Körülbelül tíz óra lehetett, mikor felébredtem. A nap már hét ágra sütött. Nagyokat nyújtózkodtam, majd kibújtam a takaró alól, és átmentem a fürdőszobába. Megmostam az arcom, hogy felébredjek végre, azután megfésülködtem, és lófarokba kötöttem a hajam. Visszamentem a szobámba. Kinyitottam az ablakot, hogy megnézzem az időt, ami egy kicsit hűvösnek mondható, így magamra kaptam egy fekete cicanadrágot, és egy kék Mickey egeres felsőt. Ezután lementem a konyhába, ahol Gen már javában készítette a reggelit.
- Jó reggelt – köszöntem, majd helyet foglaltam az asztalnál.
- Jó reggelt – mosolygott rám apa – na, és mi lesz a reggeli puszimmal?
- Majd ha megreggeliztem megkapod – motyogtam, mire ő újból elmosolyodott.
- Ayumi és Sasori délután átjönnek.
- Tényleg? – csillant fel a szemem – Honnan tudod?
- Tegnap beszéltem velük, és akkor mondták, hogy benéznek egy kicsit.
- Á értem. Na és May? – néztem körül, de nem találtam sehol. Pedig ilyenkor már fent szokott lenni.
- Dolgozik.
- Vasárnap? – néztem rá csodálkozva. Tudtommal ez a nap mindenkinek szabadnap.
- Be kellett mennie néhány dolgot elintézni. Ne aggódj, ő is bosszankodott emiatt.
- Képzelem – nevettem el magam, miközben Gen elém rakta a rántottát, és a pohár barack lét – köszönöm – mondtam, és neki láttam elfogyasztani.
Miután végeztem beraktam a tányért meg a poharat a mosogatóba, nyomtam egy gyors puszit apu arcára, és felmentem a szobámba. Amint beléptem az ajtón neki láttam bepakolni a könyveket a táskámba, hogy ne holnap reggel kelljen ezzel foglalkoznom. Annak örültem a legjobban, hogy nem volt túl sok tanulni való, így elég sok szabadidőm maradt. Néha annyi, hogy nem tudtam mit is kezdjek magammal. Épp, hogy végzetem a pakolással megszólalt a telefonom.
A kijelzőn Ino neve villogott, mikor felvettem első mondata is az volt, hogy mennyek át hozzá. A hangja elég idegesnek tűnt, és furcsa zajok is hallatszódtak mögüle. Kezdtem aggódni, hogy mi a franc folyik ott. Mondtam neki, hogy tíz perc múlva hívjon vissza, mert még apámat is meg kellene kérdeznem erről. Leraktam, és már rohantam is, hogy minél előbb választ kapjak. Hála istennek Gen túl jó fej, így simán elengedett, és még egy hatalmas cuppanós puszit is kapott érte. Visszamentem a szobámba, és tárcsázni kezdtem barátnőm számát, aki egyből fel is vette. Mikor elmondtam neki a jó hírt ujjongani kezdett. Még azt is hozzá tette, hogy Hinatát is lehívta. Aminek nagyon örültem, mert így tuti nem tévedek el. Csak fussak össze vele. Elköszöntünk egymástól, kinyomtam a telefont, majd neki láttam pakolászni.
Felkaptam az övtáskám, amibe beleraktam a telóm, a kulcsom és a pénztárcám. A tükör elé álltam, és megigazítottam a hajam. Miután mindent rendben találtam, lementem a nappaliba. Elköszöntem Gentől, majd elhagytam a lakást. Végig mentem az utcánkon, ami egyenesen a főútra vezettet ki, itt jobbra fordultam. Egyenesen haladtam, míg el nem értem a legelső kereszteződést. A zebrához sétáltam, hogy átjussak a túloldalra, és onnan folytassam az utam Inoék házáig. A lámpa piros volt, így egy kicsit várni is kellett. A várakozás közepette egy ismerős arcot fedeztem fel. Máris jobb kedvem lett. Oda sétáltam hozzá.
- Jó reggelt Hinata-chan – köszöntem, mire szegény lány akkorát ugrott ijedtében, hogy azt hittem kiesik az útra – bocsi nem akartalak megijeszteni – rántottam vissza a karjánál fogva.
- Se-semmi baj – szorította a kezét a mellkasára – neked is jó reggelt – mosolygott végül rám, miután sikerült megnyugodnia.
- Neked mondta Ino, hogy miért kell átmennünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Van egy sejtésem, miért – szólalt meg egy sóhajtás kíséretében. A lámpa zölddé vált, és a tömeggel együtt elindultunk mi is.
- És mi lenne az?
- A bátyja…
- A mije? – néztem rá kérdően. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy neki van egy bátyja.
- Jól hallottad – mosolygott rám – van egy bátyja, és valószínűleg haza jött.
- És ez akkora nagy baj? – csodálkoztam.
- Imádja Inot cseszegetni.
- És minek kellünk mi neki?
- Hogy el tudja viselni őt – mondta, miközben befordultunk a sarkon – mindjárt ott vagyunk.
- Tényleg? – kaptam fel a fejem, és kíváncsian méregettem a szebbnél szebb házakat. Szinte már palotának mondhattam volna őket.
- Itt is vagyunk – szólalt meg barátnőm, majd egy hatalmas legalább 3 emeletes, halvány rózsaszín épület előtt megtorpant. Kikerekedett szemekkel mértem végig.
A kertben - mármint amennyit láttam belőle – végig pázsitfű húzódott, volt a ház előtt egy kisebb szökőkút is, ami egy vagyonba kerülhetett. A kocsi is, ami a ház előtt parkolt se lehetett kevesebb. Pontos árat nem tudtam volna mondani. Gondoltam, hogy Ino nem egy kis faluszéli viskóban él, de ez túlment minden képzeletemen. Nem elég, hogy csinos és okos, nem még gazdag is. Hinata vett egy mély levegőt, majd megnyomta a csengőt. Pár pillanat múlva egy számomra ismeretlen férfihang szólalt meg a hangszóróban.
- Igen? – kérdezte sejtelmesen.
- Megjöttünk – mondta barátnőm.
- Á a Hyuuga lány meg a barátnője, nem?
- De – vágta rá – beengednél?
- Ja, persze – mondta, és egy sípolás kíséretében kipattant a zár az ajtó, pedig kinyílt.
Beléptünk rajta, majd visszacsuktam. Ezután a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Épp hogy csak oda értünk az ajtó máris nyílt, és egy Ino kinézetű srác álldogált előttünk egy szál törülközőbe. Ha a frufruja a másik oldalon lett volna, kész Ino lett volna. Még a szeme is kék volt. Csípőre tett kézzel, vigyorgó arccal pózolt előttünk.
- Császtok csajszik – mondta, majd a következő percben valami kemény csapódott a fejéhez, amitől kiterült. A fejét dörzsölve ült fel.
- Idióta, te meg mégis mi a francot csinálsz? – jelent meg szőke barátnőnk is, aki idegesen toporgott bátyja mögött – még is, hogy képzelted, hogy így nyitsz nekik ajtót? – azzal lekevert neki egy pofont. Szegény a fejét fogta már ideges húga miatt.
- Hé Ino – szóltam barátnőmnek – hagyd már békén. Nem csinált semmi rosszat. Végül is nem meztelenül nyitott ajtót.
- Hallod, pinkynek igaza van – nézett a drága hugicájára – örülj, hogy nem pucéran üdvözöltem őket.
- Hah – sóhajtotta – kellj fel, hogy be tudjanak jönni – azzal elindult – és öltözz fel.
- Igen is kapitány – a srác feltápászkodott, majd felrohant az emeletre.
- Gyertek – szólt ki Ino abból a helyiségből, ahová az előbb ment be – Deidarának hívják – mondta, amint beléptünk rajta. Valószínűleg nekem szánta.
- Értem – mondtam – pontosan minek is kellett átjönnünk?
- Nem bírom egyedül ezt a marhát. És kéne egy kis segítség is – fordult felénk. Csak most tűnt fel, hogy kötény van rajta.
- Pontosan miben is? – szólalt meg Hinata is.
- Sok sütit kéne csinálni, egyrészt a ma estére, másrészt a jövő heti bulira, bár az utóbbi még ráér.
- Miért mi lesz ma? – kíváncsiskodtam - Bár az igazat megvallva még sosem sütöttem.
- Anyámék holnap elutaznak, aztán csak két hét múlva jönnek haza, és ma este rendezünk nekik egy kicsi családi összejövetelt – magyarázta – Nem baj, valamikor meg kell tanulni. Majd mondom mit, hogy kell, jó?
- Nekem meg felel – álltam fel – esetleg kaphatunk valami kötényt, hogy ne kenjük össze magunkat?
- Aha – azzal kihúzta az egyik fiókot, és ki vett belőle kettőt – osszátok szét.
Elvettük, majd belebújtunk, és vártuk Ino parancsait. Aki első kérése volt, hogy vegyünk elő néhány tálat, amiben az összetevőket elkeverjük. Aztán elővettük a bele valókat is, és neki láttunk mindent megcsinálni, amit szőke barátnőm mondott. Időközben Deidara is megjelent. Vigyorogva leült az asztalhoz aztán onnan figyelt minket. Néha tett egy-egy viccesebb kijelentést, Ino a nevetés helyett, inkább megfogta a legközelebb eső dolgot és neki vágta. Igazából nem értettem, hogy mi baja van vele. Szerintem egész jó fej volt. De valami viszont nem hagyott nyugodni, és ennek is az a fura cucc volt az oka, ami a bal szemén volt. A frufruja eltakarta, de egy kicsi rész mindig kikandikált belőle. Egy idő után meguntam a hallgatást.
- A szemed… - kezdtem hozzá – mi van vele?
- Erre gondolsz? – elhúzta onnan a haját. Így kivillantva a szerkezetet, ami a szemére volt „szerelve” – volt egy balesetem és annak a következménye – vigyorgott.
- És te erre büszke vagy? – nézett rá Ino is.
- Képzeld, az vagyok – dőlt hátra Dei a székben.
- Még is mi történt? – kíváncsiskodtam.
- Három éve szilveszterkor bele hajoltam a petárdába, aztán kilőtte szegényt – simogatta meg a szemét – aztán nem tudták visszacsinálni az orvosok, így rám tették ezt – bökött a szerkezetre – legalább nem látszik a seb, és látok is vele.
- Te jó ég – néztem rá kikerekedett szemekkel – miért hajoltál bele?
- Mert egy marha. Megérdemelte a sorsát.
- Jól van húgi, még mindig emlékszem, hogy te voltál a legjobban kiborulva, és hogy könyörögtél az orvosoknak, hogy mentsenek meg – Ino nem bírta tovább, a konyharuhát beledobta idegességében a mosogatóba, és elhagyta a konyhát. Csodálkozva néztünk utána – Ne törődjetek vele. Csak egy kis duzzogás. Azóta ezt csinálja.
Végül is megértem, hogy Ino mit érezhetett akkor, és most. Majdnem elveszítette a testvérét a saját ostobasága miatt. Persze, hogy ki van borulva emiatt. Érthető, hogy dühös rá. Én is az lennék, ha a tesóm hülyeséget csinálna, és emiatt, majdnem meghalna. Nem lehet könnyű neki, minden egyes alkalommal úgy belenéznie a szemébe, hogy tudja, mi történt vele. De ennek ellenére még sem kéne szegénnyel így bánnia. Az élet már megbüntette őt, Inonak nem kéne ezt tennie vele.
Egy jó fél óra múlva vissza is tért. Nyugodt volt, de Deidarához egyáltalán nem szólt, még rá se nézett. A srác ezt nem is tette szóvá, inkább kivonult, nem idegesítve a jelenlétével a húgát. Aki megkönnyebbülten sóhajtott fel, miután testvére elhagyta a konyhát.
- Kérhetek egy szívességet? – mosolygott ránk, mintha minden rendben lenne.
- Persze – bólintottunk egyszerre – mi lenne az?
- El kéne ugrani néhány dologért. Adok rá pénzt, meg össze is írom, hogy mi kell. Csak én ne mehetek el.
- Rendben, megvesszük őket, igaz? – néztem Hinatára, aki helyeslően biccentett a fejével.
- Köszönöm – mondta, majd ő is elhagyta a helységet. Pár perc múlva vissza is tért, egy pappírral és némi költő pénzzel a kezében – tényleg hálás vagyok a segítségetekért.
- Ne köszönj semmit – mondta kék hajú barátnőm – ránk mindig számíthatsz.
- Tudom – mondta, majd átnyújtotta őket. Gyorsan lekaptuk magunkról a kötényt, és elindultunk bevásárolni.
A közelben lévő ABC-be mentünk. Egyikünknek sem volt kedve még visszasétálni is a központba. Lehet, hogy kicsi, de minden megtalálható benne, ami a papíron szerepelt. Amint beléptünk az ajtón, felkaptunk egy–egy kosarat, és megbeszéltük ki mit vesz. Így sokkal hamarabb végzünk. Elindultam az édességet tartalmazó pulthoz, hogy beszerezzek 3 tábla tej csokit mikor Itachiba botlottam. Meglepetten bámultunk egymásra, majd felvette a szokásos vigyorát.
- Szia – köszönt lelkesen, amitől olyan kellemetlenül éreztem magam.
- Szia – mondtam válaszként, közben gyanúsan méregettem. Féltem, hogy megint próbálkozni fog.
- Hát te? – kérdezte.
- Ino mondta, hogy Hinatával vegyünk meg egy-két dolgot, mert nem ért rá – azzal levettem a keresett csokit a polcról, és beleraktam a kosárba – na és te?
- Édesség hiány van otthon, így gondoltam, hogy bevásárlok belőle – mondta, miközben lelkesen keresgélt valamit. Most kifejezetten aranyos volt. Elnevettem magam. Zavartan kapta fel a fejét, én meg válaszként leintettem, hogy semmi, ne törődjön velem.
- Szerinted melyik a jobb? – mutattam neki egy tábla milka, és boci csokit.
- Egyértelműen a milka – vágta rá.
- Oké – majd ezt is beleraktam a kosárkámba.
- Kérdezhetek valamit? – törte meg a közénk beállt csendet.
- Aha.
- Van közted és az öcsém között valami?
- Nincs – vágtam rá azonnal – nem is kedvelem. Néha akkora egy tapló tud lenni.
- Hmm… fura – nyögte, de úgy tűnt mintha inkább magának szánná, mint nekem.
- Még is mi?
- Ő is ugyanezt mondta, bár a tapló helyett az „idegesítő” szót használta.
- Hogy ez mért nem lep meg – sóhajtottam.
- Tudod, Sasuke nem olyan rossz gyerek, csak nagyon makacs. Talán ez a legnagyobb hibája – itt egy kis szünetet tartott – és nem is arról híres, hogy bármiről képes órákig csacsogni, de mikor te szóba kerülsz, egyszerűen megered a nyelve, még ha nem is mindig pozitív dolgokat mond.
- Akkor csodálkoznék, ha egyszer is mondott volna rólam valami jót.
- Hát egyszer kétszer elhagyta a száját, csak az a baj, hogy utána tagadta, hogy ő valaha is ilyet mondott.
- Tényleg? – néztem rá csodálkozva – tud rólam mondani bármi pozitívet?
- Igen – nézett egyenesen a szemembe – és azt is meg merem kockáztatni, hogy kedvel. Csak hát a makacssága miatt nem mutatja ki. Meg egyéb dolgok is közbe játszanak – na, ez a beszélgetés kezdett egyre jobban érdekelni.
- Milyen dolgok? – kockáztattam meg.
- Személyes ügyek. Erről őt kérdezd. Az ő ügyeihez semmi közöm.
- Hah – sóhajtottam. „Még sem tudok meg semmit pedig már kezdtem örülni.”
- Lenne itt még valami… - zavartan kaptam fel rá a fejem.
- Mi?
- Amit mostanában műveltem, beleértve a tegnapi napot is nem volt helyén való, és emiatt szeretnék bocsánatot kérni.
- Á semmiség. Nem haragszom.
- Be kell, hogy valljak valamit… - na ez már nem tetszett – az ok amiért, azokat a dolgokat csináltam – nyeltem egy nagyot. Valahogy féltem a választól. Csak nehogy azzal jöjjön, hogy… - fogadásból csináltam – úgy néztem rá, mint aki most viccel. Lelkileg már felkészítettem magam a legrosszabbakra, erre most azt mondja, hogy fogadás? – ahogy elnézem másra számítottál – vigyorgott.
- Őszintén, igen. Valami egészen másra – itt elnevette magát, majd egyszer csak megjelent Hinata, aki zavartan méregetett minket.
- Ti meg mit csináltok itt? – pislogott a nagy ártatlan szemeivel.
- Csak beszélgettünk – vakartam meg zavaromban a tarkómat.
- Megvettél mindent? Kérdezte gyanúsan méregetve a kosaram.
- Hát az úgy volt, hogy…
- Én tartottam fel, bocsi – vágott a szavamba Itachi – de azt hiszem jobb, hogy ha megyek. Sziasztok – azzal le is lépett. Mindketten zavartan bámultunk utána.
Még a köszönésünket sem várta meg. Így hát gyorsan beszereztük a hiányzó dolgokat, aztán kifizettük őket, és elindultunk haza. Útközben elmeséltem Hinatának, hogy mi volt. És őszintén meg is könnyebbültem, hogy nem szerelmet vallott. Miután hazaértünk, és Inonak is beszámoltam a dologról boldogan ugrott a nyakamba, majd nagyobb lelkesedéssel folytatta a főzőcskézést. Mire végeztünk fél négy volt. Ayumi és Sasori látogatása miatt hamar le kellett lépnem, de ahogy elnéztem barátnőmet ez egyáltalán nem zavarta. Deidaraát nem is láttam mióta lelépett. Sajnos tőle nem tudtam elköszönni.
Hazafelé menet sokszor elgondolkodtam, azon amit Itachi mondott. Bár a gondolta, hogy Sasukéttól kérdezzek meg dolgokat reménytelennek tűnt. Egyrészt tuti, hogy elhordana mindennek, hogy mi közöm hozzá meg ilyenek, másrészt még jobban megutálna. Elég érzékenyen tud egyes dolgokra reagálni. És nem akartam megkockáztatni, hogy megöljön. Az első napomon is a suliba, eléggé felidegesítettem, és nem volt valami gyengéd. Ki tudja mire lenne még képes… Elképzelni is rossz volt.
Már a bejáratnál jártam, mikor valaki hátulról átölelt. Az illatából azonosítottam, hogy Ayumi lelkesedik ennyire a viszontlátásért. Megfordultam, majd mindkettőjüket a karjaimba zártam. Annyira jó volt látni őket.
- Már úgy hiányoztatok – mosolyogtam, miközben elengedtem őket.
- Te is nekünk – mondta Sasori.
- De nekünk van egy kis megbeszélni valónk – nyögte Ayu, aztán el kezdett maga után húzni. Sasori nem ellenkezett.
- Még is miről? – kezdtem aggódni, hogy valami baj van.
- Az álmodról drága. Ugyanis se Gen se May nincs erről felvilágosítva. Szóval mit álmodtál?
- Nem fontos – mondtam lehajtott fejjel. Néha még most is érzem a kés pengéjét belevájódni a torkomba.
- Sakura, ne most makacskodj. Tudod, hogy aggódtak miattad? A frászt hoztad ránk, mikor sikongatni kezdtél.
- Mi csak segíteni szeretnénk – vágott Ayumi szavába Sasori.
- Még is mit tehetnétek? Hiszen ezt az egészet egyedül kell végig csinálnom. Vagy talán van valami tervetek? Hogy hogyan tudnátok kijátszani őket?
- Félreértettél minket. Az álmoknak semmi köze a feladatodhoz.
- Én nem lennék ennyire biztos benne – mindkettőjük arca elkomorult.
- Mi történt?
- Ha elmondom, akkor hajlandóak vagytok beszélni a szüleimről? – néztem határozottan a szemükbe, ezzel jelezve, hogy komolyan beszélek.
- Nem tehetjük.
- Akkor sajnálom, de én sem nyilatkozhatok – azzal hátat fordítottam nekik, és a házhoz futottam. Egyszer sem néztem hátra.
Kinyitottam az ajtót, és beléptem rajta. A hátamat neki támasztottam, és úgy próbáltam letörölni a könnyeimet, amik egyre csak gyűltek. Gen jött ki a konyhából, és üdvözölt volna, de én meg sem várva felrohantam a szobámba. Az ajtót kulcsra zártam, az övtáskám pedig a sarokba hajítottam. Ezután az ágyra vetettem magam, és úgy sírtam tovább.
- Miért nem tudhatok róluk? Talán azaz ember tényleg komolyan gondolta, hogy az apám egy gyilkos? – elcsuklott a hangom – ha találkozhatnék vele… - most az egyszer nem féltem tőle. Még a halál gondolata sem ijesztett meg – ő biztos elmondaná… - ezzel a tudattal nyomott el az álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi a kritikát:D Hát igen, sokkal nyomulósabb lett, mint kellett volna, de most már nem fog úgy viselkedni. Ki tudja, lehet, hogy a tipped jó lesz. már bele kezdtem a kövi részbe úgy, hogy nem sokára jön a következő feji >.<