Sakura


Még soha nem volt részem ilyen kellemes ébredésben. Jó dolgomban elégedetten sóhajtok egy nagyot. Jó érzés a „kispárnámmal” összefonódva feküdni, beszívni az illatát, közelről hallgatni a szívverését, élvezni testének melegét. Ő még mélyen alszik, karjai átkulcsolnak. Mikor mocorogni kezdek, hogy megigazítsam a felgyűrődött hálóingem, azonnal szorosabbra vonja az ölelést, mintha attól tartana, hogy ellopnak mellőle. Ez a reakció nagyon tetszik, mosolyt csal az arcomra. Úgy szeretem!

Várok még egy órát, közben azzal szórakozok, hogy simogatom a tenyerem alatt lévő piciny területet éppen a szívénél. Nem akarok feleslegesen megmozdulni, pihenjen csak nyugodtan. Miközben újabb szívecskéket rajzolok a pólójára az ujjammal, fejemben szórul szóra visszaidézem azokat a történeteket, amiket tegnap hallottam tőle. 


Annyi fájdalom volt bennük! Sok dolgot megtudhattam róla, ami mélységesen elszomorított. A legdurvább az, hogy hihetetlenül lebecsüli magát. Ezzel ellentétben szinte isteníti a családtagjait, nem lát bennük hibát, ha valami probléma van, azonnal magát okolja. Borúsan áll a jövőjéhez, alig szeret valamit, az életet valami szükséges rossznak fogja fel. Amikor a családjáról mesélt, valósággal úgy tűnt, mintha nem is közéjük érzőnek tekintené magát, csak valami megfigyelőnek, aki kívül áll az eseményeken. Ráadásul ezeket mind akkor szűrtem le, amikor vidám témák kerültek szóba. Elgondolni is szörnyű, mi derülne ki, ha az őt ért tragédiákról kérdezném. Talán egyszer, amikor elég erős lesz és kicsit pozitívabban áll a dolgokhoz, beszélgethetünk a lelkét megnyomorító fájdalmakról is. Szeretném, ha nem mérgezné tovább a szívét ezekkel a sötét titkokkal. Boldoggá tenne, ha legalább töredékét megosztaná velem, hogy együtt cipeljük ezeket a terheket. Jó lenne megmutatni neki, az élet milyen szép is tud lenni, és a világnak ő is hasznos, értékes része, aki megérdemli, hogy élvezze mindazt a csodát, ami még rá vár.

Szuszogásából tudom, hogy hamarosan felébred, ezért óvatosan megpuszilom és kibújok a karjai alól. A fürdőbe indulok. Igyekszem gyorsan elkészülni, hogy mire kinyitja a szemét, újra mellette lehessek. Mikor tisztán és felöltözve visszatérek, már az oldalára fordulva fekszik és engem vár. Leülök mellé és megsimogatom a haját.

- Hova mentél? – kérdi álmosan, és azonnal hozzám bújik, hogy ölembe hajtva fejét, tovább folytassa a szundikálást. Még tíz percet adok neki, addig cirógatom a haját, ő pedig gondtalanul élvezi ezeket a meghitt perceket. Olyan szépnek látom. Vonz, mert őszinte. Még akkor is jobban szeretem így, ha gyakran goromba vagy érzéketlennek tűnik. 

A hazugságról eszembe jut Hinata és az osztály. Nagyon nagy lecke volt. Anyu tanácsait megfogadva okulok az esetből, de nem kívánok változni, elég, ha én tudom, mennyire átértékeltem magamban a dolgokat. Annak a híve vagyok, hogy meg kell becsülni, amink van. Ha nekem ilyen barátok jutottak, azt kell értékelnem bennük, hogy volt bátorságuk színt vallani, egyébként pedig érzem, hogy szeretnek és ez a legfontosabb.

- Sasuke! Hamarosan jönnek Narutóék, ideje lenne felkelned – súgom az ölemben kényelmesen pihenő fiúnak. Szinte várom, hogy doromboljon is, olyan jól érzi magát.

Nem válaszol, csak morog valamit és belefúrja arcát a pulcsimba. Lehetetlen egy alak! – nézem mosolyogva. Rajtam nem fog ki! Hátra dőlök kicsit, hogy beférjen a kezem a hasam és az arca közé, azután kegyetlen módon befogom az orrát. 

- Meg fogok fulladni – dünnyögi, de nem mozdul.
- A szádon is tudsz levegőt venni – emlékeztetem.
- A számat másra akarom használni – jön a sértődött válasz.
- Remélem, az evésre gondoltál! Szeretném meglepni anyut azzal, hogy elkészítem a reggelit. Segíthetnél! – nógatom.
- Engedd el az orrom és adj egy puszit, akkor esetleg – mondja várakozón.
- Tessék! Kapsz többet is, csak gyere! – teljesítem kérését és végre felül.
- Nincs még túl korán? – dörgöli a szemét.
- Legalább 40 palacsintát kellene kisütni, tehát nem sok időnk van!
- Kit vársz? – néz fel csodálkozva.
- Csak a szokásos bandát. Siess, ha nem akarod pizsiben fogadni őket! – ijesztgetem. – Hinata biztos szívesen megírná milyen vagy reggel kómásan – kuncogok.
- Meggyőztél – sóhajt fel, de azért visszadől megint.
- Uchiha Sasuke! A zselézetlen hajadat is meg fogják látni! – vetem be az aduászt.

Még jó, hogy felpattanok, mert ezzel a szemtelenkedéssel sikerül végre elevenébe találni. Nevetve menekülök a konyhába, mivel komótosan feltápászkodik, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy engem jól megleckéztessen. Alattomosan utánam surran, és hátulról elkap, hogy belecsókolhasson a nyakamba. Nagyon érzékeny vagyok azon a területen, próbálom összegömbölyödve védeni magam. Ő borzalmas büszke rá, hogy meglelte a gyenge pontom. Kíméletlenül „kínoz”, élvezi, hogy kegyelemért könyörgök, karjaival pedig szorosan bilincsben tart, hiába tekergek a szabadulás reményében. Addig nem enged el, míg alaposan meg nem nyomorgat, és a nyakam halálra nem csiklandozza.

- Sietek! – enged el végül, mikor már a földön ülök, és elégedetten vigyorog rajtam, hogy kifulladva pihegek. – Nehogy már így lássanak a barátaid – jegyzi meg fintorogva, de nevet a szeme.
- Ajánlom is! – mondom szigorúan, mintha tudnék ezzel hatni, de végül csak küldök egy szívből jövő, boldog mosolyt is, amit azonnal viszonoz, azután vidáman zuhanyozni indul.

Megfőzöm a pudingot és két serpenyőben sütni kezdem a palacsinta tésztát, mikor frissen, csinosan felöltözve megjelenik. Annyira más így, olyan dögösen néz ki, hogy kicsit elbizonytalanodom, tényleg lehetséges-e, hogy ilyen jó pasim van. A szenvedélyes csók, amivel köszönt, meggyőz, hogy nem álmodom. Fülig érő szájjal folytatom a serénykedést.


Sasuke

Mindent szeretek itt, mert kényelmes, otthonos. A fürdőszoba, - a tükröt leszámítva - sokkal barátságosabb, mint a miénk és az tetszik a legjobban, hogy a mosdón ott sorakozik a sárga és rózsaszín fogkefe mellett az én kékem is. Ha ránézek, olyan érzésem van, mintha már kicsit közéjük tartoznék, elindultam volna azon az úton, hogy befogadjon Sakura családja. 

Mennyei palacsintaillat árad a konyhából, mire hatalmasat kordul a gyomrom. Hála a tegnapi vacsorának, a hasam már nem horpad annyira ijesztően befelé, mint egy kóbor kutyának. Huszonnégy órával ezelőtt még éppen annak tartottam magam, ahogy az utcán bóklásztam céltalanul. Apa hazahozott a kórházból és munkába ment, nekem pedig semmi kedvem nem volt egyedül lenni a lakásban. Fogtam a sulis cuccom és elindultam bele a nagyvilágba. A baj csak az volt, hogy kezdtem szédülni, valahogy minden erőm elhagyott, és végül már csak arra koncentráltam, hogy ne érjen baj, hisz megígértem Sakurának, hogy vigyázok magamra.
Elbotorkáltam a házukig, leültem a lépcsőre és vártam, hogy annyi legyen az idő, amikor már illik becsengetni más házához.

Meglepett, hogy a doktornő hamar észrevett. Azt gondoltam az éjszakázás miatt mindketten békésen alszanak még Sakurával. Behívott, és azonnal a konyhába vezetett. A gyomrom hálás morgással jutalmazta a meleg kakaót, amivel megkínált, mivel végre volt mit emésztenie. Tsunade megkért, hogy tegeződjünk. Ettől kicsit zavarba jöttem, attól pedig még jobban, hogy azt mondta, az egyik szobában várjam meg Sakurát, míg visszaér a kórházból. 

Ideges lettem, mert el nem tudtam képzelni, miért ment be újra Itachihoz. Az biztos, hogy fontos dolog miatt, különben várt volna délutáni, és előbb kipiheni magát. Tsunade bekapcsolta nekem a tévét és egy olyan csatornára állította, amin épp egy csodaturmixgépet próbáltak rásózni az emberekre. Halál unalmas műsornak tűnt, öt perc után már éreztem, hogy képtelen vagyok figyelni rá, de elkapcsolni nem mertem. Most már tudom, hogy a kedves doktornő direkt nézette velem, hogy előbb elaludjak. Nem tudok rá haragudni, amiért így átvert, mert igazából az én javamat szolgálta, mégha meg is botránkoztat a módszere. Ilyen agyafúrt trükköt kifundálni kevés ember lenne képes, el kell ismernem.

Ami még foglalkoztatott, hogy apám mit szól mindehhez. Elhozta a legfontosabb dolgokat, hogy nyugodtan itt maradhassak reggelig, és innen tudjak iskolába menni. Volt gondja a könyvekre, tisztálkodószerekre, ruhára, egyedül az újonnan vett póló méretében tévedett. Nem talált tehát semmi kivetni valót abban, hogy itt kötöttem ki, azt viszont nem tudja, hogy összejöttem Sakurával. Valamiért attól félek, hogy ebben az ügyben inkább Itachi pártját fogná, ezért lehet, hogy rám megharagszik majd, mert azt gondolja, miattam szakítottak. Úgy döntök, hanyagolom ezt a problémát addig, amíg valóban ott nem tartunk, most inkább azzal foglalkozom, hogy egy lány vár rám türelmetlenül. Csodálkozva hőkölök vissza a gonosznak ítélt tükörtől, mikor kifelé menet megpillantom benne magam. Nahát! A tükörképem mosolyog!

A konyhában megint csodálatos kép fogad, amit soha nem fogok elfelejteni. A nap már ragyogóan tűz befelé, hangulatos fénybe vonva a helyiséget, a nyitott ablakon át pedig kellemes friss levegő áramlik be, ami keveredik a reggeli ínycsiklandó illatával. Sakura, mint egy házitündér, szorgoskodik, ráadásul most van alkalmam alaposabban is végigmérni. Olyan csinos a feszes farmerban és hófehér pulcsiban, hogy azonnal beindulok tőle. Hihetetlen, hogy nyugodtan oda mehetek hozzá és megölelhetem, mert az én barátnőm. Meg is teszem. Forró csókot váltunk és beleborzongok a gyönyörűségbe, hogy ezt akkor művelhetem vele, amikor akarom.

Rám hárul a tészták töltelékkel való kenegetése. Nagyon jó így együtt dolgozni, közben néha csókolózni, beszélgetni. Mindez olyan élmény, amiben soha nem volt részem. Kora reggel már ennyire önfeledtnek lenni, vidám dolgokkal foglalkozni…

- Hű, de frissek vagytok – támolyog ki Sakura anyukája egy köntösben. Apám azt hiszem, szívesen gusztálná most a helyemben, mert így álmosan, smink nélkül is vonzó.
- Jó reggelt! – köszönünk egyszerre a lányával, és máris varázsoljuk elé a reggeli kávét, palacsintát és az aznapi újságot.
- Ebből mégis rendszert kéne csinálni – dünnyögi, mire boldogan összemosolygunk szerelmemmel. Igen, ezt én is bírnám, minden reggel itt ébredni…
- Nem aludtál jól, Anya? – érdeklődi tőle kedvesen Sakura, mert valóban úgy néz ki, mint aki még szívesen pihenne néhány órát.
- Kicsit aggódtam, amikor úgy elcsendesedtetek a nappaliban… - néz ránk sokatmondóan.
- Ugye nem leskelődtél? – szörnyed el kedvesem, és én is kezdek kicsit ideges lenni.
- Talán láttam volna valamit, amit nem kellett volna? – nyitja érdeklődve hatalmasra a szemeit Tsunade.
- Mi csak… - dadogom, de Sakura befogja a számat.
- Ne válaszolj neki! Ez egy becsapós kérdés! – figyelmeztet. – Tegnap azt mondta, nem kell mindenről beszámolni, mert ez csak ránk tartozik, de attól még kíváncsi, és így akarja kiszedni belőlünk mi történt – néz olyan fölényesen az anyjára, mintha egy gyilkosságot leplezett volna le. 

Válaszul csak egy pimasz vigyort kap, tehát tényleg igaz a feltételezése. A doktornő, esküszöm, még büszke is rá, hogy igyekezett túljárni az eszünkön. Míg reggelizik, olyan viharos párbeszédeket zavarnak le gyermekével, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Tsunade nem zavartatja magát, folytatta a kíváncsiskodást, Sakura pedig csípősen hárítja minden próbálkozását. Látom rajtuk, mennyire élvezik ezt a szócsatát, mert arra gondosan vigyáznak mindketten, hogy valóban csak egy jóleső civódás maradjon, és ne sértsék meg egymást.

- Hoznál anyának tejet abban a tigrises bögrében! – kapom a feladatot, és erről eszembe jut, amit tegnap is meg akartam kérdezni.
- Minden vendég kap nálatok egy bögrét? – érdeklődöm, mert legalább 30 állatfigurákkal díszített sorakozik a szekrényben, de Sakura úgy tűnik, válogat közülük, mikor terít.
- Igen. Anya választ majd egyet neked is, és innentől az a tiéd lesz – mosolyog rám kedvesen.
- Melyik kié? – mutatok az asztalra.
- A lovas Narutóé, Hinata a pillangót kapta, Nejié a hollós, én pedig a cicásból szoktam inni. Anya… hát ő a tigrisest szereti.

Anyatigris. Ez jó! A kérdéses személy szúrósan bámul rám, valószínűleg nem érti, miért tartom ezt viccesnek.

- Magadnak a kutyásat tedd ki! – mondja szigorúan és visszamélyed az újságjába.

Micsoda előre lépés! Kicsit aggódtam, hogy megint a békásat adják nekem, vagy a majmos még rosszabb lett volna, de a kutyával egész ki vagyok békülve. Kiteszem a cicás mellé, azután leülök, mert mondani szeretnék valamit.

- Tsunade! Tegnap megkérdeztem Sakurát, hogy járna-e velem…
- A kedvedből ítélve igent mondott – néz rám mosolyogva.
- Igen… – pirulok el.
- Akkor mi a baj? – kérdi türelmesen.
- Ránk is azok a szabályok vonatkoznak majd? – érdeklődöm zavartan. 
- Gondolom, bár az éjfélig tartó kimaradás… nem vagyok híve, hogy éjjel mászkáljatok a városban - húzza el kelletlenül a száját. Közben Sakura is mellém telepszik és figyelmesen hallgatja a beszélgetést.
- Ha minden nap jöhetek, nekem az tökéletes – vágom rá, hogy értse a doktornő, számomra ez a fontos, nem az éjfélig tartó csavargás. A kezem közben az asztal alatt szerelmem tenyerébe csúsztatom, mert valamiért állandó igényemmé vált, hogy érezzem őt, amikor csak alkalmam van rá.
- Amíg nem zavar a tanulásban, tőlem napközben bármikor találkozhattok. Azt viszont elvárom, hogy az iskola mellett mindketten ugyanúgy törődjetek a barátaitokkal is. Attól, hogy együtt vagytok ők még fontos személyek az életetekben. Ha jönnek például Hinatáék, jobb, ha azonnal elmesélitek, hogyan változott a helyzet, azután úgy viselkedtek velük, mint eddig – figyelmeztet. - Amúgy gratulálok! Örülök, hogy így alakultak a dolgok. Vigyázzatok egymásra! – ereszt meg felénk egy vicces grimaszt és megint olvasni kezd.


Megkönnyebbülve nézünk össze Sakurával, és örömömben legszívesebben megcsókolnám, de nem merem tovább feszíteni a húrt. Épp elég mára, hogy az anyukája gyakorlatilag áldását adta ránk. A csöngetés egyébként is eloszlatja minden romantikus hangulatom. Naruto olyan hévvel ugrik Sakura nyakába, mintha ezer éve nem találkoztak volna. Mögötte a Hyuuga lány zavartan téblából, hisz egyértelműen kedveli rózsaszín barátnőjét, mégis kellemetlen lehet végignézni, hogy a fiú, akibe szerelmes, ennyire oda van érte. Megértem és becsülöm, hogy soha nem érezteti Sakurával a féltékenységét.

- Hát te? Hogyhogy itt vagy? – üdvözöl nem túl boldogan Naruto Sakura válla fölött.
- Gondoltam együtt megyek iskolába a barátnőmmel – felelem összehúzott szemmel, mert még mindig nem engedi el.
- Ti jártok? – tolja végre hátrébb a lányt, hogy megbámulhassa. Látom, mennyire hihetetlennek tartja még a feltételezést is, hogy a bátyám vagy ő helyette valaki engem válasszon.
- Igen. Itachival megbeszéltük, hogy semmi értelme folytatni, Sasukét viszont nagyon megkedveltem – felel helyettem Sakura elpirulva. Kibújik a szőke öleléséből és Hinatához lép üdvözlésre. Hinata arcáról a hír hallatán mérhetetlen megkönnyebbülést olvasok le meg zavart.
- Gratulálok… hogy megszabadultál végre attól az eszelőstől – sóhajt fel. Arra hiába várnék, hogy Sakura újabb választásához is jóképet vágjon, mert tudom milyen elvetemült alaknak tart. Valószínűleg tőlem ugyanúgy védené a barátnőjét, ha módja lenne rá.
- Ez éppen fordítva szokott lenni! – hüledezik tovább Naruto és kezd viszketni a tenyerem, hogy befogjam a lepcses száját. – Itachinál kötött ki eddig minden nőd! Nem hittem volna, hogy ez fordítva is megtörténhet! – néz rám elképedve. – Csak nem így akarsz bosszút állni? Kihasználtad, hogy vasárnap kettesben voltatok és elcsábítottad…

Mielőtt megütném, két kéz nehezedik a vállamra. Megállok, de olyan közelről bámulok még így is Narutóra, hogy érzem a pacsulija szagát.

- Sziasztok! Ne itt beszélgessetek – hallom meg Tsunade hangját mögülem, mire igyekszem visszafogni mérgem, de nem nagyon sikerül. Sakura sápadt arcáról azonnal leolvasom, hogy tépelődve emészti az imént hallott információt. Miért kell egy pillanat alatt elrontani mindent? Megölöm ezt a férget!
- Sasuke, gyere! – fordít a doktornő erőszakkal a konyha felé, mert lábaim még mindig a másik irányba mennének. Tehetetlenül tűröm, hogy lenyomjon egy székre, és bentebb hívja a társaságot.
- Naruto! Tiszteld a vendégünket! – utasítja helyre őt is, miközben jó messze tőlem leülteti.
- Szia! – bukkan elő a sor végéről Neji. Nincs kedvem jópofizni, csak morgok valamit, és a tányéromat fixírozom, hogy ne robbanjak fel.
- Ezt ketten készítettük Sasukéval, remélem, ízlik majd – terel Sakura is mindenkit az asztalhoz, azután leül mellém és megfogja a kezem. Senki nem törődik a palacsintával, csak az összefonódott ujjainkat bűvölik.
- Nagyon bunkó voltál, Naruto – szólal meg végül Hinata. – Örülnöd kéne a barátaid boldogságának, nem beszólogatni. Semmi közünk hozzá miért vannak együtt…


Gyerekkori barátom bűntudatosan lehajtja a fejét, mégis érzem, hogy nem nyugszik bele a helyzetbe.

- Egy hete arra kértetek, hogy szelídítsem meg Sasukét, de időközben rájöttem, hogy nem csak neki kéne változtatni a hozzáállásán, hanem azoknak is, akik körülötte vannak – hallom barátnőm elfúló hangját. Szúrós tekintete Narutót pásztázza, mintha kimondottan neki szánná ezt, figyelmeztetésként. Nem nagyon értem miről beszél, csak sejtem, hogy az én védelmemre mondja.
- Én örülök nektek! – mosolyodik el végre Hinata, megtörve a fagyos hangulatot. Kivételesen kedvesen néz rám is, tehát bizalmat szavazott.
- Gratulálok! – vonja meg a vállát Neji, mintha őt nem is érintené a dolog, pedig emlékszem, milyen áhítattal bámulta még néhány napja Sakura fenekét.
- Nem arról van szó, hogy gond, csak meglepődtem – dohog Naruto. Látom, hogy hat rá a lányok prédikációja, végül békülési szándékkal felém nyújtja mancsát, hogy férfiasan kezet rázzunk. 

Tsunade türelmetlen ujjdobolása ellen muszáj valami megnyugtatót cselekednem, ezért kelletlenül ugyan, de én is nyújtom a kezem. Nekem nem megy ez az egyik pillanatról a másikra történő megbocsátás, és arról is minél előbb szeretnék beszélni a szerelmemmel, amit a régi „nőimről” hallott. Nagyon bánt mit képzelhet rólam. 

- Egyetek, mert elkéstek – figyelmeztet bennünket Tsunade, mire Naruto azonnal a palacsintának szenteli minden figyelmét.

Eleinte feszengve nézem, milyen jó étvággyal tömik magukba a többiek is az általunk készített reggelit, azután erőt veszek magamon, és én is megpróbálok enni. Muszáj erősödnöm, mert jelenleg még a bélpoklos idiótánál is nyápicabbnak tűnök. Gyorsan össze kell szednem magam!

- Iskola után beviszlek benneteket a kórházba, hánykor végeztek? – kérdi Tsunade Sakurától.
- Kettőre jöhetsz – feleli kedvesem és kezd elpirulni, mivel mindenki érdeklődve kapja fel a fejét a kórház szóra. – Itachi vasárnap este beütötte a fejét, és benn van a traumatológián – magyarázza zavartan.

Naruto azonnal engem kezd bámulni, mintha arra várna, hogy részletesen beszámoljak mindenről. Valamiért azt érzem, hogy sejti, nekem is volt részem a balesetben. A doktornő is kíváncsian néz, mit reagálok, hisz az én verziómat még senki nem kérdezte. Csend telepedik a konyhára, minden szem rám szegeződik. Tisztában vagyok vele, hogy elérkezett az idő, amikor őszintének kell lennem, bármilyen következménye is lesz.

- Miattam történt – kezdem lehajtott fejjel a vallomást, mert képtelen lennék elviselni a megvető pillantásokat. Segít, hogy Sakura keze támogatóan az enyémbe kulcsolódik, rejtve a többiek elől az ölemben, de attól félek, mire a mondandóm végére érek, ő is el fog húzódni tőlem. – Itachi este bejött a szobámba és addig piszkált, amíg felidegesített. Elvett tőlem valamit, ami nagyon fontos számomra. Mikor azért a dologért nyúltam, szándékosan fellökött. Mérgemben én is nekirontottam és nekiesett az ajtófélfának…- darálom el a tényeket.

Megint csönd. Az apró kéz tényleg elhúzódik. Nem kívánom senkinek azt a fájdalmat, amit ebben a pillanatban érzek. Azután a pokolból újra az egekbe repülök, mert rájövök, hogy azért távolodott tőlem el, hogy átölelhessen, és hozzám nyomja meleg pofiját, amire önkéntelenül is csókot lehelek. Jól esik ez a cicás dörgölődzés, amivel Sakura édesen vigasztalni próbál, és meglepetésemre a többieken se elutasítást látok, inkább szánalmat.

- Hihetetlen vagy, Sasuke! – csóválja meg a fejét rosszallóan Naruto. – Mikor kicsik voltunk akkor is folyton ezt történt. Nem tudom felfogni, hogy ennyi év alatt nem sikerült kiismerned a saját testvéred. Ő folyton nyüzsgött és nagyon bosszantotta, hogy te mindig meghúzódsz, csendben el vagy magadnak. Azért provokált, hogy kicsit életrevalóbb legyél, de te maximum megijedtél vagy megsértődtél a harsányságán. Mindig úgy néztél rá, mint egy istenre, ahelyett, hogy szépen együtt játszottatok volna. Egyforma idősek vagyunk, velem Itachi mindig jókat hülyült, tehát nem számított neki, hogy fiatalabbak vagyunk, csak te tartottad meg állandóan ezt a távolságot köztetek. Nem tud más utat hozzád, mint a bosszantást. Ez még nem tűnt fel neked? Még mindig hagyod magad belerángatni ilyen szituációkba, pedig egyszerűbb lenne, ha beszélgetnétek, mint minden más normális ember! – mondja felháborodva.

Lassan esik le, miről prédikál itt nekem szenvedélyesen, de végül felfogom. Olyan, mintha most látnám először. Fölmerül bennem, talán tévedésben éltem, amikor annyira lebecsültem, hisz tényleg én viselkedem többször olyan ostobán, mint egy óvodás. Megdöbbent milyen jól ismer, világosabban látja helyzetem, mint én magam. Meredten nézek a kék szemekbe, amelyek azt sugallják, hogy barátként beszél hozzám, és valóban jót akar. Ezt az embert akartam az előbb még péppé verni? Mondjuk a komolyság még mindig messze áll tőle, bármekkora bölcsességeket is mond. Hangzatos monológja közben lekvár csurog az állán, és simán letörli a pulcsija ujjával.