- Medve irányú… Mögötte nő…S eléred az isten… Melynek… Csak az találja meg… S elnyerte tetszés… S a kincset ott leled… - s itt a hiányos soroknak vége szakadt. Ráncoltam a homlokomat, de nem igazán tudtam rájönni, hogy ez a szöveg mégis mit akart jelenteni.
- Pontosan. Persze ez így magában nem mond túl sokat, szóval szedjük össze, hogy mit is tudunk a La muerte de la Rosáról! - javasolta Tsunade-sama, s én agyamban már le is futtattam a legendát.
Felidéztem magamban Umgabung gonosz uralkodását, hogy saját lánya szívét égette el és ebből, a legenda szerint, megszületett a La muerte de la Rosa. Ahogy végiggondoltam ostobának éreztem magam, az egész sztori annyira rejtélyes és valószínűtlen volt, nem értettem, hogy tudtam csak egy percre is elhinni. De ekkor újra ránéztem a térképre, s be kellett látnom, a bizonyíték itt fekszik e tulajdon kezeim közt, a La muerte de la Rosának léteznie kellett. 
- Tudjuk, hogy a haurik az Andokban éltek, még az inka leigázás előtt. A térképen lévő folyót ábrázoló vonal így valószínűleg az Amazonas. Tudod-e, hogy a haurik istenét miben látták? – kérdezte Tsunade-sama.
- A vízben. Volt egy szent helyük, egy hatalmas vízesés, amit „Isten sugarának” hívtak – feleltem, s hirtelen a térképből elém villant pár szó. „… s eléred az isten…” Erre a vízesésre gondoltak?
- Az Andokban található az Amazonas egyetlen vízesése, a Cerro de Pasco. Szerintem lehetséges, hogy…
-… erre utaltak… - fejeztem be egy erőtlen sóhajjal Tsunade-sama mondatát, de most már le kellett ülnöm. Ez így hirtelen túl sok volt nekem, túl gyorsan jöttek a dolgok. Olyan volt, mintha lenne egy nagymamád, akit nagyon szeretsz, de meghalt, aztán hirtelen kiderül, hogy még él.
- Azt hiszem, kicsit sok volt ez így – nézett rám megértően a szőke hajú nő. – Menjünk, igyunk valamit! – mondta bátorításul, de eszembe jutott Shizune-san arca, mikor az ivásról beszéltünk korábban. Volt egy olyan rossz sejtésem, hogy ez nem lesz túl kellemes…
Kisétáltunk a grandiózus épületből, mely még most is csodálattal töltött el, s elindultunk Tsunade-sama kedvenc helye felé. Útközben végig arról fecsegett, hogy milyen hangulatos kis vendéglő az, s milyen nagyszerű és gyors a kiszolgálás. Ezek után joggal feltételeztem, hogy egy előkelő, de nem sznob, bár mégis viszonylag drága étterembe megyünk. Elvégre Tsunade-sama egész híres ember, bizonyára megengedheti magának, gondoltam, de észrevettem, hogy se Shizune-san, se pedig példaképem nincs már mellettem, ezért gyorsan hátrafordultam. Szemmel láthatóan már csak rám vártak, egy egész bizalomgerjesztő külsejű vendéglő előtt, így gyorsan odasiettem hozzájuk. Beléptünk mindhárman a helyiségbe, s orromat rögtön az alkohol és a cigarettafüst szaga csapta meg, amitől köhögnöm kellett, ráadásul a füstfelhő a szememet is csípte, így eleinte alig láttam valamit a bárból. Bár úgy maradtam volna… Mikor végre hozzászoktam a „környezeti hatásokhoz”, egy hihetetlenül romos és koszos hely látványa tárult a szemem elé, megrongált és egérrágta asztalok és székek, mindenütt részeg emberek hevertek. A szemem sarkából rásandítottam Tsunade-samára, hogy ezt most tényleg komolyan gondolta-e, de arckifejezése nem hagyott semmi kétséget. Pechemre, mégsem tévedtünk el… ennyit a hangulatos kis vendéglőről…
Tsunade-sama megfogta a kezemet és odahúzott a pulthoz. Az a csaj, aki valószínűleg pincérlány, vagy valami ilyesmi lett volna (és persze úgy nézett ki, mint az utcasarkokon esténként látható új, megélhetési állatfaj), odajött hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket.
- Mit hozhatok? – kérdezte meglepően kedvesen, s én átkoztam magam, hogy már megint túlságosan előítéletes voltam. Hányszor jártam úgy, hogy puszta első benyomás hatására, azonnal besoroltam valakit valamilyen csoportba! Hmm... – gondolkoztam el az eshetőségen – talán a fekete hajú bunkó lovagot is csak kapásból elítéltem? Végül is, sose tudhatja az ember, mi jár a másik fejében…
- Három szakét kérünk tisztán, egyelőre – adta le a rendelést Tsunade-sama, a lány pedig gyorsan töltött három, nem túl higiénikusnak látszó (próbáltam nem törődni vele), pohárba. Mikor megkaptuk Tsunade-sama alaposan meghúzta a sajátját, s utána kissé mámoros tekintettel utasított.
- Rajta, igyatok ti is! – mondta, mire Shizune-san is és én is kortyoltunk egy párat az italból. Azt hiszem, mindkettőnknek az járt a fejében, hogyan fogjuk hazavinni Tsunade-samát. Mert ha ilyen semmi idő alatt sikerült neki cseppet ittas állapotba kerülni, el se tudtam képzelni, mi lesz később. 
Eliszogattunk egy darabig, aminek következtében Tsunade-sama, hát… eléggé becsípett. Arca kivirult az alkoholtól, agyát vaskos köd borította, ez tisztán látszott a szemén. Nem akartam ma már több dologgal zavarni, de hirtelen egy kérdés szöget ütött a fejemben. Nem bírtam sokáig, muszáj volt megkérdeznem.
- Tsunade-sama, kérdezhetek valamit? – néztem rá, mire ő bólintott, jelezve, hogy kezdjem el. Habár nem tudtam, jelenleg így piásan mennyire hiteles és valós választ tud adni, megkérdeztem. – Honnan szerezted a térképet?
- Hmm… kíváncs-hi voltam, mik-hor fogod megk-hérdezni – kezdett bele, de beszédét csuklása meg-megszakította, ráadásul részegen amúgy is nehézkesebben beszél az ember, így nagyon kellett figyelnem arra, amit mondott. Láthatta rajtam, hogy ez zavart, ezért kért egy pohár vizet, amit gyorsan megivott, s utána, bár még mindig fátyolos hangon, de legalább csuklás nélkül tudott beszélni.
- Régen, mikor még annyi idős voltam, mint te, volt két nagyon jó barátom… Jiraiya és Orochimaru. Mindhárman régészek voltunk és… a legendás ereklyék voltak a szenvedélyünk. Kutattunk mindenféle híres és mitikus kincs után, de… egyiket sem találtuk meg. … Elkezdtünk utolsó reményként a La muerte de la Rosa után nyomozni… szintén eredménytelenül. … A csalódottság miatt… vagy nem is tudom miért, szétváltunk. … Én híres régész lettem, miután megtaláltam az első mamutcsontvázat… Orochimaru… megszakított minden kapcsolatot és… egyre mélyebbre merült a sötétségben… Jiraiya viszont… ő nem adta fel. Ez volt az utolsó lehetőség, nem volt hajlandó elfogadni, hogy a La muerte de la Rosa nem létezik. …
- És mit csinált? – kérdeztem rá, miután Tsunade-sama az eddigieknél is hosszabb szünetet tartott. Végre folytatta.
- Jiraiya… tovább kereste a követ. Nagyon sokáig nem hallottam róla. … Nem tudott Orochimaru ármánykodásairól. … Egy napon… kaptam egy levelet… tőle jött. Azt állította, megtalálta a La muerte de la Rosát. … Szerette volna, ha mi is odamegyünk hozzá… mert ő ott maradt. … Azt mondta, nem árulhatja el, hol az az ott… de a levélhez mellékelte a térkép felét… és Orochimarunak adta a másik felét… hogy keressük meg együtt. … De Orochimarut elvakította a hatalom, amit a kő adhat neki és addig is sötét szíve még gonoszabb lett. … Egyszer se tudtam megpróbálni megkeresni a La muerte de la Rosát, mert… mindig menekülnöm kellett. … Orochimaru már számtalanszor próbált… megöletni a térképért. Sakura – fordult felém, s csak most vettem észre, hogy mogyoróbarna szemeiben könnyek csillogtak. Megfogta a kezem. – Sakura, meg kell találnod a La muerte de la Rosát! Ha Orochimaru teszi rá a kezét, az beláthatatlan következményekkel járhat! Minden fölött átvenné a hatalmat! Muszáj előtte megszerezni! – hagyta el ajkait az utolsó „csatakiáltás”, s aléltan összerogyott. Egy perc kellett, mire rájöttem: elaludt. Shizune-sannal óvatosan belekaroltunk, s miután Shizune kitette a pénzt a bárpultra, elindultunk, Tsunade-samát magunkkal húzva. 
A kinti friss, hűvös esti levegő, amint kiértünk a kocsmából az arcunkba csapódott. Sokat szippantottam belőle, a fejemben lévő kavalkádot valaminek le kellett csillapítania. Egy pár perc után sikerült, addig Shizune-san türelmesen várt rám, utána elindultunk. Nem tudtam, hol lakott Tsunade-sama, ezért hagytam, hogy Shizune vezessen. Hosszú némasággal teli idő után megszólalt.
- Elvállalod? 
- Nem tudom – hangzott válaszom, s valóban fogalmam se volt róla, mit tegyek. A La muerte de la Rosa létezett, ebben most már biztos voltam. Térképem is volt hozzá, régészként valószínűleg meg tudtam volna találni. De amit mondott… Szánakozással gondoltam Tsunade-samára, akinek folyamatosan menekülnie kellett ez elől az ember elől… valakitől, aki régen a barátja volt. Úgy tudtam átérezni ennek a helyzetnek a súlyosságát, hogy elképzeltem, hogy Naruto megpróbál megölni hatalomért… borzalmas. De szerencsére tudtam, lökött, de jószívű asszisztensem sosem tenne ilyet. De ez az Orochimaru… megrémített már csak rágondolni is. A tudat, hogy valaki olyannal küzdesz meg a kincsért, aki a tulajdon barátját is képes lenne megölni érte… sokkolt. Nem féltem a haláltól, de még nem akartam meghalni. A fenébe is, még csak huszonkét éves vagyok! – tiltakozott énem a gondolatra, hogy elmenjek kincset keresni. 
- Tudom, ez nem sok idő, de kérlek, holnapig döntsd el! Ha igent mondasz, a magánrepülő a repülőtérről holnapután Peruba repít. Ha nemet… Nézd, mi nem kötelezünk semmire, magadnak kell eldöntened, vállalod-e ezt a… talán a legjobb szó „küldetést”. De ha vállalod, akkor tudnod kell, hogy Tsunade-sama és én is melletted állunk.
- Én…
- Holnap reggel hívj fel és mondd meg, hogy döntöttél – mosolygott rám a barna hajú nő, s megállt. A villamos éppen most ért be elénk. – Innentől bízd csak rám Tsunade-samát és köszönöm a segítséged. Holnap beszélünk – intett, majd a szőke hajú nőt magával húzva felszállt a járműre.
- Viszlát – suttogtam egy kis késéssel az éjszakába, pedig már senki nem volt ott rajtam kívül. 
Körülnéztem. Ismertem ezt a környéket, az otthonom mindössze húsz perc sétára volt innen. Úgy éreztem erre volt szükségem, egy kis gyaloglásra és friss levegőre. 
Az ég csillagokkal volt teleszórva, úgy ragyogtak, mint milliónyi gyémánt egy ében takarón. A hold is varázslatosan fénylett, s minden olyan valószínűtlennek tűnt. Mintha megragadott volna két kéz és ki akart volna húzni a saját biztonságos, eseménymentes világomból egy ismeretlen, izgalmakkal teli univerzumba. Megborzongtam. Lassan elindultam, egyáltalán nem siettem agyammal ellentétben, ami folyamatosan zakatolt. A legfontosabb kérdés az volt: „Mit tegyek?”. Az énem egy része elfutott volna a kihívás elől, a racionálisabb rész, amely tisztán látta a veszélyt és azt, hogy egy olyan lány, mint én, nem tudná felvenni a versenyt egy hataloméhes gengszterrel. De a másik részem, és sajnálattal állapítottam meg, hogy a nagyobb, izgalomra vágyott és kalandra, nem akarta, hogy egy gyilkosé legyen a kincs, aki ki tudta, mit kezdene vele, hanem azt akarta, hogy saját magam induljak a La muerte de la Rosa keresésére, és miután megszerzem, legyen örökké a Nemzeti Múzeum ékessége, a Valóra vált Mítosz. Hát elég nehéz helyzetbe kerültem. 
Hirtelen riadtan eszméltem fel, hogy már a házam előtt álltam. Nem tudtam, hogy jutottam el ide, megálltam-e a lámpáknál, hogyan nem ütöttek el (az én szerencsémmel sose lehet tudni…). Még jó, gondoltam, hogy legalább a tudatalattim odafigyelt az útra.
Nagy sóhajtások közepette beléptem az ajtón, s pár másodperccel később ráeszméltem: elfogyott az erőm. Váratlanul úgy éreztem, a lábaim nem bírják tovább, térdeim összecsuklottak, ernyedten összeestem. Gondolatban próbáltam erősíteni magam: „Gyerünk kislány, mindent bele! Nem olyan nehéz az, csak fel kell állnod. Emlékszel? Erre már egy évesen is képes voltál”. Végül nagy nehezen összeszedtem magam, s remegő lábakkal bár, de sikerült elvonszolnom magam a hálószobámig. Ott levetettem magam az ágyra, úgy, ahogy voltam, csak a cipőmet dobtam el útközben, s amint a fejem a párnát érte, én már az álmok birodalmában jártam. Különös látomásom volt aznap éjjel. 

„A szabadban sétálok teljesen sík felületen, közel- s távol semmi növény nincs, semmi nem adja jelét életnek. Fázok és nagyon félek valamiért. A távolban hirtelen felfénylik valami, s megjelenik egy vérvörös kő ragyogó alakja előttem, látszólag közel, de akárhogy nyújtózok is, nem tudom elérni. Váratlanul megjelenik mellettem egy óriási kígyó, szintén meg akarja szerezni a követ. Én nem akarom, hogy az övé legyen, így tovább próbálkozom. Fej-fej mellett haladunk, már csak egy karnyújtásnyira van, s mindketten elugrunk.
Ekkor hirtelen egy teljesen fehér térben ragadok, nem tudom megállapítani lebegek-e, minden úgy ragyog, mint a hó. Sokáig egyedül vagyok, magányosnak érzem magam. Váratlanul a semmiből megjelenik a fekete hajú férfi, akit a villamoson láttam. Tekintete nagyon csábító, féloldalas mosoly játszik ajkain. Odajön hozzám, hátulról átkarolja a derekamat, s a fülembe suttog csodás, mély hangján.
- Örökké így akarsz maradni? – búgja a fülembe, s előttem megjelenik a kép, ahogy az irodában gürcölök nap, mint nap, a halálunalmas munkámmal. – Nem kell így lennie. Ha velem jössz, olyan izgalmakban lesz részed, mint soha – folytatja, érzem leheletét a nyakamon, libabőrös leszek tőle.
- Hogy érted? – hallom saját hangom, vékony és halk. Félek, de ezt a srác jóleső érintése csillapítja. Csettint egyet, mire a kép megváltozik, látom, hogy elértem a vérvörös követ, s a kígyó a talpam alatt van élettelenül. És ott van mellettem ő is, fogja a kezem.
- Mondd – beszél tovább, szavai oly édesek, akár a nektár. Beleborzongok. – Melyiket választod? – kérdezi, s elhúzódik tőlem, és elindul valamerre a fehérségben.
- Várj! Ki vagy? Hogy érted ezt? – kiáltom kétségbeesetten, de ő nem fordul meg, hanem eltűnik a messzeségben…”

A szemeim rémülten pattantak ki, teljesen leizzadtam. Sokáig szuszogtam, míg végül sikerült lenyugodnom egy kicsit. Észrevettem, hogy még mindig a tegnapi ruhámban voltam, gyorsan elmentem lezuhanyozni. Mikor visszamentem a szobámba végre újra tisztának éreztem magam, s frissnek, a zuhany megnyugtatott. A nap már magasan járt az égbolton, elgondolkoztam. „Milyen nap is van ma?” Ekkor rádöbbentem, hogy kedd volt, s mikor ránéztem az órámra, kis híján elájultam, háromnegyed tízet mutatott. Első gondolatom az volt: Kakashi ki fog nyírni. A második pedig, hogy választ kell adnom Tsunade-samának. Mikor ez eszembe jutott, felkaptam a telefonom. Harminchat nem fogadott hívás Narutótól. Ezért még kapni fogok… Inkább gyorsan elhessegettem a gondolatot, s rögtön tárcsáztam is Tsunade-sama számát, az álmom után világos volt, mit kellett tennem.
- Halló? Itt a Nemzeti Múzeum – hallottam Shizune hangját a vonal másik felén.
- Shizune, itt Sakura. Döntöttem: elvállalom.