Reggel elég kómásan ébredetem, és a szemeim is fájtak a sok sírástól. Kicsit kibuktam tegnap. Majd kérhetek bocsánatot Ayumitól és Sasoritól is. Az órára néztem, ami fél hatot mutatott.
„Hogy én milyen pontos vagyok. „– gondoltam, majd kiszálltam az ágyból.
Kinyitottam a szekrényt, és kivettem belőle egy hosszú sötétkék farmert és egy zöld pólót. Majd ezekkel együtt elindultam a fürdőbe. Csakhogy akadályba ütköztem. Az ajtóm zárva volt, a kulcs pedig nem volt sehol. Egyből keresgélni kezdtem. Már a fél szobát feltúrtam, de nem találtam. Megnéztem az ágy alatt és benne is, a szőnyeg alatt és rajta, a szekrényeim környékén, de nem volt sehol. Már kezdtem feladni. Az ágyam szélére csücsültem, és azon morfondíroztam, hogy hova a fenébe tehettem, mikor a tekintetem megállt az íróasztalomon.
„Édes jó Istenem, hogy lehetek ekkora egy marha. „– futotta végig az agyamon, majd oda sétáltam és elvettem onnan a keresett kulcsot.
Felkaptam a ruháim, és kinyitottam az ajtómat. Ezután bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, felöltöztem, és megigazítottam a hajam. A sírás nyomai nem látszódtak, de rettentően fájtak. Ráadásul még fáradt is voltam. Nem volt kedvem bemenni a suliba. De lógni, még sem lóghatok.
Amint végeztem lementem a konyhába. Meglepetésemre Gen sehol, de a reggeli gondosan kikészítve pihent az asztalon egy kicsi cetlivel együtt. Oda sétáltam, hogy megnézzem mit is írt. Megfogtam a nekem szánt üzenetet, majd gyorsan végig futattam rajta a szemem.
„Bocsi, hogy ma reggel nem tudok ott lenni, csak közbe jött valami. Ne haragudj.
Gen.”
Megmosolyogtam a levelet, majd leültem az asztalhoz, és neki láttam enni. Miután végeztem gyorsan elmosogattam magam után, és a helyére tettem őket. Felmentem a szobámba, ahonnan lehoztam a táskámat, ezután pedig belebújtam a cipőmbe. Készen álltam az indulásra. Mikor kinyitottam az ajtót, akkor épp egy ismerős fekete kocsi parkolt le a ház előtt. Az ajtaja kinyílt, és szeretett apám kukucskált ki rajta. Gyorsan kulcsra zártam, és már rohantam, hogy mellé huppanjak.
- Szia – köszöntem lelkesen, majd egy puszival üdvözöltem.
- Jó reggelt. Beviszlek, jó?
- Oké, azért is ültem be melléd – nevettem el magam.
- Hallottam, hogy volt némi összekoccanásotok Ayumiékkal – taposott bele a gázba – bár ez a tegnapi reakciódból ítélve eléggé levonható következtetés volt. Mi történt?
- Sajnálom, nem akartam, hogy aggódj miattam – próbáltam kitérni a válaszadás elől, de nem mentem sokra vele, mintha számított volna rá.
- Ha nem akarsz beszélni róla, nem fogom erőltetni. De szeretném, ha tudnád, hogy bennem megbízhatsz – paskolta meg a fejem, amibe egy kissé belepirultam. Néha azt kívántam, bárcsak ő lenne az apám. Azt hiszem, én lennék a legboldogabb a világon.
- Valaki meg akar ölni – suttogtam, mire ő hirtelen lefékezett. Nem kötöttem be magam, így majdnem lefejeltem a szélvédőt. Csak egy kicsi választott el tőle. Óvatosan a mellettem ülőre néztem. Fájdalom, ijedség, aggódás. Ezek mind belőle áradtak.
- Ezt még is honnan vetted? – szólalt meg idegesen – ez még viccnek is rossz.
- Mostanában olyan fura álmaim vannak… - kezdtem hozzá – a múltkor valaki elvágta a nyakam álmomban… Előző nap meg követett egy férfi. Gyanítom, hogy a kettő ugyan az volt – elakadtam. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy beszélhetek erről valakinek, de ugyanúgy féltem is.
- Várjunk csak, milyen álmok? És követtek? Szólnod kellett volna – akadt ki.
- Tudom, és sajnálom – könnyek gyűltek a szemembe – csak nem akartam, hogy bajotok essen, ennyi az egész.
- Én is és May is pont ezért vagyunk melletted. Hogy a feladatod végzése közben ne essen bajod – a hangja elcsuklott – a fenébe is. Ígérd meg, hogy ezen túl nem mászkálsz egyedül. Ha kell, érted megyek suli után, vagy kérd meg a barátaidat. De Ayumiékkal is beszélhetek erről.
- Rendben, ígérem – töröltem meg a szemem – tényleg sajnálom.
- Semmi baj. De legközelebb, ha valami van, szólj nekem, jó? – indultunk el újra. Bólintottam, majd az út további részében nem szólaltunk meg.
Mikor odaértünk, leparkolt a legelső szabad helyre, amit talált. Egy sóhajtás kíséretében kinyitottam az ajtót.
- Tényleg nincs baj. Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam – mosolygott rám, mintha minden rendben volna, pedig tudtam, hogy nincs.
- Akinek bocsánatot kellene kérnie az én, vagyok – motyogtam – délután értem tudnál jönni? – néztem rá reménykedve.
- Persze – mondta – na, most már menny, nem akarom, hogy elkéss.
- Van még idő –eresztettem meg egy mosolyféleséget.
- De nem akarom elvenni tőled – makacskodott tovább – na, menj, akkor délután érted jövök – mondta.
- Rendben. Szia – köszöntem el tőle.
- Szia – azzal becsuktam az ajtót.
Megvártam, míg elmegy, ezután elindultam a suliba. Meglepetésemre sokan köszöntek nekem, pedig a legtöbbjüket nem is ismertem, maximumlátásból. Ez szokatlan volt a részemről, hiszen eddig nem fordult elő ilyesmi.
- Hogy kiöltözött ma – súgta az egyik lány, miközben végig mértek.
„Kiöltözni, én?” – néztem magamon végig. Semmi olyan nem volt rajtam. Csak egy póló, farmer, meg edző cipő. Még sminket sem tettem fel. A hajam kiengedve borult a hátamra. Nem értettem őket.
Elmentem mellettük, majd beléptem a kapun, ahol újabb kíváncsi szempárokkal találtam magam szemben. Az elején nem zavart, de most már kezdtem aggódni, hogy miért néznek így rám. Csináltam valamit, vagy mi? Gyorsan elhúztam mellettük, majd mikor beléptem a suli bejáratán megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Épp hogy csak felemeltem a fejem, valaki úgy arcon csapott, hogy hátra estem. Erre már nem is tudtam mit reagáljak. Zavartan kezdtem simogatni az említett testrészem, majd a támadómra tekintettem, aki nem más volt, mint a jó drága Karin. Vörös fejjel állt előttem, elég idegesnek tűnt. Már emelte is volna a karját, hogy még egy ütést mérjen rám, mikor valaki felrángatott a földről, majd maga után kezdett húzni. Még feleszmélni sem volt időm, mikor az Uchiha az egyik szekrénynek nyomott, és dühös pillantásokkal méregetett. Most már végképp elveszítettem a fonalat. Még is mit követtem el? Főleg ellene…
- Te terjesztetted el azokat a pletykákat? – nézett mélyen a szemembe, amitől még a hideg is kirázott.
- Mégis milyen pletykákat? – nyeltem egy nagyot, és próbáltam fent tartani vele a szemkontaktust.
- Hogy együtt vagyunk – úgy néztem rá, mint aki megőrült. Hogy én ilyet terjesszek, az képtelenség. Múltkor meg is beszéltük, hogy egyikünk sem kezdene a másikkal.
- Nem – vágtam rá – nem terjesztettem ilyesmit.
- Akkor még is ki volt? – szorított a szekrényhez. Még a szemem is könnybe lábadt miatta.
- Áú te idióta – nyögtem, Meglepetten bámult rám – ez fáj te hülye – majd kihasználva az alkalmat ellöktem magamtól. Közben a fájó pontomat simogattam – basszus, mért kel egyből rám kenni valamit, amihez semmi közöm? Mintha a hétvégén már tisztáztuk volna ezt – néztem a szemébe – egyikünk sem kezdene a másikkal. Akkor mi a fenének terjesztenék ilyesmit? Más különben értél el bármit is az erőszakoskodásoddal?
- Bocs – mondta – ha nem te voltál, akkor ki?
- Honnan tudjam? – kérdeztem. Most már kezdtem én is ideges lenni – és miért engem gyanúsítasz, ilyen képtelen ötletekkel. Nem vagy ám a szívem csücske, hogy kitaláljak ehhez hasonló dolgokat.
- Felmerült bennem és kész. Meg akartam róla bizonyosodni.
- Ez nem indok – suttogtam magam elé – ezzel a viselkedéssel nem sokra fogod vinni az életben. „Ha engednéd, hogy segítsek, és nem lennél ennyire elutasító, akkor jobb emberré is válhatnál. De ez így reménytelen.” – gondoltam.
- Mondtam már, hogy bocs. Nem? – a hangja ridegen csengett.
- Megértem, hogy ideges vagy, de nem rajtam kellene levezetned – azzal kikerültem.
- Most meg hová mész – szólt utánam.
- Kiderítem, hogy ki volt ez a seggfej, aki kitalálta ezt az egészet – mondtam. Egy pillanatra sem álltam meg – ja, és megtépem azt a rohadt csitrit is – tettem még hozzá, de ezt inkább magamnak, mint neki.
- Veled tartok – ért utol. Még levegőt venni is elfelejtettem annyira meglepett. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, hogy komolyan gondolja-e. De úgy tűnt nem hajlandó elmenni.
- Most meg mi van? – nézett rám.
- Semmi – kaptam el a zavartan a fejem.
- Na és most hova? – sokkal nyugodtabb lett. Az arca is kisimult, semmi jelét nem mutatta korábbi idegességének. Talán megkönnyebbült, hogy semmi közöm hozzá?
- Föl a termünkbe. Azt hiszem, tudom ki volt – váltottam gyorsabb tempóra.
Minél hamarabb véget akartam vetni ennek. Ha Sasuke ennyire jönni akar, akkor jöjjön. Nem bánom, csak hagyják abba a pletykálkodást. Az viszont csak az aulába érve fordult meg a fejemben, hogy nem kéne együtt mutatkoznunk. Ez még inkább nyomatékosítaná, hogy van köztünk valami, pedig nem igaz. Még barátnak sem nevezném. Nem nyugtatott meg, hogy többen is minket bámultak. Csak még feszültebbé tett, hogy láttam, ahogy összesúgnak, amint ránk néztek. Sasukét mintha nem zavarta volna vagy egyszerűen nem akarta kimutatni a nem tetszését. És persze kedves vörös hajú barátnőm is ott volt a bámulók között. A tekintetével ölni lehetett volna. Ez gúnyos mosolyt csalt az arcomra, amit felé is villantottam. Az sem érdekelt abban a pillanatban, hogy még jobban felhúzom vele. Kifejezetten élveztem a bosszantását.
Ahogy elhaladtunk mellettük, megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Örültem, hogy nem hangoztatták a dolgot. A lépcsőhöz érve pedig már szinte boldog voltam. Gyorsan felmentünk az emeletre, aztán végig a hosszú folyosón, míg el nem értük a termünket. Mielőtt benyitottam vettem egy mély levegőt, majd ki fújtam. Amikor az ajtó kitárult, mindenki minket bámult. A szememmel egy bizonyos személyt kerestem, akit elég hamar meg is találtam. Háttal állt nekem, és nagyon magyarázott valamit. Oda sétáltam hozzá, majd a fülébe súgtam.
- Mondd, hogy neked ehhez semmi közöd – Ino ijedten fordult hátra. Eléggé ráhozhattam a frászt. A szemeim villámokat szórtak, és a kezemet tördeltem.
- Nincs – vágta rá, közben hátrálni kezdett – nem én voltam esküszöm. Néhány csaj látott titeket a moziban, aztán reggel oda jött kérdezősködni.
- És te ugye nemet mondtál – körülbelül úgy nézhettem ki, mint valami őrült, aki most szabadult az elmegyógyintézetből.
- Hát az úgy volt… - kezdte, ami egyáltalán nem tetszett.
- Ide figyelj édes drága arany csillagom – még közelebb léptem hozzá – most azonnal ki mész, és mindenkinek belevésed a tudatába, hogy nincs köztünk semmi – félelmében nyelt egy nagyot. Még mozdulni sem mert - MOST – szóltam rá kicsit élesebben, mint szerettem volna.
Nem is kellett több, hogy kikerüljön, és kimeneküljön a teremből. Mikor már nem volt a közelben egy hatalmas mosoly kíséretében a helyemre sétáltam. Elégedett voltam magammal. Örültem, hogy van egy ilyen énem is. Ha akarom, akkor ezzel bármit el tudok érni, akár erőszak nélkül is.
- Ijesztő – súgta Kiba a mellette ülő Gaaranak.
- Igen – bólintott rá – azt hiszem, igazad van.
- Még is honnan tudtad, hogy Inonak köze van hozzá – lépett mellém Sasuke. Gyanúsan méregetett.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – a női megérzéseim ezt sugallták – vigyorogtam rá. A reakciója láttán viszont röhögő görcsöt kaptam. Azaz értelmes feje. Rég nem nevettem ilyen jót.
- Női megérzés, mi? - búgta maga elé, mint aki nem akarja elhinni. Tétován nézett rám, hátha előállok valami értelmesebb magyarázattal. De nem akartam megadni neki azt az élvezetet.
Megunva az ácsorgást a helyére vánszorgott, de a tekintetét csak nem akarta levenni rólam. Még akkor sem mikor Naruto megjelent, és valamit nagyon újságolt neki. Időközben Ino is visszatért. Lihegve foglalta el a helyét, majd hátra fordulva bocsánatot kért. Elég nevetséges volt ez az egész. Még hogy én és Sasuke? Az teljesen ki van zárva.
Biológia következett Ero-senninnel. Úgy hogy már az első óra teljesen kikészített. Igazából az egésznek semmi köze nem volt a tananyaghoz, mivel a női test szépségeit magyarázta elég lelkesen, néha képek, illusztrációk bemutatásával. Szóval már az első óra teljesen leszívott agyilag.
A következő óra még jobb volt. A tesi tanár Gai sensei, megfuttatta az egész osztályt, csak mert Naruto késett három percet. Vagy húsz kör után feladtam, és a legelső füves területre kifeküdtem, amit találtam. Lassan a többiek is körém gyűltek. Az óra végére az egész tizenegyedik A osztály ott heverészett, mintha nem is lenne jobb dolguk. Amint kicsengettek mehettünk is öltözni.
Nem szerencsés Anko órájáról elkésni. Az a nő sem semmi. Főleg az öltözködése. Néha azon gondolkodom, hogy véletlenül nem egy playboy fotózáson képzeli el magát vagy ilyesmi. Mert azok a lenge ruhái…De visszatérve az órájához hát az kész katasztrófa. Állítólag kémia tanár, de én is többet tudok nála, pedig életemben nem tanultam ilyesmit. Van egy olyan érzésem, hogy nem is ért hozzá, csak úgy magyaráz, mivel a legtöbb kísérletrobbanásba torkollik. És ilyenkor egy hétig takarítanak utána. Eddig komolyabb sérülés még nem igen keletkezett, de már azon se lepődnék meg, ha lassan már mentőt kéne hívni az óráira.
A többit inkább nem részletezném. Kiborítóak voltak. A legelviselhetőbb tanár az egész suliban az osztályfőnök, bár neki is vannak érdekes dolgai. Ott van mindjárt első példának a biosz tanár által írt könyv. És ezt képes magával hordozgatni, és a diákjai előtt olvasni. De legalább békén hagy minket. Gyorsan lezavarja a mondanivalóját, majd szépen hátradől a székben, és olvas. Ennyi előnye van, hogy ő az osztályfőnök. Bár azt a maszkot még mindig nem értettem, hogy miért hordja. Ez rejtély marad.
Miután véget ért a tanítás, és a csajokkal is megebédeltünk, el is köszöntem tőlük. Mondván, hogy apa értem jön. Egy kicsit letörtnek látszódtak, hogy nem tartok velük, de mondtam, hogy legközelebb bepótoljuk. Összeszedtem a cuccaimat, majd kimentem a suli elé. Itt vártam míg Gen ide nem ért. Épp le akartam ülni a padkára, mikor Karin megjelent. A tekintetünk találkozott. Nem tűnt valami boldognak, hogy lát, nem mintha én az lettem volna.
- Szerencséd, hogy nem vagytok együtt – mondta szemrehányóan.
- Mert? – néztem rá – kikaparnád a szemem vagy, mi? Nem félek tőled. Bár az a reggeli pofon eléggé meglepett.
- Van, kurázsid azt látom. De rossz emberbe kötöttél bele.
- Igen? - álltam fel – ahogyan te is. Nem hagyom, hogy egy magad fajta csak úgy belém kössön.
- Magam fajta? Miért mi vagyok szerinted? – a kezét ökölbe szorította, felkészülve az ütésre.
- Most komolyan képes voltál megkérdezni? – gúnyolódtam – szerintem mindketten tudjuk mi vagy.
- Te kis… - egy hang állította meg, mielőtt megüthetett volna.
- Kész vagy? – hallottam meg Gen hangját – ők a barátaid? – bökött a lányok felé.
- Dehogy is – akadtam ki – én nem nevezném őket így. Amúgy igen kész vagyok – kaptam fel a cuccom – papa.
- Jól van, csak kérdeztem – mosolyodott el – akkor mennyünk.
- Ühüm – bólintottam, majd elindultunk a kocsi felé.
- Benne vagy egy közös ebédbe? – nézett rám csillogó szemekkel.
- Persze – mosolyogtam rá.
Amint a kocsihoz értünk, egyből be is ültünk, aztán elindultunk. Egy közeli kis étterembe vitt. Nagyon hangulatos volt, főleg azok a lampionok, amik a plafonról lógtak le. Mindegyiken egy rövid kis idézet, vagy jókívánság volt. Különböző színekben pompáztak. Este biztosan gyönyörűek, mikor világítanak. Az ebéd is finom volt, amit rendeltünk Gennel. Most már azt is tudtam, hogy hová fogok enni, járni, ha apa épp nem főz. Nagyon nem szóltunk egymáshoz. Csöndesen telt, míg ettünk. Addig a percig, míg meg nem láttam ŐT. Félre is nyeltem, ez által olyan köhögő rohamot kaptam, hogy azt hittem megfulladok. Gen persze egyből intézkedett is. Kért egy pohár vizet a pultos csajtól, aki egyből ki is hozta nekünk. Jó nagyokat kortyoltam az italból. Mikor sikerült lenyeltem az a vacak kis falatot megkönnyebbültem. A tekintetemmel kerestem azt a fickót, de mire végeztünk már nem volt sehol.
- Francba – még hátra is fordultam, hátha megtalálom valahol. De semmi…
- Mi a baj? – nézett rám aggódva.
- Eltűnt – mondtam ki hangosan, majd a számra kaptam a kezem. Ezt nem kellett volna.
- Mi? – már nem volt mit tenni, el kellet neki mondanom.
- Az a férfi, aki meg akar ölni – nyeltem egy nagyot – az előbb ott állt. Miatta nyeltem félre.
- Hogy nézett ki? – állt fel mellőlem.
- Nem tudom. Hosszú fekete kabátban mászkál – mondtam – mármint én eddig csak abban láttam. Igazából nem tudom, hogy hogyan néz ki. De a kabátját bárhonnan felismerném.
- Értem. Ha megint felbukkanna, azonnal szólj nekem, jó? – bólintottam.
Kifizettük a számlát, majd elhagytuk az éttermet. Nyugtalan voltam, amiatt hogy felbukkant. Talán egész idő alatt követett? De még is hogyan? Nem tűnt fel semmi… Jobban oda kellene figyelnem. Még a végén miattam kerülnének bajba a többiek.
Kicsit jobban éreztem magam, mikor beléptem a nappaliba. May kíváncsian kukkantott ki a konyhából, hogy még is hol jártunk ennyi ideig. Elmeséltünk mindent, bár a pasasról nem esett szó. Láttam, hogy apa is inkább kerüli a témát. Nem akarta, hogy anyu aggódjon miattam, és ezért nagyon hálás voltam neki. Volt egy olyan érzésem, hogy Sasorinak és Ayuminak viszont szólni fog. Még azt is kinézném drága barátaimból, hogy egész álló nap figyelnének engem, nehogy bajom essen. Főleg Sasori az, aki ezt meg is csinálná egy szó nélkül.
Mivel már Gennel ettünk semmi étvágyam nem volt a vacsorához. Úgy hogy félre is vonultam a szobámba. Előtte mind a kettőjüktől elbúcsúztam. Kaptak egy-egy puszit, ezután felsiettem a saját kis lakosztályomba. Átfutottam a holnapi leckét, csak hogy tudjak is valamit. Majd felkaptam egy könyvet, és neki álltam olvasni, ezzel elűzve az unalmamat. Egy idő után viszont kezdett álmosító lenni úgy, hogy félretettem, és elmentem lezuhanyozni. Ezután behúztam a függönyt, majd bebújtam az ágyikómba. Legyújtottam a villanyt, és az álmok szigetére léptem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Igyekszem hozni a kövi részt:D És szép lassan majd kezdenek beindulni a dolgok, és fényderül rengeteg mindenre. Persze nem akarom, az egészet egyből ráömleszteni az olvasókra, így fokozatosan derülnek ki dolgok. :D