REGGEL

  Határozottan jobban éreztem magam, bár még mindig nem volt valami fényes hangulatom. Ráadásul az esti bál miatt is folyamatosan görcsöltem.
  - Ugyan Sakura, lélegezz mélyeket és nyugodj meg! Minden simán fog menni – próbált megnyugtatni Ino, nem túl sok sikerrel. – Amúgy is, ha vele nem jön össze, még mindig ott van Sasuke – mondta, mire félig sírva, félig nevetve elmosolyodtam. Tényleg jobb kedvre akarhat deríteni, ha azzal akarja bennem tartani a lelket, hogy ott van Sasuke… - és próbáld meg összeszedni magad, mert ezzel a „mindjárt elsírom magam” ábrázattal maximum szánalomból fog meghallgatni. – ebben mondjuk teljesen igaza volt. 
  - Oké, megpróbálom egy kis pozitív energiával feltölteni magam – válaszoltam és még egy mosollyal is megpróbálkoztam.
  - Azt jól teszed, viszont a mosolyodon dolgozz még, már ha az akart lenni, mert nagyjából olyan volt, mint akit kínzás közben mosolygásra kényszerítenek – mondta kíméletlenül.
  - Ez jobban tetszik? – kérdeztem, miközben egy újabb mosollyal próbálkoztam.
  - Abszolút nem – mondta, majd megragadta a csuklómat. – Gyere! Rád fér egy kis társasági élet. És hagyd ezt a színlelt mosolyt, mert nagyon nem áll jól.
  - Oké, rendben értettem – válaszoltam, ezúttal egészen őszintén mosolyogva.
  - Na látod, ez máris jobban néz ki – jegyezte meg, majd kinyitotta az ajtót. Egyenesen neki Narutonak, aki kissé hátratántorodott, majd mikor visszanyerte egyensúlyát felém fordult.
  - Jobban érzed magad, Sakura? – egész komolynak tűnt, remélem Ino nem valami halálos betegként tűntetett fel.
  - Igen, sokkal jobban – válaszoltam.
  - Épp egy kis sétára indultunk – tette hozzá Ino. – Ha van kedved, gyere te is!
 - Még szép, hogy van! – lelkesedett Naruto. – Megint a városba? – Inoval összenéztünk. Az ajkamba haraptam, mert egy percig megint úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, de szerencsére sikerült megálljt parancsolnom a könnyeimnek, még mielőtt eleredtek volna.
  - Nem, csak a kertbe – válaszolt Ino és már indult is az említett hely irányába.
  Az utóbbi napokban egész sok időt töltöttünk itt. Ez volt az egyetlen hely a kastélyban, ahol szinte teljesen önmagunk lehettünk. Nagyrészt csak mi hárman voltunk, egyszer-egyszer néhány kertész erre tévedt, de semmi több. Gyanítottam, a kert Norikazunak inkább dísznek kell, nem pedig, hogy egy délutáni teát eliszogasson, a virágokban és rózsabokrokban gyönyörködve. Erről jut eszembe. A megérkezésünk óta alig láttam őt, pedig őt kéne megvédenünk. Különös volt, de annyira nem érdekelt. Gondoltam, biztos Kakashi senseiel van. Felültem az udvar közepét díszítő szökőkút szélére és élveztem a napsütést. Igyekeztem nem az esti bálra gondolni, ami ebben a környezetben egész jól sikerült. Na meg persze Naruto és Ino is hozzájárultak a dologhoz. 
  Lehajoltam, hogy levegyem a cipőm, ami kissé szorította a lábam. Mikor felnéztem Ino és Naruto sehol sem volt. Értetlenül felálltam iménti ülőhelyemre, hogy a sövény fölött átlássak, ekkor azonban valaki a derekamnál fogva belerántott a vízbe. Hangosan felsikítottam, majd a nevető Inoval és Narutoval találtam szembe magam. Utóbbi bocsánatkérően nézett rám, előbbinél meg már attól tartottam, belefullad a vízbe annyira nevetett. 
  - Ez egyáltalán nem vicces – szóltam rá tettetett sértettséggel, de erre csak még jobban nevetett. 
  - Látnod kellett volna az arcod – mondta, mikor levegőhöz jutott. 
 - Őszintén nem tudom, milyen képet vágtam, de gyanítom, ez legalább felér vele – mutattam a szép, hosszú ruhában, kútban ülő Inora, aki a nevetéstől teljesen kivörösödött és már-már alig kapott levegőt. Kissé úgy nézett ki, mint aki túl sokat ivott, főleg, mikor megpróbált felállni, de annyira nevetett, hogy visszaesett. Ettől a látványtól nekem is nevetnem kellett és persze Naruto sem maradt ki, aki szintén a kútban… nem is ült, hanem fetrengett a nevetéstől.
  - Maguk meg mi a fészkes fenét csinálnak itt? – hallottunk hirtelen egy szigorú hangot, ami természetesen a mi jó, öreg Riekánktól származott. Egyből lefagyott a mosoly az arcunkról, de csak egy másodpercig, mert mikor egymásra néztünk, ismét szakadni kezdtünk.
  - Azonnal fejezzék be! – parancsolt ránk éles hangon – és másszanak ki onnét! – próbáltuk leplezni a nevetésünk, ami többé-kevésbé ment is, mondjuk inkább kevésbé… - ne kelljen még egyszer mondanom! – szólt ránk, mikor látta, hogy annyira nem törjük magunkat. 
 Végül kimásztunk, Inot Naruto segítette ki, mert még mindig nagyon nevetett. Igazából, bármit mondtunk neki, elnevette magát. Nagyon úgy festett, barátnőmre rájött az 5 perc, úgyhogy Narutoval kellett kimagyaráznunk a történteket. 
  A Riekának beadott verzióban Ino annyira nevetett, hogy beleesett a kútba, magával rántva engem, Naruto meg utánunk jött, hogy kisegítsen minket. Nos, azt hiszem, ennél gyengébb magyarázatot aligha találtunk volna, de Rieka nem kérdezősködött tovább, pedig láttam rajta, hogy nem hisz nekünk.
 A nap folyamán többet nem mentünk ki, nem mintha nem szerettünk volna. Egyszerűen Rieka nem engedett ki minket. Szilárd meggyőződése volt, hogy megint csak bajt csinálnánk, és nem győzte hangsúlyozni, hogy inkább a bálra kéne készülődnünk, ami engem minden egyes alkalommal eszembe juttatta Sakiot, de pozitívum, hogy a nap végére már egész jól viseltem a dolgot.
 

A BÁL 

  Meglepő, de Inoval rekord idő alatt készültünk el. Bő tíz perccel a megbeszélt idő előtt már a teremben voltunk. Kakashi természetesen késett és Narutot sem láttam sehol. Az mondjuk tény, hogy nincs olyan alkalom, mikor mind a négyen a megfelelő időben ott lennénk.
  Pontban a megbeszélt időben, Naruto esett be, majd egy 5-10 perces késéssel Kakashi-sensei is befutott.
  - Elnézést a késésért, de eltévedtem idefele jövet – szabadkozott. Egyébként a szobája a lépcső mellett volt, úgyhogy hacsak nem rendelkezik óriási tájékozódási zavarokkal, nem valószínű, hogy valóban ez volt a késés oka.
  - Nem kell aggódni, még van negyed óránk – mondta Rieka, aki nyilván előbb odarendelt minket, ismerve a társaság pontosságát. Kis csapatunkon mondjuk az aggódás nyoma sem látszott., de erre jobbnak láttuk nem felhívni a figyelmét.

  Hamarosan kezdetét vette a bál, én meg ezzel párhuzamosan kezdtem egyre idegesebb lenni. Nagy volt a tömeg, így nehéz dolgom volt, de egész hamar észrevettem Sakiot. Egy oszlopnak támaszkodott. Elkaptam a tekintetem, nehogy rajta kapjon, hogy őt nézem, és valami ürüggyel meglógjon előlem, úgyhogy anélkül, hogy ránéztem volna, óvatosan közelebb araszoltam. Mikor ismét felnéztem, összetalálkozott a tekintetünk. Amint ránéztem, el is kapta a tekintetét. Valahogy olyan fura volt, de nem álltam meg. De rájött, hogy hozzá akarok menni, így a legközelebbi lányt felkérte. Bosszúsan megálltam az oszlop mellett, aminek az imént támaszkodott, majd kivártam a zene végét. Amint elhallgatott, nyílegyenesen odamentem Sakiohoz. Ahogy csökkent köztünk a távolság, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. A hasam görcsölt, de ekkor azon kaptam magam, hogy ott állok előtte, ezért mondanom kellett valamit.
  - Elnézést, de még szeretnék egyet táncolni – szólalt meg előttem és már indult is volna, de utána szóltam.
  - Micsoda szerencse! Pont fel akartam kérni – mondtam, ezzel kényszerítve, hogy megforduljon. – Esetleg megtisztelne a következő tánccal? – kérdeztem, de valahogy olyan távolinak tűnt a hangom.
  Körülnézett, gondolom valami kiutat keresve, de mivel nem járt sikerrel, kinyújtotta a kezét és a táncparkettre vezetett.
  Egy ideig némán táncoltunk, majd, mivel láttam, ő nem fog kezdeményezni, megszólaltam.
  - Miért probléma, hogy shinobi vagyok? – kérdeztem, mélyen a szemébe nézve.
  - Ez hadd maradjon az én dolgom – válaszolta ridegen.
  - Akkor, csak egy kérdésemre válaszoljon! – követeltem, megtalálva a hangom.
  - Majd meglátjuk – tért ki, de nem hagytam.
  - Ezt jogom van tudni.
  - Azt majd eldöntöm én – válaszolta még mindig ridegen.
  - Végig csak szórakozott velem? – szegeztem neki egyenesen a kérdést és a szívem egyre hevesebben vert. Hosszú ideig nem válaszolt, majd szólásra nyitotta a száját, mikor hirtelen elkapta a tekintetét. Követtem a pillantását, de nem láttam semmit.
  - Most mennem kell – jelentette ki, azzal sietősen elindult az egyik folyosó irányába. Pár másodpercig tétováztam, majd utána siettem.
  - Nem maradnál ott amíg visszamegyek? – kérdezte bosszúsan és gyorsított a tempóján, gondolom azzal a szándékkal, hogy lerázzon.
  - Nem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre – vágtam rá és én is megszaporáztam a lépteimet. – Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
 - Te sehová – vágta rá, de elengedtem a fülem mellett. – Megtennéd, hogy megvársz itt? – próbálkozott ismét.
  - Mondtam, hogy amíg nem válaszolsz a kérdésemre, nem – ismételtem magam.
  - Te aztán tényleg… - kezdte, de elharapta a mondatot.
  - Mi vagyok? – kérdeztem.
  - Nem fontos – válaszolta és megállt egy ajtó előtt. – Ha megígérem, hogy utána válaszolok, megvársz itt? – kérdezte, ezúttal egy cseppnyi indulat nélkül.
  - Nem – válaszoltam ellentmondást nem tűrő hangon – Egyáltalán mit keresel Norikazu házában? Gondolom nem kérdezted meg, hogy körül nézhetsz-e
  - Nézd, ez bonyolult.
  - Azért tehetnél egy próbát, hátha megértem – mondtam és ezúttal én lettem dühös.
  - Nem mondhatom el – válaszolta pontosan ugyanazt, mint anno én.
  - Inonak igazavolt. Valami tényleg nem stimmel veled. – jegyeztem meg és arra sem vettem a fáradtságot, hogy Ino álnevét használjam. Amúgy is fölösleges lett volna, gyanítom úgysem vette be a tegnap történtek után, az ő kamuszövegét sem.
  Végül válaszra sem méltatva benyitott, majd visszacsukta az ajtót, mintha valamit nem tudna eldönteni.
  - Bármit mondok, utánam jössz, igaz? – kérdezte végül
  - Igen – jelentettem ki.
  - Rendben, de előbb válaszolnál egy kérdésre?
  - Az attól függ…
  - Gondolom, egy megbízásból vagytok itt… pontosan mi a feladatotok?
  - Meg kell védenünk Norikazut – válaszoltam, mert végül is már amúgy is szinte mindent tudott.
  - Azt hittem a shinobik csak a tisztességes embereket védelmezik – válaszolta gúnyosan.
  - Norikazu úr teljes mértékben az – válaszoltam kissé talán dühösen.
  - Hogyne – mondta gúnyosan. – Sakura! Tudsz róla bármit is? – kérdezte. Ezen el kellett töprengenem. A hallgatásomat nyilván egy nemnek vette, mert így folytatta: - előbb ismerd meg a védenced, és utána alkoss róla véleményt!
  - Miért, te mit tudsz róla? – kérdeztem én is gúnyosan.
  - Hogy előszeretettel dolgozott az akatsukinak – válaszolta.
  - Kényszerítették – javítottam ki és diadalittasan elmosolyodtam.
  - Azt csak hiszed – válaszolta.
 - Ezt meg hogy érted? – kérdeztem és lefagyott a vigyor a képemről -  Egyáltalán honnan tudnál ilyesmit? – kérdeztem és rossz érzésem támadt. Ilyeneket nem lenne szabad tudnia.
  - Megvannak a forrásaim – tért ki a válasz elől, ami csak még jobban felidegesített. – Na, akkor jössz? – kérdezte és kinyitotta az ajtót. Nyeltem egy nagyot és beléptem utána. Egy kis szobában találtuk magunkat. Sokkal kisebb volt, mint amekkorák általában a kastélyban vannak. Sakio kinyitotta a velünk szemben lévő ruhásszekrény ajtaját és arrébb tolta a holmikat. Kattanást hallottam, majd Sakio eltűnt. Átpréseltem magam a sok ruha között, majd megpillantottam a szekrény leszedett hátát és a mögötte húzódó folyosót. Sakio hátra sem nézett, hogy követem-e.
  - Nem tudom, miért baj, hogy nindzsa vagyok, mikor te sem vagy különb – jegyeztem meg.
  - Nem az a bajom, hogy ninzsa vagy – válaszolta, mire kissé megdöbbentem.
  - Akkor elárulnád, hogy mi?
  - Arról volt szó, hogy csak az előző kérdésedre kell válaszolnom – mondta, miközben arra sem méltatta magát, hogy rám nézzen.
  - Nem gondolod, hogy ennyivel tartozol nekem? – kérdeztem élesen.
  - Most nem az számít, hogy mit gondolok – válaszolta.
 - Miért ne számítana? – kérdeztem és komolyan nem értettem, mit akar ezzel mondani.
 - Állj meg! – mondta hirtelen. Először nem értettem, de hamarosan én is meghallottam a közeledő léptek zaját. – Vegyél fel másik alakot!
  - Ööö… rendben, de… 
  - Gyorsan! – szakított félbe idegesen.
  Épp időben sikerült átalakulnom, de nem is nagyon volt erre szükség, mivel Sakio berántott egy… igazából nem tudom mi mögé, mert le volt takarva egy zöld lepedővel. Hamarosan azt is megtudtam, ki elől bujkálunk. Norikazu ment el előttünk, én meg teljesen értetlenül néztem Sakiora. Kezdtem úgy érezni, hogy az imént, neki volt igaza.
  - Mit csinált itt? – kérdeztem, mikor hallótávolságon kívül tudtam Norikazut.
  - Ezt szeretném én is kideríteni – válaszolta és elindult abba az irányba, ahonnan az imént Norikazu jött.
  Óvatosan haladtunk, ügyelve, hogy minél kevesebb zajt csapjunk.
  Miután Norikazu elment, a fáklyák, amik eddig megvilágították az alagutat, mind elaludtak. Vak sötétben kellett folytatni az utunkat. Igyekeztem Sakio mögött haladni, mivel ő érdekes módon, mindig tudta merre kell menni, bár gyanítom ő sem látott többet, mint én.
  - Nem látok semmit – panaszkodtam, mikor már kezdett nagyon elegem lenni abból, hogy szó szerint vakon követem.
  - Én sem – válaszolta.
  - Na persze – szűrtem a fogam közt.
  - Ha nem tetszik, visszafordulhatsz – na ezt megkaptam.
  - Úgy nézek ki, mint aki visszatalálna? – kérdeztem bosszúsan.
  - Mondtam, hogy várj meg kint – vágott vissza.
 Épp szóra nyitottam a szám, mikor valami elsüvítette a fejem mellett. Összerezzentem és ösztönösen a hang irányába fordultam. Ekkor valaki erősen megragadta a csuklóm és arrébb húzott, majd a földre rántott. A pulzusom az egekbe szökött, mivel azt sem tudtam, most támadóm szorít le, vagy Sakio próbál megvédeni. Utóbbi elég képtelennek hangzott, de a mai nap után úgy éreztem, már semmivel nem tudna meglepni. Mindenesetre, bárki is volt az, elengedett. Fegyvercsörömpölést hallottam. Küzdöttek. Azonnal felálltam és a szoknyám alá rejtett kunai után nyúltam. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a jobb vállamban. Eltalált, vagyis inkább súrolt, egy, szerintem kunai, de nem voltam biztos benne, mivel még mindig nem láttam semmit. Aztán egy tűzcsóva bevilágította az egész helységet, lángra lobbantva a falon lévő fáklyákat. Ekkor mindent tökéletesen láttam. Végre. gondoltam, de szinte azonnal meg is bántam. Előttem úgy 4m-re Sasuke állt, egy alak feküdt előtte. Vér áztatta teste élettelenül terült el a földön, engem meg átjárt a jeges félelem.
  Az agyam azonnal valami logikus magyarázat után kezdett kutatni. Nagyon úgy festett, Sakio is nindzsa volt, és most ott feküdt, Sasuke lábai előtt, vérben úszva. Bár tény, hogy neki sem az volt az igazi alakja, akárcsak nekem, de ettől még éreztem, hogy a könnyeim ismét utat törnek, a hasam émelygett és úgy éreztem, mindjárt elájulok,
  Sasuke megfordult és a szemembe nézett. Valamit mondott, de semmit nem hallottam belőle. A fülem zúgott és éreztem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2018.07.28. 11:23 Ari Lesz folytatás?