Nem is tudom, hol kellene kezdenem ezt a csöpp mesét, ami szinte körül öleli az eddig leélt életemet. Amitől egyre inkább megváltoztam, ami olyanra formált, aki most vagyok. Nem lesz könnyű mindezt szavakba önteni, majd mondatokká formálni, hogy végül egy kisebb történetet kapjunk, ami egy olyan lány életét meséli, akinek nem egy nehéz döntést kellet meghoznia, majd elviselnie a velejáró következményeket. Az élet nem tündérmese, ahogyan mondani szokták, ahhoz túl kegyetlen és önző világban élünk. Az ember lassan már pénz nélkül semmire sem képes. Egy rúgás a gyomrába és a földön fetreng, könnyekkel küszködve, mert elvették tőle az egyetlen, olyan dolgot, amivel bármit megszerezhetett. Pedig akár hiszitek, akár nem, az élet nem a körül forog, hogy mennyi lóvé van a zsebedben. Vannak olyan dolgok, amiket nem szerzel meg vele, amiket nem tudsz a birtokodba venni, anélkül, hogy le ne kelljen mondanod róla. Aki képes megválni tőle, az csak jó ember lehet.
És hogy pontosan miről fog szólni ez a röpke iromány? Egy olyan érzésről, amit egyszer minden ember megtapasztal az élete során, és az elsőt sose felejti el. Néha fáj, néha viszont egyszerűen röpködsz tőle az örömtől. Van, hogy sírsz miatta, de ugyan úgy mosolyra is fakaszt. Mindez egy kicsiny érzéstől, ami egész végig elkísér, ami után csak sóvárog az ember. Valaki könnyedén, valaki nehezebben kapja meg. Hogy az Isten miként választja ki, hogy ki kapja a könnyű illetve a nehezebb utat, azt senki sem tudná megmondani. Egyszerűen így alakulnak a dolgok. De amíg van remény, egy kicsi hit a szebb jövőért, addig se az Úr, se más nem akadályozhatja meg, hogy megvalósítsd álmaid. Ezt jól jegyezd meg, mert letérni könnyű róla, de visszatalálni már nem.
Egy újabb tanév kezdete. Egy újabb nap, ami semmiben nem különbözött a többitől, ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy a nyári szünet véget ért. Az a kis pihenő, amit nekünk szántak máris elillant, és így újabb hónapokkal a nyakunkban kell várnunk, míg megint lecsendesedik, és el nem jön újból.
A telefonom csörgésére ébredtem fel. Álmosan nyitogattam zöld szemeimet, amik végül a plafonon állapodtak meg. Kinyújtózkodtam magam, aminek hála a takaróm a földön végezte, majd felülve a telefonomért nyúltam, ami már percek óta zenélt. Mikor ujjaimmal kitapogattam a gombokat, túl kómás voltam a legapróbb mozdulathoz is, kinyomta, majd a helyére téve a telefonomat, visszadőltem az ágyba. Nem akartam felkelni. Túl hamar véget ért a pihenő, és a sulihoz se volt semmi kedvem isten igazából.
Hogy őszinte legyek, nem a tanulással voltak problémáim. Inkább bizonyos emberekkel, akik élvezettel szívattak nap, mint nap. Na, meg a rólam keringő pletykák miatt, amiknek semmi valós alapja nem volt, és mikor megemlítettem ezt nekik, akkor egyből én voltam a rossz kislány, aki kötekedni mer velük. Pedig ez egyáltalán nem így volt. Többnyire meghúztam magam, alig beszéltem, szinte csak akkor válaszoltam, ha kérdeztek. Már elsőtől kezdve sokat piszkáltak, főleg a szokatlan hajszínem miatt, és erre még jobban rátett a hatalmas homlokom is. Eleinte csak erről keringtek furcsa szóbeszédek, hogy miért nézek ki úgy, ahogy. Már gyermekkoromban is sokat piszkáltak emiatt, úgy hogy nem volt új a számára, és meg is tanultam az évek folyamán, hogyan kezeljem mindezt. Egyik fülemen be, a másikon ki. Néha még, hogy fokozzam a hangulatot, a drága piszkálóimmal együtt nevettem az idióta gondolataikon. De arra sose vitt rá a lélek, hogy tagadjam is őket. Melengessék magukat nyugodtan ilyen gondolatokkal, ha nekik ez jó, akkor csak tessék. Van jobb dolgom is, mint hogy ilyenekkel foglalkozzak.
Miközben a hófehér plafonon legeltettem a szemem, és mindezen gondolkodtam, anyám lelkesen tárta ki az ajtót, hatalmas mosollyal az arcán. Mivel semmi féle motoszkálást nem hallott ide fentről, gondolta megnézni mi van az ő szeretett lányával. Mindig ez volt. Szinte kívülről fújtam a mindennapokat.
- Jó reggelt – húzta szét a függönyömet, amitől egyből magamra húztam a takarót. Túl világos volt, na meg korán. – álomszuszék kellj fel – szólt rám anyám, csípőre tett kézzel, miközben világoskék szemeivel engem fürkészett.
- Hagyjál – nyögtem. Közben lehunytam pilláimat, hátha sikerül megúsznom a mai napot.
- Sakura – egy rántással lehúzta rólam a takarót, én, meg mint egy vadállat úgy kaptam a vékony lepedő után. Még morogtam is hozzá – ideje öltöznöd – egy gyors puszit nyomott a fejem búbjára, aztán lassan kisétált az én kis birodalmamból.
Duzzogva néztem utána. Mért kell elrontania a napomat egy jelentéktelen évnyitóval… Nem értem. Mivel más választásom úgy sem volt, nagy nehezen felkeltem az én pihe-puha ágyikómból, majd a ruhás szekrényemhez igyekeztem, amit kinyitva elborzadtam. A nyár folyamán kicsit eresztettem a rendrakási szeretetemből, így teljes káosz uralkodott benne. Anyám szívinfarktust is kapna, ha ezt látná, úgy hogy este mindenképpen rendet kell, csináljak.
Egy sóhajtás kíséretében beletúrtam a ruhakupacba és nagy nehezen előkotortam a blúzomat és a szoknyámat, amik nem voltak túl hívogatóak. Egyik gyűröttebb volt, mint a másik, így szó nélkül kitárva az ajtóm, lerohantam a konyhába, ahol anya épp a reggelivel bíbelődött. Hátra kapta a fejét, és a kezemben szorongatott ruháimra pillantott.
- Pedig tegnap este mondtam, hogy készítsd ki – nyögte egy mosoly kíséretében, majd elvette a felé nyújtott anyagokat.
- Nekem most van rá szükségem – makacskodtam szokásomhoz híven – ha most megbocsátasz, megyek és összeszedem a cuccaimat – azzal sarkon fordultam, és visszarohantam, a szobámba.
Ahogy megtorpantam az ajtóban, szememmel azonnal a kedvenc táskám után kezdtem kutatni. Most így jobban megnézve, nem csak a ruhásszekrényben uralkodott el a káosz. Ahogy smaragd szemimmel végig pásztáztam a csöpp helyiséget, kezdtem rájönni, hogy egyhelyben való ácsorgással nem fogok egyről a kettőre jutni, így egy határozott léptekkel elindultam felkutatni a pandás táskámat, amit még nyolcadikban kaptam ballagásomra.
Benéztem az ágy alá, aztán szemügyre vettem a szekrényeim tetejét, a polcokon is végig mentem, de nem láttam sehol. Pedig mintha reggel láttam volna. Aztán bevillant egy kép, és szó nélkül az ajtómhoz léptem. Behajtottam annyira, hogy a szemem megakadjon a szögről lelógó, mintás kis batyun. Megmosolyogtam, aztán lekapva onnan az ágyamra hajítottam. Az éjjeli szekrényemhez sétáltam, aminek a fiókját kihúzva kikaptam belőle a bérletemet és a pénztárcámat. Hála istennek az előbbi még nem járt le, két napig még jó, így lesz időm megvenni az e havit, és nem kell ma ezzel is foglalkoznom, elég lesz, ha túlélem a sulit. Visszacsuktam, majd a két említett tárgyat beletettem a táskámba.
Az ajtóm pont ekkor tárult ki és anya jelent meg az immáron kivasalt ruháimmal. Oda szaladtam hozzá, majd egy cuppanós puszival háláltam meg a fáradozását. Egy gyors mosolyt ejtett, meg majd megfordult és indulni készült. Még mielőtt eltűnt volna, visszafordult és megszólalt.
- Ha kell, még valami sikíts – elnevettem magam, majd egy „okéval” le is rendeztem az egészet.
Az ágyra terítettem a ruháimat, majd azonnal neki is láttam a vetkőzésnek. Először a pizsama felsőmet dobtam le magamról, aztán a nadrágot. A fehér nemű-s fiókhoz sétáltam, amibe beletúrva előhalásztam egy fehér, snassz melltartót. Sose szerettem a fidres-fodros, köves, csipkés, „szexinek” szánt darabokat. Valahogy én inkább az egyszerűséget pártoltam. Meg persze az is közre játszott, hogy nem is volt kinek felvennem, és mutogatnom. Úgy hogy hanyagoltam az ilyes dolgokat. Ahogy bekapcsoltam, és beállítottam a pántjának a méretét, már is siettem, hogy belebújjak a blúzomba. Szerencsére nem volt átlátszó, de így sem akartam megkockáztatni a színes fehérneműt, pedig azokért jobban rajongtam. Ahogy elértem az utolsó gombot, felhúztam a szoknyámat is, aztán előkapva egy térdig érő sötétkék zoknit, azt is felhúztam. Mikor minden megvolt a tükörhöz sétáltam, ahol gondosan végig mértem magam. Megigazgattam a szoknyámat, aztán a blúzom felgyűrődött ujját is rendbe szedtem. Ne hogy már ne látszódjon a rajta díszelgő minta, ami a város egyik legnevezettebb sulijának a logója. Ahogy végeztem gondosan megnéztem magam a tükörben, ahol már csak egy dolog nem stimmel. Még pedig a hajam.
Fogtam magam és átrohantam a fürdőszobába, ahol a kezem ösztönösen a fésű után kapott, és a fogát belemélyesztette hosszú rózsaszín tincseimbe, amik gond nélkül fogadták a betolakodót. Se perc alatt normális külsőt varázsoltam magamnak. Egy csattal feltűztem a fejem búbjára a hajamat, aztán egy gyors puszit küldve a tükörképemnek, visszabandukoltam a birodalmamba. Felkaptam a táskám, majd egyenesen a nappaliba mentem, ahol már ki volt készítve a cipőm. A fotelra hajítottam a batyum, közben meg sem álltam a cipellőmig. Belebújtattam a lába, ami kényelmesen ölelte körbe. Aztán a konyhába mentem, ahol már készen várt a reggeli. Ez pohár narancs lé és két szelet pirítós kenyér.
- Köszönöm – mondtam szeretett anyukámnak, miközben helyet foglaltam. A hasam már követelődzött az étel iránt, úgy hogy azonnal neki is láttam elfogyasztani.
- Jó reggelt – jelent meg apu is, majd egy puszit nyomva a fejem tetejére, ő is elfoglalt a helyét. – asszony a kávémat, ha lehet.
Hogy miért is szerettem apámat? Pontosan az ilyen megjegyzései miatt. Míg én nevetve fogadtam apum nevetségesnek szánt felszólítását, addig anyum pironkodva állt neki a sötét színű nedű kitöltésének. Két kockacukrot dobott még bele, majd apa elé tette, aki egy hálás csókot lehelt ajkaira. Szerettem nézni, mikor gerle módra turbékoltak. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy vajon nekem is lesz-e olyan bohókás férjem, mint amilyet anyu talált magának. Irigyeltem érte.
- Elvigyelek a suliba? - szólalt meg apa az első korty után – úgy is arra van az iroda.
- Nem úgy volt, hogy tárgyalásra mész? – szólalt meg hirtelen anya, nagyokat pislogva rá. – a miatt a részeg sofőr miatt, akiről meséltél…
- De, csak előtte még beugrok néhány papírért – mosolygott rá a feleségére, ilyenkor simán letagadhatta volna a korát. Vagy tíz évvel fiatalabbaknak néztek ki, mikor szerelmes pillantásokat váltottak. Hogy ez milyen romantikus… - akkor elvigyelek?
- Nem gond? Mert ha sietsz… - még befejezni se tudtam, mert apa közbe vágott.
- Az én drága kislányomra mindig van időm – áthajolt az asztal felett és megsimogatta az arcom. Bekaptam az utolsó falatot is, és leöblítettem némi narancslével, aztán ránéztem.
- Kész vagyok. Felőlem mehetünk – vontam meg a vállamat, majd felállva odanyújtottam anyunak a tányért – finom volt, köszönöm.
- Ennek örülök – mosolygott rám, majd magához húzva megölelt. – ha valami baj van, hívj, rendben?
- Persze, tudom – elengedtem, aztán várakozóan apára tekintettem, aki lehúzva a maradék kávéját, felállt.
Még ő is vett egy gyors búcsút anyutól, aztán elindultunk a nappali felé. Felkaptam a táskámat, aztán kiléptünk az ajtón. Míg én a kaput nyitottam, addig apa a garázs ajtóval bíbelődött, ami megint beragadt. Aztán egy jól irányzott rúgás után, végre hajlandó volt tenni a dolgát. Elnevettem magam, majd félre állva megvártam, míg kitolat a kocsival. Gyorsan bezártam a garázst és a kaput is, utána pedig lelkesen pattantam be mellé az anyós ülésre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia ildi, köszi szépen :3
Sietek, ahogy tudok, csak szánjon meg a jó isten sok ihlettel :) Igyekszem ne aggódj :) Köszi, hogy írtál :)