Miután végiggondoltam a történteket, csupán egy dolog volt, ami teljesen világosan lejött: ha ennek vége és Itachi szabad, bosszút fogok állni azokon, akik ki mertek kezdeni az Uchihákkal. 
Lassan kisétáltam a raktárból a kinti hűvös levegőre. Meglepődve állapítottam meg, hogy a nap már bukik le a horizonton, pedig az egész dolog nem tűnt tíz percnek sem. Felfordult az egész világ körülöttem. Csupán pár pillanat műve volt az egész, s az életem 180°-os fordulatot vett. Lementem kicsit a tengerpartra, futottam egy kicsit, úgy két órán keresztül. Utána leültem egy időre és néztem a vizet, nagyon békésnek tűnt, életemmel ellentétben. Csak egy dolog vezérelt akkor, amit a célomnak tekintettem: a bosszú. Még nem tudtam hogyan és mikor, de azt elhatároztam, hogy megbüntetem azokat, akik el merték rabolni Itachit. Végülis, gondoltam, csak egy család vagyunk. 
Mire elindultam haza már késő este felé járt az idő, rengeteg csillag volt az égen, s a hold is úgy ragyogott, hogy az utcai lámpákra nem is lett volna szükség. Nem siettem, ezért a hosszabb, villamosos utat választottam. Mikor beértem a megállóba kicsit kellett várnom, de a jármű hamar megérkezett, én pedig felszálltam. Most meglepő módon nem voltak olyan sokan rajta, pedig egy olyan hatalmas városban, mint Tokió, még a külső kerületekben is, mint ez, folyton volt élet. Ezen az éjjelen viszont csupán néhány tinédzser gyereket, pár aktatáskás fickót és elég lenge öltözetű lányokat láttam. Persze azok rögtön rám is szálltak, s hirtelen kb. öt csaj állt körülöttem.
- Helló, szépfiú.
- Magányosnak tűnsz. 
- Mi adhatunk egy kis társaságot – mondták szerintük csábosan, de valójában szinte meg sem hallottam őket, mert a következő megállóhoz érkeztünk, s valami eléggé felkeltette az érdeklődésemet. A hozzám legközelebb eső ajtóban megjelent egy barna hajú nő magával húzva egy másik, szőke hajút, aki szemmel láthatóan eléggé kiütötte magát. De nem ez volt, amire odafigyeltem, hanem az ajtóban ott állt egy rózsaszín hajú lány, smaragdzöld szemekkel… De hisz ez, csaptam a homlokomra képletesen, az a lány, akivel ma futottam össze! Elég fura volt, hogy egy ilyen hatalmas városban egy tök idegennel kétszer is találkoztam egy nap alatt… vagyis nem is találkoztam, mert úgy tűnt, ő nem vett észre engem, hanem üveges tekintettel bámult maga elé. Pillantása most olyan másnak tűnt, délután még nagyon elszántnak látszott, most viszont cseppet tanácstalan volt és tépelődő. A villamos megindult, s a lány eltűnt a szemem elől. Cöh… ennyit arról, hogy többé nem látom…
Az egyik csaj mellettem észrevette merre néztem, s kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Talán a barátnőd? – kérdezte egy kis csalódottsággal a hangjában, de aztán elvigyorodott. – Nem mintha számítana, baby – nyalta körbe ajkait, nekem meg felfordult a gyomrom.
- Nem a barátnőm – morogtam a fogaim közt, miközben ránéztem egy másodpercre. Utáltam ezt a fajtát, akik ilyen sekélyesek és egyszerűen gusztustalanok… Nem tudom, hogy tetszhet ez bárkinek is. Bezzeg a pinky, nem mondom elég béna és rohadtul szánalmas, de legalább nem tartozott ezek közé…
Mivel nem figyeltem oda rájuk, csak későn tűnt fel, hogy elkezdtek rám mászni. Szó szerint. Próbáltam őket finoman lerázni magamról, de úgy tűnt másként fogták fel a dolgot, mert még jobban nyomultak. Na jó, határoztam el magamban, ötig számolok, és ha nem tűnnek el, nem fog érdekelni, hogy ezek nőnemű lények. 
Nagy mázlijuk volt, megmenekültek. Nem azért, mert rájöttek, hogy a pokolba kívántam őket, hanem mert a nő, aki imént szállt fel, (aki a pinkyvel volt), odajött hozzám.
- Nahát, drágám, de rég láttalak! Gyere ide hozzánk és mesélj egy kicsit a nagynénédnek! – nézett rám barátságosan, s én egy pillanatig nem értettem, miről beszélt, de aztán kacsintott egyet, én pedig örömmel mentem bele a játékba.
- Jé, nénikém, észre se vettem, mikor felszálltál – mondtam, majd kiszabadítottam magam a körömnek nevezett karmok közül, s követtem a nőt.
- Akkor mondj el mindent! Egy éve volt, hogy utoljára beszélgettünk! – mondta még jó hangosan, hogy hallják és szerencsére bejött: elhúztak a villamos másik felébe.
- Huh… na végre – sóhajtottam halkan.
- Nem mondom, nagyon helyes vagy, de azért így rád cuppanni – mosolygott rám, mire én vágtam egy grimaszt, amin ő újra nevetett. – Egyébként nagyon szívesen.
- Izé… kösz – nyögtem ki nagy nehezen.
- Nincs mit – vigyorgott rám, majd próbálta társát, aki majdnem lecsúszott az ülésekről, visszatolni stabil, fekvő helyzetbe. Mikor láttam, hogy nem nagyon boldogul, (amin abszolút nem lepődtem meg, mert a szőke hajú nő mellei vagy egy tonnát nyomhattak külön-külön), segítettem neki visszafektetni. Ekkor fáradtan lerogyott a székre.
- Hál’ Isten, hogy Sakura segített idáig cipelni – törölte le az izzadtságcseppeket homlokáról egy fáradt sóhaj kíséretében.
- Sakura? – kérdeztem érdektelenséget színlelve, pedig nagyon is kíváncsi voltam (valami különös okból kifolyólag), hogy ez-e a neve a pinkynek. 
- Talán láthattad azt a lányt, akitől búcsúztam, mielőtt felszálltam… vagyis felszálltunk – bökött a mellette fekvő nőre, aki a mozdulattól felhorkantott, de aztán békésen szunyókált tovább.
Szóval Sakura. A névre gondolva egy nagyon apró, halvány mosoly jelent meg arcomon, annyira illett hozzá. Cseresznyevirág. Hmm…- gondoltam - nem is olyan rossz név, hasonlít az enyémhez kicsit. Mikor tavasszal virágoztak a cseresznyefák nagyon szívesen mentem le sétálni egy parkba, vagy futni reggelente, mikor még nem voltak ott sokan, s beszippantani az édes virágillatot. A kevés dolgok egyike, ami képes volt lenyugtatni. És most, hogy belegondoltam, annak a lánynak, Sakurának is ilyen illata volt.
Ekkor észbe kaptam végre, mert nagyon elbambultam. Nem értettem, miért gondolkoztam így valakin, egy lányon, akit még csak nem is ismerek. Semmi értelmet nem találtam viselkedésemben, és ez zavart. Ki akartam rekeszteni a pinkyt a fejemből, minél előbb. Rápillantottam a nőre, aki cinkosan vigyorgott rám. Ennek az arcára fagyott a vigyor? Csak néztem rá értetlenkedve, majd vállat vontam, úgy döntöttem, nem érdekel. 
Egy pár percig csendben utaztunk, majd újabb megállóhoz érkeztünk. Láttam, hogy a nő készülődik, gondoltam, biztos ez a leszállóhelyük. Próbálta talpra állítani a másik nőt, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Nem bírtam sokáig nézni ezt a szerencsétlenkedést, kelletlenül sóhajtottam, s a szőke nő másik hóna alá nyúltam, ezzel talpra állítva őt. A barna hajú rám nézett, szemeiben értetlenség tükröződött, de én csak elfordítottam a fejem és elindultam.
Kiléptünk a szabadba, Tokió világító éjszakai fényei voltak mindenhol, zavarták a szemem. A nő elindult jobbra, én követtem. Sokáig néma csendben haladtunk egymás mellett, nem értettem, miért segítettem neki. Talán reméltem, hogy több dolgot is megtudhatok arról a lányról? Az agyam ez ellen vészesen tiltakozott, nem akartam róla tudni semmit, nem akartam, hogy közöm legyen hozzá, amiért ennyi ismeretlennel állított szembe. Ismeretlen felindultság, ismeretlen érzelmek? Akármi is volt, nem tudtam mi ez, csak azt, hogy a pinky okozza. És ez rohadtul idegesített… Az egész csaj totálisan az agyamra ment. Elrabolták a bátyámat, meg kellett szereznem valami mítikus kincset, erre min gondolkoztam? Egy szerencsétlen libán, akiről a nevén kívül azt se tudtam, eszik-e vagy isszák. 
Nem figyeltem az útra, ezért meglepett kissé, mikor megálltunk. Egy hatalmas felhőkarcoló előtt találtam magunkat, hasonló ahhoz a helyhez, ahol én laktam. A londiner gyorsan a szolgálatunkra állt, s átvette tőlem a nőt, szemmel láthatóan jól ismerték. A barna hajú még mosolyogva, hálás tekintettel felém fordult.
- Nagyon köszönöm a segítséged – hajolt meg előttem.
- Hmm… - volt a válaszom.
- Elég ritka manapság ilyen embereket találni… Nagy kérés lenne, hogy mondd meg a neved? – kérdezte most már felemelt fejjel tőlem, én pedig kelletlenül bár, de megtettem, amit kért.
- Sasuke Uchiha.
- Akkor nagyon örülök Sasuke – mosolygott rám. – Az én nevem Shizune – mondta, mire én biccentettem egyet felé. A szőke hajú nő újra felhorkantott, magára vonva ezzel a figyelmet.
- Azt hiszem, én megyek és kezelésbe veszem Tsunade-samát. Talán még találkozunk egyszer. Jó éjt – köszönt el, majd a londiner segítségével behúzták azt a Tsunadét az épületbe.
- Hn… jó éjt – morogtam a levegőbe, majd végre körülnéztem. 
Ismertem ezt a környéket, közel volt az én lakásomhoz, puszta öt perces kényelmes sétányira volt innen. Lassan elindultam, zsebre tett kézzel. A hűvös levegő kitisztította a fejem egy kicsit. Hmm… eléggé érdekel mi lesz ennek az egésznek a vége. Hogy képes voltam megtalálni a követ, abban nem kételkedtem, így, hogy a fél térkép nálam volt. Viszont ez még sem adott kellő biztonságérzetet. Amit az a fickó mondott ennek az Orochimarunak a hirtelenharagúságáról… elgondolkodtatott. Mi van, ha megtalálom a követ, de hiába, mert Itachit már kinyírták? Mi van, ha feleslegesen erőlködöm? Mi van, ha ennek a kígyónak a kezébe kerül egy kő, amivel korlátlan hatalmat szerezhet – elvileg? Ilyen és ehhez hasonló kérdések bombázták az agyam, de végül be kellett látnom, akkora aggodalomra nem volt szükség. Tudták, ha Itachit nem tudom épségben, én úgyse teljesítek semmit, ha meglesz a kő, akkor a bátyámat biztos sértetlenül, vagy legalábbis egyben visszakapom. A második dolog viszont, a „korlátlan hatalmas ügy” nyugtalanított. Egy ilyen féreg, mint ez az Orochimaru, bármire képes lett volna. A többi ember sorsa nem igazán érdekelt, nem az én dolgom volt, viszont biztos voltam benne, hogy rám is kihatna a dolog. Miután mindezt végiggondoltam, elhatároztam, hogy nem csak bosszút állok, de a követ is visszaveszem és… passz. Majd kezdek vele valamit, gondoltam. 
Gyorsan telt az idő, s hirtelen arra ocsúdtam fel, hogy ott álltam a felhőkarcoló előtt, ahol laktam. A recepciós lány felnézett, már jól ismert.
- Á, jó estét, örülök, hogy hazaért. Itachi-san még nem jön? – nézett rám a nő aggódó szemekkel. Jól tudtam, hogy odáig volt a bátyámért, s meglepő módon, mintha ő is viszonozta volna a dolgot. Általában nem foglalkoztam ezzel a nővel, de most el tudtam képzelni, mit érzett.
- Egy ideig nem itt fog lakni… hanem egy barátjánál.
- Ó… értem. Jó éjszakát – fordult nekem háttal, én biccentettem egyet, s felmentem a lakásomba.
Bent sötétség várt, rajtam kívül nem volt ott senki. Mikor ilyen éjszakai kiruccanásokra mentem egyszer-egyszer, Itachit mindig itthon találtam. Most üres volt minden.
Nem voltam éhes, ezért csak gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni. Sokáig forgolódtam, míg erőt vett rajtam a fáradság, s egy lidérces álomban találtam magam. 

„Egy folyosón vagyok, körülöttem néma homály. Nem látom se a végét, se az elejét, viszont a folyosó két oldalán mindenütt ajtók vannak. Nem tudom, melyiket válasszam, hát találomra kinyitok egyet. Itachit látom, ahogy gyerekként együtt játszunk, majd tinédzserként együtt nevetünk valamin, majd ahogy megnyitjuk a stúdiót. Minden világos és ragyogó.
De hirtelen sötétbe vált a világ, az ég vérvörös, halálszag terjeng. Még mindig itt van Itachi, de most már egy ketrecben, aminek a falain belülről éles tüskék vannak, és egyre mennek összefele. A ketrec körül ott van egy kígyó, ravaszul csillognak a szemei, majd megszólal Orochimaru hangján:
- Sszereszd meg a követ Szaszuke-kun, különben a bátyád meghal – sziszegett felém, én pedig el akartam kapni, de mikor meg akarom érinteni, eltűnik és viszi magával Itachit is. Lehajtom a fejem és várok. 
Mikor felemelem, a régi házunkat látom, Itachi és én még gyerekek vagyunk, s odalopakodunk a szüleink szobájához, ahonnan furcsa hangok hallatszanak. Mikor bepillantunk, látom, hogy apám vérbefagyva fekszik élettelenül a padlón, majd az egyik betörő előhúzza katanáját, s anyám feje üveges tekintettel elgurul a padlón…”

- Ne! – kiáltok fel lihegve. Három óra huszonkilenc perc. Minden este ezt álmodtam, de… még sose emlékeztem ilyen pontosan mindenre. Sokáig lihegtem, testem izzadtságban fürdött, szívem a fülemben dobogott. Vettem jó pár mély levegőt, és mikor ez sem segített, kimentem az erkélyre. Hűvös volt, de jól esett, pár perc elteltével sikerült csitítanom a gyűlöletemet, amit álmom alatt éreztem, amiért megölték a szüleimet, amiért elrabolták a bátyámat…
Miután kitisztult kissé a fejem, s valamelyest megnyugodtam visszamentem az ágyamhoz, s visszadőltem aludni. Ha még valami kincset is meg kell szereznem, szükségem van erőre, bíztattam magam. Nem kellett sok idő, újra elaludtam, egy kevésbé rémes álmot látva.

„Nem tudom, hol vagyok, még sosem jártam itt. Mindenhol zöld növényzet, valamilyen trópusi hely lehet ez. Sokáig nézelődöm, sétálgatok, a hely békességgel tölt el. Bolyongok a fák között, s hirtelen nagy világosságot látok, a pálmák mögött tengerpart húzódik. Odamegyek, beszívom a sós levegőt, nézem a hullámokat. 
Valami zörejt hallok a hátam mögött, megfordulok, s látom, hogy egy lány mosolyogva, táncolva kilép az erdőből. Az a rózsaszín hajú lány, akivel ma találkoztam. Sakura. Odalép mellém, de nem néz rám. A tengert kémleli egy darabig, majd váratlanul rám emeli zöld szemeit, és megölel. Nem tolom el magamtól, hagyom, hadd tegye. Sokáig állunk így, a szél borzolja hajamat, az ő tincseit is táncra hívja, s én csak figyelem őt.
Egyszer csak érzem, hogy belenyúlt pulcsim zsebébe, s mikor kihúzza kezét, egy csillogó vörös kő van a markában. Megmutatja nekem, majd visszacsúsztatja zsebembe, s mikor újra keresem, már nincs ott. Megszólal.
- Nem hagyhatjuk, hogy az övé legyen.
- Mégis mit tehetnék? – hallom saját hangom, s egy cseppnyi kétségbeesést vélek felfedezni benne.
- Majd ha eljön az idő, tudni fogod – suttogja a fülembe, és érzem, hogy elhúzódik tőlem, s visszamegy a fák takarásába. Még meg akarom kérdezni, hogy mégis honnan tud erről és mi köze hozzám, de ekkorra már eltűnik…”