Sasuke

Megint arra riadok, hogy kicsapódik az ajtó. Nem nehéz kitalálni ki tör be hozzám ilyen vadállat módjára, ezért próbálok tovább aludni, bár a felkapcsolódó villany vakító fénye eléggé zavar.

- Hol a medvém meg a nyulam? – toporzékol Itachi.

Hihetetlen, hogy ezért képes átcsörtet ilyen későn, mintha nélkülük nem tudna aludni.

- Állatok a földön, könyved a polcon – felelem unottan a takaró alól.
- Te sunyi kis tolvaj! Már egy órája a magazinjaimat számolgatom, hogy csórtál-e azokból is! Minek hoztad el egyáltalán a plüsseimet? – kérdi értetlenül.

Hát ezt nem fogom neki elárulni, az biztos! 

Hirtelen annyira nevetni kezd, hogy muszáj megnéznem mi baja. Kinézek, ő meg engem bámul gúnyosan. Attól tartok rájött az indítékaimra.

- Mikor Inot vártad eszedbe se jutott kicsinosítani a szobád – néz rám sokatmondó pillantással. – Szóval ez a magyarázat arra, mitől lett Sakurának hirtelen jókedve, miután nálad járt! – röhög tovább. - Fogadok, azonnal rájött, hogy ezek itt nem is a te cuccaid, és kinevetett, te meg szokás szerint bevágtad a durcát, ahogy szoktad. Amilyen bunkó vagy még köszönni se jöttél le. Istenem! – fogja meg szörnyülködve a homlokát. - Ennyi idősen is úgy viselkedni, mint egy óvodás! Szánalmas vagy!


Azonnal görcsbe ugrik a gyomrom, de nagyon-nagyon igyekszem uralkodni indulataimon. Ökölbe szorított kézzel várom, hogy lehiggadjon és elhúzzon, mert közel járok hozzá, hogy nekiugorjak. Mikor végre kiszórakozza magát, keresni kezdi az állatait.

- Hát ez meg mi? – emeli fel a békámat. 

Miután Sakura távozott, első dolgom volt “kedves” ajándékán bosszút állni, amiért kigúnyolt, és mérgemben a sarokba hajítottam szerencsétlen Brekit. 

- Azt én kaptam, hagyd ott! – morgom dühösen.
- Kitől? – lengeti meg hitetlenkedő képpel Itachi.
- Sakurától – nyögöm ingerülten, és kezdek kikászálódni az ágyból, mert rosszat sejtek.
- Látom, te nem becsülöd, úgyhogy ezt is viszem – iszkol kifelé a zsákmánnyal és megint nevet azon, hogy sikerül kiakasztania. 

Azonnal utána vetődöm, mert nem bírnám elviselni, hogy megfosszon az egyetlen dologtól, ami igazán kedves nekem.

- Add vissza! – ordítom teli torokból, és húzni kezdem a pólójánál fogva, nehogy beérjen a szobájába és bekulcsozza magára az ajtót.

Nagyon tetszik neki, hogy bosszanthat, és olyan magasra emeli a zöld csúfságot, hogy véletlenül se érjem el. Próbálom elgáncsolni, de könnyedén ellök magától, és a padlón kötök ki. Kaján vigyorát látva tökéletesen elborul az agyam, teljes erőmmel nekirontok, hogy én is fellökjem. 


Mintha lassított felvételen követném erőszakosságom eredményét: a testvérem hatalmas robajjal ütődik az ajtónak, a feje éppen az ajtófélfába koppan, azután teste a folyosó kövére csúszik, csak a háta támaszkodik erőtlenül a falnak. 
Hitetlenkedve lépek egyet felé. Mikor nem mozdul, dermedten fürkészem vajon él-e még? A harag azonnal átvált bennem rémületté.
Ezt nem akartam! – gondolom dobogó szívvel. - Nagyon nem!

- Mit műveltek? – jelenik meg szinte azonnal apám, és egyből hozzá siet.
- Semmi baj! – nyitja ki fájdalmas képpel szemeit a sértett, mire újra elkezdek lélegezni. Annyira lebénulok az ijedségtől, hogy nem tudok oda menni hozzá.
- Megint verekedtetek? – üvölt rám apu eltorzult képpel.
- Dehogy, csak megcsúsztam. Vizes a papucsom talpa – hazudja gondolkodás nélkül Itachi. 

Nem értek semmit. 

- Segíts felállni Apa, nagyon szédülök… – hallom még utoljára testvérem hangját, azután öntudatát veszti.

Csak arra vagyok képes, hogy meredten bámuljam. Pillanatok alatt kiérnek a mentők, és mikor fölteszik a hordágyra, látom, hogy csurog a fejéből a vér. Túl ismerős ez a látvány, ahogy a fekete hosszú hajat átitatja a ragacsos nedvesség, és undorító vöröses árnyalatúvá színezi. 



Az ágyamon térek magamhoz, és egy cetli van mellettem: Apa üzeni, hogy bekísérte Itachit a kórházba. Valószínűleg én is elájulhattam vagy nyugtatót adtak, mert teljesen kiesett, hogy kerültem a szobámba. Ennél nyomorultabbul már nem érezhetném magam. Arra sincs időm, hogy kimenjek a vécére, ott a szobám közepén távozik belőlem a gyomrom tartalma az idegességtől. Nem sok, de az öklendezést nem tudom abbahagyni. Már könnyes a szemem az erőlködéstől, belülről viszont még mindig könyörtelenül hullámoznak szerveim, hiába adtam ki magamból mindent. Négykézláb görnyedek az összepiszkított szőnyeg fölött, a visszaáramlott sav fájdalmasan marja a nyelőcsövem és a ruhám is tiszta hányás. Undorító vagyok kívül, belül.




Sakura

- Kislányom, ébredj! – jut el hozzám valahonnan nagyon messziről anyu hangja.

Kellemetlen, hogy kitakar, és durván ráz. Próbálok visszakúszni a jó meleg takaró alá, de nem hagyja, hanem folytatja a zaklatást.

- Itachi kórházban van, be kell mennem hozzá! 

Na, erre már kinyitom a szemem, mire egy pólót, farmert, zoknit és egy vastagabb pulóvert kapok az ölembe, majd anyu is elrohan öltözni.

- Mi történt? – kérdezem már a kocsiban, mert a kapkodásban csak itt van időm rá, hogy megtudjam a részleteket.
- Állítólag nekiesett az ajtónak, de olyan szerencsétlenül, hogy a fejét nagyon beverte. Már a műtőben van. Sasukét annyira sokkolta az egész, hogy összeesett, de Fugaku nem tudott mit tenni, mert addigra a mentősök elmentek, ő pedig mindenképpen Itacival akart menni, ezért lefektette, és magára hagyta. Teljesen kétségbe van esve. Azért hívott, hogy nézzük meg Sasukét és vigyük be őt is, ha lehet, de úgy gondolom nem kéne összeereszteni most őket, mert Fugaku szerint nem baleset volt, hanem megint verekedtek a fiúk. Itachi még eszméleténél volt, amikor rátalált és azt állította elcsúszott, de gyanúsnak tűnt az egész szituáció. Mindenesetre nem a kórházban kéne tisztázniuk. Én kiraklak a házuknál és bemegyek megnyugtatni az apát, te pedig gondoskodj róla, hogy Sasukéval is minden rendben legyen. Hívj azonnal, ha gond van, én meg értesítelek benneteket, amint megtudok valamit!

- Nagyon félek, Anyu! Mi lesz, ha újra valami tragédia történik ebben a családban? Már így is olyan szerencsétlenek – bukik ki belőlem. Nem bírom kiverni a fejemből milyen szomorú volt Itachi, amikor a fényképeket nézegettük.

- Azért hívtak bennünket, mert a segítségünket várják. Ha tényleg orvos akarsz lenni, meg kell tanulnod, hogy amikor számítanak rád, nem tétovázhatsz, nem rémüldözhetsz, hanem arra kell koncentrálnod, hogy légy a leghasznosabb! Gyerünk! Menni fog! – simogatja meg a fejem bíztatóan, és én hiszek neki.

Próbálok bátran viselkedni, mégis összeszorul a gyomrom az aggodalomtól. Elképzelem, ahogy éppen borotválják a hollófekete fürtöket, csattognak a fém műszerekkel, csipognak a gépek, készülnek a műtétre, Itaci pedig ott fekszik élettelenül középen kiterítve, a hűvös helységben, teljes fényárban, csak egy zöld lepedő melengeti, miközben minden barátja az igazak álmát alussza a puha, meleg ágyban.



Furcsa úgy belépni a házukba, hogy senki nem vár. Egyébként is olyan rideg itt minden, de most valósággal taszítanak a sötét helységek. Direkt égve hagyom a lámpát, ha már nyitva van az ajtó, legalább higgyék azt, hogy ébren vannak a lakók. Egy betörőhöz már végképpen nem lenne idegzetem. Leveszem a cipőm, és nesztelenül haladok végig a nappalin, föl a lépcsőn, végül csendben benyitok Sasuke szobájába.

Kicsit meglepődöm, hogy nincs itt. Ezek szerint gyorsan magához tért. Valami gusztustalan savanyú szag csapja meg az orrom és önkéntelenül felkattintom a villanyt, hogy megnézzem, honnan származik. A szőnyeg közepén meglelem a bűz forrását és mellette egy kupac ruhát is. Amikor megvizsgálom, látom, miért dobták le. Kicsit zavarba jövök, mert a kupac tetején egy alsónadrág díszeleg. Elég kellemetlen lenne, ha Sasuke azt hinné, valami perverz nőszemély vagyok, és a gönceire gerjedek, szóval sarkon fordulok és elindulok megkeresni.

Óvatosan lenyomom a fürdő kilincsét, mert hiába kopogok, nem kapok választ. Épp csak résnyire nyitom az ajtót, és végre meglátom a fiút a kádban. Fejét a térdére hajtja, átkulcsolja lábait, úgy üldögél. Nem akarom zavarni. Gondolom, nagyon megviselték az események, és kicsit lazít. Csendben távozom, arra készülök, hogy amíg fürdik, kitakarítom a szobáját.

Furcsa, hogy nem taszít a dolog, mert tudom, hogy tőle származik. A legnagyobb problémát inkább az okozza, hogy a megfelelő eszközöket megtaláljam. A földszinten végre rájövök, honnan szerezzek be mindent. Még szerencse, hogy néhány órával ezelőtt részletes idegenvezetést kaptam. Olyan, mintha évekkel ezelőtt történt volna.

Mikor végzek a gyomrom hatalmasat kordul. Úgy tűnik tényleg jó leszek orvosnak, ha ilyen munka után képes vagyok ételt kívánni. Lemegyek valami ehetőt keríteni. Ha Sasuke ennyit hányt, muszáj neki is valami cukrosat vinni a szervezetébe. Sikeresen találok mindent, ami egy teához kell, és gyorsan elkészítem. Nem tudok ellenállni, a pulton található csokis kekszből egyet megkóstolok, több az izgalom miatt nem menne le. Ezt is villámgyorsan le kell nyelnem, mert csöng a telefonom.

- Szia Kicsim! Úgy tűnik, hamar végeznek és mégsem annyira vészes a dolog – hallgatom örömmel a híreket. - Persze még maradok, mert Fugakunak szüksége van rám. Nálatok minden rendben?
- Igen, mire jöttem Sasuke már magához tért. Hányt, gondolom a megrázkódtatástól, most pedig fürdik – jelentettem a tényállást.
- Amikor ideges, szerintem mindig ez történik. Nagyon ki van akadva? – kérdezi anyu együttérző hangon. Úgy tűnik, ő is megkedvelte a szívemnek oly fontossá váló fiút.
- Igazából nem beszéltünk. Amikor láttam a kádban, magára hagytam – felelem zavartan. Elég ciki bevallani, hogy meglestem, még ha nem is láttam semmi olyat.
- Mióta ott vagy még nem jött ki? – sikít bele anyu váratlanul a telefonba.
- Nem, biztos megviselte…- dadogom, de nem várja meg, míg befejezem.
- Azonnal nézd meg, mit csinál! – kiabálja, mire riadtan szót fogadok. – Depressziós, bármilyen őrültségre hajlamos! 

Sokkol, amit hallok, kihullik a kezemből a telefon, és azonnal rohanni kezdek fel az emeletre. Már nem törődöm az illemmel, vadul csapom ki az ajtót, de közben rettegek, hogy mit fogok találni. Nem jutok szóhoz, amikor bentebb érve meglátom a kitört ablakot, alatta számtalan véres üvegszilánkkal, amit az előbb a résnyire nyitott ajtóból egyáltalán nem láthattam. Akkor jövök rá mennyire áthűlt az egész helység, mert akadálytalanul áramlik be a hűvös éjszakai levegő. Idefelé a kocsink kijelzője három fokot mutatott. Döbbenten fordulok a kád felé és találkozik a pillantásom Sasuke elgyötört tekintetével. A hidegtől szederjesek az ajkai és egy kést szorongat a kezében. Szerencsére a sérülései egyáltalán nem súlyosak. Hitetlenkedve rogyok le mellé és csak annyi erőm van, hogy megkapaszkodjam a kád szélében. 

Mit akartál csinálni, te ostoba! – suttogom és érzem, hogy hatalmas könnyek gördülnek végig az arcomon csalódottságomban. 



Sasuke


Már rég halott lehetnék, ha szorult volna belém annyi kurázsi, hogy véghez viszem, amit elterveztem. A szívembe akartam döfni a kést, mert azt gondoltam, így megszüntetném a mellkasomban lüktető fájdalmat. Most szembesülök vele, hogy meghalni sem könnyű, mert mi van, ha éppen a bordámba szúrok? Igyekszem kitapogatni, hol lenne a legmegfelelőbb hely, de nem sikerül rájönnöm. Vagy csak kifogásokat keresek. Talán le kéne menni a konyhába, keresni valami keskenyebb pengéjű szerszámot, de csak a filéző késünk jut eszembe, az meg valahogy komolytalan lenne…

Az ablakot is sajnálom, de abban a pillanatban, ahogy megpillantottam magam benne lendült a kezem. A meztelen valóság olyan undorral töltött el, hogy nem bírtam elviselni. Szabadulni akartam ettől a nyeszletre fogyott testtől, a két kéztől, ami csak rombolni képes, a makacs számtól, melyből kedves szavak már régen nem hangoztak el. Semmi szép nem volt bennem, csak olyan dolgok, amitől magam is elborzadtam. Szabadulni akartam a látványtól, de csak egy újabb ostobaságot követtem el megint ezzel.

Már rettenetesen vacogok, inkább átölelem a lábaim, és azon töprengek, milyen lehet a fiatalkorúak börtöne. Ha Itachinak komoly baja esett, biztos ott kötök ki, és mire onnan kiengednek, már elszalasztom az összes lehetőséget, hogy a későbbiekben normális életet éljek. Haza nem jöhetek majd, iskolám nem lesz, tengethetem magam segélyekből és lakhatok az utcán. Mindez nem is a legszörnyűbb, hisz az anyagiak pótolhatók, de nem lesz a világon senkim. Képtelen lennék felkeresni bárkit, akihez a mostani életemben közöm van, mert mások elégedett sorsát látva szembesülnék azzal, én mit veszítettem a meggondolatlanságom miatt. Ettől még a halál is jobb.

A kreativitás nem erősségem és az is visszatart, hogy újabb fájdalmat okozzak apámnak.
Olyan jó lenne tudni, ha ennyi baj van velem, minek születtem meg egyáltalán. Mi a célja velem Istennek? Vajon mit vár tőlem?

Szeretnék megint a paplan alatt lenni, abban az óvó ölelésben. Arcom a puha mellekhez nyomni, szorítani a törékeny testet, és magamba szívni Sakura illatát. Jó volna olyan biztonságban érezni magam újra.

Mit fog szólni, ha megtudja ezt az egészet? Biztos vadállatnak tart majd, és soha nem bocsát meg. Valószínűleg elfordul tőlem, mint mindenki más, ez pedig számomra elviselhetetlen lenne.
Megint megremeg a kés a kezemben, pedig tudom, hogy nem fogok csinálni vele semmit, csak arra kell, hogy hitegessem magam, milyen bátor vagyok. 
Igazából gyáva vagyok, gyáva, mint egy nyúl, vagy ocsmány, ahogy a békám. Tényleg az való nekem, nem az oroszlán vagy a tigris…Sakura milyen jól tudta…

Olyan, mintha egy pillanatra a testápolója illatát hozná felém a huzat, ami keresztbe-kasul átjárja a fürdőszobát, hogy alaposan átfagyasszon. Hiába nézek fel, nem látok senkit. Csüggedten hajtom vissza fejem az előbbi pózba, és azon gondolkodom, hogy lehetett volna megelőzni ezt a balesetet. Szándékosan soha nem bántanám a bátyámat bármekkora kretén, de mindig eléri, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlem.


Folyton rivalizálni akartam vele annak ellenére, hogy mellette labdába se rúghattam. Hiába igyekeztem, az a távolság, ami születésemkor köztünk volt mindig ugyanakkora maradt, egy hajszállal se tudtam közelebb kerülni hozzá. Ő megkapta azt a figyelmet, szeretetet, elismerést, amire én csak vágyakoztam. Engem is kényeztettek a szüleim, anya sokat foglalkozott velem, de Itachi mindig különlegesebb volt, én pedig, mindezek ellenére egyetlen jó szaváért eladtam volna a lelkem. A mai napig eltűrtem neki bármit, mert bármekkora barom, tiszteltem és felnéztem rá, de most nem hagyhattam szó nélkül, hogy megfosszon attól a kincstől, amire véletlenül ráleltem. A reményemtől, hogy nekem is lehet boldogabb jövőm. 

Ha egy apró jelet kapnék Istentől, hogy van értelme még küzdeni, gondolkodás nélkül összeszedném magam és befejezném az önsajnálatot – sóhajtok fel.

Nem tartom magam hívőnek, de erősen megingok, mert a következő pillanatban, ahogy elhagyja ajkaim a kérés, már meg is kapom a várva várt jelet.



Sakura


Látom, hogy nem érti, hogy kerülök ide, én pedig kihasználva meglepettségét kirántom kezéből a kést, és eldobom jó messzire, azután teljes erőmből pofon csapom.
Kurva hideg van, nem csodálom, hogy teljesen átfagyott, engem viszont belülről fűt az indulat.

Anyu szavai jutnak az eszembe. Nem azért jöttem, hogy siránkozzak, hanem, hogy segítsek. Föltápászkodom, egy flakonnal kitöröm a maradék üveget, azután minden szilánkot összesöprök, és két fürdőlepedőt erősítek az ablakra. Mikor ezzel végzek, a késért indulok, hogy levigyem a konyhába, és telefonon tanácsot kérjek. Anyu próbál lelket önteni belém, de kevés sikerrel. Annyira haragszom Sasukéra, hogy legszívesebben jól megrugdosnám, de szülőm szerint ez nem tenne jót neki, csak nekem. Hogy húzzam az időt és lehiggadhassak, visszamegyek a szobájába, hogy ruhát keressek és becsukjam itt is az ablakot, mert eddig szellőztettem. Menet közben arra vetemedem, hogy az ágyneműjét is megigazítom. 


Az a parancs, hogy nyugtassam meg, melegítsem fel, itassam meg teával, azután együtt várjunk, míg anya értünk nem jön. Ehhez képest én még mindig a rugdosásra szavazok. Az öngyilkosság számomra elfogadhatatlan, hisz annyi beteg embert láttam már, akik mindent megtennének az életért, bármennyire is fájdalmas. Én se ilyen szándékkal engedtem el a vezetéket, bármit is gondoltak a helyzetről a többiek. Azért tettem, nehogy Sasuke miattam essen le, miközben segíteni próbál. Dehogy akartam én meghalni vagy megsérülni, viszont szégyelltem volna bevallani az igazat, ezért inkább hagytam, higgyen mindenki, amit akar.
Ahogy a párna után nyúlok, kigurul alóla egy régi ismerős. Teljesen összezavarodom. Ez a csúnyácska béka nem lehet itt véletlenül… Bizonytalanul nézek rá, majd remegő szívvel visszateszem a helyére.

Hatalmas levegőt veszek a tüdőmbe, mielőtt újra farkasszemet nézünk. Éreztem az előbb, váratlan felbukkanásommal olyan meglepetést okoztam, hogy Sasuke biztos letesz a baromságairól, legalábbis egy időre. Nem csalódom, mikor még mindig ücsörögve találom, tehát nem indult el most meg a borotváért.

Nem érdekel szégyellős-e vagy sem, simán benyúlok a lába közé és kihúzom a dugót.
Azt hiszem erre a megmozdulásomra olyan döbbent lesz, mint én voltam, amikor legelőször megláttam késsel a kezében.

- Mit keresel itt? – kérdi rekedten.
- Egy barmot, és kösz, megtaláltam! – fintorgok rá. - Egyébként a testvéred sokkal jobban van, hamarosan kitolják a műtőből – közlöm nem túl kedvesen.
- Műteni kellett? – néz fel zaklatottan.
- Igen, de már rendben van. A szép hosszú loboncától viszont megszabadították – mesélem szomorúan.
- Azóta növesztette, mióta a baleset történt. Előtte mindig édesanyám vágta mindkettőnk haját – hallom a keserű szavakat.

Nem akarom, hogy az emlékeivel újra megríkasson, ezért a feladatomra próbálok koncentrálni. A víz pillanatokon belül eltűnik, és akadálytalanul gyönyörködhetem testében. Kár, hogy libabőrös és kék. 

Itt az idő, hogy a dugó visszakerüljön a helyére. 
Most úgy járok, mint a csokis keksszel, csak a szemem kívánja… Miközben lehajolok, hogy elzárjam a víz útját, sikerül megcsodálnom, mitől is másabb ő, mint én. Nem a frizurájára gondolok, hanem arra a testrészre, ami tökéletesen zavarba hoz, mivel “ilyennel” felnőttes kivitelben még nem találkoztam személyesen. 
Hehe! A kíváncsiságom több mint kínos mindkettőnknek. Kezd az ő színe is kékből rózsaszínné válni, de túl büszke ahhoz, hogy szégyellősen összezárja a lábait. Hirtelen el is felejtem, mit keresek itt, csak feszengek mellette idiótán.

- Mit csinálsz? – érdeklődi csendesen.
- Megfürdetlek…- jelentem ki elég határozatlan hangon.

Hogy szavaimat igazoljam, megnyitom a zuhanyt és először langyos, majd egyre melegebb vizet permetezek a testére. Szép fokozatosan akarom felmelegíteni, mert amilyen érzékeny a bőre, képes még ettől is felhólyagosodni. Finom mozdulatokkal simogatom szét a meleg cseppeket a hátán, vállán, karjain, amíg azt nem érzem, hogy a jegesség valamivel emberibb hőmérsékletre vált. Mikor szinte megtelik a kád az álla alá nyúlok, és hátra feszítem a fejét, hogy a vízsugár ne csurogjon a szemébe. Aranyos, hogy tűri, a szája is végre normális színű. 

Lehunyt szemmel élvezi a hajmosást, én meg végre közelről tanulmányozhatom a hosszú, koromfekete pilláit. A samponból hatalmas habfelhőt készítek a fején és ezzel a sikamlós anyaggal újra végigjáratom a kezem a vállain és a nyakán. Már kiveszik belőlem az agresszió, csak a szerelmet érzem, ami arra ösztönöz, hogy vigyázzak rá, segítsek rajta és szeressem teljes szívemből. Óvatosan leöblítem a habtól, és egy törölközővel kezelésbe veszem a nedves tincseket, azután úgy tervezem, magára hagyom. Gondolom a többivel már egyedül is megbirkózik.

- Hova mész? – kap a kezem után.
- Megtörölni már nem foglak – jelentem ki határozottan.

A tekintete még mindig olyan elveszett, de halványan már csillog benne valami más is.

- Köszönöm – suttogja, és belecsókol a tenyerembe.

Zavartan rántom el a kezem, mire csak szomorúan mosolyog, és megint meglep.

- Nagyon szeretlek, tudod? – néz rám olyan szívszorítóan, hogy válaszolni is elfelejtek.

Jól hallottam? Képtelenség…
- Hozok fel enni a szobádba – dadogom és otthagyom.

Úgy dübörögnek szavai a fülemben, mintha egy gyorsvonat gázolna át rajtam dudálva. Fülsiketítő, ijesztő hallani. Nem merem elhinni, és megijeszt a felelősség, ha tényleg komolyan gondolja. Eszembe jut az ajándékom a párnája alatt. Hogy haragudott érte mikor a kezébe nyomtam! Most meg így őrizgeti. Ez olyan idegen viselkedés tőle, hogy más magyarázatot tényleg nem lehetne rá találni, minthogy nem vagyok közömbös neki.


Addig, míg abban a tudatban éltem, hogy ez a szerelem egyoldalú, viszonylag könnyen kezeltem a helyzetet. Attól, hogy ő viszonozza, minden megváltozik. Figyelembe kellene vennem az érzékenységét, el kellene fogadnom a durvaságát, állandóan retteghetnék, hogy mikor jut eszébe megint valami őrültség. Nem tudom, fel vagyok-e erre készülve?

- Mivel sokkoltalak ennyire? – szólal meg váratlanul mellettem. 

Akkor esik le, hogy a lépcsőn ülök, még a földszintig se jutottam, nemhogy a konyháig. Lehuppan mellém immár felöltözve, száraz hajjal és türelmesen vár.

- Ne haragudj, de rengeteg érzés kavarog bennem – nézek rá félénken. - Aggódom Itachiért, nagyon aggódtam érted, és ez a vallomás… eléggé váratlanul ért… 
- Nem várom el, hogy viszonozd – feleli beletörődő mosollyal.
- Dehogy! – csattanok fel egyből, kicsit hevesebben is, mint a helyzet megkívánná. – Vagyis… bocsi! Hebegek itt össze-vissza… - makogom. - Nem az a baj, hogy nem kedvellek, csak még sohasem voltam ilyen helyzetben, ráadásul eddig meg voltam róla győződve, hogy utálsz – jönnek számra a zavaros szavak. – Nekem onnantól tetszettél, amikor először megláttalak, de nem hittem volna, hogy valaha ilyen szerencsém lesz és felfigyelsz rám.
- Nekem úgy tűnik, nem tesz téged túl boldoggá, hogy így érzek irántad…- sandít fel rám szomorkásan.

Itt van az a pont, amikor elkezdhetnék neki színészkedni, hogy jobban érezze magát, de valahogy ez nincs ínyemre. Ha begorombul azért, mert nem ugrok örömömben a nyakába, ám legyen. Talán az a baj a családjukban is, hogy folyton felvett szerepeket játszanak, mert azt hiszik, ha kerülik az őszinteséget, azzal megkímélik egymást egy újabb fájdalomtól.

- Mikor megláttam a kést a kezedben, hatalmasat csalódtam benned – vallom be félve. – Most pedig azért vagyok ideges, mert attól tartok, ha őszintén elmondom, mit gondolok, még jobban elkeseredsz, és megint valami hülyeséget találsz ki. Érted miért nem ugrálok örömömben? - kérdem csendesen. 
- Igen, azt hiszem… - hajtja le a fejét újra a térdére.

Jó sokáig hallgatunk, mindketten a megoldáson agyalunk, viszont úgy érzem ez most inkább az ő problémája, mint az enyém. Végül hatalmasat sóhajt és a kezemért nyúl, de nem néz rám. 

- Tényleg nem alkalmas az idő erre, ráadásul soha nem tennék ilyet a testvéremmel, hogy a háta mögött szétzúzom a kapcsolatát. Ha nem utasítasz vissza, nagyon szeretnék veled járni, csak előbb le kéne zárnod a dolgot a bátyámmal, nekem pedig elé kéne állnom és tisztázni a helyzetet. Sok dolog van, amiben hibáztam, de azt hiszem, megérné, ha megpróbálnám helyre hozni. Nagyon szeretnék megváltozni…

Ha kívánhattam volna, éppen így zajlana ez a beszélgetés. Tökéletesen megfogalmazta, amire vágytam. Persze, ne miattam határozza el magát, hisz annak nem sok értelme lenne. A saját boldogsága érdekében kell változtatnia a hozzáállásán. Már én is rájöttem, micsoda pokolban él, mennyit tipródik dolgokon, mégis azt hiszem ezért javarészt ő a felelős. Állandóan büntetni akarja magát, ehhez Itachi meg a sok hülye, aki beleköt, csak asszisztál. Én mindent megtennék azért, hogy kiszabaduljon ebből a saját maga által kreált csapdából. Ha ehhez az kell, hogy valakire támaszkodjon, én elég erős tudok lenni kettőnk helyett is. Szinte érzem, hogy a testem megtelik energiával és az az érdekes, hogy a hatalmas, meleg tenyérből nyerem, ami szorongva kapaszkodik belém. 

- Hol vagytok? – töri meg a csendet anyu kiabálása a földszintről.

Nehéz visszatérni a valóságba egy ilyen vallomás után, de muszáj. Annyit viszont engedélyezek magamnak, hogy kicsit még a szívem szerint cselekedjem. Felpattanok, és állásba húzom őt is.

- Itt vagyunk az emeleten, már megyünk is! – kiabálom le anyunak, de igazából annyira nem sietek.

Fellépek egy lépcsőfoknyit, hogy kicsit magasabb legyek, és Sasuke nyakát körbe fonva, apró puszit nyomok a meglepett fiú szájára. Olyan édes! Ha nem távolodnék el azonnal, talán követelné a folytatást, annyira sóvárgóan bámul az elhúzódó ajkaim után.

- Ezzel meg van pecsételve az ígéreted – suttogom. – Ha még egyszer felvetődik benned bármilyen ostobaság, hogy kárt teszel magadban, én többet nem foglalkozom veled – nézek rá komolyan – pedig én is nagyon szeretlek, tudod?