Tsunade


Borzalmas kétségek gyötörnek vajon jól tettem-e, hogy ennyire belefolytam más család életébe. Soha nem kivételeztem egy beteggel sem, pedig számtalanszor megindított egy-egy súlyosabb diagnózis vagy reménytelen életkörülmény. Tudtam higgadtan kezelni a problémát anélkül, hogy személyesebbé vált volna bárkivel is a kapcsolatom. Ez a tudatos viselkedés segített abban, hogy hatékonyan végezzem a munkám anélkül, hogy a lelkem sérülne, hisz azt nem engedhettem meg magamnak, hogy minden tragédia összetörjön. 

Nem értem mi ütött belém, de Konoha első betege fenekestül felforgatta a szabályaimat, és nem csak az enyémet. Sakurán is azonnal láttam, hogy nem tudja Sasukét szokványos páciensként kezelni. 
Ennyi fájdalmat és haragot még senkiben nem láttam elraktározódni. Ez a fiú olyan volt, mint egy időzített bomba. Éppen akkor készült robbanni, amikor megismertük. 

A lányom mindig érzékeny radarral rendelkezett, ha valaki segítségre szorult. Talán benne nem is tudatosult soha, milyen jól esik az embernek szívből jövő mosolya, cserfes személyisége, segítőkész viselkedése és az a kedvesség, amivel minden emberhez fordul. Egyszer az aluljáróban képes volt megfogni a legbüdösebb hajléktalan kezét, hogy felsegítse. Csutakoltam is utána sokáig. Ezerszer önzetlenebb nálam és neki köszönhetem, hogy túléltem a válást, amivel végleg elszakadtam attól a férfitől, akit addig a legjobban szerettem.

Mióta Uchiha Fugakut megláttam, tudom, hogy új esélyt kaptam az élettől. Bármennyire bátortalanul közeledik felém, egyértelműek a szándékai és a saját érzéseimmel is tisztában vagyok. Kedvelem, engedem, hogy a szívembe férkőzzön és hagyom, hogy a kapcsolatunkban ő diktálja a tempót. Túl sérült ő is a sietséghez, szépen lassan lépésről lépésre próbál szabadulni a múltjától, és igyekszik beilleszteni engem a jövőjébe.

Nagy kérdés, hogy a gyerekek hogy fogadják mindezt. Komoly pánikba estem a hírtől, hogy Sakura Itachival jár, hisz egyáltalán nem tudom őket elképzelni együtt. Amíg a fiú ezt a harsány, törtető stílusát adja elő, semmiképp nem. Hogy szerethetné Sakura, ha nem mutatja meg neki a valódi énjét, mert folyton megjátssza magát valami rossz beidegződés miatt? Ráadásul kialakulóban van egy sokkal egyértelműbb vonzalom, őszinte, tiszta érzésekkel, csak olyan gyerek még a lányom és Sasuke is, hogy képtelenek felismerni.

Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. A szálak túlságosan összekuszálódnak. Péntek óta, mintha valami átok ülne mindannyiunkon, és bennem kavarog a félelem, hogy én okoztam a bajt azzal, hogy figyelmen kívül hagytam a saját elveim. Van időm töprengeni, amíg a műtő előtt türelmetlenül várjuk, hogy hírt hozzon valaki. Fugaku idegesen járkál. Látom, ő is lázasan gondolkodik valamin, ezért nem akarom azzal zavarni, hogy beszélgetést kezdeményezek.

- Csak jót tudok mondani! – csapódik ki végre a lengőajtó, és megjelenik zöld műtősruhában egy kolléga. – Szépen összevarrtuk a sebet, a koponyacsont szerencsére nem sérült súlyosan, csak az agyrázkódás miatt kell aggódni. Nem túl bíztató az ájulás, amit a fiatalember produkált, de azt hiszem minden rendben lesz, csak pihennie kell néhány napot. 

Mellettem a férfi szabályszerűen összeroskad a megkönnyebbüléstől, még szerencse, hogy a folyosón elhelyezett bőrkanapén landol. Kezét az arcába temeti, és rázkódni kezd a válla. Én még felteszek néhány gyakorlati kérdést és igyekszem eltakarni a kíváncsi orvos elől, nehogy valami felesleges dologgal zaklassa. Túl sok volt neki is az elmúlt napok feszültsége, eddig ő tartotta bennem a lelket, most rajtam a sor, hogy segítsem.

Minden rendben, simogatom meg a fejét, mikor az orvos magunkra hagy. Zsebkendőt nyújtok neki, és a mosdóhoz vezetem. 

- Bemehetünk az őrzőbe pár percre, siess – küldöm, hogy összeszedje magát.


Itachi szeme hihetetlenül felragyog, amikor az apja mellett meglát. Feltűnően élénk ahhoz képest, hogy éppen most foltozták össze a koponyáját.

- Sakura is itt van? – kérdi reménykedve, mire elszorul a torkom. Valamiért abban bíztam, hogy csak az öccsét szeretné bosszantani, azért szórakozik a lányommal, de ebben a pillanatban rájövök, hogy nagyon is fontos neki a barátnője, én tévedtem óriásit vele kapcsolatban.
- Ő is jön nemsokára, addig nyugtasd meg apádat, mert ráfér! – próbálok magamra erőltetni egy bíztató mosolyt.
- Hogy érzed magad? – lép közelebb a hordágyhoz Fugaku és a fia kézéért nyúl.
- Azok az aljas nővérek megszabadítottak a gyönyörűséges hajamtól, szóval borzalmasan – biggyeszti le a száját, mint egy kisgyerek. - Sasuke?
- Mikor meglátta a vért, összeesett, épp csak feltettem az ágyára, azután máris siettem utánad.
- Nem lett volna szabad egyedül hagynod, megvárhattad volna, amíg magához tér! – ül fel izgatottan a fiú.
- Nincs egyedül, azért szóltam Tsunadénak, hogy nézzen rá. Ő kitette Sakurát a házunknál és most, hogy jobban vagy, elhozza őket, rendben? – csitítja. – Elmondod valójában mi történt? – szegezi neki a kérdést, amit én ebben a pillanatban még nem nagyon forszíroznék.
- Csak az, amit elmondtam, Apa. Elcsúsztam – feleli konokul a fiú, de mindenki számára világos, hogy hazudik.
- Visszamegyek hozzátok, elhozom a gyerekeket – szedelőzködöm, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. – Mire megjövünk követelj ki magadnak egy kényelmes szobát! – paskolom meg a szabad kezét szegény betegnek, amit ő egy halvány mosollyal fogad.
- Kikísérlek! – lép utánam Fugaku.
- Nem szükséges! – hárítom zavartan.
- Én szeretném…- erőlteti, és tolni kezd kifelé a folyosóra.
- Szia Itachi, sietünk vissza! – szólok a vállam fölött hátra köszönés gyanánt, és kíváncsian várom mire ez az erőszakosság.

Amint becsukódik mögöttünk a műtétes őrző ajtaja, a férfi azonnal a karjába zár. A pénteki vacsorán semmivel nem próbálkozott, ezért igencsak meglep ez a hevesség.

- Nagyon köszönök mindent! – suttogja. – Tényleg siess vissza – néz könyörgően a szemembe. Látom rajta, hogy csak egy hajszálnyi bátorításra lenne szüksége ahhoz, hogy megcsókoljon. Magam is meglepődöm, amikor én hajolok a szájára.

…

Eléggé aggaszt, hogy a nappalit és a konyhát üresen találom. Remélem Sakura a felmelegítést valami egész hétköznapi módszerrel végezte, mert különben a kis csitrinek nagyon-nagyon ellátom a baját! Ezek az Uchihák tökéletesen értik a módját annak, hogy vegyenek le bennünket a lábunkról és félek, hogy előbb-utóbb ő is bedől a trükknek. Még mindig forróság hullámzik végig rajtam, ha felidézem az iménti csókot. Évtizednyi elfojtott vágyakozás tört fel mindkettőnkben, abban a pillanatban, ahogy ajkaink találkoztak. Tökéletes volt, mámorító, mélységesen szenvedélyes. Azt hiszem, mindig valami ilyen élményről ábrándoztam.



Idegesen találgatom, merre keressem a fiatalokat, mert az emeleten még nem jártam és az is kellemetlen lenne, ha olyasmibe csöppennék, amivel mindannyiunkat kínos helyzetbe hozhatom. Talán legjobb lesz a kiabálás. Ez gyors, hatékony, és nincs semmi mellékhatása.

Eléggé megdöbbenek, mikor a lányom kézen fogva vezeti le Sasukét. Ez a kölyök minden találkozásunkkor rosszabbul fest, és komolyan felvetődik bennem a kérdés, vajon meddig tudja ezt fokozni. Azonnal kiszúrom az új sérüléseit és azt, hogy történt köztük valami Sakurával, amitől mindketten feszültek.
Ha fogják egymás kezét az azt jelenti, hogy közelebb kerültek egymáshoz. Idegesítő belegondolni, hogy fog erre reagálni Itachi.

A kocsiban nem ülnek egymás mellé, Sakura az első ülésre telepszik, de mielőtt elindulunk, gondja van rá, hogy a bekészített teát és kekszet Sasuke kezébe nyomja. Látom a visszapillantóból a fiú milyen óvatos minden falattal, minden kottyal. Valószínűleg attól fél, hogy kijön belőle. 

Szótlanul telik a néhány perces út, a kihalt utcák miatt gyors tempóban haladhatunk. A feszültség szinte tapintható. Amint kiszállunk ujjaik újra összefonódnak, csak az ajtóban engedik el egymás kezét, de így is későn. Én látom, amit ők nem. Itachi szomorú pillantását a jelenetre. Fugaku azonnal elénk siet, és aggódva végig simít Sasuke arcán.

- Ne haragudj, fiam! Nem tudtam mit tenni. Bocsáss meg, hogy magadra hagytalak! – mondja őszinte bűntudattal.
- Semmi gond – húzza el fejét zavartan Sasuke, és a testvérét kezdi fürkészni. Elég sokkoló szegény a hatalmas kötéssel, főleg a fehér szín zavaró a fekete haja helyett.
- Szia Itachi! – csüccsen le mellé lányom, és egyből megjelenik valami csintalan a szemében. – Ne haragudj, de borzalmasan festesz – böki ki nem túl tapintatosan.
- Így kell üdvözölni a barátodat? – kéri számon a beteg kissé rekedt hangon, és próbálja közelebb húzni magához.

Azonnal megfagy a levegő, egyedül Fugaku nem érti a helyzetet. Sakura is elkomorul, de csak egy pillanatra, szerencsére gyorsan feltalálja magát.

- A betegeket nem szokás molesztálni, ez egy kórház – tettet szigorú arckifejezést, közben pedig úgy integet nemet az ujjával, mint egy óvodás. Tudja, hogy kell oldani a feszültséget.

Látom, Sasuke keze még az elutasító válasz ellenére is görcsösen ökölbe szorul. Hihetetlen feszültség van a két testvér között.

- Nagyon fáj a sebed? – érdeklődik tovább a lányom, mire Itachi ragyogó mosollyal néz rá, és lelkesen megrázza a fejét.
- Azt hiszem még tart a fájdalomcsillapítók hatása, csak nehéz ez a hülye turbán, meg mindig attól félek, hogy lepottyan – tapogatja meg a kötést. - Egyébként nem hittem volna, hogy előbb megkopaszodom, mint apám! – vigyorog felénk szemtelenül.
- Talán itt van még az orvos. Szólni kéne neki, hogy a nyelveddel is csináljon valamit! – csóválja meg a fejét Fugaku, mire mindannyian nevetünk, kivéve Sasukét.

Látom rajta, mennyire vívódik. Haragszik a bátyára, de bűntudat is gyötri, képtelen eldönteni, hogy viselkedjen. 

- Gyere ide, öcsi! - int neki Itachi, mert valószínűleg tökéletesen tisztában van vele, min megy át most a testvére.

Sasuke azonnal engedelmeskedik neki és leül a másik oldalára, de nem enyhül. A keze szinte fehér, úgy szorítja.

- Hallom rosszul lettél, apám meg szépen cserbenhagyott – kezdeményezi a beszélgetést Itachi, egy felnőtt komolyságával.
- Tudok vigyázni magamra – jön a mogorva válasz.
- Tényleg? – kerekedik ki csodálkozva a bátyó szeme. 

Nem csodálom, ha mindig összekapnak, tényleg irritáló ez a hangnem.

- Megváltozom – jelenti be Sasuke, amivel mindenkit meglep.
- Történ valami, amíg ki voltam ütve? – ül fel érdeklődve a tesó. 

Kezdek félni, hogy rossz irányba terelődik ez a beszélgetés.

- Történt, de nem akkor. Már sokkal előbb – hajtja le a fejét a fiatalabb.
- Miről beszélsz fiam? – kapcsolódik be Fugaku, akit meglehetősen zavar, hogy nem ért semmit.
- Az öcsém szerelmes, ha jól sejtem – jelenti be drámaian Itachi. 

Valahogy nem ilyen fordulatokkal képzel el az ember egy szimpla kórházi látogatást. Kényszeredett mosollyal megvonom a vállam, mintha én se érteném a helyzetet, és legszívesebben karon ragadnám elsápadt gyermekem, hogy kimenekítsem ebből a kellemetlen szituációból.


- Ez igaz? – ragyog fel Fugaku arca. Kezdem őt is sajnálni… ennyire vak? - Ki a szerencsés kislány? – kérdi izgatottan.
- Ne hozd már zavarba mások előtt, Apa! – inti meg Itachi. Hihetetlen hogy manipulálja a helyzetet, mintha az előbb nem is ő dobta volna fel a témát.
- Nagyon örülök, Sasuke! Remélem te is olyan aranyos barátnőt választottál, mint a bátyád! – adja meg öntudatlanul a kegyelemdöfést a fiának.
- Nemsokára reggel lesz, most már mennénk, ha nem baj – szólok közbe, mert elég volt mára a megpróbáltatásokból. 


Sakura


Hála anyunak megmenekülök. Úgy kapok a keze után, amikor felveti, hogy induljunk, mint óvodás koromban, amikor attól rettegtem, hogy elveszítem a tömegben. Most a saját hazugságaimban fuldoklom és azért kapaszkodom belé, hogy kirántson innen, mielőtt túlságosan elmerülök benne.

Annyira fáj, hogy Itachitól tisztességesen el kell köszönnöm, míg Sasukéhoz oda se merek menni, nehogy kiderüljön, mi ketten…

***

- Szeretnél beszélni róla? – bújik elő anyuból a pszichológus, amikor a kocsiban nem bírom tovább, és gyanúsan szipogni kezdek.

Tudja, hogy ezen a számtalan filmben kifigurázott mondaton mindig elnevetem magam, bármiért búslakodom, és végül megered a nyelvem, most viszont képtelen vagyok ennyitől feloldódni. Szomorúan nemet intek, inkább közelebb húzódom, hogy át tudjon ölelni. Magához von azonnal, és addig szorít, míg összeszedem magam. Végtelen türelmével tudom, hogy most is kivárja majd, míg magamtól elmondom mi bánt, addig nem faggat. A legjobb édesanya a világon…

Négy körül érünk haza, de fáradtságom ellenére képtelen vagyok aludni. Hatkor nem bírom tovább a tehetetlen várakozást, lezuhanyozom, és csendben elosonok otthonról. A kórházba veszem az irányt, mert muszáj beszélnem Itachival. Szó nélkül beengednek, mivel itt már nagy a sürgés-forgás, csak azokban a kórtermekben van némi nyugalom, ahol súlyos betegek fekszenek. Szerencsémre a fiúnak nincs szobatársa, így maximum őt zavarom a korai látogatással.

- Szia! – nyitok be hozzá óvatosan és megkönnyebbülök, hogy ébren találom. Most nem vigyorok idétlenül, inkább nyúzottnak tűnik.
- Szia Cicám, ennyire hiányoztam? – kérdi fáradt mosollyal.
- Beszélni szeretnék veled – csapok azonnal a közepébe és bentebb merészkedem.
- Valahogy sejtettem, hogy jönni fogsz, bár ilyen hamar nem vártalak. Gondolom, szakítani akarsz – mondja színtelen hangon.

Ez a tempó kicsit meglep, pedig tőle már megszokhattam volna, hogy mindig ilyen lényegre törő.

- Mi nem is igazán jártunk – vetem be első érvem, amit hajnalban kigondoltam, ha már rögtön témánál vagyunk.

Valósággal szikrázik a szeme a méregtől, hogy ellenkezni merek. Talán nem szép tőlem, hogy nem várom meg, amíg jobban lesz, de minél előbb szabadulni szeretnék tőle. Ahogy most csikorgatja a fogát egyébként se tűnik betegnek.

- Ha nem tartom tiszteletben a kérésed, hogy nem mászok rád, már régen igazi kapcsolatunk lenne. Most annak igyam meg a levét, hogy kivételesen tisztességes voltam? – néz ellenségesen.

Úgy tűnik ő szintén végiggondolta a helyzetet, mivel számított rá, hogy meggondolom magam. Reagálni őszinte felháborodására végképp nem tudok, mert igaza van, és az is bánt, hogy kihasználom jelenlegi gyenge állapotát.

- Ülj ide! – int maga mellé, és arrébb csúszik, hogy kényelmesen elférjek. 

Szót fogadok, bár vannak fenntartásaim a közelségét illetően. Egyébként egyedül a bekötött feje emlékeztet csak arra, hogy nincs túl jól, amúgy nagyon is élénknek tűnik, és az rám mindig veszélyes szokott lenni. Várom, hogy szóljon valamit, esetleg folytassa a veszekedést, de csak megfordítja a kezem, és a tenyeremen lévő vágást szemléli.

- Elmondod hogy történt? – vált témát.
- Persze, ha erre vagy kíváncsi – könnyebbülök meg. Inkább mesélek, mint vitatkozom. – Nem figyeltem és leléptem a pihenőről. Szerencsémre sikerült elkapnom a vezetéket, ami két fa közé volt kifeszítve, de nem bírtam sokáig tartani, mivel nagyon vágott, ezért elengedtem.

Itachi várakozóan néz még mindig és int, hogy folytassam.

- Ennyi. Így történt – bizonygatom.
- Megígérem, hogy elengedlek, ha minden kérdésemre őszintén válaszolsz – ajánlja fel váratlan nagylelkűséggel, de a tekintete szigorú, valósággal megrémít.
- Tényleg így történt – próbálkozok megint, igaz elég gyéren.
- Akkor most azt meséld el, miért nem figyeltél, és mi jutott eszedbe neked, az örök optimistának, amikor könnyedén feladtad – ránt magához olyan közel, hogy az orrunk szinte összeér.

Vad ütembe kezd dobogni a szívem, annyira megijedek, hogy erőszakoskodni akar megint, de hirtelen beugrik Sasuke szomorú, könnyes szeme, és azonnal tudom, hogy nem lehetek újra nyúl. Határozottan eltolom magam tőle, amennyire csak lehet, úgy válaszolok, bár a tekintetét inkább kerülöm.

- Azon rágódtam, mennyire naiv vagyok, hogy hagyom magam belerángatni mindenbe, mert sokkal könnyebb engedni, és azzal hitegetni magam, hogy megfelelően alakulnak a dolgok, még ha nem is én irányítom őket. Mikor leestem és megláttam Sasuke szemében az aggódást, rájöttem, hogy napok óta ez az első őszinte reakció irányomban, és azt éreztem, hogy teljesen félreismerem őt. Annyira szeretett volna rajtam segíteni, hogy veszélybe sodorta magát is, én pedig inkább elengedtem a vezetéket, hogy őt biztonságban tudjam.
- Egy kis kedvességtől képes vagy így elolvadni? – kérdi Itachi meglepődve, de a csúfolódása teljesen hidegen hagy.
- Nem tehetek róla, hogy kedvelem! – vágok vissza.
- Azért dobnál engem, mert Sasuke pillanatnyi elmezavarában segíteni akart? – néz rám hitetlenkedve. - Pénteken még utáltad, mert durva volt! – dörgöli orrom alá kíméletlenül véleményét, ami tényleg kihoz a sodromból.
- Utáltam és utálnám most is, ha így viselkedne velem, de attól még szeretem! – kiabálom ennek az öntelt hólyagnak a képébe, hogy megértse.

A dühömet valamiért mókásnak találja és kineveti a vallomásom.

- Most szereted vagy utálod? Igazán eldönthetnéd! – idegesít tovább kéjes élvezettel.
- Téged utállak, de nagyon! - csapok rá a kezére, ami megint az enyémért nyúl. – Ha hiszed, ha nem, miattad akarok szakítani, bár ez elég nevetséges kifejezés a helyzetre, tekintve, hogy semmi nincs köztünk, csak néhányszor együtt ebédeltünk. Azt is csak azért, mivel egy erőszakos fráter vagy, és állandóan taperolsz, ezzel tartasz sakkban, de ebből elegem van! – visítom. – Fejezd be a nyúlkálást, különben megjárod! – fenyegetem.
- Csak nem a sarkadra álltál végre? – nyúl az arcomhoz, hogy megsimogasson.
- De! – csapom el újra a kezét.
- Az öcsém miatt lettél ilyen bátor? – érdeklődi somolyogva.
- A saját anyának hazudtam miattad, mert nem szerettem volna elmesélni, hogy bántál velem a tetőn. Téged védtelek, bár nem érdemled meg – fintorgok rá rosszallóan -, de én sem, hogy ilyen helyzetbe hozz. Ez volt az első eset, hogy elhallgattam az igazat anyu elől, és nagyon idegesít!
- Azt, hogy összebújtál az öcsémmel talán elmesélted? – kérdi szemtelenül.
- El fogom még ma mondani – jelentem ki határozottan. Már égnek áll a hajam a pimaszkodásától, de úgy tűnik, ő még most kezd belejönni igazán.
- Tuti eltiltanak egymástól benneteket – állapítja meg magabiztosan. Kárörvendő mosolyát képtelen leplezni.
- Egyszer vége lesz a büntetésnek és ez még mindig jobb, mint folyamatosan hazudozni. Én arra képtelen lennék – sóhajtok fel elkeseredetten. Ez a fiú totál kiborít! 

Váratlanul kicsapódik az ajtó és egy apró, de annál kövérebb nővérke jelenik meg a reggelivel. Klassz! Legalább szusszanhatok a következő szócsatáig.

- Bocsánat, hogy megzavarom a turbékolást – néz ránk cinkos mosollyal, miközben leteszi az ételt az éjjeliszekrényre és egy lázmérőt nyom Itachi kezébe. Kihúzza a fiókot, ami természetesen üres, így kénytelen a beteget egy késsel is megajándékozni.

Míg Itachi a méréssel van elfoglalva, megkenem neki az egyik szelet kenyeret mézzel, a másikat vajjal, és ráteszem a sajtot meg a szalámit, amit hoztak. A bögrét a csaphoz viszem, mert a tea tűzforró és beleállítom egy kis hidegvízbe, hogy iható hőmérsékletűvé váljon. Jó lenne most egy konyharuha vagy szalvéta, de szegény fiúnak semmije sincs, még én is olyan udvariatlan voltam, hogy üres kézzel jöttem hozzá.

- Beszélek apukáddal, mire lenne szükséged, és ha nem tudja behozni, majd elintézem, rendben? – fordulok felé némiképp lehiggadva.
- Biztos jön munka után, ne fáraszd magad! – legyint.

Az ágy mellé húzok egy széket és oda telepszem, mikor a teával visszatérek. Itachi jóízűen beleharap a mézes kenyérbe, mire az én gyomrom hatalmasat kordul. Hű, de kínos, pislogok vérvörös arccal! 

- Kéred a másikat? – nyújtja felém Itachi a szalámis kenyeret mártír képpel.
- Nem, kösz! – felelem lehangoltan, mert csak nem ehetem el egy beteg ember elől a kajáját. A gyomrom viszont velem ellentétben nem ismeri az illemet, és egyre hangosabban morog.
- Ne kéresd már magad! – lóbázza előttem még mindig a szendvicset, de én büszkén ellenállok.

A következő falathoz hangosan cuppogni kezd, hogy ingereljen, és élvezettel sóhajtozik. Milyen aljas!
Úgy megkívántam előbb a mézet, mikor kentem a kenyeret, hogy nem bírom tovább és kikapom a kezéből a maradék szeletet, mielőtt még többet falna belőle, majd egy pillanat alatt mohón magamba tömöm.
- De hát abba már beleharaptam – sápítozik.
- Nem szeretem ezeket a nyúlós felvágottakat – morgom két mámorító falat között.
- Milyen aranyos fiú vagy, még a reggelidet is megosztod a barátnőddel – jelenik meg újra a semmiből a nővér, mire azonnal süllyedni kezdek a szégyentől és a méz is megkeseredik a számban.

Itachi jókedvűen fogadja a nővérke beszólását, miközben visszaszolgáltatja a lázmérőt. Ahogy figyel valami ijesztő, sátáni vigyor jelenik meg rajta.

- Igazából ő az öcsém barátnője – igazítja helyre a meglepett kórházi dolgozót -, de olyan beles, hogy képes hajnalban ideállítani egy kis potya kajáért. Szörnyű pofátlan! Így bánni egy súlyos sérülttel! De nem hibáztatom, biztos egész éjjel keményen dolgozott a sztriptíz bárban, ugyanis ő tartja el a családot – grimaszol vidáman felém.

Én is és a nővér is megütközve bámuljuk, míg nekem lassan leesik, hogy a sok sületlenség között kimondta a lényeget, amiért jöttem. A többi rész persze mélységesen felháborít.

- Én tisztára azt hittem… - hebegi a nő.
- Ha ennyire kíváncsi, tudok még néhány pikáns részlettel szolgálni a családunkról – szítja tovább Itachi a kíváncsiságát.

A nővér várakozón mellé telepszik, éppen oda, ahol nemrég még én ültem. Szinte csügg Itachi ajkán, hogy valami újabb szaftos pletykát halljon, a fiú pedig nem késlekedik kielégíteni az igényét.

- Ennek a lánynak az anyja kavar az apámmal, és ha összeházasodnak az öcsém gyakorlatilag a hugicáját fogja…- Itachi átszellemülten imitálja az ujjaival mit is fogunk mi csinálni – mire én és a nő is még jobban elszörnyülködünk.
- Te beteg vagy! – dadogom.
- Tudom, ezért vagyok itt – jelenti büszkén ez a turbános pokolfajzat.

***
Úgy támolygok haza, hogy fel se tudnám idézni az utat, annyira fáradt vagyok.
Ez a látogatás teljesen lezsibbasztott. Itachi viselkedése, egy tudathasadásos betegéhez volt hasonló. A lényeg, hogy nem tartozunk már egymáshoz semmilyen formában és ez jó, mert az őrültségei miatt a végén már komolyan kezdtem félni tőle. Elbotorkálok az első vízszintes felületig a lakásban, ami a nappalink kanapéja és arccal ráborulok. 

Néhány órával később arra ébredek, hogy fenséges illatok csiklandozzák az orrom, és muszáj megnéznem az ebéd is olyan finom-e, mint az előhírnöke, mert szörnyen éhes vagyok megint. Ez egy hadseregnek is elég, álmélkodom a roskadozó asztal láttán. 
- Szia Kicsim! Sejtettem, hogy hamarosan előkerülsz! – simogatja meg fejem anyu, mikor a konyhaasztalhoz telepedem.
- Azt hittem felébresztesz, hogy iskolába menjek – jegyzem meg örömmel, mert délután két óra van, tehát aludhattam egy jót végre.
- Tudom, hogy szükséged volt erre és ilyen még úgysem volt, hogy én igazoljam a napod. Ez kivételesen belefér – mosolyog rám.
- Kinek készítettél ennyi fogást? – érdeklődöm.
- Ehetsz mindenből, amennyi jól esik, de szeretnék vinni Fugakunak és a kórházba is.
- Oké, vettem. A csokis süti viszont elég kevésnek tűnik, hogy háromfelé osszuk – aggódom.
- Naruto nagyon rossz hatással van rád, mintha csak őt hallanám – nevet anyu. – Hidd el gondoltam rád, és a kamrában már van eltéve egy nagy dobozzal csak neked. Jó anyuka vagyok? – néz rám csillogó szemmel.
- A legjobb! – ölelem át.
- Reggel itt voltak érted a barátaid, még Temariék is eljöttek, mert szerettek volna látni. Mondtam, hogy holnap jöjjenek előbb és faggathatnak kedvükre, ma viszont muszáj még pihenned. Hinata törölt az oldalról mindent, ami veled kapcsolatos, és még tőlem is bocsánatot kért. Látom rajta, hogy tényleg megbánta.
- Nem lesz könnyű holnap kielégíteni a kíváncsiságukat – komorodok el.
- Meg kell tanulnod a saját érdekeidet védeni, de attól még vannak témák, amit őszintén megoszthatsz velük. Van időd kitalálni, mennyit mesélsz el magadról, és a hétvégén történtekről. Az se jó megoldás, ha teljesen megváltozol, és titkolózni kezdesz.
- Értem – puszilom meg hálásan anyut és indulok kicsit rendbe szedni magam.

Délután megint bemegyünk a kórházba, és reménykedek, hogy Sasukéval is összefutunk, de csak a duci nővér rosszalló pillantását sikerült elkapnom, aki megvetően néz végig anyun meg Fugakun. Itachi alig tudja leplezni, milyen jól szórakozik a megbotránkozásán.

- Apa! – kezdte megint a műsort.
- Valami baj van? – ül mellé a mit sem sejtő apuka.
- Láttam, hogy tegnap ledugtad a nyelved a doktornő torkán és ő egyáltalán nem ellenkezett. Akkor most ti együtt vagytok? – kérdi ártatlanul.

Nagyon meglepődök, hogy anyunak ilyen titkai vannak és kivételesen ő sem jut szóhoz a döbbenettől, pedig arról híres, hogy mindig sikerül megőriznie a hidegvérét.

- Hát fiam… izé…- vakargatja zavartan tarkóját a férfi, és segélykérően anyura pislant. – Én szeretném, ha együtt lennénk…- nyögi ki végül elpirulva.

Már rettegek a sötét jövőt, hogy a következő téma mi lesz, és tehetetlenül várom a katasztrófát.

- Akkor jobb lenne, ha szakítanánk Sakurával, mivel a mostohatestvérem lesz – sokkolja tovább Itachi kíméletlenül a családot.
- De hát ott még nem tartunk – rémüldözik apuka és anyám is teljesen fehérré válik a fejlemények miatt.
- Hidd el Apa, jobb lesz így, megérdemlitek a boldogságot! – mondja a fiú álszent képpel. – Mi pedig legalább biztos jó testvérek leszünk, hisz már most kedveljük egymást, igaz hugi? – kacsint rám.

Most látom, hogy Sasuke gyenge kispályás az ő modortalanságához képest. Egyedül csak én sejtem miért tereli így a beszélgetést, mégsem értem most meg mi szállta meg, hogy váratlanul segít. A személyisége számomra átláthatatlanabb, mint egy labirintus.

***
Anyuval a bevásárlóközpont egyik teraszán ücsörgünk. Szegény sorban dönti magába a kávékat, mert hiába rutinos az éjszakázásban, a kimerültség őt is eléri.

- Akarsz beszélni róla? – kérdem.

Csak kényszeredetten elhúzza a száját, majd váratlanul eltrappol. Egy doboz cigivel tér vissza és idegesen rágyújt. 
Rágyújt? Itt már tényleg probléma van… még sohasem láttam cigizni.

- Engem nem zavar, hogy csókolóztatok… - próbálok javítani a helyzeten.
- El akartam mondani kicsit később, ha már tényleg lenne miről beszámolni, de tegnap csak az izgalom hevében… - nyugtalanul keresi a szavakat, mire én azonnal lecsapok a kínálkozó lehetőségre.
- Anyu, ha valamit elmesélnék, amit én is csak az izgalom hevében…nagyon haragudnál…?
- Ne kímélj! – szív egy nagyot a cigiből és beletörődő arckifejezéssel megadja magát. – Mesélj!

Fél doboz cigaretta és 3 szelet sütemény, plusz egy túlságosan sokgombócos fagyi kehely után mindketten megkönnyebbülve hagyjuk el a helyet. Útközben ezerszer áldom az eget, hogy ilyen édesanyát adott, aki meghallgat, nem ítél el és még tanácsokkal is szolgál, hogy szánalmas kis életem valamivel normálisabb kerékvágásba kerüljön. Kellemetlen volt előtte elmesélnem a kettesben töltött perceket Sasukéval, de azért is akartam, hogy tudja, mert kíváncsi voltam a véleményére. Senki mástól nem kérhetek ilyen ügyekben tanácsot, és mióta Hinata így megvezetett, a bizalmas dolgaimat tényleg nem bíztam volna másra, mint anyura, hisz ő soha nem élt vissza vele.

- Megbüntetsz? – kérdem félve, mikor már hazafelé robogunk a kocsival. Szemeim előtt Itachi kárörvendő mosolya lebeg, miközben azt ismételgeti, hogy el leszünk tiltva egymástól Sasukéval.
- Hinata már biztos átküldte a leckét. Amíg felkészülsz holnapra, én kitalálom a büntetésed, azután megbeszéljük, rendben?

Ez nem hangzik túl félelmetesen, ezért bizakodva fogok a dolgaimnak. Számtalan üzenet vár az osztálytársaimtól és nem csak lecke ügyben. Igyekszem mindre válaszolni, hogy kielégítsem a kíváncsiságukat, és holnap már ne zaklassanak azzal, hogy mit is csináltunk tulajdonképpen kettesben, az erdőben, az osztály legvadabb fiújával. Hihetetlen perverz célzások jöttek még a lányoktól is. Ha tudnák, én már mennyire másnak látom Sasukét!

A matekkal nehezen boldogulok, főleg, mert nem is figyelek rá. Azon rágódom, vajon Ő éppen most mit csinálhat. Nekem se volt könnyű ez a pár nap, de neki… Nagyon féltem őt, hogy viseli a helyzetet. Még a számát se tudom, hogy érdeklődjek. Sokat bevillan, hogy a hála beszélt belőle tegnap, mégis kitartok az elhatározásom mellett, hogy segítem. Magam miatt és őérte. Idővel úgyis kiderül valójában mennyire erősek az érzéseink. Nekem egyelőre elég, hogy a saját szerelmemben biztos vagyok.

Sok idő kell hozzá, hogy minden leckével végezzek, közben anyu többször is bekukkant. 
Már 9 körül jár az idő, mikor elkészülve, pizsamában, papucsban leslattyogok hozzá, hogy kiszabja a büntetésem.

- Végeztél? – néz fel fáradtan kedvenc magazinjából, amit a konyhában olvasgat.
- Verset kéne tanulni, de az még ráér, elég volt mára ennyi – sajnáltatom magam.
- Ülj csak le, remélem ahhoz még lesz türelmed, amit mondani szeretnék – mosolyog rám.
- Fájni fog? - kérdem nevetve.
- Kicsit – somolyog. – Nagy lány vagy már, bármennyire is nehéz ezt elfogadnom, szóval szeretnék néhány dolgot megbeszélni veled – vált komolyabbra.
- Nem akarsz megint felvilágosítani, ugye? – pirulok el.
- De! Készülj fel! – forgatja meg játékosan a szemét. – Szóval örülök, hogy tudtad végül kezelni a dolgot Itachival, de máskor ne edd meg a betegek kajáját a kórházban, oké? Ez fontos szabály! – böki meg az orrom hatalmas mosollyal. – A másik szabály: Senkivel ne légy muszájból, tanulj meg nemet mondani! Ez a helyzet csúnyán is végződhetett volna, csak Itachin múlt meddig jutottatok. Az éjszaka Sasukéval… szintén ez a probléma! Semmi beleszólásod nem volt, egyszerűen hagytad megtörténni a dolgokat. Nem lehetsz ennyire felelőtlen, mert előbb-utóbb valaki ki fogja ezt használni. A te életed saját magadnak kell irányítani. Én adtam egy útmutatást, szerintem mi helyes, mi fontos, te pedig ez alapján és a saját tapasztalataid által úgy alakítod, ahogy akarod. Innentől nem várom el, hogy beszámolj a magánéleted minden apró titkáról, hisz az csak rád és a szerelmedre tartozik, azt viszont elvárom, hogy felelősségteljesen viselkedj, ne kelljen később egyikünknek se szégyenkezni. Én bízom benned, te pedig remélem ezentúl is megbízol bennem. Csak azt kérem, bármi baj van, legyen bátorságod szólni, hogy tudjam, miben segíthetek. Most pedig azért, mert mindent elmeséltél, ajándékot kapsz, nem büntetést. Az őszinteségedet azzal díjazom, hogy újra próbára teszlek. Nem akarok csalódni! – borzolja össze a hajam.
- Mi az? – kérdem izgatottan. – Új ruha, laptop, telefon? Vagy kaptam egy kocsit? Mondd már! – nyaggatom az izgalomtól remegő hangon.
- Gyere! – húz magával kacagva a türelmetlenségemen.
- Ez nem kocsi, mert itt van az emeleten – jegyzem meg csalódottan.
- Hidd el, azért örülni fogsz! – bíztat és benyit a vendégszobába.
- Sasuke? – suttogom áhítattal, mikor felismerem az ágyon összegömbölyödve alvó alakot.
- Reggel jött, mikor a kórházban voltál. Itt téblábolt a házunk előtt, gondolom, az apja hatalmas kötelességtudattal iskolába küldte. Szerencsére hozzánk vette az irányt, igaz, bekopogni nem mert. Még jó, hogy az ablakból észrevettem. Behívtam, bár nagyon zavarban volt. Gyanítom, hogy napok óta nem evett, nem aludt rendesen, ezért bátorkodtam a kakaójába némi nyugtatót csempészni. Azt hiszem jól kiütöttem, éjfél előtt biztos nem tér magához – nevet fel anyu kissé zavartan. Ki hinné, hogy ilyen alattomos is tud lenni, teljesen megdöbbent. - Itt maradhatsz mellette. Ha felébred, egyetek és beszélgessetek. Az apja hozott neki néhány dolgot, oda készítettem a fürdőszoba szekrényre. Holnap mindkettőtöknek iskola, tehát módjával az éjszakázást és minden egyéb mást… És az itt alvásból nem csinálunk rendszert, ez egy kivételes alkalom, vedd úgy, hogy tesztellek benneteket! - tol be az ajtón somolyogva és kettesben hagy Vele.