Sakura

Inkább gyorsan elhessegettem a gondolatot, s rögtön tárcsáztam is Tsunade-sama számát, az álmom után világos volt, mit kellett tennem.

- Halló? Itt a Nemzeti Múzeum – hallottam Shizune hangját a vonal másik felén.

- Shizune, itt Sakura. Döntöttem: elvállalom – szóltam bele nagy magabiztosan a telefonba. Nem volt kérdéses többé a dolog, akármilyen veszélyekkel is járt, egyszerűen nem hagyhattam, hogy az az Orochimaru nyerjen. És háát… izé… a fekete hajú srác is helyeselte…

- Mi? Komolyan? Teljesen biztos vagy benne? Ugye tudod, miféle kockázattal jár ez? – kérdezett, s úgy hangzott, mintha le akart volna beszélni a dologról. Egy kis időbe telt, míg rájöttem: aggódott miattam.

- Teljesen komolyan mondom. Elmegyek és megszerzem a La muerte de la Rosát még az előtt az Orochimaru előtt! – kiáltottam harciasan, éreztem, hogy ezt kellett tennem.

-… Rendben. Örülök, hogy elvállaltad – váltott át elégedetté a hangja.

- Akkor jó. Öhm… beszélhetnék Tsunade-samával? – kérdeztem óvatosan, mert nem tudtam, hogy a tegnapi után, milyen lehetett az állapota.

- Izé… Tsunade-sama… khm… nincs abban a helyzetben, hogy most beszélni tudjon – mondta eléggé diszkréten, pedig én is láttam, mennyit ivott előző este.

- Á, értem. Gondolom, megmondod neki, ha majd, khm, jobban lesz, hogy elvállaltam… Egyébként hogy sikerült este hazavinni? – kérdeztem kíváncsian. Erősen élt bennem az emlék, hogy milyen sokat nyomtak Tsunade-sama mellei, és hogy milyen nehéz volt még kettőnknek is. Őszintén szólva el se tudtam hinni, hogy Shizune képes volt hazacipelni.

- Hát összejött a dolog, mert találkoztam egy nagyon rendes fiatalemberrel, aki magától hajlandó volt segíteni hazavinni őt. Habár – itt hallottam egy kis kuncogást – az igaz, hogy én is segítettem neki egy kicsit.

- Mégis mit? – El nem tudtam képzelni, hogy Shizune mégis mit tehet egy fiatal férfiért, amiért az ilyesmire hajlandó.

- Ne gondolj nagy dologra. Szegényke olyan helyes volt, hogy egy rakás csaj letámadta, én meg kimenekítettem közülük – nevetett egy kicsit, habár én el nem tudtam képzelni, hogy valaki olyan helyes legyen, hogy én körülötte legyeskedjek. Oké, egy kivétellel…

- Aha, értem. Ha nem haragszol, most leteszem, mert még fel kell készülnöm a holnapi utazásra és még ki kell nyíratnom magam a főnökömmel – nevetgéltem zavartan, de a végére az arcomra fagyott a mosoly, mikor belegondoltam, hogy ennyi késésért mit fogok még kapni Kakashitól.

- Jó rendben. Akkor gyere holnap negyed hétre a repülőtérre, majd az ajtóban várunk és odavezetünk Tsunade-sama magánrepülőjéhez.

- Oké. Akkor holnap. Szia – köszöntem el, és letettem a telefont.

Villámgyorsasággal felvettem egy fehér, térdig érő nadrágot egy zöld, háromnegyedujjas felsővel. Felkaptam még egy sötétzöld kardigánt mellé, egy ugyanolyan színű lapos sarkú balerinacipőt, majd kifelé menet fogtam a táskámat és rohantam, ahogy csak tudtam. (Mivel most nem magassarkú volt rajtam, annyira nem néztek hülyének…). A belem is majd kiköptem, mire beértem az irodába, úgy vágtam ki az ajtót, hogy Naruto papírjai mind leestek asztaláról.

- Sakura-chan… féltelek… - jelent meg egy baljós kifejezés az arcán, s egyszer csak észrevettem, hogy Kakashi ott állt a hátam mögött.

- Nocsak, nocsak… hol járt a mi báránykánk? – kérdezte vészjóslóan semleges hangon, de az a szeme, ami látszott (a másikat maszk takarta el, a fene érti…) villámokat szórt. Nyeltem egy nagyot. Eddigi gyors szívverésem tempója a pillanat tört része alatt megkétszereződött a felszabadult adrenalintól.

- Izé… hehe… elaludtam – hajtottam le szégyenkezve a fejem, nem akartam a (fél) szemébe nézni.

- És miért kell olyan későn lefeküdni? – folytatta a vallatást, bár ezt nem tudom, milyen jogon kérdezte, mikor semmi köze nem volt a magánéletemhez. Habár, Kakashi az évek alatt amolyan „pótpapává” vált bizonyos szinten. Bár a késést nem nagyon tolerálta (kis képmutató!), viszont jó főnök volt, olyan, akire mindig számíthattunk.

- Mert későn értem haza? – táncoltam a kés élén.

- És miért értél haza későn? – kérdezett tovább. Hezitáltam. Hallgassam el előtte a dolgot, vagy mondjam el neki? Majdnem hamleti kérdés volt ez, de végül úgy döntöttem, bevallom neki az igazat, elvégre tőle kellett kérnem a szabadságomat is, amit jó indok nélkül soha nem adott meg. Biztos támogatna, biztattam magamat, talán nem is büntetne meg annyira. Bár erre nem láttam túl sok esélyt, mégis ez volt a döntő érv, amiért elmondtam neki az igazat.

- Tsunade-samával… vacsoráztam, ezért tudtam csak későn lefeküdni.

- Úgy érted, a Nemzeti Múzeum igazgatójával, azzal a híres régésszel?! – kerekedett el szeme, látszott rajta, hogy erre nem számított. Lassan bólintottam, majd folytattam a beszédet.

- Kakashi-senpai, el kell mondanom valami nagyon fontosat – mondtam, majd vettem egy mély levegőt, és beszéltem tovább. – Nem tudom mennyi időre, de el kell utaznom. Tsunade-sama bizonyítékot talált…

- Mire? – kérdezte, miután egy hosszabb szünetet tartottam. Furcsa volt így élőben kimondani olyan embernek, aki még nem tudott róla.

- Van bizonyítéka a… La muerte de la Rosára.

- Lehetetlen – rázta hitetlenkedve a fejét.

- Először én se hittem el, de… nézze meg ezt – jutott eszembe a térkép, és gyorsan előkapartam a táskámból. – Tessék – nyújtottam át óvatosan, ő pedig átvette tőlem. Pár percig összeszűkölt szemmel tanulmányozta, aztán sóhajtott egyet, és visszaadta.

- Elképesztő…

- Akkor most komolyan létezik?! – üvöltött a képembe Naruto, boldogan és izgatottan egyszerre.

- Igen – feleltem mosolyogva.

- Izé… ez melyik is? Mindig elfelejtem az ereklyék nevét – nézett rám cseppet bűnbánóan, én pedig elnevettem magam. Ez annyira jellemző rá.

- Tudod, a vörös kő, ami Umgabugé volt – emlékeztettem, bár kicsit még rázott a nevetés. Egy ideig csúnyán nézett rám, de aztán eltűnt a kifejezés az arcáról és ismét izgatottság vette át a helyét.

- Oké, most már emlékszem – dörzsölte meg a fejét.

- Sakura, mikor mentek? – kérdezte Kakashi. Várjunk csak, gondoltam, mi ez a többes szám?

- Megyünk? – hangsúlyoztam ki a többes szám első személyt. Hogy értette azt, hogy megyünk? Egyedül megyek… nem?

- Hát te meg Naruto – forgatta szemét Kakashi. Az ötlet elgondolkodtatott. Hogy vigyem magammal Narutót? Hátrányok: kicsit sokat beszél, hangos, cseppet idióta, még azt se tudta hirtelen, mi a La muerte de la Rosa. Előnyök: a barátom, vicces, egy kis segítséggel bár, de eszébe jutott, milyen kőről volt szó, és egész jól verekszik. Ez az utóbbi végül átbillentette a mérleget, úgy határoztam, viszem tökkelütött asszisztensemet is. Nem akartam én verekedésbe bocsátkozni természetesen, de sose lehetett tudni. Még jól jöhet…

- Ó, persze. Jön Naruto is… ha akar – tettem hozzá, bár elég volt rápillantanom szőke haverom arcára, rögtön tudtam a választ.

- Hát hogy a fenébe ne akarnék! – kezdett ugrálni és a levegőbe bokszolni, mint egy kisgyerek. Elégedetten elmosolyodtam. Egy ilyen kaland társasággal jóval izgalmasabbnak tűnt.

- Szóval? – nézett rám Kakashi, mire eszembe jutott, hogy válaszolni kéne.

- Holnap indulunk.

- Hmm… akkor azt hiszem, ezt a napot oda kéne nektek adnom…

- Egy pillanat – szólt közbe Naruto. – Sakura-chan megússza a késést büntetés nélkül? – kerekedtek el szemei, míg az enyémek villámokat szórtak. Tudtam, hogy nem a rosszindulat, hanem pusztán az idiótaság beszélt belőle, de akkor is tönkretette a tervemet, hogy eltereljem Kakashi figyelmét. Óvatosan rásandítottam, szemmel láthatóan nagyon elgondolkodott.

- Á igen. Jó is, hogy emlékeztetsz Naruto… hmm… mit is csináljak? – morfondírozott hangosan, miközben én nagyokat nyeltem, és elhatároztam, hogy megfojtom Narutót, ha ennek vége. Inkább megyek egyedül, mint egy ilyen szerencsétlen tökkelütöttel.

- Lássuk csak… aha… nem, mégsem… talán inkább… á, rossz ötlet… igen… ez lesz az – nézett rám főnököm, én már reszkettem a félelemtől, tágra nyílt szemekkel verejtékben fürödve meredtem rá, hogy mondja ki az ítéletet.

- Nos Sakura – kezdett bele, elég vészjósló tekintettel. – A büntetésed… - folytatta, de akkora hatásszünetet tartott, hogy azt hittem, elfelejtette, mit akart mondani. -… semmi.

Semmi… semmi… semmi, visszhangzott fejemben, döbbenettől hatalmasra nyílt szemeimmel bámulva Kakashira, és nem tudtam hinni a fülemnek. Semmi?? Ez biztos csak valami félreértés… de nagyon is tetszett…

- Biztos, hogy jól mondtad senpai? Mintha azt mondtad volna, hogy Sakura-chan nem kap büntetést – beszélt tovább Naruto, én pedig elképzeltem, hogy először kikötözöm egy székhez, halálra csikizem, feldarabolom, és a maradékot kihajítom a kukába… Akkor elég csábító dolognak tűnt… De szerencséjére megmenekült.

- Jól hallottad, Naruto. A körülményeket figyelembe véve most az egyszer eltekintek a büntetéstől – mondta mosolyogva Kakashi, és én nem értettem, hogy mondhattam valaha is rosszat erre a jó emberre.

- Köszönöm, Kakashi-senpai! – hajoltam meg előtte hálásan, majd mosolyogva felemelkedtem.

- De most menjetek, pakoljatok össze! És nagyon ajánlom, hogy hazahozzátok a La muerte de la Rosát! – búcsúzott el „jókívánságaival” Kakashi, mi pedig összeszedtük a cuccunkat és elindultunk az utcákon. Mikor eltűnt az épület, ahol dolgoztunk, szikrázó tekintettel Narutóhoz fordultam.

- „Sakura-chan megússza a késést büntetés nélkül?” – affektáltam Naruto hangját, s közben dühösen néztem rá. – Naruto, van fogalmad róla, hogy milyen közel jártál a halálodhoz? – sziszegtem az arcába, nehogy még egyszer, akárcsak hasonló is eszébe jusson.

- Hn? Miért? Amúgy egész jól utánzod a hangomat – vigyorgott rám, s az annyira őszinte volt, hogy nem bírtam rá tovább csúnyán nézni, hanem én is elmosolyodtam. Ezt szerettem Narutóban, az őszinteségét, tisztaságát és egyszerűségét. Valamiért, képes megváltoztatni az embereket, s ezért nagyon tiszteltem. Az egyik legjobb barátom.

Mikor arra az utcasarokra értünk, ahol elváltak útjaink, még megállítottam a szőkét.

- Naruto, ugye tudod, mit kell hoznod? – kérdeztem tőle, mintha egy kisóvodás lett volna, de sajnos szükség volt rá.

- Hát persze! Rament! – kiáltotta csillogó szemekkel, mire többen felénk fordultak, s tekintetükkel ezt kérdezték. „Ez biztosan normális?” Vettem egy nagyon mély levegőt, s miután elszámoltam tízig csak azután válaszoltam.

-TE TÖKKELÜTÖTT IDIÓTA!!! Hogy járhat egyfolytában csak a kaján az eszed?!! Ezt nem hiszem el! Megyünk Dél-Amerikába, és az összes cucc, amit hozni akarsz, az a RAMEN?!! – ordítottam már az utolsó szót, és kezdtem azt hinni, hogy Tsunade-sama komoly hatással volt rám. De mégis hogy kellett volna reagálnom, amikor olyan ostobaságot mondott?

- Mégis mi más kéne még? – kérdezte ártatlan ábrázattal, láttam rajta, nem értette, mi volt a bajom.

- Mondjuk terepruha, sátor, hálózsák, kullancs- és szúnyogriasztó, gyógyszerek, térképek Peruról, iránytű, pénz, de ne felejtsd el átváltani perui solba és igen, hozz élelmet és italt is – mondtam, mire elkezdett ujjongani. – De ne csak rament – folytattam, és a lelkesedése kicsit alábbhagyott.

- Ennyi? – kérdezte cseppet még mindig sértődötten, de nem tartott sokáig.

- Izé… - kicsit haboztam, mielőtt kimondtam volna. – Hozhatsz némi… fegyvert is. Mondjuk puskát vagy pisztolyt…

- He? Minek? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Hát… csak. Egy olyan veszélyes országban, mint Peru, sose lehet tudni – Pláne, tettem hozzá magamban, ha egy gyilkos van a nyomodban…

- Oké – vigyorodott el. – Olyan lesz, mint a gimiben a haverokkal – mondta, és engem csupán egy „kicsit” lepett meg ez a mondata. Mégis miket csinált ez gimis korában?

- Rendben van. Akkor legyél kész és reggel hatra menj ki a Tokió repülőtérre. A főkapunál találkozunk – mondtam még neki, majd már fordultam is, hogy elinduljak hazafelé. Még hallottam, hogy azt morogja „Ó, az olyan korán van…”, de nem érdekelt. Bíztam benne, hogy 24 éves felnőttként össze tud pakolni egyedül is.

Még úton hazafelé váltottam némi pénzt, aztán gyorsan elmentem a házamba és összeszedtem a dolgokat, amiket Narutónak felsoroltam, kiegészítve még egy-két cuccal, mint például a régészfelszerelésem (kis vésők, meg ásók, finom műszerek). Még felhívtam anyámékat telefonon, kisebb szépítésekkel felvázoltam nekik a helyzetet, és elköszöntünk egymástól. Remélhetőleg nem az utolsó telefonálás volt köztünk. Felhívtam Inót is, aki elpanaszolta, hogy elutazott valahová az a „cukkancs kis karate edző”, akiről egy csomót beszélt már, (csak én nem figyeltem oda), de miután meghallotta, hogy én is elutazok, rögtön elfelejtette és jókívánságaival elbúcsúzott (egyébként a mai mondata ez volt: „Veled van az erő!”…). A többi barátnőmet is felhívtam még, végül Tententől is elköszöntem, aki újra és újra bocsánatot kért, hiába mondtam neki, hogy nincs miért. Végülis nem szakítottak Nejivel, de nem bántam, láttam rajtuk, hogy ők TÉNYLEG szeretik egymást, bár Tentennek még mindig jobbat kívántam. Hát ez van, törődtem bele. Végiggondoltam, hogy mindenkitől elköszöntem-e, de mivel több ember nem jutott eszembe, elkezdtem csomagolni.

Miután mindent bepakoltam (és még vagy háromszor ellenőriztem) úgy döntöttem, ideje lefeküdni, s mikor újra kinyitottam a szemem, már szerda volt, hajnali fél öt. Vettem otthon egy utolsó gyors zuhanyt, felöltöztem egy kék farmerba, hozzá egy fehér toppot, felé pedig egy vastag, barna kardigánt húztam. Nagyon kényelmes volt így együtt, tökéletes az utazáshoz. Bekaptam a reggelimet, még kb. hússzor átnéztem az egész házat és a csomagokat, de mindent rendben találtam. Az út a repülőtérig elég sok idő, mivel az a város másik felén volt, összesen negyvenöt perc. Az órámra pillantottam, öt óra húsz percet mutatott. Máris késésben voltam…

Gyorsan felkaptam barna csizmámat (kifejezetten ilyen alkalmakra), fogtam a holmimat és kifutottam az utcára. Még egyszer utoljára alaposan megnéztem a házamat, a halványrózsaszín, majdnem fehér falaktól kezdve a faablakokon át a tornácig mindent, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és leintettem egy taxit. Most átkoztam magam, amiért a külvárosban éltem, de nem tehettem ellene semmit. A sofőr segített berakni a csomagtartóba két bőröndömet, majd beszálltam a járműbe.

- A főreptérre, és ha kérhetem, amilyen gyorsan csak lehet – mondtam neki, mire az beletaposott a gázba és teljesítette kívánságomat, negyven perc múlva a reptér előtt találtam magam. Kifizettem a taxist, aki utána elhajtott. Nagyot sóhajtottam, csak öt percet késtem. Körülnéztem és gyorsan kiszúrtam Naruto szőke haját a többi között, és mivel láttam, ő nem vett észre (ez is csak Naruto lehetett, mert ki más lett volna képes nem észrevenni egy rózsaszín hajú lányt?), ezért odasiettem hozzá.

- Jó reggelt, Naruto! – köszöntem neki barátságosan.

- Á, jó reggelt, Sakura-chan! – felelt vigyorogva (mintha nem is hajnali hat óra lett volna). – Amúgy valami eszembe jutott.

- Tényleg? – kerekedtek el szemeim. Tudom, ez gonosz, de… az bizony ritka pillanat, mikor Narutónak ötlete támad.

- Szóval… hogy is fogunk mi eljutni Peruba?

- Naruto, egy repülőtéren vagyunk. Mégis mit gondolsz? – tettem fel jeges hangon a kérdést. Hogy lehet valaki ennyire… ennyire… erre már nincs is szó…

- Jó, azt gondoltam, hogy repülővel, de kinek a repülőjével. Ugye nem kell érte fizetni? Mert nálam most nincs jen – válaszolt, én pedig megnyugodtam. Mégsem annyira rosszak az agyi képességei, mint hittem.

- Ja. Tsunade-sama magánrepülőjével megyünk – sóhajtottam megkönnyebbülten és újfent az órára néztem. Negyed hetet mutatott, szóval elkezdtem kutatni Tsunade-samáék után. Öt perc keresgélés után a kapu elé befordult egy méregdrága piros sportkocsi, amiből szőke példaképem integetve szállt ki, Shizunéval mellette, akinek kicsit zöldes volt az arcszíne. Vajon mitől?...

- Sakura, örülök, hogy itt vagy és hogy elvállalod a feladatot. Ezzel sokaknak teszel nagy szívességet – üdvözölt, egyben elmondott egy rövidebb köszönőbeszédet, de nem bántam. Egy kis bíztatás igazán jól esett.

- Örömmel teszem. A La muerte de la Rosának a mi múzeumunkban a helye – mosolyogtam rá.

- Ó, és ki a fiúd? – villantott rám egy kaján mosolyt, én meg elvörösödtem.

- Nem a fiúm, hanem az asszisztensem, Naruto Uzumaki. Naruto, ők itt Tsunade-sama és Shizune – mutattam be őket egymásnak.

- Helló, Tsunade Nagyi, mint már hallottad, a nevem Uzumaki Naruto, szeretem a rament és az edzést, jó vagyok sportokban és verekedésben és… – jött a felesleges szóáradat, de ekkor kénytelen volt abbahagyni, ugyanis repült pár métert az öklöm hatására.

- Hehe, kicsit idióta szegény, de alapból jóindulatú – nevetgéltem zavarodottan, de Tsunade-sama nem figyelt rám, hanem dühösen fújtatott, majd megfogta asszisztensem és felemelte pulcsijánál fogva.

- Hogy neveztél? – kérdezte élesen.

- Hn? Tsunade Nagyinak – válaszolta értetlenül pislogva. Nem kellett volna… Szegény újra repült vagy tizenöt métert, s vérző orral kötött ki a földön.

- A megszólításom: Tsunade-sama, világos? – fújtatott még mindig, én pedig kézzel-lábbal jeleztem Narutónak, hogy bólintson. Szerencsére vette az adást és hevesen bólogatott. – Akkor jó. Sakura – fordult most felém – induljunk a géphez, sietnünk kell.

Mindnyájan szó nélkül mentünk, és pár perccel később szembetaláltuk magunkat Tsunade-sama csillogó, négy személyes magánrepülőjével. Naruto gyorsan beugrott, majd segített berakni az én cuccaimat is. Mielőtt én is beszállhattam volna, példaképem megragadta csuklómat.

- Sakura, amit most csinálsz nem játék. Ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra, és ha életveszélyes helyzetbe kerülsz, akkor hagyod a követ és visszajössz – nézett rám nagyon komolyan és láttam szemében az aggódást.

-… Megígérem – egyeztem bele végül, mire megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, majd kezet rázott velem.

- Akkor rendben. Nagy öröm számomra, hogy megismerhettelek és majd még találkozunk – kacsintott rám.

- Persze, hogy még találkozunk. Viszlát Tsunade-sama. Viszlát Shizune – mosolyogtam rájuk és felszálltam a gépre. Az ajtók csapódtak mögöttem, a gép kigurult, s hamarosan már fent, a magasban szálltunk. Hát nagyjából így kerültem ide, a Csendes-óceán kék vize felé. És most tartok az ismeretlenbe, hogy megszerezzem a La muerte de la Rosát…

Sasuke

Reggel, mikor felébredtem már délelőtt tíz óra volt. Rájöttem, hogy a munkahelyemen még nem jelentettem be, hogy egy ideig elmaradnak az órák, ezért gyorsan felöltöztem, és öt perc múlva már a villamoson ültem. Mikor beértem a stúdióba már egy rakás liba ott tolongott, és azt hittem hirtelen, hogy rám fogják vetni magukat. Hál’ Istennek nem így történt.

- Sasuke-sama! Miért késtél Sasuke-sama?

- És miért nincs még itt Itachi-sama?

- Lesz most óra?

- Ráérsz ma délután?

Értelmesebbnél értelmesebb kérdéseket lövelltek felém, de nem sokáig bírtam a hülyeségüket.

- Az órák ismeretlen ideig elmaradnak. Se én, se Itachi nem… érünk rá egy jó darabig. Ha újra elindul a tanfolyam, akkor mindenkit értesítek. Most menjetek el – közöltem velük tárgyilagosan, elég hideg hangon. Kissé megszeppentnek tűntek, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy minél előbb húzzák el a seggüket innen, hogy összeszedhessek néhány cuccot. Úgy tűnik, hatottam rájuk, mert az öltözőbe siettek és „viszonylag gyorsan”, tíz perc alatt kész is lettek. Míg mindnyájan elmentek, addig ott álltam a bejáratnál, hogy utánuk bezárhassam majd az ajtót. Már csak az a ribanc Karin maradt, aki szempilláit rebegtetve közeledett felém.

- Sasuke-sama, mégis hová mész? – kérdezte nyávogós hangján, amit nagyon utáltam.

- Semmi közöd hozzá – vetettem oda neki fagyosan.

- De…

- Távozz – vágtam a szavába, és megvártam, míg majdnem sírva kimegy az ajtón. Nem foglalkoztam vele.

Végre kiment, én pedig bezártam a kaput utána. Kiraktam egy feliratot: „Ismeretlen ideig a stúdió zárva”. Nem tudtam, mennyi ideig fog tartani, míg megtalálom a La muerte de la Rosát, de úgy gondoltam, olyan sok nem lehet.

Miután behúztam a függönyöket és mindent elsötétítettem, hogy úgy tűnjön, mintha nem lenne ott senki, elindultam az edzőterem melletti helyiségbe, ahol a gyakorláshoz szükséges fegyvereket tartottuk többek között. Bár a karate alapvetően egy pusztakezes, fegyvertelen sport, harceszközöket használni gyakorlásnál mégis érdemes. A legtöbb ellenfél az életben fegyverrel támad az emberre, ha megtanulod, hogy védekezhetsz ellene, akkor előnyben vagy. És ha azt is tudod, hogy kell őket használni, akkor az ellenfél kétszeres hátrányban van. Az évek során megtanultam bánni ninjafegyverekkel, kunai-jal, shurikennel, senbonnal, valamint kiválóan forgatom a katanát és a szamuráj kardokat is. A raktárból előszedtem jó néhányat a fent említettek közül, majd miután bepakoltam őket egy zsákba még elmentem Itachi irodájához. Jól sejtettem, az ajtó zárva volt, tehát valóban innen hurcolták el. Egy könnyed mozdulattal betörtem, s a bátyám feldúlt dolgozószobájának látványa tárult szemem elé. A polcról a könyvek le voltak dobálva, a bútorok kettéhasítva terültek el a földön, itt-ott egy-két vércseppet is felfedeztem, minek hatására újra átjárt a gyűlölet. Azok a mocsok férgek! Rövid ideig csak magamban szitkozódtam és nem tudtam elhinni, hogy velünk történt ilyesmi. De miután több-kevesebb sikerrel megnyugodtam, eszembe jutott az, amiért jöttem. Odasétáltam Itachi íróasztalához, ami a többi bútordarabhoz képest viszonylag még épebb volt, s kinyitottam a középső fiókot. Ennek az alján volt egy retesz, amin látszott, hogy a bátyám is próbálta felnyitni, de valószínűleg nem volt rá elég ideje. Egyetlen mozdulattal eltávolítottam a fedelét, s alóla előbukkant egy régi, gyönyörű pisztoly. Még apánké volt, ez az egyedüli dolog, amit annak idején elhoztunk a régi házból. Miután letöröltem róla az évek során felgyülemlett port, egy fényes fekete, kecses ívű fegyvert tartottam a kezeim közt. Talán értelmetlen, de megszólítottam még utoljára apámat.

„Apám, azt a béna bátyámat elrabolták holmi jött-ment seggfejek. Én maradtam egyedül, aki segíthet rajta, nincs más… nincs több Uchiha. Talán hülyeség, amit csinálok, de… kérlek, segíts. A családunk nem tűnhet el a föld színéről, a nemes Uchiha klánnak élnie kell! Nekem is… Itachinak is… Meg fogom találni azt a követ, ha létezik és utána… ezzel a pisztollyal állok bosszút Orochimarun és a talpnyalóin! Nem hagyom, hogy bárki vagy bármi is eltérítsen. Egyedül fogom ezt végigcsinálni… és sikerülni fog! Bosszút fogok állni! Erre esküszöm!”

Miután ezt így végigmondtam magamban furcsa megkönnyebbülést éreztem, kiadtam magamból a feszültséget. Egy cél lebegett a szemem előtt, és innentől kezdve már nem érdekelt senki, még a pinky sem. Csak egy dologért éltem ettől fogva: a bosszúért.

Gyorsan eltettem a pisztolyt és a táskával együtt elindultam hazafelé. Már utánanéztem, hogy Peruban mi a pénznem, így útközben még átváltottam egy kisebb összeget solba, ami elég úgy egy-két hónapra. Mikor odaértem a házamhoz, köszönés nélkül elindultam a lépcső irányába. Nem érdekelt, hogy a nyolcadikon laktam, nagy sebességgel futottam felfelé, gyorsan szelve a fokokat. Ki akartam adni legalább egy kicsit a feszültséget, ami az utóbbi két napban felgyűlt bennem, ezért olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam. Két percbe telt az egész, és fent találtam magam Itachival közös lakosztályunkban. Itt gyorsan összedobáltam a szükséges ruhaneműt, kaját, hálózsákot, sátrat (ahogy hallottam, nem túl jó a helyzet Peruban) és mindent, amiről úgy gondoltam, szükséges lehet. Az egész belefért egy sporttáskába, így összesen két táskát vittem, ezt, meg amiben a fegyverek voltak. Mivel elég korán kellett kelnem, ha hajnali háromkor a rakparton akartam lenni, ezért gyorsan ettem valamit vacsira, lezuhanyoztam és lefeküdtem pihenni. Egy dolog azért megnyugtatott: a kelési idő most legalább a szokásos rémálmom előtt volt. Nem mintha féltem volna tőle, csak… jobb szerettem az álmatlan éjszakákat, ennyi. Amint az ágyamba dőltem már aludtam is, elég kimerítő nap volt ez a mai.

Hajnali kettőkor keltett az ébresztőm, lenyomtam és felültem. Kissé még kómás voltam a korai időponttól, de mikor eszembe jutott, hogy mit kell tennem a közeljövőben, hamar kiment az álom a szememből és éberség vette át a helyét. Felkaptam magamra az utazásra kijelölt ruhámat, gyorsan megreggeliztem. Mire mindennel végeztem, már fél három előtt öt perccel járt az idő, és mivel az út a rakpartig metróval kb. huszonöt perces, innen a metróig pedig három perc az út, ezért hamar elkészültem, fogtam a táskáimat, bezártam magam mögött az ajtót és búcsút intettem a háznak. Mikor kiléptem az utcára, még sötét volt és a város fényei ragyogtak. A forgalom, mint mindig, most is elég nagy volt a korai időpont ellenére is, de nem bántam, legalább egy dolog normális és megszokott volt. Szippantottam néhányat a hűvös levegőből, majd hosszú, határozott léptekkel indultam a metróállomás felé. Mikor odaértem csak egy kicsit kellett várnom és már indult is a következő járat. A jármű gyorsan siklott, így én időben odaértem a rakpartra. Az egyik dokknál megláttam a tegnapelőtti fickót, aki gúnyos mosollyal fogadott, de ezt érzelemmentes ábrázatom hamar letörölte. Cöh… azt aztán lesheti, hogy engem szenvedni lásson, gondoltam.

- Látom eljöttél, Uchiha – köszöntött.

- Semmi jó reggelt? – vontam fel gúnyosan a szemöldököm.

- Én a helyedben vigyáznék, mit mondok. Elég egy rossz szó is, és a bátyád már alulról szagolja az ibolyát – fenyegetett, de nem igazán hatott meg a dolog. Ő is éppoly jól tudta, mint én: ha Itachinak csak egy haja szála is meggörbül, én nem segítek nekik.

- Indulhatnék végre? – váltottam témát. Nem volt sok kedvem ezzel a szemétládával „bájcsevegni”.

- Még meg kell várnunk Hinatát – mondta. Hinata? Hn… akkor ezek szerint azt a nőt így hívják.

Nem kellett sokáig várnunk, pár percen belül elénk fordult egy fekete Ferrari, amolyan igazi maffiózó kocsinak kinéző járgány. El tudtam képzelni magam a kormány mögött…

- Oké, itt vannak – mondta -ezek szerint- Hinata, mindenféle köszönés nélkül, kezében lengetve két apró, csillogó fekete tárgyat, majd megállt előttem. Egy lámpa megvilágította az arcát, ami egész szép volt, mindenesetre látszott rajta, hogy arisztokrata származású, akárcsak a másik. A szemeik is épp egyformák voltak, és ahogy jobban megnéztem láttam, hogy nagyon hasonlítottak egymásra. Bizonyára rokoni szál lehet köztük, gondoltam.

- Uchiha, fogd – dobta oda nekem az egyik fekete cuccot, ami egy telefon volt.

- Van sajátom is… - közöltem velük a nyilvánvaló tényt.

- Ez egy műholdas telefon, akárhol is vagy, bármikor felveheted velünk a kapcsolatot, ha mégis szükséged lenne valamire.

- Ne számítsatok hívásra…

- Ez most nem vicc, felfogtad? Mások is keresik a kincset, előttük kell megszerezned a La muerte de la Rosát! Nem érdekel, hogy állítod félre a többit, akár meg is ölheted őket, csak hozd ide a követ – oktatott ki a barna hajú férfi, mire én ásítottam egyet, „izgatottságom” jeléül.

- A cuccot megszerzem, de utána se engem, se Itachit nem látjátok többet – közöltem velük a majdnem igazságot. A bosszúmról elég később tudniuk, gondoltam, mondjuk, mikor épp csinálom. – És ne szóljatok bele abba, hogy mit hogyan tegyek – vetettem rájuk egy jeges pillantást, amire szemmel láthatóan nem számítottak, mert az arcukra fagyott a mosoly. Én ezt egy gúnyos ajakrándulással viszonoztam, majd elindultam a csónak felé. Egy kis késéssel ők is követtek és velem szemben beültek. Hinata elindította a motort, és seperc alatt egy luxusjachton találtam magam. A felszállóhelyen már ott állt a fényes helikopter. Nem vártam sokáig, felszálltam rá. Még mielőtt az ajtó becsukódott volna, a férfi megszólalt:

- Ne feledd, a bátyád és a saját életed forog kockán – mondta, mire én közel hajoltam az arcához, és odasziszegtem neki:

- Te pedig azt ne feledd, hogy ha Itachinak bármi baja esik, akkor a következő áldozat te leszel, egyenesen a főnököd után – mondtam olyan fagyosan, ahogy csak tudtam, majd visszahúzódtam az ülésemre. Egy darabig még elnéztem a férfi döbbent képét, majd beindultak a propellerek és felszállt a helikopter.

Ezért dekkolok most itt ezen a gengsztergépen. És most átszelem az óceánt, hogy megszerezzek egy követ. A bátyám élete a tét. És miután ezzel megvagyok… jöhet a bosszú…