Nagy meglepetésemre hirtelen megfordult, s elszánt fénnyel a szemében, mosolyogva így szólt:
- Emiatt nem kell aggódnia. Határozottan állíthatom: a La muerte de la Rosa  létezik!
Pár pillanatig az utolsó pár szó visszhangzott a fülemben, de egyszerűen képtelen voltam felfogni. Ráemeltem tekintetem Tsunade-samára, meg voltam győződve, hogy csak viccelt. De mogyoróbarna szemei továbbra is eltökélten mosolyogtak rám, s az izgalomtól szőke, két copfba fogott haja egy kicsit kócos lett. Nagyon fiatalnak látszott, pedig tudtommal akár az anyám, majdhogynem a nagyanyám is lehetne. És most mégis itt állt előttem nagy példaképem, barátságosan tekintett rám, ám szemeiben vad fény lobogott. Végül is ez érthető, gondoltam, hiszen most közölte, hogy a La muerte de la Rosa létezik. A La muerte de la Rosa létezik… Te szentséges Isten, csak most esett le! Akkorát koppant, hogy szinte hallottam…
- Ezt nem mondhatja komolyan! Nincs rá semmi bizonyíték, hogy lehet ilyen biztos benne?! - üvöltöttem szinte a képébe, annyi szenvedéllyel, hogy az akár egy szappanoperába is beillett volna.
- Ki mondta, hogy nincs bizonyíték? - kérdezte rejtélyeskedő hangnemben, és láttam rajta, hogy élvezi. 
- Miért, van? - kérdeztem vissza cinikusan. - Ha volna, akkor nyilván…
- Sakura.
-… már rég tudnánk róla és…
- Sakura - szólított megint, de hát, ha egyszer beindul az a lepcses szám, elég nehéz leállítani.
-… kutatóexpedíciót küldtek volna, és valószínűleg már - mondtam tovább a szövegemet, mintha csak felolvastam volna, mikor…
- SAKURA! MEGÉRTEM, HOGY MIÉRT GONDOLOD ÍGY, DE HA NEM ENGEDED, HOGY ELMONDJAM NEKED, AMIT AKAROK, AKKOR HIÁBA JÖTTÉL IDE! SZÓVAL LÉGY SZÍVES ÉS MARADJ CSENDBEN! - ordított magából kikelve, s nekem többé már nem volt kérdéses, hogyan szerezhette azt a rengeteg birkózásért kapott medált és kupát. A hideg futkosott hátamon, legszívesebben bebújtam volna Shizune-san háta mögé, de ő már rég eltűnt egy szekrény mögött. Tsunade-sama arca teljesen ki volt pirosodva, mellkasa még a dühtől hullámzott. Gyorsan lehajtottam a fejem.
- Bo-bo-bocsánat - nyögtem erőtlenül. Mi van, ha most lecsap? Anyámmal nem beszéltem már egy hete, és még a barátaimtól sem búcsúztam el. Mi lenne Narutóval nélkülem és kire hagyom a házat? Még végrendeletet sem írtam, ráadásul arról a fekete hajú srácról sem tudom meg soha, hogy kicsoda… nem mintha érdekelne… Eszméletlen, hogy ilyenkor mekkora hülyeségekre gondolok! Valami baj van az agyammal? Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor eszembe jutott, hogy megnézzem, mi Tsunade-sama valódi reakciója.
Óvatosan felnéztem, de legnagyobb meglepetésemre előbbi dühe már meg sem látszott rajta, sőt, látszólag félelmemen nagyon jól szórakozott. 
- Haha, azt hiszem, kicsit elvetettük a sulykot - nevetett megint, én pedig képtelen voltam követni a hangulatváltozásait. Először kedves volt, aztán úgy leordított, hogy legszívesebben kiszaladtam volna a világból, most pedig újra mosolyogva nézett rám. És nem tudtam mért, de az előbbi ellenére is, ez a mosoly megnyugtatott, erővel töltött el. Kicsit olyan érzésem volt, mintha csakugyan második anyám lenne.
- Valóban. Akkor kérem, elmondja, Tsunade-sama, hogy miért hívott ide? - tértem vissza a tárgyhoz, de hangom remegett, mikor belegondoltam, hogy lehet, hogy van bizonyítéka a La muerte de la Rosa létezésére.
- Hagyjuk már ezt a magázódást! Ki nem állhatom…
- Rendben van - bólintottam beleegyezően, mert én is nagyon utálom. Nem is értem, hogy az a srác a villamoson miért magázott…
- Akkor jó. Kérlek, gyere utánam - intett felém kezével, s elindult az eddig észre sem vett kandalló felé. Megállt előtte és hátranézett rám, de csak értetlen tekintetemet látta, ami újfent megmosolyogtatta. Ez szép és jó, gondoltam, de nem az ajtó felé kéne menni?
  Tsunade-sama eltűnt. Csak egy pillanatra fordultam el, és hirtelen van Tsunade, nincs Tsunade. Megráztam a fejem egyszer-kétszer, pislogtam egy párat, de akárhogy néztem is, mindig csak a kandalló volt előttem. Aztán hallottam egy ideges kiáltást.
- Sakura, jössz már?! - üvöltötte felém a kandalló, s akármekkora ostobaság is, első gondolatom a Mikulás volt. De hisz még nincs is karácsony… mellesleg a Mikulás nem létezik… 
Világrengető felismerésem után jött az a zseniális, egyedülálló ötlet, hogy megvizsgáljam a kandallót. Egy rejtett alagút húzódott mögötte, benne egy toporzékoló Tsunadével, aki amint meglátott lecsillapodott, s tovább ment, én pedig követtem. Hallottam, hogy Shizune-san próbálja visszafogni a kitörni készülő nevetését. Habár nem csoda, mindig, ha valami hasonlóan idióta dolgot teszek, vagy bénázok eszméletlenül hülye pofákat vágok közben. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy lehetett az, hogy az egyiptomi piramisokból élve kerültem ki, valamint, hogy hogyan lehettem én híres, elismert régész. De aztán ráfogtam, hogy az irodai munka miatt tunyultam el…
Éppen befejeztem eszmefuttatásom, mikor az alagút végére értünk, s hirtelen egy földalatti szobában találtam magam. Szépen be volt rendezve, elég modern bútorokkal, de különösebben nem volt benne semmi érdekes. De, tettem fel magamban a logikus kérdést (igen, néha ilyet is tudok), akkor miért van így elrejtve? Mitől olyan különleges ez a helyiség, hogy bejáratát egy kandalló mögé dugták? Még egyszer szétnéztem, de néhány kanapén, fotelen, egy kávézóasztalon és pár sor szekrényen kívül semmi egyebet nem láttam. 
- Miért… - kezdtem bele a kérdésembe, de Tsunade-sama leintett, s én kivételesen hallgattam rá. 
Odasétált az egyik könyvespolchoz, s Shizune-san kezébe könyveket kezdett adogatni. Talán azokban van valami nyom? Hogy megtudjam, mi folyik ott odasiettem én is Shizune-san mellé, de ekkor észrevettem, hogy a könyvek mögött van egy páncélszekrény. 
- Nagyszerű. Shizune, add ide a kódot! - parancsolta Tsunade-sama, mire Shizune-san elkezdett kutatni a zsebeiben, de aztán csak rémült, elkékült arccal nézett fel Tsunade-samára, aki már türelmetlenül várakozott. Hirtelen engem is elfogott a rettegés, mert ennyi idő elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: Tsunade-sama nem tartozik a legbékésebb emberek közé… a hangerejéről már nem is beszélve…
- Shizune! - dörrent még egyszer a szőke nő hangja. Nem akartam még egyszer ordibálni hallani, ezért tekintetemmel lázasan kutattam minden után, ami a kódot tartalmazhatta. Ő csak nézett szúrósan, amitől Shizunéról, de még rólam is patakokban csurgott a verejték, s nagyokat nyeltünk, mikor…
- Ó, véletlenül nem az az? - kiáltottam reménykedve, mikor megláttam egy kis papírdarabot a földön, s Shizune-san már szaladt is érte, megmenekült. Mikor visszajött hálásan nézett rám, a tudtam, szert tettem egy új barátra.
- Tessék, Tsunade-sama - nyújtotta át a papír cetlit, és Tsunade-sama arca megenyhült.
- Haha, olyan viccesek vagytok! - nevetett úgy, hogy szinte még a könnye is kicsordult. – Ha ezzel végeztünk, feltétlenül innunk kell egy szakét.
- Na de Tsunade-sama, holnap is munkanap van! - dorgálta meg kicsit Tsunadét a barna hajú nő.
- Nyugalom, nem sokat, csak egy kicsit, Sakura tiszteletére - mondta továbbra is vígan, de Shizune sápadt tekintetéből nem sok jóra következtettem Tsunade-sama ivási szokásairól.
- De előbb még… - folytatta példaképem, s a számkombinációval a birtokában kinyitotta végre a páncélszekrényt.
Tátott szájjal figyeltem, hátha hatalmas aranyrudakat pillantok majd meg, de rá kellett jönnöm, az élet nem olyan, mint a filmek. Mikor kinyílt az ajtaja, először semmit sem láttam, azt hittem üres és csak a bolondját járatták velem. De Tsunade-sama észrevette azt, amit én nem, s kivett egy nagyon réginek látszó pergamen darabot. Rögtön láttam, hogy nagyon értékes, de ha nem lennék archeológus, akkor is kitalálhattam volna abból, hogy Tsunade-sama milyen óvatosan vette kézbe, úgy mintha egy apró csecsemőt fogott volna. Ekkor felém fordult, s finoman a kezembe adta, amit én remegő kézzel fogadtam el. Éreztem, hogy az egykor erős anyag mára már nagyon meggyengült, ezért csak félve nyitottam ki.
Egy térképet pillantottam meg. Elég kezdetlegesnek tűnt, csupán néhány rajz volt rajta látható. Kékkel húzva lefele volt egy folyót jelző vonal, felette talán egy domb, az alján egy kép, ami talán vízesést jelentett, és… egy valami. De miután jobban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy ez egy „X” része, ami nyilván jelöli a kincs helyét, de nem volt teljes. Tehát ez nem az egész térkép…
- Tsunade-sama, ez hiányos - jegyeztem meg halkan, feltekintve az engem vizslató szempárra.
- Okos. Kíváncsi voltam, hogy észreveszed-e, de ezek szerint nem csak kamu volt, hogy tehetséges régész vagy - nézett rám, de nem folytatta, pedig én kíváncsi lettem volna, hogy mit tud erről. Mármint nem az én régészi kiválóságomról - már ha van ilyen - hanem a térképről, és hogy mi köze ennek a La muerte de la Rosához.
- De ez alapján hogyan tudnánk meghatározni, hogy hol lehet ez az „X”?
- Menjünk vissza a szobámba - indult el újra az alagútban, s én követtem őt, továbbra is a lehető legóvatosabban bánva a térképpel. Mikor kiértünk visszahúztuk a kandallót, s Tsunade-sama intett Shizune-sannak, hogy gyújtson be, így pár pillanat elteltével már a tűz meleg fénye árasztotta el a szobát, felforrósítva az amúgy sem hideg helyiséget. 
- Sakura, kérlek, tartsd a térképet a tűz fölé, csak vigyázz, hogy meg ne gyulladjon! - utasított, de nem értettem mért kellett ezt tennem. Kételyeim ellenére is végül odasétáltam a kandallóhoz, s a pergament óvatosan a lángok fölé emeltem, továbbra is értetlenkedve. Semmi nem történt, legalábbis addig a három másodpercig, míg a türelmem bírta, s továbbra is tudatlanul Tsunade-sama felé fordultam. Ő csak mindentudóan mosolygott, s fejével a térkép felé intett, hogy visszaterelje rá csapongó figyelmem. Visszanéztem a tűz felé, eredmény továbbra is nulla. De éreztem, hamarosan történni fog valami, és akármilyen nehéz is volt, türelmesnek kellett lennem.
Míg így álltam ott, várva valami történésre, a fekete hajú bunkó, de eszméletlenül helyes srác képe vissza-visszakúszott agyamba. Nem értettem miért, de sehogy sem tudtam kiverni a fejemből. Jó, nem mondom, valószínűleg ő a leghelyesebb, legsármosabb, legszexibb, na jó, ezt itt hagytam abba, egyszóval a legjobban kinéző srác, akit valaha is láttam, de nálam azért a külső még édes-kevés ahhoz, hogy ilyen hatást érjen el. Bizonyára az az ok, győzködtem magam, hogy olyan szemét volt velem, hogy azt nem könnyű elfelejteni. 
Amíg így gondolkoztam magamban teljesen elbambultam, de Tsunade-sama hangja visszarángatott a földre. 
- Még mindig semmi?
Ekkor lenéztem a térképre, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Ott, ahol eddig a nagy semmi volt, csupán üres papír, hirtelen jelek jelentek meg, s mivel az egyiptomi és a dél-amerikai ősi népcsoportok és törzsek a specialitásom - furcsa, milyen véletlen! -, rögtön felismertem, hogy ez hauri nyelven volt írva. Egy letűnt civilizáció, időszámításunk előtti 5500 évvel ezelőttről. Az inka birodalom helyén éltek, de háborúban elpusztították őket az inka törzsek, akik átvették kultúrájukat. Elég kevesen ismerik őket, épp úgy, mint a La muerte de la Rosát, ami szintén ehhez a néphez kötődő legenda. Megborzongtam. Lehet, hogy ez a térkép…?
- Tsunade-sama, ez a térkép a… La muerte de la Rosához vezet?! - kiáltottam már az utolsó szavakat, s úgy éreztem, hogy az izgalomtól és a rengeteg felszabadult adrenalintól menten szétrobbanok.
- Ahogy mondod, Sakura - lett elégedett a tekintete. - Le tudod fordítani?
- Azt hiszem, igen - mondtam szerénykedve, holott a munkámnak hála az ősi nyelvek voltak a szenvedélyem, kitűnően tudtam beszélni, olvasni és írni inka, azték, maja és hauri nyelven is.
A térképet visszahelyeztem a tűz fölé, hogy jobban látszódjon. Meg kell, mondjam, egy ilyen régi néptől zseniális megoldás, hogy az útirányt elmondó szöveget gyertyával írja le, így csak a fényben elolvasható. Csak azért tartott ilyen sokáig, míg megjelent, mert már nagyon régi volt a pergamen és a viasz is.
Óvatosan kibetűztem a szöveget, de mivel csak a térkép fele volt meg, túl sok értelem nem volt a szavak jelentésében.
- Medve irányú… Mögötte nő… S eléred az isten… Melynek… Csak az találja meg… S elnyerte tetszés… S a kincset ott leled… - s itt a hiányos soroknak vége szakadt. Ráncoltam a homlokomat, de nem igazán tudtam rájönni, hogy ez a szöveg mégis mit akart jelenteni.
- Pontosan. Persze ez így magában nem mond túl sokat, szóval szedjük össze, hogy mit is tudunk a La muerte de la Rosáról! - javasolta Tsunade-sama, s én agyamban már le is futtattam a legendát…