Mint minden egyes nap, ma is felriadok hajnalban. Pontosan három óra huszonkilenc perckor. Már 14 év telt el azóta. Még ma is kísért. Legszívesebben a saját kezemmel téptem volna szét azokat a rohadt mocskokat. De nem tehettem. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy legalább így is kaptak némi büntetést. De a halál túl nagy kegy volt számukra, túl gyors és nem elég fájdalmas. Mi sokkal többet szenvedtünk, mint ők. Itachi mindig azt mondja, tegyem túl magam rajta. Próbál erősnek látszani, de tudom, hogy neki is fáj még a dolog. De hát mi ezen a csodálni való? Ami akkor történt… borzasztóbb minden gyötrelemnél…

 „ Július 23-án az est éjsötét lepelbe burkolózott. Jóval elmúlt már éjfél, egy lélek sem volt a kicsi, ám nagy múltú város utcáin. Az eget vastag felhők takarták be, minden koromsötétre változott, a hold se bukkant elő.
Egy bokor megrezzent, s halk neszek szűrődtek ki mögüle. Egy magas alak lépett elő alacsony, köpcös társával együtt. Arcuk nem látszott, maszk takarta. Halk macskaléptekkel elindultak céljuk felé. Egy hatalmas ház előtt lelassítottak, majd megálltak. Az ajtóra egy piros-fehér legyező volt festve...
A kisebb elővett egy apró tárgyat a zsebéből, amivel igen gyakorlott kézre utaló módon egy szempillantás alatt kinyitotta a zárat. A magasabb lépett be elsőnek, és pár másodperces késéssel alacsonyabb társa követte. A szoba belsejében, mint mindenhol máshol is, teljes sötétség uralkodott. A magasabbik, vezérnek tűnő egy kis kotorászás után elővett a zsebéből egy zseblámpát, s annak fényével világította meg a helyiséget. 
A tágas nappali fel volt díszítve. A kandalló felett egy színes felirat lógott: „Boldog 10. születésnapot Sasuke!”. A padló is tele volt konfettivel. Erre a látványra egy másodpercre leállt a két ember, de aztán észbe kaptak és el kezdtek kutatni. Halkan átvizsgálták a szobákat. Az egyikben 2 alvó gyereket találtak, mindkettő édesdeden szunyókált. Ezt az ajtót is becsukták. Nem ezért jöttek…
Az utolsó előtti szoba következett. Halkan kitárták ajtaját. A hatalmas franciaágyon egymást ölelve aludt a házaspár. A magasabb intett a másiknak, bementek. Lassan lépkedtek az ágy felé, de a kisebb megbotlott egy táskában, s hasra esett. Akkora zajt csapott, hogy a házaspár rögtön felébredt. A nő sikított, a férfi védelmezően elé lépett. 
De a zajra a kettővel arrébb lévő szoba lakói is felriadtak. A nagyobbik fiú maga mögé tessékelte kisöccsét, és odarohantak szüleik szobájához. Az ajtóban azt látták csak, hogy egy alacsony ember pisztolyt emel anyjukra. 
A lövés eldördül... 
Egy élettelen, vérrel áztatott test a földön... 
Apjuk holtteste. A végzetes pillanat előtt felesége elé vetette magát. Egy vérfagyasztó sikoly hangzik el a nő szájából. De a magasabb gyorsan a háta mögött termett, s valahonnan elő kapott egy kést. 2 kisfiú velőtrázó ordítása törte meg az éjszaka csendjét... 
Az utcáról szirénázás hallatszott, majd mielőtt a két gyilkos szökhetett volna, a rendőrök berontottak a házba. A bűnösöket elkapták és bilincsbe verték.
A rendőrkapitány a házba beljebb menve két rettenetesen síró gyereket látott, ahogy anyjuk levágott fejének üveges tekintetébe merednek…”.

Huh… asszem vissza kéne feküdnöm még egy kicsit. Ma lesznek óráim, pihennem kell még. De ezek után mindig, mindig nehéz visszaaludni…

Háromnegyed kilenc. Most még az órám csörgésére is csak nagy nehezen kelek fel. Végül sikerült, nyújtózkodtam egyet és felültem. Kimentem a fürdőbe, egy jéghideg zuhany mindig segít felkelni. Fürdés közben néhány kósza, fekete tincsem az arcomra tapadt, a vízcseppek gyengéden masszíroztak. Ez legalább megnyugtat egy kicsit. Visszaérve a szobámba, mint mindig, az első dolog, amin megakad az ember szeme, az a rengeteg érem és kupa. Első helyezet a Japán Junior Karatebajnokságon. Első helyezet a Nemzetközi Junior Küzdősport Bajnokságon. Huh… mintha számítana bármit. A tekintetem továbbsiklott a díjakon, s megállapodott egy oklevélen: Ötödik helyezet a Japán Karatebajnokságon. Cöh… még mindig gyenge vagyok. Erősebbé kell válnom, hogy meg tudjam védeni, ami fontos számomra. Ezért kezdtem el karatézni. 14 éve azt mondták, túl öreg vagyok már elkezdeni. Ma már profinak számítok. De még mindig nem elég jó… Idegesítő…

Itachival nyitottunk 3 évvel ezelőtt egy karate stúdiót. Ő intézi a pénzügyeket, meg hasonlókat, én oktatok. Elég jól megy az üzlet, habár nem tudom, ez azért van, mert az emberek szeretnének megerősödni, vagy mert azok a hülye libák nem bírnak lekopni rólunk… Utálom őket tanítani, igazából az egészet utálom. Csak Itachi kedvéért mentem bele. És ma is egy unalmas hétfői nap, mikor a sok, idegesítő fangirl eljön edzeni… 3 órám lesz…

Gyorsan magamra kaptam valami ruhát, majd futottam le reggelizni. Villamossal járok be, ami fél tízkor indul. Az órák 10-kor kezdődnek és kétórányi edzések keretében zajlanak. Nem tudom, hogy tarthat valaki ennyit elégnek…

Gyorsan megettem 3 rizsgolyót reggelire, mire kész lettem már negyed 10 volt. Pont tíz percre lakom az állomástól, ideje indulni. Épp akkor értem oda, mikor indult a villamos, gyorsan felszálltam rá, mikor Itachi hívott.

- Helló öcskös, ugye nem felejtettél el felkelni? - kérdezte a tipikus jó-bátyó-vagyok stílusában. Tudja, hogy utálom ezt.

- Jah… mindjárt ott vagyok.

- Akkor jó, mert egy csapat lány már csak rád vár - mondta gúnyosan. Ezt is utálom.

- Hmm… gondolom, te elszórakoztatod őket, míg odaérek - húztam gonosz mosolyra ajkaim. Bevált, egy szisszenés hallatszott felőle. Győzelem.

- Csak siess - válaszolt és lerakta a telefont.

Szerencséje van, a következő megállónál már le kellett szállnom. 10 előtt 5 perccel oda is értem, habár az ajtót nem láttam egy csapat lánytól. Bosszantó.

- Sasuke-sama! Jó reggelt Sasuke-sama! - ugrott a nyakamba egy vörös hajú lány.

- Karin, szállj le rólam - morogtam és leráztam magamról, de tekintetemmel Itachit kerestem, aki ott állt egy oszlop mögött és gúnyosan vigyorgott rám. Szemét…

- Helló Itachi - köszöntem rá direkt hangosan, így legalább a csoport egyik fele leszállt rólam. De sajnos Karin nem…

- Képzeld, új edző shortom van! Biztos tetszeni fog - nyafogott egyenesen a fülembe, de túl sok figyelemre most se méltattam. Minek? Hiába hiszi azt, nem néz ki valami jól. Legalábbis abszolút nem az én esetem, és nem tom mért próbálja mégis elhitetni velem, hogy az… Huh… na essünk túl rajta.

- 2 percet kaptok öltözésre. Onnantól kezdődik az edzés - vetettem oda annak a rakás idiótának, majd mentem a saját öltözőm felé. 1 perc se kellett, csak felvettem karate ruhámat, és az edzőteremben megvártam őket. Úgy 10 perc múlva meg is jelent az első pár ember. Csak tudnám, hogy ezek mit csinálnak ennyi ideig…

Lassan beszállingóztak a többiek is, s végre elkezdődött az óra. Az elején fél óra bemelegítő futás, aztán átvetettem velük az eddig tanultakat, majd tanítottam nekik pár új rúgást. Hihetetlen milyen lassan halad ez a csoport. Az eszem megáll. Ahelyett, hogy azt csinálnák, amit mondok, folyton bámulnak, meg vihognak. Ettől szinte hányingere támad az embernek… Eszméletlen, hogy nincs egy normális nőnemű lény a földön. Vagy ha igen, akkor jól elrejtették, na nem mintha érdekelne. A nők gyengék, ügyetlenek és túl sokat és túl nagy hülyeséget beszélnek. Szerencsére a 2 órának végre vége lett, jöhet a következő. Egy újabb lány csoport…

- Sasuke-sensei!!! - ordította tele tüdőből egy hosszú szőke hajú lány. Ha 1 km-re lennék tőle megérteném, de mivel a nyakamban lóg egy cseppet zavaró.

- Ha eddig még nem voltam süket, neked hála most biztos az leszek - vetettem oda neki, mire lesütötte a szemét.

- Sajnálom… nem akartam…

- Szállj le rólam Ino - mondtam ma már másodszor, mire végre megszabadultam. Na igen, a másik „kedvencem” Karin mellett. Nehéz eldönteni melyikük a rosszabb… talán Ino. A legnagyobb ostobaságokat ő mondja. Pl. a múltkor véletlenül meghallottam, hogy így szólt a telefonba: „Én vagyok az apád”. Milyen idióta barátai lehetnek ennek?

A menet most is ugyanaz volt, csak Ino kiszökött közben, mint kiderült telefonálni, mert mikor vissza akartam hozni csak ennyit hallottam: „Hét… nap”. Hmph… ez tényleg nem normális…

Hála Istennek ez is véget ért egyszer, így már csak az utolsó csapat van hátra, akik, legnagyobb örömömre fiúk. Ők legalább nem nyávognak és velük úgy-ahogy haladni is lehet. Ez a két óra gyorsan elment az előző kettővel ellentétben. Miután végeztem, bementem öltözőmbe zuhanyozni. 6 órás edzés után azért jól esik. A hajamat is megmostam, de nem szárítottam meg, kint meleg van. Felvettem a ruháimat, majd Itachi keresésére indultam. Az irodájában találtam rá.

- Hn - nézett fel jöttemre. - Mi az Sasuke?

- Dolgozol még, vagy jössz haza?

- Ha ilyen egyszerű lenne az élet! Természetesen még dolgozom. Ugye nem bánod kisöcsi, hogy egyedül kell villamosoznod? - kezdte el megint. Elhúztam a szám.

- Hmm… túlélem.

- Akkor jó. Majd este látjuk egymást - intett egyet, majd visszatemetkezett a papírok közé.

- Szia - köszöntem én is, majd mentem.

Szinte sosem csinálunk együtt semmit, pedig egy helyen dolgozunk. Már csak ketten vagyunk a családból, mégis olyan, mintha egyedül lennék néha…

Visszamentem a villamos állomásig, de most várnom kellett pát percet. Mikor végre megérkezett a jármű, egy rohanó nőszemély jelent meg, aki jól elém vágott, de mikor felszállt volna a villamosra megbotlott. Béna. Aztán már csak annyit vettem észre, hogy a testem magától mozdul, így még épp időben elkaptam a zuhanó testet, úgy, hogy magam felé fordítottam a nőt. Meg kell hagyni, eléggé meglepődtem mikor ránéztem. A legfeltűnőbb dolog benne az a haja, ugyanis az rózsaszín. Ki képes rózsaszínre festeni a haját? Bár egész jól megy a Japánban szintén elég szokatlan zöld szemeihez. Furcsa…

- Hmm… legközelebb vigyázzon jobban - mondtam neki, majd elfordultam és elindultam keresni egy szabad ülőhelyet. Még hallottam, hogy utánam kiállt egy köszönömöt, majd elindult ő is szabad széket keresni. Bingó, találtam egyet a villamos hátuljában. Elindultam és gyors el is foglaltam. A kis pinky megállt nem sokkal előttem, hely után kutatva, de nem talált. 
Idegesítő…