Sasuke


Szórakozottan tologatom az ételt a tányéron és próbálok néhány értelmes mondatot összehozni Iruka senseinek. Igazság szerint nincs kedvem addig enni, míg Sakura is meg nem érkezik, ezért belemegyek a beszélgetésbe, bár a fordítva tartott térképet elfelejtem említeni. Egy idő után kifogyunk a témából és a férfi magamra hagy. Gondolom, most beszélik meg a feleségével, hol is töltsük tulajdonképpen az éjszakát, hisz nem számítottak vendégekre.

- Az osztálytársnőd nagyon kimerült és elaludt, most takarta be Rin – közli pár perc múlva Iruka, mikor visszatér. – Ha ettél, megmutatom neked is a fürdőszobát, azután gondolom téged se kell ringatni – paskolja meg a fejem.

Kicsit sért a viselkedése, nem vagyok hozzászokva, hogy dedósnak kezeljenek, ráadásul mérhetetlen csalódottságot érzek, hogy lefekvés előtt már nem találkozhatunk Sakurával, pedig tudni akartam megnyugodott-e már? 


Fásultan mosom le magamról az elmúlt nap porát, de nem könnyebbülök meg tőle, legbelül ugyanolyan feszült vagyok. Nem javít kedvemen a házigazda által kölcsönzött hálóruha sem, ugyanis egy apró szívekkel tarkított boxert kapok fekete trikóval, amin két bárányka legel. 
Ez nagyon béna! –állapítom meg magamról, amikor felveszem. 
Zselé persze nincs, így hajam csüggedten simul fejemre. Éjszaka még kibírom, de holnap nagyon égő lesz így megjelenni. Kész katasztrófa az életem! – sóhajtom.
A számomra kikészített kockás mamusz mellett, - ami a fürdőszoba ajtajában várakozik rám - szó nélkül elmegyek, mert mindennek van határa.


Sokáig forgolódom, mire találok egy pózt, amiben viszonylag kényelmesen lehet feküdni a nappali keskeny kanapéján. Még egy ideig rágódom az elmúlt órák eseményein, ostorozom magam a hibákért, végül győz a fáradtság, és álomba merülök. Ez sajnos nem jelent számomra gondtalan pihenést, hamarosan borzalmas képek kezdenek gyötörni.


Álmomban újra az erdőt járom zaklatottan, és húzom magam után Sakurát. Annyira szeretnék kikerülni innen, hogy nem figyelek arra, amit mond, inkább eszelősen törtetek előre. Hangját pedig egyre távolabbról hallom és sokára eszmélek fel, hogy már csak a sötétséget markolom – a lány úgy csúszott ki kezem közül, hogy észre se vettem a rohanásban. Pánik hangulatban fordulok vissza érte, mert fogalmam sincs merre veszíthettem el.

Bármerre keresem, ágakba ütközöm. Megtorpanok, mire azonnal indák fonódnak a lábamra és húzni kezdenek lefelé. Hiába kapaszkodom a körülöttem lévő növényekbe, a kezem nyálkássá válik, lecsúszik mindenről. Hasztalan kiabálok segítségért, a talaj bárhogy is tiltakozom, fokozatosan elnyel. Hidegen és nyirkosan ölel körül, az arcom és a szám megtelik földdel, nem kapok levegőt. Próbálok kijutni, kapálózni, de minden hiába. Fulladok, apróvá préselődöm, végül teljesen elmerülök. Semmi nem marad belőlem - egyedül a gondolataim - hogy itt vagyok valahol az avar alatt és soha senki nem fog majd rám találni ebben a sűrű erdőben, pedig még élek, létezem, csak tehetetlen vagyok. Teljesen eluralkodik rajtam a kétségbeesés, hogy örökre itt maradok egyedül a sötétben és a legrosszabb az, hogy talán nem is indul keresni senki.

Végtelennek tűnő ideig kínlódom, hallom a saját nyöszörgésem, és éppen feladom a reményt, amikor valaki a nevemen szólít. Anyát látom hirtelen, ahogy összeroncsolódott testtel, próbál kiszabadítani engem, de nem a földből, hanem, egy lángra kapott autóból. 

- Kapcsold ki! Kapcsold ki! – sikoltja hisztérikusan és próbálja lehámozni rólam a biztonsági övet. Képtelen vagyok segíteni neki, csak döbbenten bámulom mivé lett a végzetes ütközés után, ami darabokra szabdalta törékeny alakját. A vértől már nem látom a vonásait, csak a könyörgő fekete szemeket, hogy menjek és hagyjam ott. 

Hogy tehetném, hisz ő a mindenem? Képtelen lennék nélküle létezni! A következő másodpercben viszont kegyetlenül elveszik tőlem a döntés jogát, mert valaki kiemel a kitört üvegen át, és az utolsó emlékem anyáról, hogy mond nekem valamit. Nem hallom a szirénáktól, ezért szája mozgásáról próbálom leolvasni, mit akar. Még a roncsba is belekapaszkodom, hogy ne bírjanak elrángatni mielőtt meg nem értem az üzenetet, de a tűzoltó durván elránt, és csak annyit érzek, hogy forró lángok csapnak fel előttem, valaki hosszasan sikolt, azután megérzem az égett autónk szagát és még valami sokkal iszonyatosabb bűzt, ami anyám húsából származik. Amikor felfogom, mi történik vele, a fájdalomtól összeroskadok.

…


A padlón térek magamhoz, és alig jut el a tudatomig, valójában hol vagyok, mert még mindig érzem azt az iszonyatos szagot, reszketek a sokktól, ráz a sírás. 

Tehetetlenül igyekszem szabadulni a könnyeimtől, nehogy bárki tudomást szerezzen róla, hogy nekem is vannak érzéseim, nekem is fáj. Mindig azt hiszem, hogy már megtanultam uralkodni magamon, de az éjszaka kíméletlenül kihasználja védtelenségem, hogy rémálmokkal gyötörjön és kicsalja belőlem a valódi énem, amit mások előtt egész nap gondosan elrejtek.

Nem tudom mióta ülök a hideg földön, egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, összeszedni magam. Átölelem a térdeim és próbálok mélyeket lélegezni, de a könnyeim kérlelhetetlenül folynak tovább, és minden ízemben remegek valami megmagyarázhatatlan félelemtől, ami úgy gyűr maga alá, hogy szinte lélegezni is alig tudok.

Utolsó erőmmel feltérdelek, és ösztönösen egy közeli szoba felé vonszolom magam, abban bízva, hogy nem küldenek el.



Sakura


Majd ki ugrom az ágyból ijedtemben, mikor egy jéghideg test váratlanul hozzám ér a takaró alatt. 

Első gondolatom, hogy túl sokat olvastam az Alkonyatot, és már a valóság szintjén el tudom képzelni, milyen lehet, ha egy “márvány mellkashoz” simulok, de a zokogás meg a két bizonytalan kéz, ami belém kapaszkodik gyorsan meggyőz, hogy halandóról van szó, mi több egy esendő halandóról.

- Mi baj van? – szalad ki az elcsépelt kérdés belőlem, amikor illatából azonosítom Sasukét.

Elbújik előlem, csak a hátát látom kidomborodni, az arcát pedig a paplan alatt valahol a mellem táján a hálóingembe fúrja. Azonnal tudom, hogy nem perverzkedni jött, mert pillanatok alatt átáztatja rajtam a vékony anyagot, és úgy remeg, hogy valószínűleg még beszélni sem tud. Hálásan simul hozzám, amikor megérzi, hogy én is átölelem, de még mindig nem értem mi ütött belé az éjszaka közepén. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen őt valaha sírni látom, és kezdek kétségbeesni, hogy valami szörnység történt talán a szüleinkkel, ami így kiborította, hogy félredobva a büszkeségét hozzám menekül segítségért.


Egyre jobban pánikba esem. Lázasan járatom az agyam, mikor hirtelen bevillan, hogy már az erdőben olyan furcsán viselkedett és rájövök az igazságra: attól még, hogy ő fiú, előfordulhat, hogy sokkal jobban megviselik az események, mint engem, hisz arra már régen felfigyeltem mennyire érzékenyen reagál mindenre. Ez biztosan összefüggésben van a balesettel, amit az anyukájával átélt, és talán előfordulhat, hogy azóta is rémálmok gyötrik. Ez megmagyarázná, mitől van így kiborulva éjjel, mikor végre már jó helyen vagyunk, és szerencsésen megúsztuk az erdei kalandot. Bár az meglep, hogy éppen hozzám jön. Igaz a házból engem ismer legjobban - próbálok választ adni a talányra.

Észre se veszem, hogy egy ideje ritmusosan masszírozom a nyakát és a vállát, úgy elmerülök a töprengésben. Nagyon hideg mindene, mire ösztönösen körül fonom a testemmel, amennyire tudom, és próbálok magamból valamennyi hőt átadni neki. Minél jobban megnyugszik és átmelegszik, annál jobban enged a görcsös magzat pózból. Hosszú idő után végre ellazul. Már nem sír csak csendesen szuszog és teljesen hozzám préseli magát.

Sokáig vagyunk így mozdulatlan némaságban, a meleg takaró alatt összefonódva. Markolásából lassan ölelés lesz - amit hálával díjaznak sérüléseim - és kicsit később, amikor úgy érzem, már megengedhetem magamnak, óvatosan kitakarom a fejét. 
Készségesen húzódik fentebb, hogy egy vonalban legyünk és hagyja, hogy a hold fényében megcsodáljam végtelenül szomorú, könnyektől csillogó, éjfekete szemeit.

Azt hiszem ekkor szeretek belé örökre, visszavonhatatlanul.

A bizalom, hogy megmutatja magát a leggyengébb pillanatában olyan reakciót vált ki belőlem, hogy soha többé nem vagyok képes rossz színben látni őt, tegyen ezután bármit. 

Gyengéden maszatolom szét arcán a könnycseppeket, és homlokából kisimítok egy nedves tincset. Mikor leesik, hogy már nincs szüksége további vigasztalásra, és ezt csak a magam szórakoztatására teszem, pirulva visszavonulok. 
Ő még mindig rezzenéstelenül figyel, úgy tűnik nem bánja a gondoskodásom. Mióta ismerem, soha nem láttam ennyi szelídséget a tekintetében. Jó lenne tudni, éppen, mire gondol… 


Összerezzenek, amikor váratlanul a hátamra fordít és mellém könyököl. Egy pillanat alatt melegem lesz és szaporává válik a szívverésem a meglepettségtől. Nagyon feszélyez, hogy itt fekszik még mindig mellettem - meghitt kettesben az éjszaka közepén - és nem megy a helyére, miután lenyugodott, hanem lankadatlanul mered rám, mintha most látna először. 


Ez a bizalmas póz, ahogy fölém hajol… Érzem, hogy változni kezd a hangulat, és a levegő körülöttünk egyre jobban megtelik feszültséggel. A vészjelzőm hevesen figyelmeztet, hogy résen legyek, de a szívem engedékenyebb és próbál időt adni, hogy szokjam a helyzetet. 

Egymásba kapcsolódó tekintetünk végül menthetetlenül az ágyhoz bilincsel. Innentől már nem akarom elküldeni, nincs erőm menekülni, csak élvezni akarom ezt a pillanatot, amikor minden figyelme az enyém.
Bennem reked a levegő, ahogy keze tétován elindul felém, lassan végigvándorol az arcomon, hosszan elnyújtva, mintha minden részletét magába akarná vésni. A állam, az orrom, a homlokom… nem hagy ki semmit. Türelmes és érdeklődő. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy simogat, ismerkedik velem, eloszlatja bennem a kétségeket. Kezdek bízni benne, mert érzem, hogy nem akar rosszat.


Néhány perc után a gyomrom izgatottan összerándul, mert új célpontot talál. Már nem riaszt, inkább bizserget, hogy érzéki felfedezőútra indul rajtam. Hüvelyujjával többször körbe rajzolja a szám vonalát, és kíváncsian egyre közelebb hajol. Már közvetlenül belélegzem forró leheletét, de nem csókol meg. Váratlanul ajkaim közé csúsztatja ujját, amibe megint beleremegek. Itt is ismerkedik kicsit, pár pillanattal később pedig arra koncentrál, hogy újabb nedves köröket írjon le. Minden forduló után mélyebbre merészkedik, és érzékibben cirógat belülről. Mosolyogva figyelem, hogy beharapja az alsó ajkát az izgalomtól, úgy élvezi a játékot. 

Az egész olyan fura és bizarr, de nagyon tetszik. Végül nem bírom és a következő alkalommal, amikor belém siklik, orvul foglyul ejtem, hogy én is becézhessem a nyelvemmel. 



Sasuke


Önzésemben sokáig hagyom, és mérhetetlenül élvezem, amit tesz velem. Nézem, ahogy kutakodó ujjam eltűnik az ajkai köz, és annyira szívesebben követném, hogy nyelvemmel is bebarangolhassam azt az édes, forró helyet, amit úgy szeretnék végre megismerni. 

Elveszek a mosolyában. A huncutul csillogó szemében. Nem hittem volna, hogy ennyire érzéki kis boszorka annak ellenére, hogy sikít róla a tapasztalatlanság. 

Mellette teljesen más embernek érzem magam. Reszketek az örömtől, hogy ennyire közel enged magához. Úgy fogadott, olyan óvón ölelt, hogy megszabadultam minden keserűségemtől. Karjaiban mintha otthonra találtam volna, most pedig fogalma sincs, mit tesz velem, nem is gondolja, hogy a végletekig fölizgat. Csak gátlások nélkül élvezi, amit adok és viszonozza a kedvességet. 




Az idő viszont nem alkalmas. Én lennék a világ legnagyobb szemétládája, ha most kihasználnám a helyzetet és engednék az ösztöneimnek.
Akkor szeretném megkapni mindezt, ha önként adja, és nem kierőszakolom. Ha tudom, hogy ő is úgy érez, mint én, mert számomra ez már sokkal többről szól, mint a vágy. Abban a pillanatban, amikor odaadná magát nekem, olyan szállal kötődnék hozzá, ami számomra egyszeri és megismételhetetlen. Összetörnék, ha utána egyszerűen eltűnne az életemből, mert már most is betegesen ragaszkodom hozzá.


Bármi történt közte és Itachi közt, valamiért Sakura igent mondott a bátyámnak, én pedig nem szeretnék az ő szintjére süllyedni, hogy elhappolom a barátnőjét. A lányt sem akarom olyan helyzetbe hozni, hogy azt higgye, csak a bosszú miatt kerestem a társaságát. 


Fájdalmas mosollyal vetek véget a kényeztetésnek, mert érzem, hogy az önuralmam végső határán táncolok. Sakurát átfonom a karjaimmal, hogy magam felé fordítsam, mert azt akarom, hogy a vállamra hajtsa a fejét, és úgy aludjunk el. 
Látom, nem érti, mi ütött belém hirtelen, de azt hiszem, ha lehiggad, hálás is lesz ezért. Tudom, hogy ő még egyáltalán nincs kész erre, bármennyire tetszik neki, amit most teszünk, hisz attól is kiakad, hogy merevedésem van. Mikor átfordítom és közénk feszül az ágaskodás a nadrágomban majdnem felsikkant a meglepettségtől. Gondolom, akkor döbben rá, hogy már nem gyerekek vagyunk, akik felelőtlenül játszadozhatnak a sötétben.


Nagyon édes, ahogy elhelyezkedünk, és csendben pislog mellettem. Még mindig zavartan tanulmányozza az ágyékom táján keletkezett sátrat, de a világ minden kincséért se kérdezne - ha ennyire kívánom, miért hagytam abba. Egyszer remélem megbízik majd bennem és őszintén tudunk beszélni bármiről, addig pedig be kell érnem azzal, hogy kiolvasom a szeméből, amit éppen gondol. Már ez is annyira szórakoztató, hogy megéri figyelnem minden apró reakcióját.

- Aludjunk – súgom neki a sötétben, és simogatni kezdem a haját, hogy eltereljem végre a figyelmét a férfiasságomról, ami nagyon nehezen akarja elfogadni a visszavonulót. 


Szerencsére nem vagyok hosszútávon érdekes, és győz a kimerültség. Sakura mocorog még egy picit, azután kényelmes bevackolja magát a karom alá és hamarosan hallom, hogy békésen szuszog. 

Örülök, hogy nem dobott ki, miután sikeresen megvigasztalt, én meg hálából erotikus leckéket akartam neki adni. Mondjuk ez eltúlzott gondolat, mert nekem se sokkal több a tudásom, mint neki, de jó, ha azt gondolja, hogy kettőnk közül legalább én tisztában vagyok a dolgokkal, ha ilyenre kerülne sor. 
Ez a hülye egóm! Nagyon nehezen viselné, ha tapasztalatlannak tűnnék, amikor szeretkezünk. 

Talán mégis el kéne neki mondanom előtte, hogy még én se feküdtem le soha senkivel… de annyira kínos ilyenről beszélni, mint a szüzesség, valahogy számomra olyan férfiatlan. Nem tudom, kit kérdezhetnék meg erről, pedig egyre gyakrabban érzem, hogy szükségem lenne tanácsokra. 


Anyu, ha élne, biztos megmondaná, hogy amit érzek, az szerelem, vagy a hormonjaim kegyetlen játéka velem. Nem tudom kimutatni a hálát, az örömöt - eddig a pillanatig pedig meg voltam győződve róla, hogy képtelen vagyok a boldogságra. 
Csak mióta bekúsztam ez alá a takaró alá, és ölelő karok fogadtak - hiszem el, hogy nem vagyok reménytelen eset, tartogat még az élet valami jót is számomra.

Az előbb nem akartam csókolózni, birtokba venni egy olyan szájat, ami egyenlőre más tulajdona, de most, hogy alszik Sakura, egy apró puszit muszáj adnom legalább a hajára.
A jellegzetes virágillatot, ami körüllengi, élvezettel szívom magamba, ujjaim pedig óvatosan simogatják, nehogy felébresszem. Határtalanul boldog vagyok, hogy itt lehetek vele, és nem akarok törődni a másnappal.