Sakura

/5. hónappal később/

 Nem sok mindent tudnék felsorolni ebbe az öt hónapban. Anya folyamatos kontrolra járt és mindenféle rehabilitációra. Közben pedig csak nőt és nőt a hasa. A baba mindent alaposan elvett, ami kellet neki ezért anyának többször is le kellet pihennie napközben. Este pedig már tíz órakor aludt.

 Már közeledet a baba születésének napja. És anya egyre jobban gyengült. Kéthéttel a szülés előtt a háziorvosa úgy döntött, hogy biztonságosabb, ha anya beül a korházba. Aki persze rögtön ugrott csak, hogy a kicsinek jobb legyen. Rám már nem is gondolt. Néha titokban figyeltem, amikor a nappaliba volt egyedül beszélt a hasához. De végül is, akitől ezt a gyereket várta azt szerette. Az én apámat már a születésem előtt se kedvelte. Azt mondta, hogy abban a hazaságban az egyetlen jó csak én voltam. Vajon hozzám is beszélt mikor várt?

 Egy szombat délután épp Sasuke szobájában ültünk. Sasuke angol könyvet magolt az íróasztalnál, míg én egy női magazint lapozgattam az ágyon hasalva. Egy hatalmas sóhaj szakadt fel Sasukéból. Érdeklődve pillantottam fel rá.

- Mi baj? - kérdezte egy kis idő után.

- Semmi, semmi. - suttogta majd felállt és könyvel, a kezébe elkezdet járkálni a szobájába. Közben érdeklődve, vizsgálgatva azt. Szemeim minden egyes mozdulatát követték. Azt mikor idegességébe beletúrt dús fürtjeibe, vagy mikor hosszú ujjait a papírra helyezte. Komoly tekintett sem kerülte el a figyelme. Láttam már tanulni Sasukét, de ennyire még nem merült bele soha. Mármint én még nem vettem észre rajta, hogy bármi le tudná kötni a figyelmét teljesen. Most meg ha fognám magam és lemennék egy pohár innivalóért biztos azt se venné észre. Hirtelenkapta fel a fejét majd pillantott rám. Kicsit megijedtem a gyors mozdulattól majd felvontam a szemöldököm.

- Mi az? - kérdeztem.

- A telefonod. - mutatott a mellettem lévő kis szürkedobozra, ami megállíthatatlanul rezgett mellettem. Zavaromban kicsit elpirultam hisz annyira lekötöttek a gondolataim, hogy észre sem vettem, hogy megszólalt. Idegesen nyomtam meg a telefon felvevő gombot. Kakashi volt. Idegesen hadovált arról, hogy anyámnak beindult a szülés és, hogy már bent van a műtőbe. A baba nem jöhet világra normális módon, mert az orvosok nem tudták, hogy miféle komplikációk léphetnek fel a szülés során. Ahogy Kakashi beszélt egyre jobban elfehéredtem az aggodalomtól.

- Máris ott vagyok. - szakítottam félbe Kakashi összefüggetlen mondatait. Sasuke előttem állt, fekete farmert, lilapólót, nicke cipőt viselt és egy kocsi kulcsot tartotta kezébe.

- Gyere, siessünk! - adta ki az utasítás. Nem is kellet többet mondania felpattantam majd szélsebesen lerohantunk Sasuke kék sportkocsijához.

Idegesen szorongattam Sasuke kezét egész úton még akkor sem engedtem el mikor megöleltem Kakashit vagy leültem egy székre. Szerelmem nyugodtan tűrte erős szorításom. Közben nyugtatóan ott állt mellettem. Még akkor is mikor kihunyt a műtő fölött lévő kis lámpa és kilépet a vezetőorvos. Láttam. Az arcára volt írva. Ott volt a szemiben a részvét. Kakashi fájdalmasan csúszót le a falon, míg én Sasuke vállába kezdtem zokogni.

- Sajnálom. - suttogta majd rögtön utána egy ápolónő lépet ki egy kiscsomaggal a kezébe. Rögtön Kakashihoz lépet. Mostohaapám felállt és hagyta, hogy a nővér kezébe rakta a kis pólyást. Sasuke megfogta a vállam és a jelenet felé fordított.

- Azért gratulálok, kisfiú lett. - suttogta a nővér.

/2 héttel később/

Borús idő volt. Mindenki gyászos feketébe öltözve kísérte édesanyámat utolsó útjára. Anyám nővére, aki mellesleg ki nem áll engem, ringatta üvöltő öcsémet. Mondjuk valamennyire megértettem, hisz annak a nőnek szörnyű kisugárzása van. Könnyeimen át figyeltem, ahogy "Mimi néni" a sír túloldalán rázta a kicsit. Sasuke folyamatosan morgót, valamit az orra alatt miközben támaszt nyújtott nekem.

- Szegény gyerek. - fordította hátra felé a fejét szerelmem. Felsóhajtottam majd ránéztem. Letöröltem a könnyeim majd elléptem tőle. Döbbenten fordult vissza.

- Idehozom. - mormogtam majd elindultam a nagynéném felé. Amint észrevette, hogy közeledem szorosabban ölelte magához a gyereket mitől még hangosabban sírt. Azt hittem megfullad ezért gyorsan kikaptam a kezéből mire a pici abbahagyta a sírást.

- Látod hatott? - nézte rám Mimi.

- Igen majdnem kidobta a tacsott. - mondtam majd meg sem várva, mint mond lágyan, de mégis szorosan magamhoz öletem öcsémet és visszasiettem Sasukéhoz. Vissza se fordultam mikor oda értem. Hosszú hajamba belekapott a szél és körbe ölelte öcsémet míg Sasuke hatalmas keze Hiroto fejét kezdet el simogatni. Hátulról teljesen úgy nézhetünk ki mint egy család. És erről is álmodtam. Egy családra Sasukéval.

Otthon csend honolt. Kakashi a gyerekszobában volt, belesüppedve az egyikfotelba és figyelve ahogy Hiroto a levegőt püföli. Neki dőltem az ajtókeretnek és könnyes szemmel néztem mikor Kakashi Hiroto felé hajol és megsimogatja az arcát.

- Légy nagyon erős kicsikém! Tudom, hogy büszke lehetek majd rád. - suttogta.

- Ő pedig igyekezni fog. - mondtam vissza. Kakashi oda fordította felém a fejét majd oda intett magához. Odasiettem és a karjai alá bújtam. Mellkasába temettem az arcomat majd halk zokogásba kezdtem miközben kezeim ingét gyűrögették. Ő csitítgatva simogatta a fejemet mondván:

- Minden jobbra fordul.

- Mégis hogyan? Apám bármikor eljöhet értem, hisz anya...

- Rám hárította a gyámságod. És ha az apád akar téged, ahhoz nekem is lesz majd egy két szavam. - villant meg a szeme a sötétben.

- Aludhatok ma veled? - kérdeztem sírástól rekedtes arcon.

- Hát persze. - sóhajtotta. - Amikor csak akarsz...

A zsúfolt repülőtéren búcsúzkodtunk. Sasuke fekete csőnadrágot és szürke pólót viselt, fekete hosszúszárú cipővel. Naruto szoros kézfogással búcsúzott gyerekkori barátjától. Mindenki más pedig rámosolyogott és néhány biztató szót mondott csupán. Utolsónak én búcsúztam el. Szerelmem hirtelen a zsebébe túrt és elővett egy félszív nyakláncot. Nagyot dobbant a szívem és elpirultam.

- Ez itt a tiéd. - suttogta miközben rám akasztotta. - A másik fele nálam van. - és végszóra mégis pillantottam a nyakában lógó ezüst nyakéket.

- Hiányozni fogsz. - suttogtam

- És? - kérdezte Sasuke rekedten.

- Várok rád. - csókoltam meg mire ő beletúrt a hajamba közelebb vonva magához. A hangszóró hangja szakított ki minket a jelentből.

- Visszajövök. - suttogta majd megfordult és gyors léptekkel családjához siette. Könnyeim kifolytak pedig megesküdtem rá, hogy nem sírok. De kellet. Nem bírtam ki. Mikor Sasuke gépe felszállt már nem éreztem magam egynek. Az egyik felem Sasukéval ment egy másik idegen országba. Hirtelen a hangszóróban egy igen ismerős számot kezdtek el játszani, amit akkor hallgattam mikor Sasukéval jobban belemerültünk az elutazás témájába.

http://www.youtube.com/watch?v=-VARFgoWAfs

Zokogtam. Alig vártam, hogy visszakaphassam a másik oldalam.

/5 évvel később/

- Sakura játszótérre akarok menni. - vonyította öcsém a szobám ajtajából. Felnéztem a tankönyvek felett majd levettem a szemüvegem. Felsóhajtottam majd az órára nézte. Fél ötöt mutatott a digitális óra. Elképedve néztem az öcsémre majd a tankönyvekre. Elég nehéz szakmát választottam mikor ügyvédi pályára léptem. Húszon három évesen az ember inkább mulatna, mint tanulna. De ez nálam másképp van.

 Hinatával együtt jelentkeztünk az egyetemre. Legjobb barátnők mindörökre, megígértük egymásnak. És be is tartjuk, míg élünk. Ebben biztos vagyok.

- Sakuraaaaa - nyavalygót és fehér hajába túrt miközben zöldeskék szemében türelmetlenség villant meg.

- Na, jó menjünk. - álltam fel az ágyamról.

- De jó. - emelte fel örvendezve a kezét öcsém majd kiszaladt a szobámból. - Apa megyünk a játszótérre. - ordibálta Hiroto Kakashi előtt, aki a kanapén egy hatalmas újságot olvasott.

- Rendben. - nézte fel a napilapból majd ránk mosolygott.

- De előbb felöltözünk. - mondtam majd kézen fogtam öcsémet és bevezetem a saját szobájába, amit az elmúlt években alakítottunk ki neki. Feladtam rá egy zöld markoló mintás pólót, farmert és egy kényelmes szandált. Miután megvoltunk beszaladtam a szobámba a fekete, vékony kapucnis kardigánomért és rá vettem a sárga egyszerű pólómra, ami második bőrként tapadt felsőtestemhez. Csőnadrágomba övet raktam majd zsebre vágtam a telóm felvettem a cipőm és kézen fogva öcsémet elindultunk a közeli játszótérre.

 Tavasz volt. Így miden kisgyerek a meleg beköszöntével szeret kint szaladgálni. Hiroto három barátjával játszott a homokozóban, míg én egy könyv olvasásával voltam elfoglalva. Egyszer csak Hiroto és két kis barátja oda szaladnak, hozzám majd körém gyűlnek. Érdeklődve nézek, fel majd rájuk mosolygom.

- Tessék? Mit szeretnétek? - kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Sakura... - kezdte öcsém egyik barátja mire a két másik elkezdet röhögni.

- Gyerünk Ran! - biztatta öcsém mire összefutottak a szemöldökeim.

- Mond csak. – bátorítottam azért én is.

- Ha nagy leszek, hozzám jössz feleségül? - bökte mire én elrejtetem egy mosolyt. Egy kicsit füllentve így válaszoltam:

- De ahhoz jól kell, viselkednek, mindig szót kell fogadnod a szüleidnek. - mosolyogtam rá. Édesanya, aki időközben mögé lépet kellemesen felkacagott majd megsimogatta a fejét.

- Ne aggódj kicsim Sakura megvár.

- Tényleg? - kérdezte a kicsi csillogó szemmel. Ilyenkor ki tudna egy négy éves kisgyereknek ellenállni? Szerintem senki.

- Hát persze. - dőltem hátra. - De most inkább menjetek játszani. - hessegettem el mosolyogva a kis csibészeket és becsukva a könyvet elgondolkodva figyeltem a játszadozó gyerekeket. Ran mamája elült mellém és lekezdett beszélni. A lemenő nap fényébe a gyerekek egyre kevesebben lettek, mígnem már csak egy-két gyerkőc tűnt fel. Hirtelen valaki elém állt. A földet néztem ezért alulról fölfelé mértem fel az idegent. Öltöny nadrágot viselt, lakozott cipővel. Fehér inget, öltönykabátot és egy fekete nyakkendőt a nyakába. Amikor az arcára emeltem a tekintetem a könyv kiesett a kezemből.

- Uchiha Sasuke. - suttogtam. A fiú elmosolyodott majd zsebre tett kézzel nézet le rám. Majd így szólt angolul:

- Please say you love me! - hangja egy kicsit mélyebb volt, de ugyan olyan lágyzengésű. A hatás nem maradt el. A szívem ezer vágtába kezdett. A nyakába vettem magam és szorosa hozzá simultam mikor éreztem derekamon hatalmas kezét. Sírástól rekedt hangon így feleltem csak ugyan angolul:

- I love you... still.

- Miért jöttél vissza?

- Hogy elvegyelek. - suttogta.

Hosszú út áll még előttünk, de együtt képesek leszünk átverekedni magunkat mindenen, amit a sors utunkba, kever. De boldog voltam. Nem érdekelt semmi. Mert tudtam, hogy évekkel később is ugyan úgy fogom szeretni Sasukét, mint középiskolás koromban és a további években...