Mi ez? Ez a hang olyan… ismerős… Iszonyat idegesítő… Mi a franc ez az állandó csörgés?! Ja, megvan. Most hogy felfedeztem frusztrációm okát, rögtön ütöttem is egy hatalmasat ébresztőórámra, mire az végre elcsendesedett. Utáltam ezt, már megint hétfő volt. Egy újabb unalmas hét, unalmas napok, unalmas papírmunkával. Egy híres archeológusnak ilyen unalmas élet jár ki? Kislánykoromban mindig azt hittem, hogy a régészek élete tele van misztikus kincsekkel, izgalmas kalandokkal és nem utolsó sorban helyes pasikkal. Erre mi van? Néha elutazom, úgy évente kétszer Egyiptomba vagy Dél-Amerikába néhány cserépdarab miatt, az év többi részét pedig mindenféle űrlapok kitöltésével töltöm… Túl sok Indiana Jones filmet láttam annak idején.
 Most, hogy ilyen jól megvitattam magammal szomorú sorsomat, talán ideje lenne felöltözni, hacsak nem akarok megint elkésni. Kakashi-sama biztos kiakadna rám, holott főnök létére ő késik a legtöbbet. Nyújtózkodtam, majd nagy sóhajtások közepette elindultam a fürdőbe egy frissítő zuhanyra, hogy rendesen felébredjek. Miután befejeztem, magam köré tekertem egy törülközőt és belenéztem a tükörbe. Gyerekkoromhoz képest nem olyan sokat változtam. Az arcom talán kissé keskenyebb lett, a testem pedig formásabb. Rózsaszín hajam most rövidre volt vágva, zöld szemeim talán több érettséget mutattak. Legalábbis ezt állítják. Én a szememben csak több határozottságot vélek fölfedezni, ennyi. 
 Gyorsan felkaptam fekete nadrágomat, egy halványrózsaszín inget és egy fekete blézert. A fülembe akasztottam egy rózsaszín köves fülbevalót, valamint nyakamba ehhez illő nyakláncot tettem. Ezt egy enyhe sminkkel egészítettem ki, gyorsan megreggeliztem, felkaptam táskámat és már mentem is. Mivel az irodám nem volt messze, csupán néhány utcányira otthonomtól, ezért mindig gyalog mentem. Szerettem érezni a lágy, reggeli szellőt, ahogy táncra hívta hajam, s látni, ahogy még minden csillog a felkelő nap fényében. Azt is jó volt végignézni, ahogyan napról-napra újjáéled a világ. Ez volt az egyetlen dolog, amiért érdemes volt nap, mint nap felkelnem. 
 Lassan odaértem az épülethez, ahol az én börtönöm - amit az átlagos emberek irodának neveznek - van. Beléptem, s ismerős látvány fogadott. Az asztalomon papírhegyek sorakoztak, személyes kínzóeszközeimként. A másik íróasztal még üres volt, de nem kell sokáig várnom, pont kezdésre beesett az én tökkelütött asszisztensem is. Szőke haját kissé összeborzolta a szél, de attól még mindig helyes maradt. Tengerkék szemeivel, szőke hajával igazán jól nézett ki, sokaknak tetszett, de nekem nem, ő csak a barátom volt. A barátom, aki mint mindig, most is bárgyú vigyorával üdvözölt.
- Jó reggelt, Sakura-chan!
- Jó reggelt, Naruto! - mosolyogtam vissza rá. Nem tudom, mi van benne, de egy kész energiabomba, már ha beszédről van szó. Bezzeg, ha a munka kerül szóba, rögtön meghúzza magát, ezért- habár ő a titkárom, vagy mim- az ő feladatát is gyakran én végzem. Kész áldás az ilyen, nem? De nézzük a jó oldalát… Izé… mi is az? Mondhatnánk, hogy legalább nem unatkozok és van kivel beszélnem, de akkor hazudnék, ugyanis Naruto mondókája egyszerűen olyan hülyeségekből áll és olyan unalmas, hogy az már fáj. Például mikor felvettem mi volt az első mondata…? „Létezik rózsaszín haj?”.
- Jaj, Sakura-chan képzeld, van egy hírem!
- És mi az? - ráncoltam szemöldökömet, mert ha Naruto ilyet mond, akkor sose lehet tudni, mi következik.
- Szóval reggel nagy kómásan felkeltem, és hogy felébredjek, gondoltam megeszem a tegnap rendelt ramen-maradékot, de mikor benéztem a hűtőbe az üres volt, és ekkor rájöttem, hogy tegnap nem is hagytam rament, szóval úgy döntöttem rendelek megint, de…
- Naruto, a lényeget! - néztem rá szigorúan. Hogy bír ennyi ostobaságot összehordani?
- Jól van, na! - húzta fel sértődötten az orrát, de gyorsan visszaváltozott „normálissá” és folytatta. - Szóval miután reggeliztem, valaki felhívott…
- Ki?
- Valami híres professzor vagy mi… 
- Tessék?! - kaptam fel a vizet. Mégis mért keresne egy híres professzor olyasvalakit, mint ő? Nem mondom, Naruto nagyon kedves srác alapvetően, még a rossz tulajdonságai ellenére is az egyik legjobb barátom, de valljuk be, értelmileg nem épp az elsők között szerepel. A papírmunkára még viszonylag jó, de másra nem nagyon. – Mit akart tőled?
- Téged keresett. Azt mondta nagyon fontos, és hogy hívd vissza. Itt a száma - Azzal átnyújtott egy kis cetlit. Gyorsan érte nyúltam fél kézzel, míg a másik kezemmel a telefonomat kotortam elő. Hallottam, ahogy kicsöng. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Negyed…
- Haló? - szólt bele egy kedves női hang a vonal másik végén.
- Jó napot! Dr. Sakura Haruno archeológus vagyok. Az asszisztensem mondta, hogy…
- Ó, hát persze. Azonnal kapcsolom Tsunade-samát - vágott közbe a nő. Tsunade-sama?... Olyan ismerős ez a név. Vajon hol hallhattam már? De nem volt sok időm gondolkodni, mert hirtelen egy erőteljes, kissé élces hangú nő szólt a telefonba.
- Jó napot! Dr. Sakura Harunoval beszélek? - kérdezte, de valahogy nekem ez inkább követelésnek hangzott. Te jó ég, vajon milyen lehet az életben?
- Igen, kérem szólítson Sakurának. Bocsánat, de megkérdezhetem, hogy ön kicsoda? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.
- A Nemzeti Múzeum igazgatója vagyok, kérem szólítson Tsunadénak - válaszolt, mire beugrott valami és elakadt a lélegzetem.
- Úgy érti az a Tsunade, aki az első mamutcsontvázat és még sok egyebet talált meg?! Maga a Nemzeti Múzeum igazgatója?! - akadtam ki felfedezésemen, hogy gyerekkori példaképem van a vonal másik végén. Mikor kicsi voltam mindig beültem híradót nézni a szüleimmel, hátha hallok valamit Tsunade-sama felől, és volt is mit hallani. Tudomásom szerint a legnagyobb régészek egyike.
- Haha, látom már hallott rólam. Ennek örülök, így a bemutatkozós részt átugorhatjuk - hallottam nevetését a telefonban.
- Tsunade-sama, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy…
-… felhívtam? - vágott közbe. – Nos, hallottam magáról már ezt-azt, igen jó hírű archeológus.
Vártam a folytatást, de egy ideig nem szólt bele a telefonba, amit- türelmetlen ember lévén- gyorsan megelégeltem.
- És? - sürgettem. Talán kicsit nyers, de utálom, ha húzzák az idegeimet. 
- Mondja csak, hallott már La muerte de la Rosa kőről?
- A Rózsa halála? Hiszen az csak mese… - értetlenkedtem. Hogy jön ez most ide? Mire akar ez a nő kilyukadni?
- Gondolja, Sakura? - tette fel a kérdést, furcsa, kissé fátyolos hangon, amitől a hideg végigfutott a hátamon.
- Kérem, ne nevettessen. Egy legendás kő, amelyet az aztékok készítettek, és varázserővel bír? Csak nem hisz az ilyenekben?
- Tudja, mi a kő titkos ereje? - Most már tényleg nem vágom a dolgot. Azért hívott fel, hogy esti mesét meséljen?
- Állítólag bármire rá tud venni bárkit, bla, bla- kezdtem el most már nyafogni egy kicsit. Térjen már a lényegre!
- Szóval nem hisz benne?- kérdezte, s mintha kicsit csalódott lett volna.
- Kéne? Semmi bizonyíték nincs, hogy létezik- kezdtem el érvelni.
- És mit szólna, ha azt mondanám, hogy van?
- Tessék? Azt hiszem rosszul hallottam. Megismételné? - Most komolyan azt mondta, hogy van bizonyítéka, vagy menjek el a fülészetre? Ha egy ilyen kincs létezne, azt bármi áron megkeresném. Múzeumban lenne a helye. Csak hát nem létezik… ugye?
- Jól hallotta, Sakura. És épp ezért hívtam magát.
Te-tessék? Te szent Isten! Azt hiszem menten sokkot kapok… Jól van Sakura, nyugi… Lélegezz mélyeket… Ki-be, ki-be. Na látod, így kell azt csinálni! Várjunk csak, mit mondott?! Van bizonyítéka a La muerte de la Rosa létezéséről? Ezt képtelen vagyok felfogni. Hihetetlen. Ilyenek csak a filmekben történnek! Ez majdnem olyan, mintha megtalálták volna a frigyládát. Azta… 
Olyan sokáig maradtam a döbbenettől csendben, hogy már csak arra eszméltem, hogy Tsunade-sama szólongat.
- Hahó, Sakura! Sakura! Ott van még?- kérdezte aggódóan.
- I-igen- Ennél többet nem bírtam kinyögni.
- Helyes. Jöjjön el ma délután 5-kor a Nemzeti Múzeumba. Visz hall- búcsúzott gyorsan, majd már csak a telefon búgását hallottam.
De egyet tudok: ma feltétlenül ott kell lennem a múzeumban. Fogalmam sincs, hogy miért, de úgy érzem ezen a találkozáson valami nagy és fontos indul el. Viszont - mily meglepő - újfent elbambulhattam, mert egyszer csak Naruto tenyerét láttam az arcom előtt le-fel emelkedni.
- Sakura-chan, jól vagy?- kérdezte aggodalmaskodó szemekkel. 
- Igen, persze- rogytam le a székemre.
- Mit akartak tőled?
- Még nem tudom biztosan Naruto… De sok mindent megváltoztathat - feleltem, de kissé rejtelmesre sikerülhetett, mert értetlen arccal bámult rám és elkezdett a kérdéseivel bombázni, de mikor látta, hogy úgysem mondok többet, hál’ Isten abbahagyta. 
A délelőttöm további része feszült várakozással telt, amit a papírmunka elvégzésével próbáltam levezetni, ennek eredményeként nagyon gyorsan haladtam. Pár óra alatt készen voltam egynapi munkámmal. (Így Naruto volt kedves átadni a sajátjából, csakhogy ne unatkozzam…). Közben Kakashi is megérkezett, de egy rövid biccentés után eltűnt irodája ajtaja mögött. Olyan tizenkét óra felé megszólalt a telefonom.
- Haló! Tsunade-sama!- kiáltottam kétségbeesetten a telefonomba.
- Hét… nap… - hallottam a vonal másik végéről az érces, ijesztő hangot.
- Már megint hülyéskedsz, Ino? - sóhajtottam egy nagyot.
- Honnan tudtad? - kérdezett vissza csalódott - egyébként már normális - hangon legjobb barátnőm.
- Honnan is? Lássuk csak… Á, megvan! A múltkor úgy szóltál a telefonba, hogy: „én vagyok az apád”… Ez elég indok? - ironizáltam kicsit.
- Jól van na! Egyébként ki az a Tsunade, vagy ki?
- Öhm, nem számít. Miért hívtál?- váltottam gyorsan témát. Se hazudni nem akarok, sem pedig hisztériás rohamot kapni, szóval jobb, ha nem tudja egyelőre. Tudom, hogy előbb-utóbb úgyis kiszedi belőlem - Ino esetében inkább előbb - de most még tartom a szám.
- Nincs kedved eljönni délután shoppingolni velem, Temarival és Tentennel? A múltkor láttam a kirakatban egy annyira cuki lila szoknyát, ami szinte ordított, hogy vegyem meg. Muszáj megszereznem! - lelkendezett Ino. Szívesen elmegyek vele, hogy találkozzak a lányokkal, de miért pont vásárolni? Tudja, hogy utálok vásárolni… Na mindegy, elmegyek délután. Délután? Csak most esik le, hogy nem érek rá.
- Tudod, szívesen elmennék, de nem érek rá…
- Mert, mit csinálsz?
- Öhm, hát tudod csak annyi, hogy izé, szóval… - kutattam agyamban valami értelmes válasz után, de Ino kisegített.
- Nejivel találkozol?
- Neji? Á, igen, igen - bólogattam hevesen. Ennyit arról, hogy nem hazudok…
- Örülök, hogy végre kibékültetek - hallatszott vidám válasza.
- Ja, aha én is - próbáltam boldognak tűnni, de asszem nem voltam túl megnyerő, legalábbis Ino válaszából erre következtetek.
- Sakura, minden rendben van? - kérdezte. Úgy szeretem, hogy ennyire törődik velem, tényleg igazi barát. De néha azért jobb lenne, ha nem lenne ilyen éleslátó.
- Persze, de most mennem kell, még sok a munka - jött az újabb hazugság. Szörnyű ember vagyok. Ino itt tökre aggódik értem, én meg hazudok neki, mint a vízfolyás. Gratulálok Sakura! Az emberi faj mintapéldánya!
- Jó, akkor szia - búcsúzott el.
- Szia…
Ráadásul most megint eszembe jutott Neji. 1 hete csúnyán összevesztünk, majdnem szakítás lett a vége, pedig már egy éve járunk. De azt hallottam, hogy megcsalt. Persze én számon kértem, de ő nem adott rendes válaszokat és végül csak szidtuk egymást. Azóta se beszéltünk… 1 éve nagyon szerettem… De most… nem érzem már ugyanazt. Nem tudom mi lesz így ebből…
Egy telefoncsörgés hirtelen kizökkentett gondolataimból. Milyen népszerű vagyok ma! 
- Haló!- vettem fel ismét a mobilom.
- Sakura. Neji vagyok- szólt bele a telefonba a már olyan jól ismert mély hang. Emlegetett szamár…
- Ó, szia.
- Nézd. A múltkori… Én tényleg nagyon sajnálom. Tudod, hogy sosem csalnálak meg. 
- Ühüm…- hümmögtem bele a telefonba.
- Figyelj, tudom, hogy háromig ebédszüneted van. Mért nem jössz át úgy egy óra múlva, fél kettő körül? Megbeszélünk mindent, jó?
- Jó - adtam be a derekamat.
- Akkor egy óra múlva édes. Csók - búcsúzott vidáman.
- Szia - köszöntem el halkan.Ez aranyos tőle, meg minden, de miért csak egy óra múlva? Miért ne most rögtön? Habár lehet, neki is van valami dolga így 24 évesen…
A következő óra igazán „kellemes” volt, mert már duplán idegeskedtem. Először a La muerte de la Rosa, most pedig a hirtelen békülés. 1 órakor úgy döntöttem nem ülök tovább tétlenül, hanem megyek. Így legalább meglepetés lesz neki, hogy korábban érek oda, hisz csak öt percre lakik. Biztos örülni fog ennek. Szóval felkaptam a cuccaimat és elindultam. öt perc kellemes séta után meg is láttam a nagy, narancs házat. 
Pont, mikor odaértem lépett ki az ajtón az édesapja. Mikor meglátott mosolyogva köszönt nekem és beengedett a házba, ő pedig ment a dolgára. Ez így még jobb! Így tényleg nem tudja, hogy itt vagyok. Egyenesen a szobájában lephetem meg! Halkan osonva, mint egy betörő fellopakodtam az emeletre, majd elmentem a második ajtóig és hatalmas vigyorral az arcomon bekiáltottam:
- MEGLEPETÉS!