15. Első felismerés, mennyit érek

Sakura

Szólni sem merek, csak kapaszkodom a testébe, húzom egyre közelebb, hogy érezzem a jelenlétét - tudjam, nem vagyok egyedül a bajban. Ő bénultan áll még mindig, mintha nem hinné el, hogy kudarcot vallott. Ha nem ismerném, azt gondolnám, még nálam is jobban bepánikolt, mert árad belőle a feszültség és úgy szorít magához, hogy fáj. Talán kiborult? Mikor ezt felismerem valami megszállottság lesz rajtam úrrá. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát. Segíts! Segíts! Segíts! – fohászkodom Istenhez, mert érzem, hogy valahonnan erőt kell merítenem, mivel most nekem kell cselekednem. Az ima beválik. A sötétben egyszer csak váratlanul felvillan valami, és én sikongva húzni kezdem az elkeseredett fiút magammal. Nem érti mi üt belém, de hagyja, hogy vonszoljam keresztül mindenen.
Ez az! Lassan ritkulni kezdenek a fák, és boldogan észlelem, hogy megtaláltam, amit annyira kerestem. Egy autóútra lyukadunk ki. Azt hiszem, ezt az érzést soha nem felejtem el, ugyanis még életemben nem örültem egy vacak aszfaltdarabnak ennyire. Eszelősen rohanni kezdünk az egyik irányba, már amennyire bírok, és mindketten abba bízunk, hogy újra felbukkan egy jármű, vagy valami lakott területbe botlunk. Végre kiszúrok egy tárgyat, ami postaládára emlékeztet az út szélén a bokrok között. A mellette induló kocsibejáró szerencsére rövid, és hatalmasat dobban a szívem, amikor meglátom a kivilágított házikót a végén. Milyen jó, hogy valaki szeret kinn élni a természetben messze a város zajától! Teljesen kiveszik belőlünk az óvatosság, bátran becsöngetünk, bárki legyen is a ház lakója.
- Iruka sensei? – sikítok fel örömömben, hogy nem a baltás gyilkos nyitott ajtót, hanem egy ismerős arcot látok.
- Jesszus! Idáig elkeveredtetek? – fogad ő is hasonló meglepettséggel. – Mindenki titeket keres! Olyan jó, hogy nem esett bajotok! – ölel át mindkettőnket. – Rin! Gyere ki gyorsan! Megvannak a gyerekek!
Egy csinos fiatal nő siet elő a hangra, és azonnal beinvitál bennünket. Iruka sensei riadóztatja a parkot és az osztályfőnökünket, én meg hívom anyát.
- Szia! Tudod megígértem… - kezdek bele a mondókámba, viszont az átéltek miatt képtelen vagyok tovább nyugodtan beszélni.

Sírni kezdek megint, mint a mai napon már oly sokszor és hagyom, hogy Sasuke kivegye a kezemből a telefont. Hallom, hogy beszámol a legfontosabb részletekről, és azt mondja, ha megnyugszom visszahívom majd. Hálásan pislogok rá a könnyeim mögül és elindulok felé, hogy kifejezzem mindazt, amivel most csordultig van a szívem.
- Köszönöm, hogy nem hagytál ott egyedül! – zokogom a pólójába.
Nem számít, hogy ő csak áll mereven, hisz tudom, hogy ha nincs vészhelyzet, magától soha nem ölelne vissza, nekem pedig ez is elég. Már attól, hogy türelemmel viseli a kirohanásom, határtalanul boldog vagyok.
- Ma éjjel már itt maradtok, muszáj pihennetek! – szólít meg kedvesen Rin. - Gyere! Biztos szeretnél fürdeni – húz magával.

Hagyom, hogy megszabadítson a borzalmas ragtapaszoktól meg kötésektől, és megkönnyebbülve állok a zuhany alá. Eleinte csíp, ahogy a víz a sebekbe folyik, de úgy érzem, ezzel megszabadulhatok a mai nap összes gondjától. A fiatal nő segít mindenben, és nemsokára már egy nyuszis hálóingben ülök tisztán, illatozó hajjal. Úgy látom, a tapsifülesektől már soha nem tudok szabadulni - nézek végig magamon felsóhajtva. Fölhívom anyut. Most már van erőm mesélni, mert elhiszem végre, hogy megmenekültem, és jó helyen vagyok. Hatalmas megkönnyebbülést érzek. A kimerültség miatt vacsora nélkül alszom el a pihe-puha ágyban úgy, ahogy vagyok: papucsostul a takaró tetején.

Sasuke

Míg Sakura fürdik, én vacsorát kapok Irukától, közben kérdezget, hogy sikerült ennyire eltévednünk. Nem tudok figyelni rá. Lázasan próbálom feldolgozni megmenekülésünk tényét. Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen szerencsénk van, baj nélkül megúsztuk, és végre biztonságos helyen vagyunk. Pár perce én már minden reményem elveszítettem.
Mindig egyedül voltam, csak magamért voltam felelős. Ez egyszerű és roppant kényelmes helyzet. Lehetek önző, nem számít. Másért felelni viszont…
Iszonyatos lecke volt ez nekem. Tegnap még azt hittem jó vagyok ebben is, mert ha Naruto képes mindig hős lovagként tündökölni, - pedig mindenben szánni valóan béna - akkor nekem gyerekjáték lesz túl tenni rajta. Igaz a törölközőmet még azért adtam Sakurának, mert az a saját célom szolgálta, de abban a pillanatban, amikor megéreztem, mennyire örül neki, átbillent bennem valami. Akartam, hogy máskor is így nézzen rám. Hálásan – ahogy, a szőke idiótára szokott. Tőlem várjon segítséget, belém kapaszkodjon, engem hívjon a bajban.
Azért, hogy teljesüljön az álmom, döntést hoztam. Arra készültem, hogy vallomást teszek, bármennyire is őrültségnek tűnik. Csak azzal nyerhetek Itachi, és minden más fiúval szemben, ha őszinte leszek.
Lee is képes rá, én is meg fogom csinálni! Ha már vannak ezek a hülye kérdések a papíron, elmondom a segítségükkel, hogy Sakura különlegesnek számít az életemben attól a pillanattól, hogy megláttam. Minél jobban megismerem, annál több dolgot fedezek fel benne, ami tetszik, és nagyon szeretném, ha esélyt kapnék arra, hogy járjon velem. Tudni akarom, mit gondol rólam, mert rajta soha nem látom azt a rajongó, elragadtatott pillantást, mint a többi lányon, ami eléggé elbizonytalanít. Addig gyűjtöttem a bátorságot, amíg elszalasztottam a lehetőséget. Mire észbe kaptam, Sakura és Hinata már hangosan veszekedtek. Azonnal kitaláltam mi történt, ugyanis érlelődött nagyon a helyzet. Épp a legrosszabbkor pattant ki a titok, Sakura pedig zaklatottan hagyta el a tisztást.
Már akkor felsültem, amikor nem mertem bemenni hozzá. Tudtam jól mennyire csalódott mindenkiben, rettenetesen ki lehet borulva, én meg csak bámultam a sötét faházikót tehetetlenül, aminek a rejtekében ott sírdogált egyedül. Naruto bezzeg többször bekukucskált az ablakon, pedig meg volt az esélye, hogy Sakura leszedi a fejét, ha kiszúrja, de valóban féltette, aggódott miatta. Később be is merészkedett megnézni tényleg csak alszik-e, nehogy későn derüljön ki, hogy a lány valami butaságot tett magával, elkeseredettségében.

Én csak arra voltam képes, hogy hajnalban Kakashit leváltsam az őrködésben és kivételesen milyen szerencsém volt! Megnyugodtam, amikor azt láttam, hogy zuhanyozni indul a lány. Úgy voltam vele ez már jót jelent, összeszedte magát. Éppen reggelit készítettem neki, mikor jött egy kósza gondolatom, hogy rá kéne nézni, minden rendben van-e. Már az ajtóban hallottam, hogy sikít, és el nem tudtam képzelni, mi történhetett. Kicsit megtorpantam, mielőtt beléptem, hisz mégis a női zuhanyzóba készültem bemenni, ahonnan nem véletlenül tiltják ki a hozzám hasonló tesztoszteronban túltengő férfinépet. Az győzött meg, hogy a kiabálás bentről egyre kétségbeesettebbnek tűnt.
Nagyon nehezen fogtam fel a probléma lényegét, mert figyelmem teljes egészében lefoglalta, hogy csupaszon látom azt a személyt, akit a nap minden órájában minimum ezerszer elképzelek így. A béka mellette elenyésző tényezőnek tűnt, de kezdte bántani a fülem a hangoskodás és végre arra koncentráltam, amiért jöttem. Szóval béka. Utálom őket, de Sakura szemmel láthatólag még nálam is sokkal jobban. Akkor miért éppen békát kaptam tőle ajándékba? Volt a kosárban tigris, meg jaguár, puma és oroszlán, ami szerintem sokkal jobban illene hozzám. Már akkor is rettenetesen felbosszantott, hogy éppen azzal a csúfsággal szúrta ki a szemem, de most, hogy szembesültem vele, mennyire irtózik ettől az állattól még jobban dühös lettem. Na, csak menjek haza! Repülni fog a breki a párnám alól!!!
Ez meg itt… - nézek a behatolóra - Sakura megérdemelné, hogy hagyjam rá ugorni! Amúgy meg félek is megfogni… Hogy is volt az a hős lovag szövegem? Ha Naruto itt lenne, fogadom, már rég kidobta volna ezt a rondaságot és élvezettel vigasztalná ( jó szorosan ölelgetné ) a meztelen lányt, aki még hálás is lenne… Szóval, szemet becsukni, fogakat összeszorítani és nyúlni – szigorúan csak a békához!
Kirázott a hideg az undortól, ahogy hozzáértem, de muszáj volt jó alaposan megszorítanom, hogy ki ne ugorjon a kezemből. Az végzetes lett volna! Tuti Sakura védtelen testén landolna, és gyanítom, ha ez így történne, gondolkozás nélkül követném. Vajon melyikünktől sikoltozna jobban a rózsaszín?
A hideg reggeli levegő észhez térít, és nagyon elszégyellem magam. Gyorsan megszabadulok a kis betolakodótól és próbálom helyre tenni magamban a dolgokat. Valaki ott benn bajban van, és nem lehetek továbbra is ilyen tapló, hogy magammal foglalkozom. A legnagyobb jó szándékkal lépek be újra és betakarom a reszkető lányt. Tehát ilyen, amikor egyedül van és fél. Mellette kéne lennem. Ha tudnám, hogy kell, meg is tenném. Naruto, Sasuke – egy : null a baka javára, állapítom meg csüggedten. Inkább lelépek, mert ahhoz értek.
Reggeli alatt szeretnék Sakurával beszélgetni, kicsit jobb kedvre deríteni, hogy mire előkerülnek az osztálytársaink, már erős legyen. Olyan gyorsan fordul ki a konyhából, mikor meglát, hogy alig tudom elcsípni. Magával tol ki, ha durcáskodik, ezzel még jobban elmélyíti a problémát. Nincs időm magyarázkodni, csak intézkedem az ő érdekében. Durván kényszerítem, hogy nézzen szembe velem, a helyzettel, a többiekkel. Azt hiszem, jót cselekszem, hogy nem hagyom újra elbújni, de a módszerem megint rossz, és nem javít a kapcsolatunkon.
A parkban ostoba módon ott vagyok mellette, de nem vigyázok rá. A mai feladat - azt remélem - oldja majd a hangulatot, közben talán kibékül legalább Temarival meg Ten Tennel, mert ők tényleg ellenezték Hinata munkálkodását. Annyira ezen agyalok, hogy elengedem a fülem mellett Naruto bosszús megjegyzését: Sakura egyáltalán nincs itt lélekben, nem figyel. Akkor kapok észbe, amikor már megtörténik a baj. Újabb kudarca a lovagiasságomnak.
Rémülten veszem észre, hogy az a lány, aki a drótba kapaszkodik már nem a mindig vidám, pozitív hozzáállásáról híres személy, hanem egy csalódott és elkeseredett lélek. Nincs is kedve küzdeni. Egy világ omlik össze bennem, amikor kicsúszik a kezemből, mert képtelen vagyok egyedül kettőnket megtartani. Ő is kellett volna hozzá, és ebből látom, mire vagyok képes. Másért semmire. Magamra haragszom, amikor őt rángatom nem törődve azzal, hogy még nagyobb fájdalmat okozhatok neki. Ki kezeli megint jól a helyzetet? Naruto aggódása megtöri Sakura makacsságát és eléri, hogy kibéküljenek. Kettő – null. Én annyit tudok tenni, hogy megfenyegetem. Ez igazán illik hozzám és azt is sikerül elérnem, hogy jól megijesszem, ha még nem volt elég neki a bajból mára.
Már én se figyelek a feladatra, alig várom, hogy újra lássam. Félek, hogy kórházba kerül, esetleg kiderül komolyabb sérülése is van, bár az is sokkoló látvány volt, amikor először megláttam a zuhanás után a fa tövében, vérben tocsogva. A viszontlátás jó és szomorú is egyben. Mint egy jelmezbálos hadirokkant vagy egy rosszcsont kislány – ezek jutnak róla eszembe, amikor meglátom. A nővér valószínűleg totál kretén, csak abban bízom, hogy a dekorálás mellett a sebellátásra is komoly gondot fordított. Sakura pedig megint sír, ki tudja miért?

Rám bízzák. Úgy tűnik, senki nem látja, mennyire alkalmatlan vagyok a feladatra. Az ígéret viszont fontos számomra és erőt ad, hogy megint próbálkozzam. Mostantól tényleg jól akarom csinálni, vagy legalábbis jobban, mint eddig. Ebédnél már látom, kicsit idegesítem a buzgóságommal, de inkább többet akarok tenni érte, mint kevesebbet.
Egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy ilyen állapotban velünk császkáljon az erdőben, de azt a lehetőséget, hogy kivételesen kettesben lehetünk, nem akarom elszalasztani. Muszáj előre mennem, hogy ne lássa a perverz vigyort az arcomon, mert minél messzebb kerülünk a többiektől, annál vadabb terveket szövök, mit lehetne kezdeni ezzel a helyzettel. Csak a szúnyogok bosszantanak, egyébként azt hiszem, ebben a pillanatban tökéletesen elégedett vagyok.
Jó ideje gyalogolunk, mikor az apró állatok sikeresen elveszik a kedvem. Attól félek, addig csipkednek, hogy a vakarózást megunja a bőröm és megint valami gusztustalan ragyával jutalmaz. Elég kellemetlen az is, hogy másokkal kell fürdeni, nem hiányzik, hogy meglássák, hogy szoktam kinézni, mikor előjön az allergiám. Kezdek bedühödni, mert nem győzök csapkodni.
- Megállhatnánk? Be akarom kenni magam, mert nagyon csípnek ezek a dögök – jön mögülem egy vékonyka hang.
- Neked van szúnyogriasztód? – önti el agyamat a méreg azonnal. Nem hiszem el, hogy hagyott eddig kínlódni! Hol jár az esze? Nem látja, mennyire szenvedek?
- Igen, pakoltam be… - közli lazán.
- Miért csak most szólsz, mikor már összemartak bennünket? – támadom le.
- A lényeg, hogy most szólok, nem? – feleli hetykén.
Ijesztő arckifejezéssel indulok felé, mert közel járok hozzá, hogy jól megrázzam. Olyan,
mintha viccesnek találná, hogy gyötörhet.
- Te most szórakozol velem? – kérdezem ingerülten.
- Dehogy! – biggyeszti le a száját.
Túl közel van és túl jó az illata meg túl gyönyörűek a szemei. Elveszem varázslatos tekintetében… De az, hogy kihasználja a csáberejét, közben pedig szemtelenkedjen velem, nagyon alávaló dolog tőle!

- Vedd elő! – suttogom, mert attól félek, ha kiereszteném a hangom, az indulataim is korlátok nélkül előtörnének.
Már megint belém csíp egy dög, mire fokozódik bennem a harag, de Sakurát ez csöppet sem hatja meg. Esetlenül téblábol előttem olyan tág pupillákkal, mintha nem értené, miért vagyok ilyen ideges.
- Tessék? – kérdez zavartan és kezdek gyanakodni, hogy direkt fokozza bennem a feszültséget, mert tetszik neki, hogy bosszanthat.
- Vedd elő! – ismétlem vészjósló hangom, mert elegem van a játszadozásból.
- Én még nem készültem fel rá… - feleli ártatlan szemekkel, amitől végleg eldurran az agyam. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy miről is beszélünk tulajdonképpen, mert kicsit olyannak tűnik a helyzet, mintha nem egy malomban őrölnénk, a haragomat viszont már semmiképpen nem tudom visszafogni.
Az a szerencséje, hogy megígértem, több baja nem esik, egyébként lehet, hogy lelógatnám egy szakadékba. Hogy tud ilyen rezzenéstelen arccal gúnyolódni? Álnok bestia! Égetni való, mint a többi boszorkány! Helyette egy bokrot veszek célba, és egy jól irányzott rúgással még több szúnyogot szabadítok magunkra. Sakura kicsit meglepődik, de van vér a pucájában, mert még mindig nyugodtan áll, eszében sincs odaadni az a rohadt krémet. Úgy látom, ha rajta múlna, megzabálhatnának nyugodtan a szúnyogok, szóval nekem kell cselekednem. Durván kirángatom a hátizsák mélyéről a tubust és mohón kenni kezdem magamra, mert szinte érzem, hogy gyülekeznek a bőröm alatt a hólyagok, hogy meglepjenek.
Nem tudom, miért kérem, hogy a hátam ő kenje. Anyám volt az utolsó, aki hozzáért. Azóta nem akadt soha olyan ürügy, amiért valakivel ilyen bizalmas helyzetbe kerültem volna. Taszít is minden gesztus, ami törődéssel, gondoskodással kapcsolatos. Utálok a baráti hátba veregetéstől kezdve a rokoni puszin át minden személyes megnyilvánulást. A testiség megtapasztalására csak az ösztön, és a kíváncsiság hajtott eddig, nem az élvezetek hajszolása. Az első és utána a többi csókom is úgy csattant, hogy alig emlékszem rá, mert elég sokat kellett innom ahhoz, hogy bevállaljam, elviseljem.
Ha már kiszaladt a számon a kérés nincs kedvem visszakozni, igaz tartok tőle, hogy ezzel valamit elronthatok. Abban a pillanatban, ahogy Sakura ujját megérezem a meztelen bőrömön, hirtelen megváltozik a véleményem. Óvatos és tétova. A testem teljesen furán reagál rá. Nagyon lassan halad, de nekem szükségem is van rá, hogy hozzászokjak az élményhez. Majdnem megkérdezem tőle, hogy érzi-e azokat a forró hullámokat, amiket minden mozdulatával belém áramoltat. Tudja vajon, milyen hihetetlen dolgot indít meg ezzel? Lassan megszünteti bennem a jegességet, amivel védeni próbálom magam és eléri, hogy szinte doromboljak, mint egy macska. Ismeretlen melegség járja át minden porcikámat, felold és megnyugtat.
- Sasuke? – szólít meg halkan a lány. – Szeretnék neked mondani valami!
Talán feltűnt neki is a bennem lezajló változás?
- Mit szeretnél mondani? – bíztatom, mert kíváncsivá tesz.
- Azt hiszem az előbb nem balra, hanem jobbra kellett volna mennünk – suttogja zavartan.
Mikor felfogom szavai értelmét, visszatér egy szempillantás alatt minden indulatom. Hogy lehetek ennyire marha, hogy folyton elmerülök a saját világomban, és a valóságról meg teljesen megfeledkezem? Azonnal felkapom a térképet és rájövök, hogy egy pontot se érintettünk a feltüntetettek közül, tehát az első méterektől rossz irányba megyünk. Nem nehéz kitalálni miért.
- Te istencsapása! Még hogy jobbra, bal helyett! – borul el az agyam megint. – Valószínűleg mióta elindultunk, fordítva tartod ezt a rohadt térképet! Nem tűnt fel? Ezzel az erővel egy szabásmintát is követhettünk volna! – üvöltöm.
Lesújt a dolog, hogy a figyelmetlenségem már megint bajba sodor, de képtelen vagyok 
másként lereagálni, mint kiabálással.
- Mit csináljak veled, most mond meg őszintén? – folytatom az ordítozást. – Alig bírsz menni, erre keresgethetjük a helyes utat, hogy egyáltalán visszataláljunk! – dühöngök.
Kakashit hívom, de nem leszek boldogabb, mert hallom a hangján mennyire dühös rám. Igazat adok neki, az én felelősségem, nekem kellett volna vigyázni kettőnkre. Sakura anyukája előtt ezzel a húzásommal egy életre elásom magam, apám pedig megint szégyenkezhet. Borzalmasan érzem magam.

A csalódottságom mérhetetlen, amikor rájövök, hogy semmi támpontunk nincs. Megállok, hogy Sakura pihenjen egy picit, bár legszívesebben addig mennék, amíg ki nem vergődünk innen. Iszonyatos bűntudat gyötör, hogy miattam már teljesen kimerült és valószínűleg kezd megijedni. Szeméből mégis azt olvasom ki, hogy nem haragszik és bízik bennem. Ettől még rosszabb az egész. Vízzel kínál, mert természetesen én azt se hoztam. Nem innék, de váratlanul kiszárad a szám, amikor lekuporodik a földre, és ügyetlenül krémezni kezdi magát. Muszáj segítenem, muszáj hozzá érnem. Mintha hipnotikus állapotban lennék - kiveszem a tubust a kezéből, és hozzá hajolok. Nem tudom látja – e, hogy a kezem megremeg egy pillanatra, mielőtt először megérintem, pedig nem a perverzióm hajt, hanem az ösztön, hogy gondoskodjak róla. Azonnal megállapítom, hogy hihetetlenül selymes a bőre és minél fentebb haladok a lábán, annál puhább a tapintása. A combja belső felénél járva beugrik előttem a reggeli élmény, amikor semmit nem viselt. Ha a zuhanyzóban térdelnék így előtte, az ujjaim most akadálytalanul siklanának tovább a legtitkosabb helyekre. A keze állít meg abban, hogy tényleg el ne ragadtassam magam, mert nem sok hiányzik hozzá, hogy félretoljam azt a kevés ruhaneműt, ami elválaszt az óhajtott területtől. Folytatom a krémezést a másik lábán, de igazából nem ezt szeretném tenni vele. A helyzet és a körülmények már nem is számítanának, ha látnám rajta, hogy ő is akarja. Sakura viszont egyáltalán nem inog meg, inkább meglepett, amikor rám néz, és felfedezi, mennyire elködösült a tekintetem a vágytól, hogy itt és most szeretnék szeretkezni vele.

Pillanatok alatt ránk sötétedik. Már elmegy a kedvem a pajzánkodástól, de még az élettől is. Egyre reménytelenebbül keresek valamit, ami kivezethet bennünket a rengetegből, vagy legalább olyan helyet találhatnék, ahol meghúzhatjuk magunkat biztonságban. A levegő egyre hűlik, én pedig attól kezdek rettegni, hogy a végén valami gödörben vagy szakadékban kötünk ki, mert az orrunkig se látunk. Mikor egy bizonytalan, apró kéz a tenyerembe csúszik, összefacsarodik a szívem. Ő még mindig hisz bennem és tőlem várja, hogy vigyázzak rá. Ha tudná, hogy rettenetesen félek, vajon mit szólna? Magamért nem aggódom, egyszerűen lekuporodnék ott, ahol éppen vagyok, és nem érdekelne a sorsom, de vele ezt nem tehetem meg. Megfázna, megenné a medve, összefutna valami őrült, pedofil gyilkossal – számtalan módját fel tudnám vázolni, az ő szerencséjével mennyi baj érhetné még akkor is, ha mellette vagyok. Egyre kétségbeesettebben és elkeseredettebben rángatom szegényt magam után, amikor rádöbbenek, hogy még az ösvényről is letértünk.

Jeges hullámokban tör rám az érzés, mit tettem. Segítőtársként, férfiként mennyire csődöt mondtam. Anyu se tudott térképet olvasni, apu mindig viccelődött rajta… Ha most szegény szülőm figyel valahonnan, biztos szánakozva állapítja meg, hogy semmiből nem tanulok, magamon kívül képtelen vagyok másra koncentrálni, nem való nekem barátnő, de még egy extrém körülményeket elviselő kaktusz sem.
Hangosan szidni kezdek mindenkit, aki eszembe jut, de magamban már rég elkönyvelem, csakis én vagyok a hibás. Lebénít a kudarc, eluralkodik rajtam a pánik, hogy képtelen vagyok megoldani a helyzetet. Abban a másodpercben, amikor rájövök, hogy tehetetlen vagyok, kikapcsol az agyam. Eltűnnek a fák, a hűvös éjszakai levegő helyett borzalmas bűzt kezdek érezni, és nem tudok mozdulni, mert olyan érzetem van, mintha le lennék szíjjazva. Ő pedig itt mellettem meg fog halni. Miattam. Nem tudom, mit csinál, kit szólongat, de egy sikítással eléri, hogy újra vele legyek és eltűnjön az a szörnyű látomásom, ami szinte minden éjjel gyötör, és most a stressz miatt, könnyedén legyűr jó pár másodpercre. Hagyom, hogy Sakura húzzon, mert rájövök, hogy én szorulok segítségre, nem ő. Kettőnk közül eddig is lány létére sokkal bátrabban és ésszerűbben viselkedett, mint én bármelyik pillanatban a nap folyamán. Becsülöm az erejét, a megingathatatlan hitét és rádöbbenek, az az egyetlen esélyem, ha nem engedem el a kezét. Nekem kell belé kapaszkodni, ha élni akarok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés