Sasuke


Megállunk egy útszéli étteremnél, mert a késői időpont ellenére még nem is ebédeltünk.
Sakura a csók óta kerüli a pillantásom, és nekem sincs már kedvem odamenni hozzá. Nem ábrándultam ki belőle, csak mélységesen csalódott vagyok. Egyértelmű, ha járnak, csókolóznak is, mint minden pár, de azt hittem éjjel ő is érezte, hogy nekem jelent valamit, és bánt azzal, ha mást szeret. Legalább ne akkor történt volna, mikor én is látom!

A keserűség megint úrrá lesz rajtam, mint előző héten, bár azt hiszem, most még annál is jobban szenvedek. Képtelen vagyok enni, csak járatom az agyam. Észreveszem, hogy mióta kiszálltunk az autóból, Sakura anyukája le se veszi a szemét rólam - olyan, mintha orvosilag analizálna.

- Csütörtökön kész lesznek a leleteid – szólít meg végül – gyere el délután háromra, hogy beszélhessünk! – mondja kedvesen. - Most nem kell elkísérned – fordul apuhoz, akinek csalódottan konyul a szája.
- Aznap este nem jönnél el velem vacsorázni, csak hogy én is tudjak a vizsgálat eredményéről? – jut eszébe az öregnek a mentő lehetőség.
- Úgy gondoltam, te már beugorhatnál ebédszünetben a rendelőbe! Tudod, nem szeretem keverni a munkám és a magánéletem… Attól, hogy délben megbeszéljük a kezelést, este még nyugodtan elmehetünk valahová, persze, csak ha azért akarsz találkozni velem, hogy együtt legyünk, és nem a gyerekeket szeretnéd kitárgyalni…


Apu a nő őszinte szavaitól sikeresen félrenyel egy húsdarabot. 
Hihetetlen mennyire ügyetlenné válik a közelében zavarában. Még a bátyám is fejcsóválva figyeli a kínlódását. Elég furcsa megélni, hogy a saját apánk előttünk beszél meg egy randevút.



Sakura


Már napok óta úgy érzem, hogy teljesen kicsúszik a kezemből az irányítás. Vergődöm a személyek és események között, semmi beleszólásom a következő lépésbe.

Most épp ideges vagyok a rám váró kínos beszélgetéstől Anyuval, a beígért randiktól, de legfőképpen attól, hogy gyenge voltam és hagytam magam. Undorító volt az a csók, amit Itachi adott, még akkor is, ha csak egy szemvillanásnyi ideig tartott. 

Tudom, hogy Sasukét ez hidegen hagyja, mégis valamiért nagyon szégyellem magam előtte. Az, hogy Inot szereti, elég nyilvánvaló, hisz ha nem lenne szerelmes, tegnap biztos kihasználta volna, hogy azt tesz velem, amit akar. Olyan szánalmas, hogy ennyire könnyűvérű vagyok, nagyot csalódtam magamban. Éjjel sikerült teljesen levennie a lábamról, olyan furcsa érzéseket ébresztett bennem, amiről eddig nem is tudtam. Legnagyobb szégyenemre nem rajtam múlt, hogy nem történt semmi komoly. Együtt aludni vele a legromantikusabb dolog volt, amit valaha átéltem, bár ő szerintem csak azért maradt, mert lusta volt már a helyére menni miután lenyugodott. 


Sokat merengek a történteken, miközben a mellettünk elsuhanó tájat figyelem. Látom anyun, hogy türelmetlenül várja a pillanatot, amikor kifaggathat végre a hétvége eseményeiről, de úgy látszik Fugaku képtelen elszakadni tőle. A férfi addig könyörög, amíg elfogadjuk a meghívását és megígérjük, hogy egy kicsit bemegyünk hozzájuk, mielőtt elválnánk. Jó ürügy, hogy én még nem jártam náluk.

Begördülünk egy elegáns épület elé, ami teljesen kirí a környék házai közül már a mérete miatt is. Nincs kerítés, hanem egy dupla széles kocsi beálló és járda köti össze az utat a garázzsal meg a bejárattal, közötte pedig nem fű van ültetve, mint másoknál, hanem fehér kaviccsal beszórták.

Látom, hogy Sasukénak nagyon nem tetszik ez a váratlan látogatás. Amint beérünk, azonnal eltűnik, Itachi ezzel ellentétben viszont úgy vezet körbe a házon, mintha múzeumban lennénk. Attól tartok még a kanalakról és a villákról is elmesél valami anekdotát, hogy elterelje a figyelmem arról a sivárságról, ami az egész otthonukat jellemzi. 


Hosszú séta után fölérünk az emeletre, ahol számtalan ajtó nyílik, de a rengeteg szobából csak kettőt laknak. Mikor végig nézzük az összest - ami kivételesen gyorsan megy, mert szinte üresek és nincs bennük semmi látni való - a sajátjába vezet. Nincs nagy kedvem bemenni, de nem akarok bunkó lenni, ezért vele tartok. Azt hiszem, kellemesen csalódom, mert itt végre vannak színek, bár az én ízlésemnek elég harsányak.

A fal vörös, míg a textíliák feketék vagy szürkék. Elegáns, sötét színű bútorán jól megfér a gyermekkori manga gyűjteménye és a legmodernebb technikai eszközök. Hatalmas tévéje van valami hipi-szupi házi mozi rendszerrel, laptopja az éjjeliszekrényen, mintha az ágyában szokta volna bekapcsolni.

- Tetszik? – érdeklődi kíváncsi mosollyal, miközben becsukja az ajtót és elhúzza a függönyöket, hogy legyen fény a szobában.
- Igen. Igazi fiú szoba – vágom rá gondolkodás nélkül. – Olyan playboyos – mosolygok vissza.
- Pedig nincsenek is pucérnős plakátjaim – csodálkozik, de látom, hogy tudja mire értem.

A polcokon rengeteg könyv, férfi parfümök és egyéb illatszerek, Valentin napi ajándékok. A szekrényen ki van akasztva néhány csinos ruha, amiben gondolom pénteken volt bulizni. Minden arról szól, hogy szereti a jó dolgokat, és szereti, ha szeretik.

- Tudod miről híres a szobám? – kérdezi incselkedve. 
- El nem tudom képzelni – válaszolom rosszat sejtve.
- Az a legenda járja róla, hogy innen még egy lány se ment ki szűzen – közli kajánul.

Hatalmasat nevet, mikor meglátja, hogy elsápadok. 
Tudja fokozni a dolgot. Ugyanolyan csintalan arckifejezéssel, ahogy beszólt váratlanul hozzám lép és felültet az ágyára. Úgy meglep, hogy tiltakozni se vagyok képes a dermedtségtől. Hatalmasra tágult pupillával figyelem mire készül, mert tudom, hogy tőle az is kitelik, hogy kulcsra zárja az ajtót és lazán leteper karnyújtásnyira a szüleinktől.
Mikor észre veszi, hogy rémülten azt nézem valóban van-e kulcs a zárban, megint mosolyogni kezd, de már teljesen máshogy, mint az előbb.

- Csak egy albumot akarok neked mutatni – vesz elő egy vastag könyvet és leteszi elém a takaróra, majd mellém telepszik.

Kell hozzá idő, mire befejezi a kezem a remegést, és ki tudom nyitni, de onnan elvarázsolódom. Ámulva nézem a régi fotókat, amin még egész picik Sasukéval. Az anyukájuk gyönyörű nő. Egyértelmű, hogy tőle örökölte mindkét fiú a sötét hajat és az éjfekete szemeket. Annyira boldognak tűnnek minden képen, és olyan borzalmas arra gondolni, hogy ilyen csodás kezdés után micsoda tragédia érte őket. Miközben Itachi mesél a régi életükről, én egyre jobban elkomorulok. Akkor veszem észre, hogy sírok, mikor megérzem a kezét az arcomon, ahogy letöröl egy könnycseppet.

- Anyukád üzeni, hogy indulni szeretne! – ráz fel a pillanatból Sasuke hangja bennünket. 

Mindketten meglepetten fordulunk felé, mert hangtalanul nyitott be a szobába.
Itachi előbb tér magához és hangos puffanással csapja össze az albumot, mintha bűnös dolgot cselekedtünk volna.

- Mielőtt elmentek, néz be az öcsémhez is, gondolom nem lesz kifogása! – szól csendesen és magunkra hagy.

Én még mindig a képek hatása alatt vagyok, és zavartan ülök az ágy közepén, amikor meghallom a kikényszerített invitálást.

- Akkor jössz? Anyukád már nagyon türelmetlen, sietnünk kell! – hív Sasuke, nem túl lelkesen.
- Persze – kászálódok fel kicsit felélénkülve, és izgatottan indulok utána, mert az ő szobájára viszont nagyon kíváncsi vagyok.

Azt hiszem, nem ártott volna színészkedésből leckét vennem, mert képtelen vagyok uralkodni a döbbenetemen. Itachi szobája után ide belépni olyan, mintha egy török bazárból hirtelen valami kriptába csöppentem volna. Az egyhangúságot csak egy barna kockás pléd szakítja meg az ágyán, ami borzalmasan furán mutat, tekintve, hogy jobb helyeken az ilyen pokrócot a kutya alá szokták teríteni, mert olyan ízléstelen. A polcon két plüssfigura árválkodik meg egy rongyosra olvasott könyv, de ez is olyan benyomást kelt bennem, mintha éppen most tették volna oda. Vagyis szinte biztos vagyok benne, hogy kölcsön cuccok.

- Ez a tiéd? – emelem fel a Rómeó és Júliát.
- Nem – rázza meg fintorogva a fejét, mintha a feltételezés is képtelenség lenne - csak kölcsön vettem Itachitól, mivel decemberig el kell olvasni – magyarázza unott képpel.

Valóban feladták, és én is terveztem, hogy november táján elkezdem majd olvasni, de ez azért túl buzgónak tűnik, hogy ő már most, szeptember elején végigrágta magát rajta . 

- És jó? – érdeklődöm, nem mintha izgatna, de nagyon szeretnék még beszélgetni vele.
- Tele van hülyeséggel, a vége pedig a legnagyobb baromság, amit kitalálhattak – jön a kielégítő jellemzés.
- Máris alig várom, hogy elolvashassam! Teljesen felcsigáztál! – nevetem el magam.

Ő szokásához híven csak kifürkészhetetlen tekintettel figyel, mintha kilopták volna az összes érzelmet belőle. Én mintha a tökéletes ellentéte lennék. Képtelen vagyok elrejteni a hirtelen támadt jó kedvemet, fülig ér a szám, mint egy idiótának. Persze zavar a tudat, mennyire szemérmetlenül viselkedtem éjjel, de egyszerűen nem bírok magammal a közelében. Most is olyan érzésem van, mintha a kisördög bújt volna belém, mert annyira örülök, hogy itt lehetek vele.

- Ezeket te kaptad? – bökök a macira és a nyuszira, akik piros szívet szorongatnak a mancsukban.
- Persze, ki más? – feleli szokás szerint flegmán.
- És miért hímezték rá, hogy szeretlek Itachi? – pislogom ártatlanul.

Van egy sanda gyanúm, hogy utoljára tehettem be a lábam ebbe a helységbe, mert Sasuke iszonyatos dühbe gurul egy pillanat alatt, de ezt nem hagyhattam ki! Villámgyorsan szököm a szobából, mielőtt ő penderít ki, és kuncogva rohanok anyuhoz.

…

- Szóval mikor akartad megemlíteni, hogy barátod van? – szegezi nekem a kérdést édesanyám könyörtelenül.

Valószínűleg direkt a konyhában faggat, hogy a kényelmetlen székkel is kínozzon, amin közel egy órája feszengek.

- Az csak úgy jött, Anya! – próbálom elbagatellizálni a dolgot. – Egyszerűen összebarátkoztunk, és együtt vagyunk, mint annakidején Takemotoval. Ellene se volt kifogásod!
- Vele együtt nőttél fel, ismeritek egymást pelenkás korotok óta! – kiabál anyu, amivel nagyon meglep.
- Hidd el, nincs ebben semmi rossz, rendesen bánik velem – hazudom.
- Én azt hittem Sasuke tetszik – mondja ki véleményét anyu, kertelés nélkül.
- Ő szinte mindig goromba velem – zárom le a témát.
- Tudod, hogy az osztálytársaid egész érdekes dolgokat irkáltak rólad és Itachiról? – lovagol tovább a témán.
- Mindent le fogok töröltetni Hinatával – jelentem ki. Most már én is dühös vagyok.

Nem értem miért engedett el anyu randizni, ha félt, és ha nem akarja, hogy fiúzzam, minek hozza fel állandóan Sasukét? Sokáig tárgyaljuk az eseményeket, egész belefáradok, hogy el ne áruljam mindenről az igazat. 

Nagyon elegem van. Elmorzsolok pár könnycseppet a szégyentől, mikor ágyba bújok végre, mert soha nem hazudtam még, erre ma alig hagyta el a számat őszinte mondat. Színészkednem kellett szinte onnantól, hogy reggel kinyitottam a szemem Sasuke mellett.