13. Első könnyek

Sakura

Nem volt egyszerű, de minden lány rekord gyorsasággal elkészült. A fiúk persze így is megelőztek bennünket.  Az asztalokhoz vonultunk és Temari kivételével egy padra ültünk sorban, mint a kiscsibék. A szőke lánynak ezerszer jobb dolga volt, boldogan bújt a barátjához és onnan követte az eseményeket. Sai sokatmondó mosolyával felém biccentett, majd Sasuke felé, mintha a felől érdeklődne mi újság velünk. Úgy látszik, nem nyughat, folyton piszkálnia kell valamivel. Próbáltam tudomást se venni róla, de észrevettem, hogy a többi fiú is figyel bennünket. Nem értettem mi ütött beléjük, ezért inkább a feladatra koncentráltam, hogy leplezzem a zavarom.

 
Azzal kezdtük, hogy összeszedtünk minden lehetséges kategóriát, amiben versenyezhetünk. Ten Ten hozta a laptopját és igyekezett a használható ötleteket feljegyezni. Én sportok közül vállaltam a röplabdát, a teniszt és a futást, mert hosszútávon elég jó voltam. Tudtam egy szép verset a szavalóversenyre, jelentkeztem a műveltségi vetélkedőre és vállaltam, hogy részt veszek minden közös programban, amiben szükség van rám.
Örömmel vettem tudomásul, hogy Sasuke a röplabdán kívül, szintén jelentkezett minden számra, amire én. Röplabda helyett focizni fog, de az még királyabb, ugyanis azt hallottam nagyon jól megy neki. Valószínűleg ettől a hírtől a többiek is megkönnyebbültek, mert félő volt, hogy a fiú ki fogja húzni magát mindenből.  Már csak egy témaköre volt a versenynek, amiről nem beszéltünk.
- Induljunk ki abból, hogy a kreatív kategóriákat az alsó évesek zsűrizik – javasolta Kakashi, amikor nagyon elakadtunk.
- Mondjunk mesét? – röhögtek fel a fiúk.
- Akár azt is, ha bejön nekik! – csapott közéjük Ino mérgesen. - Ők fognak szavazni, olyannal kell elő állni, amit szeretnek!
- És mit szeretnek? A tévé előtt ülni és zabálni? – ingerkedett tovább Gaara, de a szőke nem hagyta magát provokálni.
- Gaara, éppen te beszélsz mikor iskola előtt minden reggel megnézed a Bigyó felügyelőt? – szólt be Kankurou, nem kis derültséget váltva az osztálytársakból.
- Kuss! – jött a sértődött felelet.
- Szeretik a mesét, a játékot, a mozgást és az édességet – soroltam, ami eszembe jutott, hogy segítsek én is.
- Akkor mesél neki valaki, és közben tömjük őket sütivel! – rikkantotta Chouji.
- Aztán meg bőgni fognak, mert felzabálod előlük – morgott Naruto.
- Ez pedig jó ötlet! – csillant fel a szeme Kakashinak. – Mi lenne, ha összehoznánk a kicsiknek egy előadást, valami zenéset? Közben bevonnánk őket, hogy kicsit táncoljanak, meg énekeljenek és nasit is osztogatnánk nekik …
- Hehe! Előbújt a senseiből a cukros bácsi – szemtelenkedett megint Gaara. Szegény tanár csak türelmetlenül legyintett a viccen.
- Én tanultam színészetet és táncolni is tudok. Be tudnék tanítani egy egyszerű darabot nektek – jött a meglepő felajánlás Narutotól, mikor végre elkomolyodtunk. Rajtam kívül senki nem csodálkozott a fiú tehetségén, persze ők már régen ismerik.
- Egyszer láttalak a Hamupipőkében, nagyon szupi voltál – jegyezte meg mellettem Hinata rákvörösen.
- Az jó előadás volt, nagyon szerette a közönség – gondolkodott el a szőke. Fel se tűnik neki a Hyuuga lány rajongó hangja.
- Lányok! Verekedjetek légyszi a főszerepért! – térdelt elénk Gaara könyörgően. Úgy látszik, az eddig tök kuka fiú ma tréfarépát evett.
- Talán tudni kéne mit adunk elő, mielőtt hajba kapnánk, nem? – ütötte fejbe Temari.
- Ha nektek jó a Hamupipőke, akkor legyen az – javasolta Naruto.
Mindenki megszavazta és mivel már nagyon éhesek voltunk, a továbbiak megbeszélését
elhalasztottuk vacsora utánra. Ino egy közeli étteremből rendelt salátát meg pácolt
húsokat, így minden előkészítve várt bennünket a hűtőben. Mi lányok terítettünk, a fiúk
pedig a sütésért voltak felelősek.

Chojinál hiába álltunk volna sorba kajáért, mindent befalt, ahogy elkészült. Shikamaru elsősorban a barátnőjét és a haverjait etette, Naruto pedig úgy döntött a grillsütőt arra használja, hogy cipőtalpakat készítsen a húsból. Már beleharapni se volt könnyű a feketére sült szeletekbe, jóllakni vele pedig egyenesen lehetetlennek tűnt.
- Engedj ide Baka! – elégelte meg a dolgot Sasuke, mert húsz méteres körzetben már mindenhol hallani lehetett a gyomrunk korgását.
Naruto sértetten ellenkezni próbált, de Hinata csitítóan átölelte és lehúzta maga mellé a padra. A kellemes illatok, amik pillanatok alatt felváltották az eddigi kozma szagot Inot és Bilifejet is idevonzották. Az utóbbi kissé félve csatlakozott az asztalunkhoz, óvatosan méregetve Sasuke reakcióját. Azt hittem elsírja magát, amikor elsőnek kapott az íncsiklandó husiból. Ahogy ültünk szépen sorban, úgy kaptuk az elkészült adagokat. Mindenki mohón tömte magába az ételt, még Ino is lemondott a szokásos üres fecsegésről, csak a szakácsunkat dicsérte a többiekkel egyetemben.
Mikor már mindenki elég húst kapott Sasuke is leült közénk éppen mellém. Összeért a combunk, mert olyan szűkösen voltunk és enni se nagyon mertem, mert attól féltem megütöm a könyökömmel, de nagyon boldog voltam. Reméltem az egyre növekvő sötétség elfedi a pirulásomat és csak Hinata felé mertem pislogni egy cinkos mosolyra.
- Ha már tele a bendőtök pakoljatok össze és üljetek vissza a helyetekre! – adta ki az utasítást Kakashi.
Jó volt, hogy csak papírtálcán ettünk, meg műanyag poharakból ittunk, mert nem kellett mosogatni. Gyorsan összeszedtük a szemetet és vártuk a következő programot. Iruka mindenkinek adott egy papírt, amire a következők voltak írva:
Amikor legelőször megláttalak azt gondoltam rólad…
Amikor megismertelek rájöttem…
Szeretném megkérdezni…
Szeretném elmondani…
Választott tagok a csapatomban: 1. / saját név /
2.
3.
4.
5.

- A papíron szereplő négy mondatot kell kiegészítenetek úgy, hogy az éppen aktuális beszélgető társatokhoz igazítjátok. Csak akkor van értelme, ha komolyan veszitek, és őszinték lesztek, de megbántani azért nem kell egymást! Az osztály fele keressen magának helyet itt a tisztáson! Jó messze üljetek egymástól, hogy nyugodtan lehessen beszélgetni! Mindenki vegye sorba a megadott mondatokat mindenkivel, vándoroljatok egymáshoz folyamatosan, és közben ne felejtsétek el aláíratni a papírotokat azzal a 4 emberrel, akivel szeretnétek egy csapatba kerülni! Holnap így öten vesztek majd rész a programokon. Nem lesz verseny, tehát az a cél, hogy olyanokat válassz, akikkel szívesen vagy!
Barátnőmmel elvettünk egy-egy filctollat az asztalról és bementünk a házba takaróért. Úgy gondoltuk kényelmesebb és melegebb is azon ücsörögni. Olyan helyre telepedtünk, ahonnan tudtunk jelezni egymásnak, azután vártuk az első beszélgető partnert. Gyorsan eldöntöttem ki az a négy ember, akivel holnap együtt szeretnék lenni, így már csak az volt hátra, hogy megtegyem az ehhez szükséges lépéseket. Jó volt ez a közös vacsora, sokat segített a választásban.
- Szia Lee! Valahogy éreztem, hogy te leszel az első! – fogadtam a félszeg fiút.
Még fel se ocsúdtam már belefogott a mondandójába és elhadarta az első mondatot.
- Amikor legelőször megláttalak azt gondoltam rólad, nagyon szép lány vagy – mondta oltári nagy zavarban, és idegesen gyűrögetni kezdte a papírt.
- Nem ülsz le? – kérdeztem, de közben nem mertem felnézni rá, mert ez annyira kellemetlen szituáció volt.
- Ja, de! – huppant le zavartan.
- Szóval, amikor először…
- Ne! Nem kell megint elmondanod – avatkoztam közbe, mert elég volt egyszer is hallani.
- Akkor…- dadogta - mikor jobban megismertelek…izé…hogy is volt a mondat?
Idegesen próbálta kiolvasni a szöveget, de én inkább megelőztem, mert borzalmas volt nézni a kínlódását.
- Kezdhetem inkább én? – támadtam le.
- Boldoggá tesz, ha boldoggá tehetlek – hebegte. Már megint kibújt belőle a rímfaragó.
- Hát próbálok őszinte lenni, kérlek, ne sértődj meg emiatt, oké? – vezettem be a mondandóm. – Először amikor megláttalak ostoba módon a külsőddel voltam elfoglalva, de ahogy jobban megismertelek már eszembe se volt azon rágódni milyen fura a frizurád vagy mennyire bozontos a szemöldököd. Rájöttem, hogy kedves vagy és a verseid nagyon viccesek és… nem kérdezni szeretnék, hanem kérni tőled, lehet?
Bólintott és úgy tűnt teljes örömmámorban úszik.
- Tegnap megint írtál nekem, ami nagyon jól esik, de már akkor szólni akartam, hogy ne küldj több ilyen levelet. Én nem tudom úgy viszonozni az érzelmeidet, ahogy te szeretnéd. Sokkal könnyebb lenne, ha inkább néha odajönnél beszélgetni hozzám, vagy barátok lennénk, és nem bombáznál olyan ajánlatokkal, amikről szerintem te is tudod, hogy reménytelen kérések. Hidd el, nem lerázni akarlak, sőt! Szeretném, ha holnap egy csapatba kerülnénk, ezért jó lenne, ha ide írnád a neved! – lengettem meg a papírom az orra előtt.

Kényszeredett mosollyal teljesítette a kérésem, azután nagy levegőt vett és akkor is szerelmet vallott, bárhogy tiltakoztam. Nehéz menet volt!
Lee után Gaara, Shino, Kankurou és Ten Ten következett. Elég sok érdekes dolgot megtudtunk egymásról, de az oltárira bosszantott, hogy egyfolytában Itachiról akartak faggatni és óva intettek tőle. Mintha én nem tudnám milyen veszélyes!
Rosszkedvemet fokozta, amikor Ino helyezkedett el velem szemben önelégült mosollyal.
- Tehát, első ránézésre egy buta libának tartottalak – kezdte kegyetlenül. – Később rájöttem, hogy még szánalomra méltóbb vagy, mert olyan fiú után epekedsz, aki nem néz semmibe, ugyanis belém szerelmes.
Itt már teljesen magamba zuhantam, de a szőke folytatta a zúzásom.
- Velem járt Sasuke utoljára. Sajnos a bátyja is belém szeretett, ezért, hogy megelőzzem köztük a viszályt szakítottam mindkettővel. Itachi szerencsére gyorsan túl tette magát a dolgon, de Sasuke lelkét nagyon megsebeztem, azóta is arra vár, hogy visszamenjek hozzá. Úgy gondoltam nem hagyom kínlódni tovább, újra járok vele, hisz Itachi már lemondott rólam, így nem lesz köztük probléma. Ugye megértesz? Így mindenki boldog lesz megint, szóval bízd csak rám a dolgok irányítását nyugodtan, és hidd el minden rendben lesz a versennyel is!
Kecsesen felállt, mielőtt válaszolhattam volna és elégedett mosollyal a száján távozott. Ez teljes kiütés volt.
- Mi történt? – szaladt hozzám Hinata. – Ilyen gyorsan végeztetek?
- Csak felvilágosított a dolgok állásáról, az én véleményemre nem volt kíváncsi – válaszoltam letörten.
- Mivel szédített az a vipera? – kérdezte barátnőm vészjósló hangon.
Csüggedten elmakogtam a történetet.
- Miii? Ezt nem hiszem el! – kiabálta, amikor beszámoltam neki mit mondott Ino. Nem győztem barátnőmet csitítani, úgy kiabált. A végén még nekem kell majd megnyugtatni őt, ha így kikel magából!
- Nyugi! Nézzük a tényeket! Eddig se volt nagy esélyem, ráadásul itt van nekem még Itachi is, szóval ebbe bele kell nyugodnom – szónokoltam, de inkább csak magamat győzködtem ezzel a szöveggel.
- Én ebbe nem nyugszom bele! – jelentette ki harciasan Hinata. – A szerencsehozó talizmánom szerint ti Sasukéval egy pár lesztek és együtt fogtok megöregedni. Kizárt, hogy ne így legyen!
- Ez az a szerencsehozó talizmán, ami miatt első nap majdnem agyoncsaptak? – érdeklődöm ártatlan szemekkel.
- Nem csaptak! Ahogy mostanában viselkedik a herceged amúgy is kicsit elbizonytalanodtam – lepett meg a kijelentéssel barátnőm. - Talán az is előfordulhat, hogy én reagáltam túl és nem is akart megütni! – jelentette ki öntudatosan.
- Én is láttam mi történt, ne védd nekem, inkább tereld el a figyelmem róla! – figyelmeztettem. - Megbolondulok, ha elkezdenek Inoval járni, és a szemem előtt fog zajlani minden!
Láttam, hogy Hinata elgondolkozik azon amit mondok, és a viselkedése hirtelen teljesen megváltozik.
- Oké! Talán csináljuk meg a feladatot, azt hiszem ez tökéletes lesz elterelésnek – mondja nekem habozva.
Furcsán fészkelődni kezd, nem értem mire ez a nagy készülődés. Megijeszt az az elszántság, ahogy váratlanul a szemeimbe néz. Valamiért úgy éreztem ez se egy szimpla párbeszéd lesz.
- Sakura! Van néhány dolog, amit már régen meg akartam veled beszélni! – teszi a drámai bejelentést.
Mi akarhat? Még egy felkavaró beszélgetésre már nincs erőm.
- Fiú vagy? – próbáltam viccelni, de nem jött be.
Még mindig habozik, hogy mondja-e ami a lelkét nyomja, de végül meggyőzi magát, és
belefog.
- Szóval onnan kezdeném, hogy hazudtam neked első nap, amikor elmentem hozzátok. Nem az újságban fedeztelek fel először. Találkoztam Kakashival a nyári szünetben, és ő kottyantotta el, hogy új osztálytársunk lesz. Nagyon kíváncsi lettem rád. Azokból az adatokból, amit mesélt rólad könnyen megtaláltalak a neten, azután mindent szépen feltöltöttem a közös oldalra, mert azt gondoltam sokakat érdekel majd.
- Mi az, hogy mindent? Mit találtál rólam?
- Képeket, eredményeket, újságcikkeket… - nézett rám kényszeredetten.
Azt hittem nem jól hallok, de a bűnbánó tekintet meggyőzött róla, hogy igaz minden.

- Szerkesztettem belőle egy szaftos sztorit… - folytatta elszántan Hinata a vallomást.
Úgy tűnt elhatározta, hogy most minden titkától megszabadul, a baj csak az volt, hogy én nem vagyok képes ezt higgadtan meghallgatni.
- Hogy? – kerekedett el a szemem.
- Hát írtam egy olyan szöveget, hogy vajon ki lehetsz te? Könyvmoly eminens vagy rózsaszín hajú cicababa? Tudom nem volt szép tőlem, de…
- Ez nem igaz, ugye? – ragadtam meg a kezét csalódottan. – Csak a figyelmemet akarod elterelni valami hülyeséggel? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Sajnálom… - jött a szörnyű válasz.
Azt hiszem itt tört el bennem valami.
- Van még olyan, amiről tudnom kéne? – löktem el magamtól, mert éreztem, hogy ennyi miatt még nem rágódna ennyire.
- Hát lenne…- suttogta. – Mikor összeismerkedtünk nagyon jó benyomást tettél rám, de nem bírtam visszafogni magam és folytattam a dolgot. Elvettem néhány fotót azok közül, amiket mutattál, azután mindet beszkenneltem és leírtam mellé, amiket meséltél, itt viszont már törekedtem arra, hogy valóságos képet mutassak rólad. A többiek imádták…
- Többiek?
- Rajtad kívül mindenki az osztályból este bejelentkezik az oldalra és kitárgyaljuk az aktuális dolgokat. Ráadásul Gaara új szálat tett a történetbe, ugyanis szavazást indított kivel fogsz összejönni. Folyamatosan fényképezi az eseményeket, így van kép még arról is, amikor Itachi először letámadott meg Sai rajzolgat, Lee levelet ad neked…
Kezdett betelni a pohár. Hitetlenkedve néztem a lányra, akiről soha szemernyi rosszat nem feltételeztem volna. Sok-sok apró részlet ugrott be, aminek eddig nem tulajdonítottam jelentőséget, de ezeket a szörnyű dolgokat tudva rájöttem, hogy tényleg csúnyán át lettem verve már az első pillanattól.
- Miért csinálod? – fakadtam ki dühösen.

Legszívesebben megrángattam volna a ruhájánál fogva, hogy vonja vissza az egészet, és ne kínozzon, de túl kíváncsi voltam a válaszra. Láttam, hogy keresi a szavakat, de nem esett meg rajta a szívem, hogy ő is kínlódik.
- Én mindig jelentéktelen voltam, csak azóta számítok érdekesnek, mióta ezt a web oldalt létre hoztam – suttogta könnyes szemmel.
- Ezt bárki megnézheti? – kérdeztem remegő hangon. Már alig bírtam visszafogni magam.
- Csak az, aki ismeri a jelszót, de az iskolában szerintem mindenki tudja – felelte szégyenkezve Hyuuga Hinata, akit eddig a barátnőmnek tartottam.
Ennyi épp elég volt, hogy az indulataimat ne tudjam palástolni többet. Dühösen feltápászkodtam és nem érdekelt, hogy néhányan már körénk gyűltek a hangoskodásra. Mérgemben a feketét is fölrántottam a földről a melegítő fölsőjénél fogva, azután akkorát taszítottam rajta, hogy méterekkel hátrébb ért talajt.
Nem néztem meg a landolást, hanem pár embert félre lökve menekültem. Hallottam még, hogy Hinata fölzokog, gondolom nem azért, mert megütötte magát. Nagyon haragudtam rá és az összes cinkosára. A csalódottság miatt én se láttam már a könnyeimtől. Valahogy elbotorkáltam a házig és bevackoltam magam a takaró alá. Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy felhívom anyut, azonnal jöjjön értem, de ez már tizenhat évesen elég gyerekes megoldásnak tűnt. Úgy döntöttem helyette inkább kisírom magam, és holnaptól egyszerűen átnézek mindenkin. Többet nem szenvedek miattuk, nem érdemlik meg!

Sajnos mondani könnyű volt. Valójában iszonyatosan rosszul éreztem magam. Azt hittem elsüllyedek szégyenemben. Mindenki elárult, mindenki jól szórakozott a hátam mögött én pedig észre se vettem. Még az elején gyanúsnak találtam ez a hirtelen jött népszerűség, de hiúságomban azt hittem én változtam, és magamért szeretnek ennyire. Biztos jót nevettek a naivságomon.
Azt hiszem órákig sajnáltam magam, mikor végre elért az álom. Hálát adtam az égnek, hogy senki nem jött utánam vigasztalni, mert valószínűleg kikapartam volna a szemét. Gyűlöltem az összes osztálytársam, Kakashit és egész Konohát. Hajnalban úgy ébredtem, mint akit egy kutya bekapott, megcsócsált és kiköpött. Körülöttem mindenki nyugodtan pihent. Csendben összeszedtem a mosdáshoz szükséges cuccokat és kiosontam zuhanyozni. Vagy inkább menekültem megint a többiek elől?
Nagyon hűvös volt odakinn meg a fűtetlen szobában is így hajnal tájt, ezért végre jól esett, hogy valami felmelegít. A forró víz sokáig keveredett a könnyeimmel, én pedig dühösen törölgettem, azt hittem soha nem fog elapadni. Erősnek kell lennem, nem szabad látniuk rajtam mennyire megsebeztek, ezért össze kell szednem magam és büszkén eléjük állni! Igen, így fogok tenni! – határoztam el.
Mikor elzártam a vízcsapot és a törölközőm után akartam nyúlni velőtrázó sikoly szaladt ki a torkomon. Egy hatalmas kövér béka üldögélt a papucsomban és láthatólag arra készült, hogy beugrik mellém ő is melegedni a felforrósodott zuhanytálcára. Ijedten kuporodtam a legtávolibb sarokba és a samponomat tartottam magam elé, mint egy kardot, hogy azzal tudjak védekezni, ha közelíteni mer. Hát mert. Egyenesen felém ugrott, én pedig hisztérikusan újabb sikítozásba kezdtem. Reszketve néztem undorító mocsárszín testét, ahogy lomhán közelít, és azt hittem elájulok, mert a samponkardom már szinte elérte. Egyszer volt szerencsém megjárni egy elvetemült példánnyal, aki öt éves koromban a lábamra ugrott és minél jobban le akartam rázni, annál jobban kapaszkodott a csupasz lábamon. Apám szedte le rólam, azután órákig nyugtatgatott, mert annyira sírtam - innen eredt a pánikszerűen félelmem minden csúszómászótól. Most a legrosszabb rémálmom vált valóra, azzal, hogy nem tudok sehova menekülni előle, csak reszketni a sarokban.
– Menj el! – kérleltem sokkosan miközben szemezgettünk. Amennyire csak tudtam összehúztam magam, mert annyira rettegtem tőle, hogy hozzám ér. Éveknek tűnt, mire valaki a segítségemre sietett. Két kéz az utolsó pillanatban felnyalábolta a rondaságot, amit én egy kitörő zokogással jutalmaztam. Pedig hogy elhatároztam, hogy ma már nem sírok többet!
Kicsit később hallottam, hogy újra bejön a megmentőm és betakar a törölközőmmel, azután magamra hagy. Kezem-lábam remegett még, mikor végre összeszedtem a bátorságom és kikukucskáltam a térdeim mögül. Azonnal újabb betolakodó ellenséget kerestem és csak akkor mertem kilépni a fülkéből, amikor meggyőződtem róla, hogy tényleg egyedül vagyok. Gyorsan megszárítottam a hajam és vastagon felöltöztem, ha ismét találkoznánk egyetlen csupasz lehetőséget se kínálja a förtelemnek.
A sampont, törölközőt, vizes papucsot letettem egy padra, nem akartam senkit felébreszteni azzal, hogy visszaviszem őket lepakolni a házba. Korgó gyomrom a konyhába vezetett, a szemem közben egyfolytában a földet pásztázta.
Megkönnyebbülten nyitottam a biztonságot jelentő helységbe. Kellemes kakaó illat fogadott és beljebb lépve megpillantottam egy reggeliző alakot. Nem tudom miért hittem, hogy minden áruló osztálytársam henyél még, hisz az egyik éppen most mentett meg. Az, hogy nem nőnemű eddig fel sem merült bennem, mert egyértelműen azt gondoltam a női zuhanyzóba csak lányok jöhetnek be. Az hogy fiú volt és éppen ő teljesen lezsibbasztott. Vajon mennyit láthatott belőlem? – jutott rémülten eszembe.
A veszély viszont elmúlt - gondoltam hálátlanul - és felül kerekedett a büszkeségem. Fintorogva sarkon fordultam, mert azt gondoltam annyit megengedhetek magamnak, hogy durcáskodjam mindenkivel, de Sasuke megelőzött.
- Velem ne merj így viselkedni! – figyelmeztetett dühösen köszönés helyett, és durván megragadva az asztalhoz rángatott. – Utálom a hisztis libákat – tette még hozzá, majd lenyomott egy székre. Elém pakolt egy tányéron szendvicset meg paradicsomot, kitöltött egy bögre kakaót, aztán visszatért a saját kajájához.
Tőle nem is várhattam mást, hisz mindig határozottan kimutatja, ha valami nem tetszik neki, és most valóban szörnyen viselkedtem. Szégyenkezve bámultam a tányérom és ezernyi gondolat kavargott bennem. Meg akartam tudni, hogy tényleg ő szabadított-e meg a békától, de ez annyi kellemetlen kérdést vetett volna még fel, hogy inkább hagytam a témát. Kínomban a szendvics után nyúltam, pedig teljesen elment az étvágyam. Csendben ettünk egymás mellett. Nekem az első falatok nagyon nehezen mentek le, egy fél szelet kenyér és 3 korty kakaó után be is fejeztem a reggelit. Idegesen feszengtem tovább, amikor váratlanul nyílt az ajtó és megjelent Hinata. Pánikba estem, mert azt gondoltam, van még időm kitalálni mit mondok neki ha újra találkozunk, de most hirtelen csak a menekülés jutott eszembe, ezért úgy pattantam fel, mint a rugó. Egy fájdalmas szorítást a csuklómon viszont arra kényszerített, hogy visszaüljek és nézzek szembe a dolgokkal.

Hinata bűnbánó arccal csatlakozott hozzánk. Én rá se bírtam nézni, féltem, hogy megint elkap az indulat. Tíz perc múlva megtelt a szűk helység, pedig azt hittem még túl korán van. Mindenki megbámult, de nem szólított meg senki a köszönésen kívül. A legtöbben összeszedtek maguknak valami harapnivalót és kimentek, hogy a szabadban reggelizzenek, mégis nagyon kínos volt a helyzet. Legszívesebben visszabújtam volna a takaróm alá.
- Üdv csapat! – helyezkedett el a másik oldalamon Lee. Értetlen tekintetemre magyarázatba kezdett. – Ma te, én, Hinata, Sasuke és Naruto egy csapatot alkotunk – közölte vidáman.
Tegnap még én is ezt a csapatbeosztást választottam volna – gondoltam keserűen.
- Húsz perc múlva indul a buszunk a Kaland Parkba, addig vegyél fel valami kényelmes ruhát, mert fákon fogunk mászkálni, meg az erdőben lesz tájékozódási verseny! – fordult felém Sasuke. Úgy látszik, kinevezte magát főnöknek.
Kaptam az alkalmon, hogy végre megszabadulhatok és rohantam a szobába. Egy kisebb hátizsákba pakoltam vizet, rovarriasztó krémet meg még néhány dolgot, ami hasznos lehet.
Kivártam, amíg begördült a busz a tábor bejárata elé, hogy addig se kelljen a többiekkel együtt várakoznom. A rövid út alatt Naruto telepedett mellém. Láthatólag ő is kellemetlenül érezte magát, de igyekezett nem rontani a helyzetet azzal, hogy kifogásokat keres. Biztos ő volt az egyik leglelkesebb látogatója az oldalnak, mert feltűnően sokat tudott rólam. Szépen hallgattunk egész úton. Még a többiek is nyugton ültek kivételesen. Szerencsére a parkban már csak öten maradtunk, mindenki ment a saját csapatával.
Az első pályánál nem akartam hinni a szememnek. Ez nem kalandos, hanem halálos – gondoltam rémülten. Oltári magas fák lombjai között kifeszített köteleken kellett végig másznunk. Már följutni is kihívás volt. Alig fértünk el az apró pihenőkön, pedig egyszerre csak ketten álltunk ott meg a segítő. Ha nem lettem volna ennyire depressziós, talán még élvezem is, hogy csinos fiúk erősítik ránk a biztonsági felszerelést, de így csak egykedvűen tűrtem a procedúrát. Makacsul hallgattam reggel óta és ehhez is akartam tartani magam egész nap.

Együtt kínlódtunk, izzadtunk mind az öten, a társaim bíztatták egymást minden egyes akadálynál, de én kívülállónak éreztem magam. A keserűségem folyamatosan nőtt, amikor az jutott eszembe, milyen jó is lehetne ez a kirándulás, ha nem lennék haragban a többiekkel. Sajnos azzal, hogy mindenki ennyire hülyének nézett, eljátszották az összes bizalmam, és nem akartam megbocsátani nekik sohasem. Kijárom velük az iskolát, végig csinálom a versenyt, de barátkozni többet nem fogok – gondoltam dühösen. Annyira elmerültem a bosszúm tervezgetésében, hogy ostobaságomra egyszerűen leléptem a pihenőről, mielőtt rám köthették volna a biztosítást. Gyors reflexemnek köszönhettem, hogy sikerült abba a vezetékbe megkapaszkodnom, ami a láb megtámasztására szolgált két fa között. Fájdalmasan felsikítottam, mert ez fémből volt és nagyon vágta a tenyerem.
- Fogd meg a kezem – kiabálta Sasuke valahonnan a fejem fölül. Amikor felnéztem rá csodálkozva vettem tudomásul, hogy nagyon meg van ijedve. Érdekes, hogy én inkább csak meglepődtem a hirtelen helyzeten, és azt éreztem, hogy nem bírok már tovább kapaszkodni a fájdalom miatt. Az izzadt ujjaim csúszni kezdtek a huzalon és most már biztos voltam benne, hogy lezuhanok.
- Ne merd elengedni! – ordította az előbbi hang most dühösen.
Sikerült neki addig nyújtózni, hogy egy kézzel elért és megmarkolta a csuklóm, de én már feladtam.
- Nincs miért erőlködni – suttogtam és elengedtem a vezetéket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés