Sakura

Minél jobban közeledik az idő, hogy induljunk a kórházba, Sasuke annál jobban elkedvetlenedik. Nem tudom, miért hittem, hogy sikerült végleg letörölnöm azt a szenvtelen maszkot az arcáról, amit ilyenkor magára ölt. Megszűnik szemében a ragyogás, még a mozgása is megváltozik, kimért lesz és feszült. Mikor az iskola elé igyekszünk anyuhoz, olyan érzésem van, mintha nem is a kezemet fogná, mint eddig, hanem kapaszkodna belém. Látom szülőmön is a változást, mert nem azzal a szívből jövő mosollyal üdvözöl, amit megszoktam tőle, hanem Sasukét fürkészi aggódva.

Váltunk néhány szót az út alatt, mikor eszembe jut valami.

- Anyu, megállnál egy újságosnál? 
- Persze, Itachinak szeretnél venni valamit?
- Igen, kéne egy kis…
- Pénz… - segít ki anyu mosolyogva. 

Szóval ő is jó ötletnek tartja, hogy vigyünk valamit mi is a betegnek, mert elég nagyvonalú, amikor a bankókat számolja a kezembe. A kedvenc üzletünk előtt áll meg, ami tökéletes választás, mert itt egyéb hasznos dolgot is beszerezhetünk.

- Gyere – húzom Sasukét, aki egyáltalán nem osztja a lelkesedésünket, de azért követ.
- Nézd, ezek ma jelentek meg! Biztos nincs még meg neki – mutatok a mangákra, mert emlékszem, hogy mindkét sorozatot gyűjti Itachi.
- Leszedi a fejed, ha megalázod azzal, hogy gyerekújsággal állítasz be – mondja szerelmem egykedvűen.
- Oké, majd belerakom ebbe, így senki nem látja meg – oldom meg a problémát egy férfi magazinnal. – Milyen édességet szeret? – fordulok a komor fiú felé.
- Mindegy neki, imádja a hasát.
- Te melyiket szereted?

Látom, legszívesebben rávágná, hogy egyiket sem, de nem akarja elrontani az örömöm, így kényszeredetten levesz egyet a polcról. Ez is haladás.

- Ezt én is szeretem - nyúlok még egy Sport csoki után, és alávaló módon veszek hozzá kólát is. Éljenek a kalóriák!
- Ihatok majd belőle? – mutat végre valami érdeklődést Sasuke.
- Persze… - jön tőlem a tömör válasz, és nyomok egy puszit a búbánatos arcára, mert nekem ez is eredmény, hogy csatlakozik hozzám a dőzsölésben.

Még veszünk anyunak is édességet, meg pár rostos italt, és végzünk is. Nálunk a kocsiban rendszeres a nassolás, ezért most se zavartatjuk magunkat, az üzlet előtt gond nélkül bepusziljuk a zsákmányt. Ha lassan is, de dolgozni kezd bennünk a szénhidrát, mindenki oldottabb lesz kicsit.

Mikor a kórház parkolójában kiszállunk a kocsiból, Sasuke falfehérré válik. Még soha nem láttam volna, hogy kiabálna vele az apja, azt meg főleg, hogy bántaná, de a fiú szemmel láthatólag szorong a találkozástól. Fugaku egyből elénk siet, és anyu előtt kicsit megtorpan.

- Szia! – üdvözli zavartan, mire az én drága jó anyukám megint megoldja a kínos helyzetet és csókot ugyan nem, de egy puszit ad a vörössé váló férfinak.
- Szia! Meghoztam a gyerekeket! – üt meg könnyed hangot, hogy kicsit könnyebbé tegye a beszélgetést. Sasuke vállára teszi a kezét, és úgy tolja az apja elé, amitől az az érzésem, így akarja kifejezni, a fiú az ő védelme alatt áll.
- Szia Fiam! – akad meg itt apuka, mert most sem igazán tudja, milyen üdvözlést válasszon. Valószínűleg puszilgatni nem akarja a kamaszt, kezet fogni kissé hivatalos lenne, ölelkezni meg hát…
- Meghoztam épen és egészségesen, és szerintem, szeretne valami jó hírt is mondani neked magáról és Sakuráról – veszi át a szót megint anyu, mert ez már kezd nagyon kínos lenni.
- Mi lenne az? – nyílik nagyra a férfi szeme.
- Apa, mi járunk, ha nem baj… - jön a csendes válasz.
- Miért lenne? – dadogja az apja, viszont erősen koncentrál, hogy megértse a dolgok jelenlegi állását.
- Üdvözlöm! – nyújtom a kezem, mert jobb nem jut eszembe és érzem, hogy ideje nekem is részt vennem a társalgásba. – Tegnap voltam itt, és megbeszéltük Itachival, hogy nem folytatjuk a dolgot, hisz igazából még nem is randiztunk, csak a suliban beszélgettünk néha. Nem azért a mostohatestvéres dologért, amit tegnap előadott… csak így jobb. Sasukét viszont azóta kedvelem, amióta megismertem, és most derült ki, hogy ez kölcsönös, ezért úgy döntöttünk…
- Értem – vág közbe Fugaku, és megint nyújtja a kezét most már mindkettőnknek. – Gratulálok – mondja még kissé zavartan, de anyu biztató mosolyára végre felenged ő is, és megkönnyebbülten felsóhajt. – Akkor jól beletrafáltam, amikor azt mondtam múltkor, hogy remélem, olyan kedves barátnőd választottál, mint a bátyádnak. Akkor már… Istenem, csak nem ennyire vak vagyok? – feszeng zavartan.
- Igen, akkor már mindenkinek elég nyilvánvaló volt mit érzek, csak nem akartam bekavarni a testvérem kapcsolatába – hajtja le a fejét Sasuke.
- Semmi gond fiam, jól tetted és tényleg örülök – dünnyögi felszabadultan az apja, és esetlenül próbálja átkarolni gyerekét. Anyuval elfogódottan figyeljük őket, mert szívszorító, ahogy végre ügyetlenül megölelik egymást. 


A kocsihoz fordulok, és kiveszem a szatyrot, amiben a vásárolt holmik lapulnak.
Lovagom azonnal nyúl érte, hogy ne cipekedjek, és kézenfogva elindulunk a beteghez.
Mi megyünk elől, a szülők mögöttünk lemaradva csendesen beszélgetnek.

- Megkeressük az orvost, menjetek nyugodtan addig be Itachihoz! – szól anyu, mikor már a traumatológia folyosóján járunk, valószínűleg azért is, hogy lehetőségünk legyen először tanuk nélkül találkozni vele, hátha nem lesz kedves a fogadtatás. Nem engedjük el akkor sem egymás kezét, amikor belépünk az ajtón.
- Üdv a gerlepárnak! – köszönt bennünket törődött arccal Itachi. Szóval tudja…
- Szia! – engedem el Sasuke kezét, hogy kipakoljam, amit hoztunk az éjjeliszekrényre.
- Szia! – dörmögi testvérének szerelmem és leül az ágy túloldalán egy kisszékre.
- Mit hoztatok? – nyújtogatja nyakát a beteg, amikor kiszúrja az újságot.
- Édességet, üdítőt és olvasnivalót – teszem elé a takaróra az utóbbit. – Nyisd ki! – biztatom.
- Ó! – kerekedik el a szája a meglepetéstől és hol egyikünkre, hol másikunkra tekintget, hogy kiderítse, kinek köszönheti az ajándékot. – A kedvenc mangáim! – simít végig boldogan a borítón.
- Örülsz? – kérdem mosolyogva.
- Adhatok érte egy puszit? – jön a szokásos hódító stílusával.
- Persze, de előbb az öcsédnek, mert együtt vettük – felelem ártatlan szemekkel. Hát Sasuke arca megérne egy fényképet az ötlet hallatán!
- Gyere, Öcsi! Sakura puszijáért mindenre hajlandó vagyok – kacsingat rá gonoszkodva Itachi.
- Soha! – vicsorog Sasuke, mert úgy látszik, ő viccből se csinálna ilyet.
- Én megpróbáltam! – néz rám sóhajtva a turbános.
- Lenne itt előbb valami, amit meg kéne beszélnünk – terelem komolyabbra a szót.
- Terhes vagy?
- Hülye! – jövök zavarba.
- Szóval?
- Ezek szerint tudod már valahonnan, de mi is el szeretnénk mondani… - kezd bele helyettem Sasuke.
- Ne is mondjátok ki ezt a borzalmas dolgot, elég volt egyszer hallani, hogy együtt vagytok! – fogja be Itachi fintorogva a fülét. Értetlenül nézünk rá, mire kisfiús durcával elhúzza a száját. – Tobi ebédkor felhívott, hogy az öcsém épp taperolja és csókolgatja a nőmet az iskolaudvar közepén. Még nekem kellett kimentenem titeket, hogy a haverok ne verjenek laposra – mondja felháborodva.
- Ne haragudj! – mentegetőzök.
- Ha ilyen vadul falod a fiúkat, gyanítom, hogy egy egész háremet hagytál magad után, amikor elköltöztetek – pirít rám.

Anyuék megmentenek a válaszadástól, nem mintha lenne mit bevallani, mégsem szeretném éppen Itachinak elmesélni az ilyen irányú élményeimet.

- Üdvözlet a betegnek! Holnap leveszik a kötést, és ha minden rendben van, délután elengednek – közli anyu.
- Hány nővér fog sírni utánam – sóhajt fel Itachi tettetett szomorúsággal.
- Otthon is megtalálnak – veri hátba az apja, és igyekszik kiolvasni mennyire elkeseredett valójában a fia, természetesen nem a nővérkék, hanem mi miattunk.
- Mit bámulsz a képembe? Van rajta valami? – szól rá Itachi.
- Csak arra lennék kíváncsi, hogy érzed magad – mentegetőzik az öreg.
- Most, hogy megszabadultam egy boszorkától – bök felém - és nem zaklatnak tovább ezek a jóseggű, csinos, hatalmas dudákkal megáldott nővérek, szerinted hogy vagyok? – kérdez vissza, a pilláit rebegtetve.
- Én kimosom a szádat a…
- Tudjuk! – legyinti le lazán a fiú. – Csak látnám egyszer, hogy valamelyikünkkel – mondjuk inkább Sasukéval - megteszed – pimaszkodik.
- Én nem viszlek haza holnap, boldogítsanak csak tovább a nővérkéid – dohog Fugaku.
- Akkor hogy megyek pénteken buliba? Pizsiben csak nem csattoghatok végig a városon! – háborodik fel Itachi, mintha ez lenne a legnagyobb probléma a világon.
- Hova akarsz te menni? – kerekedik el az apja szeme.
- Sasori meghívta az egész bandát, nem maradhatok ki belőle – mondja türelmesen a turbános beteg, mintha egy hülyéhez beszélne.
- Én ezt feladom! – emeli fel kezeit az elkeseredett szülő, hogy ilyen makacs gyerekkel áldotta meg az ég. – Azt csinálsz, amit akarsz! – fordul el tőle dühösen. Kibámul az ablakon kínjában, míg Itachi elégedetten vigyorog ránk.


Anyuval hamar lépünk a kórházból, mert otthon kezdődik a délutáni rendelés - szerencsére. Azt hiszem Itachiból mindkettőnknek elég volt ennyi. Már nem érdekel, mit szólnak, búcsúzáskor odamegyek Sasukéhoz és átölelem, egy rövid csókot váltunk, ami inkább csak puszi a szájra, és fájó szívvel elengedjük egymást. Látom rajta, mennyire jönne velünk, még anyu is kedvesen megborzolja a haját, mert nekünk szintén nehezünkre esik itt hagyni.

- Este még találkozhatunk? – kérdi csendesen.
- Még neked is pótolnod kell a hétfői anyagot, reggel viszont jöhetnél jó korán, hogy megint együtt készítsük a reggelit – javaslom. 

Ha a délelőtti Sasuke állna most előttem, biztos viccelődve visszakérdezne: „ Csak ezért menjek?” Most viszont tehetetlenül rábólint mindenre. Nem bírom ezt a szomorú kiskutya pillantását, visszalépek hozzá, végig simítok az arcán, és szelíden megcsókolom. Nem ragadtatjuk el magunkat, csak arra kell ez, hogy érezze, minden percben rá fogok gondolni akkor is, ha messze van tőlem. Derekamra kulcsolódó karjai erősen szorítanak, mintha nem is engem, hanem azt a néhány boldog órát szeretné megtartani, amit sikerült együtt töltenünk. Nem tudom, honnan jön ez a gondolat, de az sejlik fel bennem, míg ölelkezünk, mintha ezt nem akarná elveszíteni, hisz még nekem is olyan álomszerűnek tűnik, hogy nem fogok ebből a helyzetből csalódottan felébredni egyszer. Új még az örömünk, képlékenyek a körülmények, és szerintem mindketten félünk attól, hogy illékonyan tovaszállhat még ez a boldogság valamiért, ha egyszer elengedjük egymás kezét.

Az a szerencsém, hogy a munka és a tanulás megint elveszi az energiám, gyorsan telik a nap hátra lévő része. Megint elfelejtettünk telefonszámot cserélni, a gépet bekapcsolni már nincs erőm, úgy fekszem le, hogy abban bízom, előbb itt lesz nálam reggel, mint ahogy az első bátor kakas elkukorékolná magát.


Itachi

Nagyon haragszom apámra. Minden ő, csak nem jó szülő. Hagyja magát dróton rángatni, kettőnk közül mindig rám hárítja a felelősséget hiába ő a felnőtt, és csodálkozik, amiért megtanultam a saját hasznomra fordítani a gyengeségét. Nem tudom sajnálni most sem, ahogy kínlódva áll a kórterem ablaknál. Annyira szánom csak meg, hogy lerövidítem neki a poklot, vagyis ezt a megint kínossá fajuló látogatást: arra hivatkozva, hogy fáradt vagyok, szépen haza küldöm a megszeppent öcsémmel együtt.

Nekem is emésztenem kell ezt a jelenetet, mert azt hittem kettéhasad a szívem, amikor a butus testvéremtől búcsúzott a barátnője. 


Győz az irigységem. Úgy döntök, lehetek önző, már törlesztettem a család felé eleget. Megígértem még napokkal ezelőtt a bandának, hogy ott leszek a buliban és bemutatom nekik Sakurát. Ebben senki és semmi nem fog megakadályozni, az biztos! Ha kell, kicsit Sasuke lelkébe gázolok majd, de már nem számít annyira. Minél szorosabbá válik a kapcsolatuk, én annál nehezebben tudom tolerálni ezt a bontakozó szerelmet, holott az elején még éppen ezt akartam. 


Amikor megismertem, csak tetszett ez a lány, azután meglepődve vettem tudomásul, hogy bírják a sulis haverok is, mert mindenkivel kedves. Még az az ütődött Tobi is kivirult mellette. Azért, hogy a csávó ne maradjon szégyenbe, még arra is vette a fáradságot, hogy megtanuljon tisztességgel késsel-villával enni, és 3 napig kibírta, hogy ne fingja el magát az ebédnél. Ez nála nagy szó!

Pénteken, az állomáson valami olyat éreztem, amikor belém kapaszkodott Sakura, ami ismeretlen volt. Akkor, ott, kivételesen megbízott bennem, ha csak egy pillanatra is, és rám támaszkodott, tőlem várta a vigaszt. A lelkemre még soha nem hatottak ennyire, valójában akkor jöttem rá, hogy nekem is van.

***


Iskolakezdés előtt két héttel, apámmal éppen a konyhába ténykedtünk, amikor felvetődött a továbbtanulás kérdése. Az öregem, aki eddig mindent rám hagyott, most szinte könyörgött, hogy olyan főiskolát vagy egyetemet válasszak, ahová itthonról is el tudok járni. Először fogta a féltésre, meg minden nyálas dologra, hogy miért nem akar elengedni hazulról, végül csak kibökte az igazi okot. Azért aggódik, hogy egyedül nem boldogul majd az öcsémmel. Ritkán borul el az agyam, de ez olyan pillanat volt. Eddig is én pesztráltam Sasukét, nem értettem hogy várhatja el apám, hogy életem végéig én kínlódjak vele. Egyszer, nagyon régen tényleg óriási hibát követtem el a testvéremmel kapcsolatban, igyekeztem is a magam módján vezekelni ezért, de hogy apám helyett mindig én neveljem, már kicsit sok volt. A véleményem szó szerint beleordítottam a képébe. Tudtam, hogy az érzékeny kisöcsi úgysem hallja, mert valószínűleg fülhallgató van a fülén, és a szobájában bámulja a plafont, mint ahogy egy defektes kamasztól elvárja az ember.

Mérgemben bedobáltam pár holmit és elhúztam otthonról. Napokig csöveztem Deidaránál, nem volt kedvem hazamenni. Tanítás előtt 3 nappali is csak azért tettem, hogy segítsek a vásárlásnál, mert apa képes és szoknyát vesz nekünk új ruha gyanánt, meg Dörmögő Dömötört tankönyv helyett, az öcsém pedig ellenkezés nélkül felvenné és vinné az újságot az iskolába, amilyen engedelmes birka. 

Otthon továbbra se tudtam palástolni haragom, borzalmasan szemtelenül beszéltem apámmal, Sasuke pedig szokás szerint megrémült a pattanásig feszülő helyzettől, ráadásul fogalma se volt róla, min vesztünk így össze, csak zombiként járt-kelt köztünk. Tudtam, mi következik ilyenkor nála, előbb-utóbb anyunál köt ki vigaszért, és vasárnap hajnalban, amikor láttam, hogy kioson, csak remélni tudtam, anya vagy valaki fönn az égben, meghallgatja végre a könyörgésünk, és segít valamilyen módon ezen az elfuserált családon.

Nem tudom minek köszönhetően, de csoda történt. A megoldás estére az ölembe hullott. Régen voltam ennyire izgatott, mint amikor Sasuke és apám visszatért a vizsgálatról. Az öreg valami rózsaszín ködbe burkolózva beszámolt róla milyen bombázó orvos jött a városba. Egy ideje már emlegette, hogy azonnal felkeresi, amint megérkezik, mert az egyetlen, amit megtett az öcsémért az az aggódás volt. Mióta jött ez a „furcsa” betegsége, az öreg megszállottan kereset valakit, aki kiűzi a démont a gyermekéből. Én tudtam miért lett az átlagos, kissé magába forduló kamaszból agresszív, teljesen antiszociális személyiség, de nem kívántam megosztani senkivel. Apa látszólag a hányás és bőrkiütés miatt kereste fel az orvosokat, valójában azt akarta tudni, mit lehet kezdeni egy ilyen fiúval, akinek eddig se volt szinte semmilyen kapcsolata vele, de legalább kordába lehetett tartani, most viszont rendszeresen panasz van rá az iskolában, és az utóbbi időben még ahhoz is vette a bátorságot, hogy engem megüssön, holott eddig szinte istenként tisztelt.

Miközben apám többször megemlítette milyen csinos a doktornő, és mennyire jó szakembernek látszik, véletlenül azt is kikotyogta, hogy találkoztak még egy személlyel, aki legalább annyira talpraesett és jó megjelenésű, mint az új orvos. Láttam én az öcsémen, hogy valami nagyon felzaklatta, úgy menekült fel a szobájába, hogy könnyű volt kikövetkeztetni, hasonló cipőben jár, mint apám. Részletesen kifaggattam az öreget mi történt, azután saját nyomozásba kezdtem.

Mióta Hinata készített az osztályuknak egy közös oldalt, szerintem én vagyok a legaktívabb látogatója, mert egyrészt szeretem a pletykákat, másrészt innen sikerült némi információt szereznem a saját testvéremről, akivel ugyan egy háztartásban élek, beszélgetéseink viszont leredukálódnak a legminimálisabb kommunikációra.

Izgatottan kerestem az illetőt, aki képes volt érzelmeket kicsiholni a én jégszívű testvéremből. Sakura gyönyörű volt, ráadásul a cikk szerint, amit Hinata kielemzett, még okos is. Tudtam, hogy ilyen tulajdonságok mellett úgy kapnak majd érte a fiúk, hogy ocsúdni se lesz ideje, tehát gyorsan kell cselekednem. Muszáj először nekem megismerni, hogy eldönthessem, jó-e az öcsémnek, mert ha megfelelő személyiségű lenne, talán összejönne az én báránykámmal, és onnantól vigyázna rá helyettem. Ezt azért egy 16 éves kislánytól nehéz elvárni, de vannak még csodák, és apám elbeszélése szerint, Sakura éppen ilyen ritka kivételnek tűnt.

Másnap Sasuke olyan nyúzottan került elő a szobájából, hogy nem volt kétségem afelől, mélyen érintette ez a találkozás az új osztálytársnőjével. Annyira tökéletesen stimmelt minden, még ez is, hogy egy osztályban járnak majd, talán padtársak is lesznek, hogy nem engedhettem veszni ezt a csodás lehetőséget. Egyszerű, de annál hatékonyabb tervem volt arra, hogy összehozzam őket, csak arra nem számítottam, hogy ezzel én húzom a rövidebbet.

Nekem is átkozottul megtetszett Sakura, újdonság volt a kedvessége, az ártatlansága. Nehezen türtőztettem magam, hogy a szerepemnél maradjak, és ne nyomuljak úgy nála, ahogy a vérem követelte. A vágyat pedig hamar felváltotta valami mélyebb érzés, gondoskodni akarás, szeretet… ? Nem tudom. Míg a táborban voltak, azért kezdtem imádkozni, hogy az öcsém hozza a formáját, és annyira megutáltassa magát a lánnyal, hogy Sakura megint az én karomba bújjon vigaszért. Sejtettem, hogy a lány úgy kedveli Sasukét, ahogy irántam sose érezne, de igyekeztem bízni a szerencsémben. Új terveket találtam ki, amik arra irányultak, hogy én hogyan kerüljek közelebb hozzá. Egyszeriben már nem is akartam annyira elköltözni a városból, inkább arra vágytam, hogy Sakura ugyanolyan szeretettel említse az én nevem is, mint a testvéremét.

A hírek viszont lelomboztak, Naruto péntek este beszámolt róla, milyen botrány tört ki az oldal miatt, amiről egyedül Sakura nem tudott vagy nem volt kellőképpen felvilágosítva a tartalmáról. Naruto azt is bevallotta, hogy majdnem lesmárolta, ami megint bosszantott, mert előre tartottam tőle, hogy amint nem leszek a Rózsaszín mellett, lecsapnak rá a kispöcsök, mint valami keselyűk. Szombaton a balesetre már nagyon kiakadtam, viszont képtelen voltam elérni Sakurát, hogy beszéljek vele, mert valószínűleg nem volt nála a telefonja.


Este már az öcsémért is aggódhattam, mert sok rosszat el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy hülye, térképet olvasni biztosan tud. Ha eltűntek, annak nyomós oka van, ráadásul belőle kinézem, hogy egy idő után bepánikol, mert képtelen magára is vigyázni, nem még másra. Kíméletlenül hosszúnak tűnt az idő, mikor végre felhívott a doktornő, hogy biztos helyen vannak végre és beszélt velük. Nagyon megkönnyebbültem, apám még sírt is a vén bolond, de amikor megkérdeztem felhívjuk-e mi is Sasukét, nemet intett. Előtte szólt a keresést végző csoport vezetője, hogy azért ne telefonálgassunk, nehogy lemerüljön a náluk lévő készülék, mert az az egyetlen kapocs, ha még sokáig bolyonganak. Most már elmúlt a veszély, ezért nem értettem miért nem akar beszélni apám vele, vagyis sejtettem, miért nem, csak nem értettem. Tudom az öregről, hogy szeret bennünket, mégsem képes felvállalni ezt, bosszankodik maximum a dolgainkon vagy igyekszik pénzzel megoldani, ami így elintézhető, de ha lehetne, soha át nem ölelne egyikünket sem, mert szerintem az arra az időre emlékezteti, amikor még négyen bújtunk így össze anyuval boldogan. 

Mikor anya elment, magával vitt minden jót az életünkből. Nem maradt utána csak fájdalom és harag a sors iránt. Képtelenek voltunk ezután őszintén egymás szemébe tekinteni, mert mindenki gyászolt a maga módján, és azt hiszem, mindannyian férfiatlannak tartottuk volna kimutatni az érzéseink. 

A baleset utáni időszakban, mint ahogyan most is, Sasuke volt a leggyengébb láncszem. Sokáig volt kórházban annak ellenére, hogy fizikailag nem sérült, viszont lelkileg teljesen összetört. Apám egyszerűen nem tudott volna itthon mit kezdeni vele, hisz ő is a munkába menekült, hogy túlélje valahogy a fájdalmas napokat. Néha meg voltam róla győződve, hogy nem is akarja többet látni a testvéremet sem, mert miatta mentek arra anyuval, ahol az a bizonyos kamion szerencsétlenül megcsúszott.

Kijárt hozzánk egy néni beszélgetni - később rájöttem, hogy családgondozó - és egyik délután, amikor hazaértem a suliból beállított az öcsémmel. Még jó, hogy mondta kit hozott, egyébként alig ismertem volna arra a csonttá soványodott gyerekre, aki mellette meghúzódott. Apám úgyszintén meglepődött, mikor megjött a munkából és ott találta őket a nappaliban.
Engem elküldött, hogy adjak valamit enni Sasukénak, és menjünk feküdni, pedig még korán volt. Örültem, hogy a vakarcs semmit nem kért, én felpakoltam egy tálcára néhány finomságot és felvonultam a szobámba. Némán követett az ajtómig, amit lazán becsaptam az orra előtt, mert magamban akartam lenni. Bekapcsoltam egy mesét és élveztem, hogy fogmosás és fürdés nélkül lefekhetek, mert senki nem kéri tőlem számon.

Éjjel sírásra ébredtem. Leszaladtam apámhoz, de az ajtaja kulcsra volt zárva, és hiába dörömböltem, nem nyitotta ki. Nem lepődtem meg ezen, mert mostanában mindig így viselkedett, ha elvonult feküdni csak reggel jött elő néhány üres piás üveggel a kezében. 

Visszamentem az öcsémhez, aki továbbra se csitult. Mikor beléptem hozzá és felkapcsoltam a villanyt még mindig hánykódott és keservesen zokogott. Anyát hívta rendületlenül. Nekem is kicsordult a könnyem a könyörgő hangra, mert legszívesebben én is így viselkedtem volna, de én nem tehettem ezt, mivel kettőnk közül én vagyok az idősebb, és nekem kell az erősebbnek lennem. Otthagytam, nehogy felébredjen és meglássa, hogy én is sírok. Bezártam az ajtót, mint apám, és a fejemre húztam a párnámat, mert nem akartam tovább hallgatni ezt a szörnyű kínlódást. Harag gyűlt bennem Sasuke iránt, és az is megfordult a fejemben, talán Isten most bünteti azzal, hogy önző volt, és halálba vitte anyát. Már nem is sajnáltam annyira, inkább magamat, hogy árvává tett, mert lassan, ha minden így halad, nem csak anyámat, hanem az apámat is elveszítem miatta.

Reggel nyugodtan készülődtem iskolába, bár apám véreres szemei kicsit megijesztettek.

- Sasuke? – kérdezte egykedvűen, miközben valami szenes omlettet készített reggeli gyanánt.
- Nem néztem – rántottam meg a vállam.
- Mostantól légy jó, és figyelj rá! Nekem elég a háztartás, rendben? – adja ki az utasítást, amit fintorogva fogadok.


Durcásan visszaballagok az emeletre, és jó hangosan kicsapom az ajtót, nehogy már az öcsém kellemesen ébredjen. Nem jön össze, már ébren van, és riadtan ül az ágya közepén.

- Kelj fel és húzzál mosakodni – szólok rá, közben túrni kezdem a szekrényét valami ruha után. Mikor nem mozdul, taszítok egyet rajta, hogy lóduljon, mire válaszul könnyek gyűlnek a szemébe, majd hatalmas cseppekben végigfolynak az arcán. – Mi bajod van? – veszítem el a türelmem, mire megint nem válaszol, csak lehajtja a fejét és hangtalanul sír tovább.
- Haladj már, elkésünk! – emelem meg most már a hangom. Kirántom a paplan alól, amit eddig görcsösen szorongatott. Döbbenten látom, hogy elől nedves a pizsamája, amit igyekszik takargatni.
Nem igazán tudom, mit szóljak ehhez. Velem ilyen még nem történt, ezért gyanítom, vele sem, és ezért szégyenkezik ennyire. Megsajnálom, keresek neki egy alsót is, és végignézem, ahogy vékonyka testét ügyetlenül próbálja megszabadítani a kellemetlen holmiktól, hogy azután belebújjon az általam adott száraz ruhákba. Szánlomra méltó, ahogy esetlenül várja a segítségem, mert fogalma sincs, mit tegyen a levetett ruhákkal, meg az átázott ágyneműjével. Na, ezt gyorsan megoldom helyette, lazán a szobája sarkába dobom, azután húzom reggelizni, mert tényleg késésben vagyunk.

A következő héten vendégünk érkezett, Sasuke osztályfőnöke. Kurenai tanárnő aggodalmasan meséli, hogy hatalmas változást tapasztalt az eddig szorgalmasan tanuló kisdiákján. Nem eszik, nem beszél, nem játszik, kerüli a többieket, és úgy jár iskolába, hogy mindig hiányzik valamije. A külseje pedig eléggé elhanyagolt…

Apám nagyon szívére vette a hallottakat, úgy tűnt, mintha most ébredne rá a körülötte lévő valóságra. Miután elment a nő, felsietett hozzánk, hetek óta először. Eddig a saját szobája magánya jobban vonzotta valamiért, alig várta, hogy visszavonulhasson. Most, hogy kivételt tett, megdöbbenve tapasztalta a végbemenő változást az általunk használt emeleten. Egyesével járta végig az elkoszolódott helyiségeket, óvatosan kerülgette a rengeteg szétdobált ruhát, játékot, mert én nem nagyon szerettem pakolászni magam után. A kaput az öcsém szobája tette be nála, mert néhány nap alatt gyarapodott a félre hajított pizsik száma, amit Sasuke következetesen oda gyűjtött – igaz katonásan összehajtogatva, mintha az számítana - ahová én dobtam először. A bűz engem is kezdett zavarni, de nem éreztem, ha becsuktam az ajtómat, így a problémát ezzel részemről letudtam. 


Apám, ott akkor összeomlott. Zokogva szorongatta a nyirkos gyerekruhát, szeme a felfordulásban a testvéremet kereste, azután kiemelte az öcsémet a takaró alól, mert szerencsétlen azt gondolta, rosszat csinált, azért ilyen ingerült apám, ezért oda bújt előle.

Apu szorosan ölelte magához a megszeppent gyereket és sírva kért tőle bocsánatot, amit akkor egyáltalán nem értettem, viszont óriási változást eredményezett az életünkben. Másnap nem ment dolgozni, hanem elkísért bennünket a suliba, és amikor délután beléptünk a lakásba ragyogó tisztaság és ínycsiklandó étel illat fogadott. Sasuke ezután is az én gondjaimra volt bízva, de apám is folyamatosan ellenőrizte. Próbált vele játszani, beszélgetni, esténként mellé ült és mesét olvasott, amitől végre újra kinyílt a kisvakarcs csipája és felélénkült. Az volt a baj, hogy apa túlságosan féltette az érzékeny lelkét, ezért csak kellemes dolgokról esett szó köztük, minden bajos problémát, ha nem is tudatosan, de rám hárított az öreg, hogy orvosoljak. Minél idősebb lett Sasuke, annál inkább szaporodtak ezek a gondok, és a játszásból is kinőtt, ezért hamarosan egyáltalán nem akadt közös témájuk. Hamarosan az egyedüli kapocs én lettem köztük, mert hiába beszéltek naponta, ez csak felszínes csevej volt, nélkülözve minden érzelmet és tartalmat.


Évek óta tervezgettem, hogy érettségi után elhagyom ezt fájó emlékektől hemzsegő várost, és világot látok, mivel tudtam, hogy anyagilag bírnánk, azt viszont soha nem sejtettem, hogy az apám, ehelyett gúzsba akar kötni, a saját tehetetlensége miatt.

Szerettem az öcsémmel foglalkozni, hisz ez kicsit hasonlított arra, mintha háziállatom lenne, de a végtelenségig nem lett volna türelmem hozzá, hogy mindig először az ő érdekeit nézzem, és csak utána foglalkozzam magammal. Így jött a nagyszerű ötlet: ha menni akarok, segíteni kell egész tanévben, hogy végre legyen egy normális kapcsolata, de ez, minél többet találkoztam Sakurával, annál nehezebben ment.


Most is hozza nekem ez a lány a finomságokat és a mangát, pedig milyen bunkó voltam vele mostanában.
Ha ilyen figyelmes hozzám, talán mégsem undorodik tőlem annyira. Egy ördögi terv kezd kirajzolódni agyamban, amivel esetleg magamhoz láncolhatom.