A kis pinky megállt nem sokkal előttem, hely után kutatva, de nem talált. 
Idegesítő…

Nem akartam nézni, hogy egy ilyen gyengének és szánalmasnak tűnő nő álljon, miközben én ülök. Milyen már az? Ezért kelletlenül bár, de felálltam a helyemről és odasétáltam hozzá. Néhányszor megszólítottam, de úgy tűnt, nem vette észre, hogy épp hozzá próbálok beszélni, ezért megkocogtattam kicsit a hátát. Hirtelen úgy éreztem, áram ment rajtam keresztül, gyorsan visszarántottam a karom. Ekkor váratlanul, olyan sebességgel, amit ki nem néztem volna belőle megfordult. Tekintete lázasan izzott, mintha most jelentették volna be, hogy megnyerte a lottót. Szemeiben elképesztő elszántság tükröződött, bár kissé mámoros is volt. Drogos?

- Ott egy szabad hely. Üljön le - mondtam neki szokásos, kimért stílusomban. Miért is viselkedtem volna vele másképp? Nem hiányzott nekem még egy nyálcsorgató kiscsaj, aki a sarkamban lohol…

- Oh, ez nagyon kedves, de igazán nem szükséges - felelte, mire felvontam a szemöldököm. Szinte biztos voltam benne, hogy majd kap a lehetőségen, hogy lerakhassa (formás) fenekét. De úgy tűnik, nem egy tipikus hülye liba…

Végül inkább nem mondtam semmit, csak álltam tovább mellette. Láttam kérdő tekintetét, de nem törődtem vele. Minek? Mi közöm ehhez a lányhoz? Aztán elfordult tőlem, de amennyit láttam belőle elárulta, hogy elkönyvelt egy totál hímsovinisztának. Ch… nem mintha érdekelt volna…

Hirtelen egy aprót döccent a villamos, mint ahogy a megállóknál mindig szokott. Csak egy kicsit fordítottam el a tekintetem, s a következő pillanatban valami ledöntött a lábamról. Általában ez nem történhetett volna meg, de most nem figyeltem. Elterültem a földön, s egy másodperccel később egy törékeny, puha test landolt rajtam. Eszméletlen béna ez a csaj! Gondolkodtam rajta, vajon minden villamos útján ezt csinálja-e. Először a bemenetelnél botlott meg és esett pofára majdnem, aztán meg szépen ráesett a mellette álló utasra. Vagyis rám.

Ahogy próbált feltápászkodni rátenyerelt a mellkasomra, amitől megint úgy éreztem, mintha áram futna át rajtam. Valójában minden ponton, ahol testünk érintkezett bizseregtem egy kicsit. Biztos a szokatlan helyzet…

Úgy tűnt, végre észrevett, mert egy gyors mozdulattal felém fordította fejét. Tekintetén gyorsan, egymás után suhantak át az érzelmek, mindegyik leolvasható volt róla. Először meglepettség, sajnálkozás, düh, és végül a szégyen ragadt az arcán. Mivel nagyon közel volt, éreztem, ahogy szívverése felgyorsult, majd sápadt bőre lángra gyúlt.

Nem bírtam megállni, egy gúnyos mosoly húzódott ajkaimra. Ez a csaj teljesen szánalmas. Nem elég, hogy ilyen helyzetbe hozta magát, még bele is pirult a dologba. Hirtelen az egyik hülyegyerek a villamoson elkiáltotta magát:

- Csókold meg! - harsogta. A gondolatra mosolyom még gúnyosabb lett, pláne, hogy a kis pinky még jobban elpirult. Viszont most már számomra is elég kellemetlen volt a helyzet. Addig el is feledkeztem a többi utasról.

- Elnézést, leszállna rólam? - kérdeztem, lehetőleg minél több érdektelenséget beleadva a dologba. Nem akartam, hogy tudják, engem is zavar ez a dolog. Az nem lenne méltó hozzám.

- Persze, bocsánat. Nem akartam - kezdett el mentegetőzni, rákokat megszégyenítő arcszínnel. Megfordult, s nekem háttal állva végre leszállt rólam. A művelete alatt igaz, hogy a szoknyája cseppet felcsúszott, láthatóvá válva így a csinos fenék, formás combok és a vörös, csipkés franciabugyi… Ezért egy kis késéssel követtem csak példáját, de végül én is állásba tornáztam magam. Minél fagyosabban akartam nézni rá, nehogy az előbbitől kicsit felengedjek.

- Tényleg nagyon sajnálom, olyan ügyetlen vagyok. Ki tudom engesztelni valamivel? - kérdezte tőlem, látszólag nagyon sajnálkozva. Végül is, ez elég nagy megaláztatás volt neki, de ha ilyen ügyetlen, megérdemli. Épp ezért a lehető legtávolabb akartam tudni magam tőle.

- Igen. Ne jöjjön a közelembe. Idegesítő… - mondtam neki elég jegesen, láttam rajta, hogy nagyon fáj neki. De mi közöm volt nekem ehhez? Fogtam magam és átsétáltam a villamos másik végébe, tekintetemmel még kicsit őt figyelve. Nagyon sokáig még lehajtott fejjel állt, meglepődtem, hogy nem sírt. Talán kicsit túl kemény voltam, de mit számít? Úgyse találkozok vele soha többé…

Többet nem is foglalkoztam vele. Mentem még két megállót, mire odaértem végállomásomhoz. Leszálltam a villamosról és elindultam hazafelé. Megálltam egy felhőkarcoló előtt, majd beléptem. Itachival Azóta itt éltünk ketten, ebben a teljesen modern építésű épületben. Azelőtt egy gyönyörű, japán stílusú házban laktunk, de a gyilkosság után Itachi ragaszkodott ahhoz, hogy minden múlthoz fűződő dologtól megszabaduljunk. Már csak az én lelkemben élt a harag és gyűlölet, ami az egészre emlékeztetett.

Beléptem az épületbe, odasétáltam a lifthez és felmentem a nyolcadik emeletre. Jó volt ilyen magasan lakni, legalább ha elöntött a gyűlölet egyszerűen az erkélyre kirontottam, s addig bámultam kifelé és szívtam a friss levegőt, míg le nem nyugtatott kissé. Ez általában minden napos tevékenységet jelentett.

Most is, mikor bementem a lakásba rögtön ledobtam a cuccom a földre és első utam az erkélyre vezetett. A szél játszott egy kicsit a hajammal, Tokió innen egész szép volt, ráadásul a szmog fölé kerültem, így mélyeket szippanthattam a levegőből. Ez, mint mindig, megnyugtatott. Valamiért megint eszembe jutott a rózsaszín hajú nő. Szánalmas volt és idegesítő… De a legidegesítőbb az volt benne, hogy valamiért nem nagyon tudtam kiverni a fejemből. Még sose volt komoly barátnőm. Egy-egy kapcsolatom nem tartott tovább úgy 2 napnál, s az első csóknál mind meg is szakadt, mert rájöttem, azok a libák nem kellenek nekem, még játszani sem. Nem akartam közel kerülni senkihez… nem akartam még valakit elveszteni. De akkor mégis miért nem tudtam kiverni azt a lányt a fejemből?!

Elmélkedésemben telefonom csörgése zavart meg. Gyorsan felvettem, a hívásjelző Itachi nevét villogta.

- Mi az? - szóltam bele „kedvesen” a telefonba.

- Megtudod, ha idejössz - hallottam a vonal másik végén egy teljesen ismeretlen hangot.

- Ki vagy? Mit akarsz? Mit tettél Itachival? - sziszegtem a mobilomba, mire az idegen férfi csak gúnyosan felnevetett. Nagyon nem tetszett a dolog…

- Ó, talán aggódsz a kis bátyádért? Talán nem alaptalanul…

- Ezt meg hogy érted?!

- Gyere a rakpartra, a föld alatti raktárba. Ott majd megtudod - felelte a rohadék és a hívás megszakadt.

Másra sem tudtam gondolni, mint hogy: „A fenébe! Mégis mit akar ez a mocskos szemétláda?!”, sötétség lepte el az agyamat.

Magamhoz vettem kardom, amit beleraktam tokjába, aztán egy táskába (az utcán csak nem rohangálhatok egy karddal…), majd kirohantam az épületből. A rakpartra leghamarabb a metróval tudtam eljutni, ezért gyorsan szaladtam is a metróállomáshoz. Szerencsém volt, a következő járat pont akkor ért oda, mikor én is. Beszáguldottam a járműbe, s türelmetlenül vártam. Az emberek mind hülyének néztek, de mit törődtem én azzal, mikor ki tudta, mi van a bátyámmal? Különféle szitkokat és átkokat szórtam a metrókra, amiért olyan lassúak, s akkor gyűlöltem mindent és mindenkit. Végre valahára megérkeztem, s a többi utas előtt rontottam ki a járműből. Felrohantam a felszínre, s futottam, ahogy csak bírtam. Mire odaértem a föld alatti raktár bejáratához már besötétedett.

Bár elmémet akkor homály fedte, nem voltam olyan ostoba, hogy hangosan berontsak, magamra vonva a figyelmet. Az a fickó nagy valószínűséggel nem volt egyedül, és mivel Itachiról volt szó, nem kockáztathattam. Karate kiképzésem alatt sok mindent megtanultam, nem cselekedtem meggondolatlanul. A kardot elővettem, s magam elé tartva óvatosan benyitottam. Bent gyér világítás volt, magához a raktárhoz egy lépcső vezetett le.

Halkan lesettenkedtem, mint egy betörő. A lépcsősor végén volt még egy ajtó, melyre rá volt írva: „Illetékteleneknek tilos a bemenetel”. Nem törődtem vele, itt volt az, akit kerestem. Óvatosan ezt az ajtót is kinyitottam. Halovány gyertyapislákolás adta összesen a világítást, de így is ki tudtam venni a középen lévő széket, melyen egy ember ült nekem háttal. A dobozok közt osonva közeledtem felé, mikor észrevettem a fekete lófarkat és hogy az illető oda volt kötözve a székhez. Itachi!- futott végig a jelzés agyamon, s az óvatosságról megfeledkezve odafutottam.

- Itachi - suttogtam egy doboz mögül, de nem hallott meg.

- Itachi - mondtam kissé hangosabban újra, de reakció most sem érkezett. Megelégeltem a dolgot, odamentem hozzá, s megráztam a vállát. Ekkor leesett a feje…

Először kicsit megrémültem, de gyorsan rájöttem, ez csak egy bábu volt. De akkor hol az igazi?

- Áh, látom rájöttél - hallottam a telefonbeli hangot a hátam mögül. Megfordultam, de nem nagyon tudtam kivenni a vonásait, csak azt, hogy hosszú barna haja volt.

- Rohadék, hol van Itachi? - kérdeztem fagyosan, s hangom remegett a dühtől.

- Szeretnéd tudni, mi? - vigyorgott rám fölényesen.

- Még egyszer kérdezem, hol van a bátyám? - tettem fel újra a kérdést, s a kard megvillant kezemben.

- Látom nem jöttél felkészületlenül - hallottam egy másik hangot, s gazdája kilépett egy doboz mögül. Egy nő volt az, hosszú, fekete hajjal.

- Az ilyen mocskoknál sose lehet tudni, mire számítsak. Hol a bátyám? - kérdeztem harmadjára is, de választ most se kaptam. - Ha nem mondjátok meg, esküszöm, kinyírlak mindkettőtöket - vettem fel harcállást.

- Hmm… nem hiszem - csettintett egyet a nő, mire hirtelen legalább két tucat ember került elő a semmiből.

- Franc - sziszegtem összeszorított fogaim közt, mire a férfi megvetően felnevetett.

- Csak nem fél a nagy karatekölyök? - vigyorgott rám gúnyosan.

- Csak szeretnéd - ejtettem el én is egy mosolyt, majd egyenest a férfinek rontottam, de néhány ember az utamba állt. Néhány jól célzott rúgással törtem utat magamnak, rengeteget elintéztem, de ezek nem akartak elfogyni. Ütésekkel, rúgásokkal, vágásokkal soroztam őket, de mire párat leütöttem, az előzőek visszaálltak. Hirtelen egy leheletet éreztem a nyakamnál, s míg hárman lefogtak elölről, a hosszú hajú férfi leütött…

Mikor magamhoz tértem egy székhez voltam kötözve olyan erősen, hogy mozdulni sem bírtam. Még mindig a raktárban voltam.

- Végre felébredtél - hallottam a nő hangját. Odakaptam a tekintetem, de a gyér fénytől még mindig nem tudtam kivenni arcát.

- Akkor… jöhet is a lényeg - szólt most a férfi, s én értetlenül néztem rá.

- Mit akartok tőlünk? Hol van a bátyám?

- Elraboltuk - felelte egyszerűen, mintha csak annyit mondott volna, hogy kék az ég. Erre megint elborult az agyam, próbáltam kiszabadulni, persze eredménytelenül.

- Nyugi, nem esett semmi baja. Még - hangsúlyozta ki az utolsó szót a nő.

- Még egyszer kérdezem, mit akartok?

- Mond csak Uchiha, mennyire vagy jó töriből?

- Huh? Hogy jön ez ide?

- Hallottál már valaha a La muerte de la Rosa-ról?

- Ne viccelj velem, mondd meg mit akarsz! - La muerte de la Rosa? Mi az? Mi közöm van nekem ehhez?

- Az egy bűvös kő, mely mágikus hatalommal bír.

- Értem… de mit akarsz te rohadék?! - tértem a lényegre. Nem értem mi a fenének kell mesékkel foglakozni.

- Ha megszerzed, a bátyád kiszabadul…