchoz, de nincs más választásom.

Már 18 órája ülök a gépen, mikor végre érezni kezdem, hogy ereszkedünk lefelé. Ahogy kipillantok az ablakon, az alattunk elterülő tájon látom, ahogy végigkígyózik az Amazonas hatalmas vízáradata, minden egyes négyzetcentimétert esőerdő borít. Már most érzem, hogy a levegő sokkal párásabb, az idő fülledt és forró. Még az a szerencse, hogy itt most tél, pontosabban a száraz időszak van, ami annyit jelent, hogy nem mindennap, hanem úgy hetente kétszer esik. Hurrá…

Nem igazán szeretem a meleg helyeket, jobb szeretem, ha hideg van körülöttem. De mégis mit szerethetnék én ebben a küldetésben? Hogy a bátyám megdöglik, ha nem sikerül? Hogy keresztül kell érte utaznom a fél világot? Hát persze… És mindennek a tetejébe még az itteni időjárás is ilyen szar… Tényleg szuper, mondhatom…

Végre látom már, hova fogunk leszállni, a fák sűrűjét megszakítja egy tisztás, ahol most is repülők gurulnak be, illetve ki. Nagysokára megérkeztem az Iquitos reptérre. Pár perc csupán és a gép landol is a földön. Miután a helikopter már stabil helyzetben van, leszedem a fejem felől a táskáimat és szép lassan leandalgok a földre. Még nem tudom pontosan, hol kezdjem a kutatást, még sose csináltam ilyet ezelőtt. De gondolom, hamar beleszokok a dologba, nem féltem magam.

A pilóta mögöttem jön, gondolom fel kell tankolni ezt az izét, mielőtt újra keresztülrepüli az óceánt. Támad egy ötletem és gyorsan odafordulok hozzá.

- Megmondanád a főnöködnek, Orochimaru-samának, hogy én és a bátyám már alig várjuk a vele való találkozást? – kérem őt mézes-mázos hangon, látom rajta, hogy kissé furcsállja a dolgot, hála a hanglejtésemnek. Nem is baj, így még jobb. Orochimaru még csak nem is sejti, hogy mit tervezek ellene, nem tudja, hogy a végzete közelebb van, mint hinné…

- Öhm… természetesen uram – feleli még mindig cseppet értetlenül, de engem már nem érdekel a dolog és faképnél hagyom.

Most már egyedül állok egy teljesen ismeretlen helyen, ahol még a beszélt nyelv is szokatlan. Még az a szerencse, hogy gimis koromban spanyolul tanultam. Kár, hogy nem nagyon emlékszem rá, mivel sose kellett használnom. De arra jó volt, hogy idióta barátomat úgy szidhattam, hogy közbe nem értett belőle semmit… Pedig ő is ezt a nyelvet tanulta…

Hát, most itt a tökéletes alkalom, hogy felidézzem. Nem probléma, menni fog. Gyorsan lecsekkolják a táskáimat, majd magabiztosan elindulok az információs pult felé. Ott egy félvér nő épp a telefonján beszélget valakivel, de amint meglát engem, lerakja, és felém fordul.

- Segíthetek valamiben? – kérdezi spanyolul és én örömmel állapítom meg, hogy értem, amit mond.

- Si. Meg tudná, öhm… mond, hogy, öhm… merre van a helyi… múzeum? – válaszoltam neki, magamban összerakva a mondattöredékeket. Végül, ahogy számítottam, sikerült.

- Persze. Ha kimegy a reptérről, akkor forduljon balra és menjen végig az utcán. A végénél van a señales de tráfico és ott jobbra kell haladni recto és ott lesz a múzeum – mondja, s bár néhány szót nem tanultam anno a suliban, a lényeget sikerül felfognom. Biccentek és elindulok a megadott irányba.

Amint kilépek a reptér területéről, vakító napsütés takarja el egy pillanatra a szemem elől a tájat. Gyorsan hozzászokok, és látom a rengeteg szegényes házat egymás hegyén-hátán, az utcát pálmafák és egzotikus növények szegélyezik. Mindenütt egy csomó ember… máris „imádom”…

Végigmegyek ezen az utcán, az emberek nagyon bámulnak. Mondjuk már megszoktam, de most még a férfiak is… Nem láttak még fehér embert?! Próbálom inkább figyelmen kívül hagyni, hogy egyesek tátott szájjal mutogatnak rám és olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok. Itt van előttem egy közlekedési lámpa. Szóval ezt értette señales de tráfico alatt… Jobbra fordulok és megyek egy darabig, míg meglátok egy ütött-kopott házat „Museo” felirattal. Megérkeztem.

Belépek az ajtón, s meglepetésemre egy igen gazdag kiállítás tárul a szemem elé. Hát, végül is érthető, itt volt az inka birodalom, meg minden. A terem tele van mindenféle harci ruházattal, fegyverrel, ősi cuccokkal. Nem igazán érdekel a dolog, ezért megállítom az első utamba akadó teremőrt és megkérdezem tőle, ki itt a góré. Elmagyarázza, én pedig egy lépcsőn felmegyek, és kopogás nélkül benyitok egy irodába. Egy nagydarab, idősebb néger nő ül a kopott íróasztal mögött, jöttemre zavartan felnéz. Először meglepődik, aztán elmosolyodik.

- Segíthetek? – kérdezi, de eltart egy darabig, míg megértem mit mond… pocsékul beszél…

- Si. Tudna mond, öhm… valami egy, öhm… kőről? – nyögöm ki nehezen. A nő pislog párat, aztán ha lehet, még szélesebb mosolyra húzza száját.

- Szerencséje van, beszélek a nyelvén – mondja, mire megdöbbenek, de ez nem látszik rajtam. – Pár évet kint töltöttem Japánban kutatással, jó emberrel futott össze. Szóval, milyen kőről is van szó?

- La muerte de la Rosa – felelem, s a mosoly egy pillanat alatt lefagy az arcáról.

- Miért érdekli? – kérdezi kimérten. Gyors hangulatváltozás… ez a nő tud valamit, bingó.

- Tudni akarom, hol van – válaszolok szemrebbenés nélkül, várom a reakcióját. Összeszorított ajkakkal válaszol.

- Az csak egy legenda, ne keresse – feleli, majd hátat fordít nekem. Számára ez a beszélgetés véget ért. De nem nekem. Megfogom a vállát és nem épp gyengéden visszafordítom magam felé.

- Tudom, hogy tud valamit! Mondja el! – mondom neki hidegen, végig a szemébe nézve. Azt hiszem, megijedhetett kissé, mert könyörögve néz rám. Elengedem, várok.

- Néha fel-felbukkan egy-egy ember… mindig azt keresik. Aki hatalomra vágyik, az elsorvad… ne akarjon ilyen sorsra jutni…

- Engem nem a kő állítólagos hatalma érdekel. Muszáj megszereznem – válaszolok neki őszintén, bár még mindig kimérten. Úgy látom, hisz nekem.

- Nem tudok róla sokat. Csak annyit, hogy mindegyik dél felé indult megkeresni… és soha nem tértek vissza – mondta, pillantása őszinte volt. Viszont nem tudtam meg túl sokat, de legalább azt igen, hogy merre induljak el.

- Hmm… értem – biccentek felé, s távozok. Újra kint találom magam a szabadban, ahol azóta már el kezdett esni. Szuper… Az egyik táskámból előkapom az esernyőm, s elindulok valamerre.

Mielőtt innen elmegyek délre, valahol szállást kell találnom ma éjszakára, de még ezelőtt valami járművet kell szereznem. 

Megkérdeztem egy embert, így úton vagyok a főtérre, ott talán találok valami bérelhető autót és valami szállodát, ahol aludhatok. Az úton egész végig színes ruhákba öltözött emberekkel találkozok, akik úgy vigyorognak, mint a tejbetök. Mitől olyan boldogak? Esik, egy ilyen helyen élnek, ahogy elnézem a házakat, itt majdnem mindenki szegény is… akkor mi teszi őket boldoggá?

El se tudom képzelni, hogy valaki boldog legyen ilyen körülmények közt… meg úgy egyáltalán. Amikor ilyen szar az élet, hogy sétálhatnak vidáman? Mikor életek forognak kockán…

A többi ember mondjuk nem érdekel, de a bátyám azért más eset. Kívülről nem látszik, de… eléggé jól megvagyunk. Csak mi maradtunk meg… egymásra támaszkodva kellett felnőnünk. Nagyon nem örülnék, ha valami baja esne… De hogy kiszabadítsam attól a féregtől meg kell találnom ezt a követ. La muerte de la Rosa… Azt hittem, az itteniek tudni fogják, merre hány méter az egész varázscuccot illetően, de semmi. Kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam. És őszintén szólva egyelőre nem igazán tudom, hogy kezdjek az egészhez hozzá. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan belejövök. Ha mindenféle régésznek sikerül, pont nekem ne menne? Nincs bennem kétség a sikert illetően… inkább az idő az, ami cseppet aggaszt. Mennyi időbe telik ez? Addig Itachival minden rendben lesz? Ahogy ezt az Orochimaru fickót elnézem, minden kitelik tőle. De ne akarjon még egy okot adni a bosszúmra. Az úgyis meg lesz. De ha Itachinak csak egy haja szála is görbül, akkor gondoskodom róla, hogy kellőképpen eleget szenvedjen a halála előtt…

Ilyesfajta gondolatokkal haladok egy darabig, míg észreveszem, hogy megérkeztem a „főtérre”. Ez lenne az? Szinte semmivel nem különb a város többi részénél: színes, zajos, emellett szegényes és eléggé lepukkant. Mégis, mindenki vidám, énekesek adnak elő dalokat és táncosok táncolnak. Felfordul tőle a gyomrom. Ez nagyon nem illik a hangulatomhoz.

Körülnézek, s megakad a tekintetem egy fickón, aki a kezében tart egy táblát ezzel a felirattal: „Kocsik bérbe, olcsón”. Ez az én emberem. Odamegyek hozzá és megszólítom.

- Elnézést, öhm… mennyi egy? – kérdezem tőle, mire hevesen elkezd gesztikulálni és egy szót sem értek az egészből. – Öhm… tudna lassabb beszél?

- Si – az első szó, ami felfogható, gratulálok…. –Egy…kocsi…1000 sol… egy héééétre – mondja olyan lassan, hogy bennem rögtön felmegy a pumpa.

- Ne szórakozz én. Normális beszéd akarok – közlöm vele hidegen, mire nyel egy nagyot és most már rendesen folytatja.

- Si, muchacho. Akkor rendben? Egyébként maga ma már a második.

- Si – válaszolok, de utóbbi mondata nem érdekel. Ő a kezét nyújtja, de én nem fogadom el, így inkább visszahúzza.

- Mennyi időre kell?

- Nem tudom pontos. Nézz, adok elöl 2600 sol, ha addig nem jön… vissza, öhm… a többi majd később – mondom neki, mire ő szemmel láthatóan elgondolkozik, majd bólint.

- Oké. És mikor?

- Holnap.

- Akkor gyere holnap a repülőpuertóra, ott vannak az autóim. Mind erős és seguro.

- Holnap – biccentek felé, majd hátat fordítok és elindulok.

Nem telik sok időbe és találok magamnak egy szállodának nevezett helyet is. Legalább tiszta, az is valami. Elméletileg két másik turista között kapok szobát, de nem igazán érdekelnek, majd minél távolabb maradok tőlük. A szobához egy kis konyha is tartozik, gyorsan párolok egy kis rizst, megeszem, és ledőlök az ágyra, majd körülnézek.

Minden annyira színes. A szobában alig van valami, csak egy ágy, egy kis éjjeliszekrény és egy régi szekrény, mégis, kis terítőkkel, meg függönnyel minden olyan… élénk. Nem tetszik. Sokkal jobban örülnék egy sima fehér, esetleg kék szobának, ahol semmi nem emlékeztet semmire. A függöny az ablak előtt rózsaszín-zöld csíkos… hol is láttam ezt? Nem kell rajta sokat gondolkodnom, az agyamnak a válasz sajnos sokkal nyilvánvalóbb, mint én azt szeretném… Annak a lánynak, Sakurának pont ilyen színű a haja. A szeme nem egészen ilyen zöld, hanem szebb, smaragdos ragyogású cicaszem… nem mintha érdekelne. Csak egy a sok közül… de akkor hogyhogy még mindig emlékszem rá? Hisz csak egy ostoba, nőnemű lény. A nők pedig mind egyformák: pletykásak, hisztisek és nem bírnak normális dolgokról beszélni, csak a körmükről és egyéb hasonlóan „érdekes” dologról. Mi van benne, amitől emlékszem rá? Talán az a festett rózsaszín haj? Biztos, hisz nem mindennap találkozik az ember olyan idiótával, aki rózsaszínre festeti a haját… bár neki jól áll. De mindegy. Most nem szabad ilyesmivel foglalkoznom, a feladatomra kell koncentrálnom.

S miközben ezt hajtogatom magamnak, elnyom az álom…

Sakura

Már órák óta itt vagyunk a gépen, de még mindig nem értünk el a kijelölt úticélunkig, ami egy Santa Rosa nevű kis falu. Milyen különös… Santa Rosa… La muerte de la Rosa… biztos van köztük valamilyen kapcsolat. 
Még több óra telik el, lassan már tizenhét órája utazunk, s most már nagyon a tűrőképességem határán állok. Ha még csak a gépen kéne ülnöm ennyi ideig, az oké lenne, de így, hogy itt van Naruto is… az őrületbe kerget. És még a lányokra mondják, hogy sokat beszélnek! Mióta elindultunk be nem áll a szája, azon alkalmaktól eltekintve, mikor a zacskós ramenjét falja, bár… gyakorlatilag a szája akkor is mozog…

A tudatom lassan elenyészik, és az öntudatlanság kezdi átvenni a hatalmat a testem fölött. Alig vagyok képes gondolkodni, úgy le vagyok fárasztva. És ha minden igaz, akkor az út még legalább négy óra hossza! Mondjuk, az Amazonas legdélebbi csücske felé tartunk, szóval nem csoda… de akkor is. Addig Naruto tuti ki fog nyírni, és akkor ég veled La muerte de la Rosa, ég veled fekete hajú lovag!

Miközben ezen gondolkozom, egy furcsa szag csapja meg orromat. Benzin. Nem nagyon értek ehhez, de… ez normális? Talán ennyi repülés után már érezni kell a benzinszagot? Egy darabig még foglalkoztat a dolog, de aztán elhesegetem a gondolatot és visszamerülök az öntudatlanság tengerébe. 
Tizenöt perc telik el, és én a lenti tájat csodálom, ahogy alattunk kanyarog a hatalmas vízáradat és az a rengeteg zöld növény, mely sűrűn átszövi a vidéket. A hőmérséklet meleg, szinte már forró, de én élvezem, mert utálom a hideget. A levegő is kellemesen párás. Az egyedüli, amit nem szeretek az egyenlítői övezetben, az a folytonos eső. De valamit valamiért. 
Míg így bíbelődöm a táj nézésével, (Naruto hangjával a háttérben), furcsa dologra leszek figyelmes. A gép ereszkedik.

Megdörzsölöm a szemem, hogy biztos jól látom-e, de sajnos szembesülnöm kell a ténnyel: nincs szükségem szemüvegre. Teljesen tisztán kivehető a gép süllyedése a mélybe.

- Naruto, nézd csak! – rázom meg barátom vállát, aki végre leáll a szövegeléssel és kinéz az ablakon.

- Fura… nem vagyunk egy kicsit alacsonyan? – vakargatja a fejét értetlen képet vágva.

- De – bólintok, majd elindulok a pilótafülke felé valami indokért. Talán lassan kifogyunk a benzinből és a közelben van egy repülőtér, ahol tankolhatunk? Ez elég logikus magyarázatnak hangzik számomra, így ezzel nyugtatgatom feldúlt idegeimet.

- Mégis mi történik?! – kérdezem követelőző hangnemben a pilótától.

- Először azt hittem, csak az üzemanyaghiány a problémánk, de úgy tűnik… tévedtem – szűri ki koncentrálástól összeszorított fogai között, keze lassan rázkódik. Fél.  

- Mégis mi a baj? – kérdezem hisztérikus hangnemben.

- Nem vagyok biztos benne, de szerintem az egyik hajtómű, vagy talán mindkettő, agh – nyög fel erősen, ahogy erőlködik, hogy egyenesben tartsa a repülőt - meghibásodott. Szerencsénkre… egy Iquitos nevű város már csak… fél mérföldre van – lihegi, és ekkor az ablak mellett elsuhan valami… valami alkatrész. Halálra váltan tekintek vissza a pilótára.

- Talán jobb, ha most visszamegyek. Bízunk magában – vetek még egy pillantást rá, mire egy halványat bólint, én pedig elővigyázatosan kihátrálok a pilótafülkéből. Esés nélkül visszamegyek az ülésemhez és engedelmeskedek a parancsnak. Narutónak is felvázolom a helyzetet, (aki kisebb sokk, és pánikroham után) szintén becsatolja övét.

- Sakura-chan… én magunk miatt nem aggódok, de… mi lesz a ramennel? A csomagolásra az van írva, hogy ne tegyük ki nagy nyomásnak! – nyavalyog mellettem, mire nekem képzeletben megjelenik az a kis vízcsepp a fejemnél. Kényszerleszállást kell végrehajtanunk és ő még mindig csak… CSAK A RAMENJÉVEL FOGLALKOZIK?!! Hogy lehet annyira szeretni azt a valamit? Nem is olyan finom. Én szerintem még anyámat sem szerettem ilyen módon soha… se Nejit… egész elképesztő. Vajon mi lenne Narutóval, ha beszüntetnék a rament?

Pár perc feltűnő csönd után óvatosan rásandítok, s sajnos nem épp örömtelien veszem tudomásul, hogy asszisztensem feje szabályosan zöldül. Megértem, hisz a gép nagyon ráz, de… ide ne rókázzon nekem, mert akkor én is taccsolok és utána tuti megfojtom.

Már épp meg akartam kérdezni, hogy mi van vele, de ekkor egy hatalmas rántás a gyomromban, és érzem, hogy a repülőnk nagy sebességgel süllyed. Már többször repültem és tudom, hogy ennek nem épp így kéne történnie, így nem kicsit megijedek.

- Úristen, Naruto… most mi lesz? – nézek rá nagy szemekkel, és örülök, hogy arca valahogy visszanyerte eredeti színét. Lassan megfogta a kezemet és erősen, bátorítóan megszorította.

- Ne félj, Sakura-chan, nem lesz semmi baj. Én hiszek benne – mosolyog rám, s ez elönt bizalommal. A viselkedése egyébként olyan furcsa Narutónak: általában… hát mit szépítsek, elég idióta, de ha tényleg valami baj van… azt mondja, amit kell és bátran, kitartóan küzd másokért. Ezt nagyon tisztelem benne.

- Köszönöm, Naruto – szorítok vissza én is és halványan elmosolyodok. A legjobb barátom minden kiállhatatlansága ellenére is.

Kinézek az ablakon és már látom is az apró repteret, ahol pusztán egy-két gép áll, és mi vészesen közeledünk a talajhoz. Csupán egy pár másodperc és végigcsúszunk a befutópályán, csak sajnos, ahogy észreveszem, a futómű sem működik, nem jött elő, így tényleg maga a gép siklik végig. Méghozzá elég keményen. Csak azon csodálkozom, hogy nem borulunk fel.

Sajnos a befutópályán is túlmegyünk, s a füvön csúszunk tovább, ami lassan megállítja a gépet. Mire leállunk már halljuk is a tűzoltóautók szirénázását, de szerencsére legalább tűz nincs. Kinyílik az ajtó és hat nagydarab tűzoltó vágtat fel hozzánk, megragadják a karomat és hozzácsatolnak egy hordágyhoz, majd gyorsan levisznek a gépről, ahol a nap egyenesen a szemembe tűz. A szemem sarkából látom, hogy Narutóval ugyanez történik. Mintha itt valami nem stimmelne… á, igen. ITT SENKIT NEM ZAVAR, HOGY NEM SÉRÜLTÜNK MEG?!! Már épp vinnének el, mikor a pilóta odakiált valamit a behemótoknak, mire azok nagy nehezen végre eloldoznak minket.

Miután a kis incidens véget ér, leszedjük a csomagjainkat és a pilótához sétálunk, hogy megtudjuk, mikor indulhatunk tovább.

- Pilóta bácsi, mikor megyünk tovább? – kérdezi Naruto.

- Pilóta bácsi? – húzza össze értetlenül a szemöldökét a férfi, ezért inkább gyorsan átveszem a szót.

- Hehe, ne is törődjön vele. Szóval, mikor indulunk? Legkésőbb holnap folytatnunk kéne az utat.

- Holnap? – húzza fel szemöldökét. – Maga viccel, hölgyem?

- Miért? – nézek most én értetlenül. Akkora nagy baj csak nem lehet, hogy holnapra ne lehessen kijavítani.

- Ezt nézze – mutat a hajtómű hátuljára, nekem pedig eláll a lélegzetem. Teljesen tropára ment az egész. Mintha felrobbant volna: rengeteg darab hiányzott belőle. Nem úgy néz ki, mint ami pár órán belül kész van. – És ez csak az egyik legkisebb kár. A többit inkább meg se mutatom.

- De… - hebegek. Ez nem lehet igaz! -… most mi lesz?

- Azt hiszem, más jármű után kell néznie, mert nem gondolom, hogy ez a gép valaha még repülni fog… - feleli, s egy szomorú sóhaj hagyja el ajkát. Ennyire hozzánőtt volna a repülő? Vagy csak fél Tsunade-sama haragjától?

- Értem, akkor keresünk mást… És… nyugodtan mondja meg Tsunade-samának, hogy az egész az én hibám… - mosolygok rá, de hamar keserűvé válik a mosolyom, mikor belegondolok, mit fogok kapni ezért. Nem baj, legalább szegény pilóta megmenekült…

-… Köszönöm – néz rám hálásan, s most először ő is elmosolyodik. Kezet rázunk, majd Naruto is, és hátat fordítva elmegy.

- Áááá, hogy lehetünk ilyen szerencsétlenek? – borulok ki és kezdem rázogatni Narutót a pulcsijánál fogva.

- Nyugi, Sakura-chan. Ez még csak az eleje… a többi biztos jobb lesz – próbál bárgyú mosollyal az arcán nyugtatgatni, de nem nagyon sikerül neki.

- Hát épp ez az! Ez még csak a kezdet! És ha a továbbiakban is ilyen lesz a szerencsénk, akkor majd megnézhetjük magunkat! – kiabálok neki és karjaimmal úgy hadonászok össze-vissza, mint egy őrült. Sose voltam egy szerencsés típus, de mióta találkoztam azzal a fekete hajú sráccal, eszméletlen béna vagyok. Aha! Szóval az Ő hibája! Erre a gondolatra kicsit megnyugodok, végre találtam valakit, akit nyugodtan lehet hibáztatni, és nem én vagyok.

- Most már jobb, Sakura-chan? – néz rám Naruto nagy szemekkel, s úgy tekint rám, mintha dilis lennék. Naruto. Na jó, ez már tényleg sok(k?). Inkább veszek egy mély levegőt, behunyom a szemem és elszámolok tízig. Így ni… sokkal jobb.

- Valamivel – válaszolok Naruto kérdésére. – Na jó. Össze kell szednünk, hogy mit is tudunk, és ki kell találnunk, hogy mit tegyünk – kezdem el a beszédemet, és elkezdek járkálni fel-alá. – Szóval: le kellett szállnunk a géppel, az teljesen javíthatatlan, mellesleg azt sem tudjuk, hogy ez az Iquitos hol van. Így a legelső dolog ezt kideríteni, ma estére valami szállást találni és szerezni valami járművet… talán egy terepjárót… igen, az lesz a legjobb. Naruto, figyelsz? – nézek barátomra, aki szemmel láthatóan átvette a haverja, Shikamaru szokását, ugyanis az eget nézte, meg a bárányfelhőket.

- Nézd! Az ott úgy néz ki, mint egy részeg macska kabátban! – nevet felém vidáman, mire nekem megjelenik képzeletben az a bizonyos vízcsepp.

- Naruto… MIÉRT NEM VAGY KÉPES FIGYELNI RÁM?!! ÉS SENKIT NEM ÉRDEKELNEK HOLMI RÉSZEG MACSKÁK!! – üvöltök magamból kikelve. Ajjaj… lassan nagyon kezdek hasonlítani Tsunade-samára…

- Bo-bocsánat – hebegi elkékülten, úgy tűnik, végre hatottam rá.

- Mindegy. A lényeg az, hogy derítsük ki, hol is vagyunk elsőként – temetem arcomat kezembe, majd egy sóhaj után felnézek újra.

- Igenis! – kurjant Naruto, és miután leellenőrzik a táskáinkat, még megállunk az információs pultnál.

- Puedo ayudarle?1 – kérdezi tőlem az információs nő barátságosan mosolyogva, mire én csak pislogok. Mi van? Látva értetlen tekintetemet megismétli. - Puedo ayudarle?

Te jóságos, szent Isten! Hiszen én… NEM TUDOK SPANYOLUL!!!

- Naruto… én nem beszélek spanyolul – nézek rá társamra.

- Az meg hogy lehet? Egy csomó ősi, idegen nyelvet beszélsz, és pont spanyolt nem?

- Én… tudom… hülyeség, de ez van. Te véletlenül nem tudsz?

- Hát… én tanultam gimis koromban – csillan fel a szeme. Éljen!

- Ez remek, akkor kérlek, beszélj ezzel a kedves hölggyel és kérdezd meg, hol van Iquitos.

- Vettem! – vigyorodik el, majd oda fordul ő is a nőhöz. – Mi perro… se llevaba… bragas.2

Öhm… ez a nő miért vág ilyen képet? Talán valamit félre mondott? Megkocogtatom a vállát.

- Naruto… biztos jót mondtál?

- Tuti. Várj, megpróbálom még egyszer, kicsit másképp – mondja, majd újra a most már idegesnek tűnő nő felé fordul. - Mi perro… orinó… Iquitos.3

A reakció ugyanaz. Kezdem érteni…

- Naruto, hányas is voltál spanyolból? – kérdezem éllel a hangomban.

- Egyes, néha puskával kettes. Emlékszem, a legjobb haverom mindig spanyolul magyarázott nekem, hogy tanuljak egy kicsit, de… hehe… sose értettem – vakargatta zavartan a homlokát. Ekkor felcsillant a szemem: hisz én tudok kicsit angolul! Hátha…

- Elnézést – löktem félre a szőkét és újra én álltam oda a pulthoz. – Hol… Iquitos? – kérdezem angolul, mire a nő végre elmosolyodik és mutat egy térképet. De hisz ez… ez nagyon messze van! Hiszen még csak itt indul el déli irányba az Amazonas… A balszerencsém… végem… - Köszönöm…

Itt vagyunk vagy több száz kilométerre a célunktól, repülőnk nincs, spanyolul nem tudunk egy spanyolul beszélő országban, mindennek a tetejébe még csak nem is biztos, hogy a La muerte de la Rosa a Cerro de Pasco, Isten sugara vízesésnél van délen! A kutatást ott kell kezdenünk, de előbb el kéne jutni odáig, lehetőleg még Orochimaru emberei előtt.

- Naruto, menjünk, szerezzünk egy terepjárót, utána keresünk egy hotelt ma estére, kipihenjük magunkat, és aztán indulunk a La muerte de la Rosa után! – kiáltok harciasan, Naruto pedig követi a példámat, és végre elhagyjuk a repteret.

Ahogy kiérünk a szabadba, rögtön hihetetlen szegénység tárul a szemünk elé: a házak roskadoznak, kevés és rossz minőségű anyagból épültek, az emberek szegényesen vannak öltözve, bár eléggé színesen. Mégis van valami, ami mosolyt csal az arcomra: ők itt mind boldognak tűnnek és valószínűleg azok is. Mindegyikük mosolya szívből fakad, egyszerűen eszméletlen, hogy ilyen körülmények között mégis ilyen vidámak és pozitívak tudnak lenni. Ebben is megmutatkozik, hogy a pénz, gazdagság abszolút nem hoz boldogságot, hisz sok tehetős ember ül depresszióban, és akár még öngyilkosságot is elkövet. Ezeknek az embereknek szinte semmijük sincs, csak egymás, meg a napfény és ennyi elég nekik. Ez rögtön feldob, feledtetve saját szerencsétlenségemet.

Ahogy kiérünk a főtérre, zeneszó fogad minket, néhányan még táncolnak is. A latin vér… A színkavalkád között sikerül megpillantanom egy embert, akinél volt egy tábla „auto” felirattal a kezében. Odamentem hozzá.

- Elnézést, beszél angolul? – kérdezem a fickót, mire mosolyogva bólint.

- Si, señorita – feleli. Biztató kezdés, az angol tudásáról mindenesetre meggyőződhettem…

- Autót… te… kölcsönbe? – kérdezem tőle.

- Si. Egy auto lenni 1000 sol egy hétre.

- Akkor én adni te 2600 sol, és ha több idő lenni, akkor majd a többi pénz később – válaszolok, és nagyon örülök neki, hogy ilyen hamar sikerült autót szereznem.

- Rendben, señorita. Holnap délelőtt jöjjön a repülőtérhez, ott vannak kocsijaim – nyújtja ki kezét, én pedig szinte már vigyorogva megrázom.

- Viszlát – integetek neki, majd Naruto felé fordulok. – Sikerült, szereztem kocsit.

- Nagyszerű vagy, Sakura-chan – mondja őszintén, úgy, hogy kicsit bele is pirulok.

- Ugyan… Na, akkor most már csak egy hotel kell. Indulás! – adom ki ismét a vezényszót, de nem kell sokáig keresgélnünk, perceken belül találunk egy még tisztaságilag is viszonylag elfogadható hotelt, itt a főtéren. Az angoltudásommal, ha lehet annak nevezni, sikerül bérelni két szobát, csupán egy ajtó van köztünk, így legalább könnyen megtaláljuk egymást.

Szerencsémre Naruto nem jön át hozzám, hogy „beszélgessünk”, ami jó, mert ez az egész herce-hurca nagyon kifárasztott, szinte leragad a szemem. Az sem segít, hogy a szomszéd szobában lévő olyan hajnali fél négy körül el kezd ordítozni, mint aki egy rossz álomból ébred fel, felkeltve ezzel engem is. Aztán végighallgathatom cifra szitkozódását, és meglepődve állapítom meg, hogy japán. Fura… kicsit még a hangja is ismerős… Végre elhalt a zaj, én pedig visszafekszek még aludni, rám fér a pihenés. Ezután semmi egyéb nem történik.

Reggel az utca zajaira, énekre és muzsikára kelek, fáradtan és nyúzottan. Nagy nehezen kikászálódok az ágyból, elmegyek a fürdőbe, aztán vissza a szobába. Felveszek egy bézs színű vászonnadrágot, hozzá egy méregzöld pántos felsőt, és felé egy fehér kötött kardigánt. Hozzá a fehér szandálomat húzom fel. Miután kész vagyok, átkopogok Narutóhoz, ahogy sejtettem, még alszik. Felébresztem egy kis víz segítségével, kiadom neki az utasítást, hogy készüljön el tíz percen belül, aztán visszamegyek a saját szobámhoz. Pont, mikor becsukom az ajtómat hallom, hogy a szomszéd szoba ajtaja nyílik, gondolom ő is épp most távozik innen.

Szőke asszisztensem meglepő módon teljesítette a tíz percet, legördítjük bőröndjeinket, kijelentkezünk, és elindulunk a repülőtér irányába. Naruto épp az álmát meséli el, valami tigrisről, aki sárga színű medvével keringőzött, de most sem érdekel igazán, nem figyelek oda, ahhoz túl fáradt vagyok. Észre se veszem, mikor kiérünk a reptérhez, csak mikor Naruto elkezdi húzogatni a kezem és felnézek. Naruto még mindig maga után vonszol, de nem értem miért, ezért kiszabadítom a kezem és rárivallok.

- Mégis hová viszel?! – Tudom, most elég ingerült vagyok, de ez van, ha nem alhatok eleget, és ez csakis a szomszéd hibája.

- Sakura-chan, nem hiszed el! Ott van a gimis legjobb haverom! Gyere, köszönjünk neki! – válaszol róka vigyorával, újra megragadja a kezemet és ráncigál maga után az emberek között. Mégis mit keres itt a gimis haverja? Ez egy vicc? Mondd, hogy az…

Hamarosan meglátok egy fekete hajcsomót, ami még nem is rikítana ki, ha a bőre hozzá nem lenne hihetetlenül fehér, még az enyémnél is fehérebb. Ráadásul azzal a fickóval beszélget, aki nekünk is kell. Nagyot sóhajtok, hagyom, hogy Naruto vezessen. Majd…

- Sasuke-teme!!! – kurjant nagyot cimborám, és a fekete hajú nyakába akarja vetni magát, de nem igazán jön össze neki, mert a srác elképesztően gyors, így Naruto a földön landol. Nem bírom megállni, hogy ne kuncogjak, még ha sajnálom is szegénykét.

- Dobe? – fordul meg a srác, s felvont szemöldökkel néz tökkelütött társamra, aki épp műkönnyekkel a szemében ül a földön. A pulzusom a másodperc tört része alatt az egekbe szökken, érzem, hogy fejem a vörös különféle árnyalatait veszi fel, végül egyszerűen elsápadok, bár a szívem még mindig dübörög. De hiszen… hiszen… ez… ezt nem hiszem el… komolyan meghalok… egész biztosan… már érzem is…

- Ezt muszáj volt? – kérdezi Naruto.

- Hmm… - jön a tartalmas válasz, mire Naruto elvigyorodik.

- Teme, te semmit se változtál! – neveti el magát a szőke, és a fekete hajú is megenged magának egy halvány mosolyt. Azta…

Aztán felsegíti Narutót, amit ki nem néztem volna belőle. Tényleg jóban lehettek valamikor…

- Te sem, Dobe – feleli, gúnyos mosollyal a szája sarkában. Ez már ismerősebb…

- Sasuke, hadd mutassam be neked a barátomat, Sakura-chant! – mutat most felém vigyorogva, elérkeztünk a részhez, amit nagyon nem vártam. Ilyenkor miért nem nyílik meg a föld alattam?! Szédülök… azt hiszem, el fogok ájulni…

Most néz rám először. Pillantásában egy pillanatra felfedezhető a döbbenet, aztán tekintete újra érzéketlen maszkká válik. A nézésétől úgy érzem… elsüllyedek…