Naruto

Egy sötét szobában sínylődve várom, hogy Sakura is magához térjen végre. Bár mindketten székhez vagyunk kötözve, és egymásnak háttal, bízom benne, hogy nem kapott sokkot, és ha magához tér, megszólal. Nem kell olyan sokáig várakoznom, mocorogni kezd.
- Sakura! - szólongatom, - Hé, Sakura, hallasz?!
- Aha - feleli fájdalmas hangon. Azt hiszem, őt jobban megviselte a leütés, mint engem, nekem volt alkalmam hozzászoknom.
- Hol vagyunk?
- Nem tudom - vándoroltatom végig tekintetemet sokadjára a homályos helyiségen.
- Már megint miért kellett elrabolnia valakiknek? - siránkozik fáradtan. - Elegem van már...
- Sajnálom - nyöszörgöm, hiszen mit mondhatnék neki? Idilli csevegésünket megszakítják az elrablók, biztosan felfigyeltek a hangunkra.
Szinte berobban az ajtó, amint egy nagydarab férfi beront rajta, mögötte két fegyveressel.
- Végre magatokhoz tértetek - veti oda. - Mit gondoltok, mennyi idő kell Damon barátotoknak ahhoz, hogy megmentsen titeket? Mert ugye el fog jönni?! - érdeklődik a férfi durván és türelmetlenül, így rá kell jönnöm, nem is mi vagyunk az igazi célpontok, ez csak csapda...

Sasuke

- Nem hiszem el! - hajtogatom már sokadjára, miközben a kocsiban ellenőrzöm minden fegyveremet, hogy a helyén van-e. - Nem lehettek ilyen bénák! - szitkozódom tovább, de bátyám ezúttal tűri, és az utat fürkészi a volán mögül. Legalább már azt kiderítette, hogy hova hurcolták őket.
- És ezután mi lesz? Megint velünk lesz? - kérdezi nyersen Sayame, hogy még inkább fokozza a hangulatot.
- Nem tudom - válaszolom -, attól függ, marad-e még Sakurából valami.
A közelben parkolunk, majd gyalog közelítjük meg az épületet. Valami raktárszerűségnek tűnik, ami ezért előny, mert azok egyszerű felépítésűek szoktak lenni. Kivéve ez. Alig találunk valami hátsó kijárat szerűt, de végül sikerül bejutnunk. Saya lemarad, hogy hátulról fedezhessen minket, mint általában, én megyek elől, mögöttem Itachi. A folyosó falát szorosan követve egy elágazáshoz érünk. Három további folyosó..
- Szét kell válnunk - állapítom meg, mikor Saya is beér minket.
- Jó ötlet ez? - kérdezi Saya.
- Nos, ha nem mi hárman lennénk azok, őrültség lenne. De azt hiszem, kiérdemeltük, hogy a legjobbak közé tartozzunk.
- Nem becsülheted le az ellenséget - ellenkezik Iachi.
- Van jobb ötleted? - kérdezem, de választ nem várok, mert tudom, hogy nincs. Kibiztosítom a fegyverem, majd a bal oldali folyosót választom. Hátra pillantok, így még látom, hogy Itachi jobbra megy, Saya pedig előre. Remélem, én találok rá védencemékre.
Hangtalanul haladok előre, mindkét oldalon ajtók jelennek meg, még hozzá rengeteg. Soha nem fogok végezni - állapítom meg idegesen. Viszont nincs más választásom, egyenként le kell ellenőriznem mindegyiket, bármelyik lehet az, amelyiket keresem.
Az elsőt rúgom be, semmi. Második ajtó, szintén. Egyre több és több helyre török be, semmi. Emelkedik az adrenalin szint is véremben, szinte érzem szívem meggyorsult verését. Sietnem kell, minél több időt vesztegetek itt el, annál valószínűbb, hogy felfedeznek.
Már épp feladnám, mikor beszakítom az egyiket, és megpillantom őket.
- Sakura, Naruto! - bukik ki belőlem, és rohannék oda leoldozni a köteleket róluk, de hevesen ingatják fejüket, mintha figyelmeztetni akarnának, de szájuk be van kötözve, így semmit se tudnak mondani.
Elbíbelődök a csomóval, s éppen sikerül, amikor lépteket hallok magam mögül, ahhoz viszont túl későn veszem észre, hogy védekezhessek, erős ütés éri tarkómat, sötétség borul a világra.

Mikor magamhoz térek, ágyhoz kötözve találom magamat, különböző csövek lógnak ki testemből. Belém csap a felismerés - végig én voltam a célpont. Körülnézek a kórházi szobára emlékeztető helyiségen. A helyzetem arra enged következtetni, hogy kiszivárgott a klánból a kísérletezés híre. Úgy tűnik, nem nézik jó szemmel, hogy nem csupán képzett gyilkosok vagyunk, hanem egyenesen "szuper" gyilkosokat akarnak csinálni belőlünk. Ez azonban még a kísérleti fázis, nem fér a fejembe, hogyan szerezhettek erről tudomást. Természetesen megint csak egy szenvedő alany vagyok, mindazok ellenére, hogy semmi kedvem nincs ehhez az egészhez..
Jó yakuza módjára azon töprengek, hogyan is szökhetnék meg, de gondolatmenetemet egy orvosszerű figura zavarja meg. Nem foglalkozik velem, a műszereket figyeli, feljegyzéseket készít, s csak az után fordul hozzám.
- Hol vannak a többiek? - kérdezem, mikor valami injekciót ad be nekem.
- Ne érdekelje.
- Mit akarnak? - kérdezek inkább mást, tudomást sem véve arról, hogy a szer, amit beadott, lebénította a karomat, és az egész testem zsibbad tőle.
- Tudja maga is. A szert, amivel kísérleteznek - azzal elfordul, és leül a számítógép elé.
Nem igazán zavartatja magát, és ami a legjobban felhergel, hogy egy kicsit sem fél attól, hogy normál esetben simán megölhetném. Normál esetben. Ez azonban nem az, szinte súlytalannak érzem magam, s ami a legzavaróbb, hogy a testem nem reagál, akármennyire is szeretném, hogy akár megmozduljon az ujjam.
Ráadásul a többiek miatt is aggódhatom, kétlem, hogy csak úgy elengednék őket, s így, hogy engem elkaptak, tudhatják, hogy nem jöttem egyedül...

Naruto

Miután Sasukét a szemünk láttára ütötték le, és vonszolták el, kezdett bennem megszűnni létezni a remény, de akkor megjelent az ajtóban Itachi.
- Hahó, gyerekek! - mosolyogja, de neki legalább van annyi esze, hogy körülnézzen, nem úgy, mint az öccsének. Most már mondjuk teljesen felesleges, mert teljesen magunkra hagytak, miután megszolgáltuk a célt.
- Semmi szia?! - sértődök meg, de aztán arckifejezése megváltozik. - Jaa, hogy nem tudtok beszélni, ezt mondjátok!
- És még én vagyok hülye - sóhajtom, mikor kioldoz. - Végre, kinyújtózkodhatok!
- Hol van a kisöcsém?
- Elvitték. Ő volt az igazi célpont - feleli helyettem Sakura.
- Erre nem számítottam - ismeri el az Uchiha. - Akkor most őt kell megmenteni..de még Saya is valahol az épületben kóborol. Ah, rég volt már ennyi izgalom!

Sasuke

Az idő múlását elég rosszul érzékelem, ez a vacak injekció összezavarja minden érzékemet. És álmosít. Szemhéjam félig szememre borul, s már félálomban vagyok, amikor társaim berontanak, és lelövik az orvost. Ha nem lennék ennyire kába, éljeneznék is, hogy végre ideértek, de a tudatlanság és a tudat határán vergődve nem kellemes dolog tartózkodni.
- Sasuke, jól vagy?! - rángatja meg vállamat határozottan Sayame.
Nem tudok válaszolni, csak gügyögni és nyögni tudok, mint egy csecsemő. Szép. Ezért még mindenkit kinyírok, akinek köze van az "elrablásomhoz"!
- Pont ilyen voltál vagy húsz évvel ezelőtt. Nosztalgikus - jegyzi meg Itachi, miközben kioldja a hevedereket. Őt is kinyírom ezért.
Narutonak is segítenie kell a bátyámnak, hogy fel tudjanak emelni. Saya megy elől, mögöttünk pedig Sakura. Szívesen hátrapillantanék, hogy érzelmet próbáljak kiolvasni arcából, vagy hogy legalább csak lássam, hogy jól van-e. De nem megy, a plafonon lógó lámpákon kívül semmit sem látok.
Hogy ne tudjunk ilyen könnyen lelépni, tucatnyi katona jelenik meg a folyosó minkét végéről.
- Remek - nyög fel Naruto, majd leraknak a földre. - És most?
- Ki kell vinnünk Sasukét - mondja Sayame.
- Te sem, és Sakura sem tudná kivinni, túl nehéz. Naruto, elbírod egyedül? Mivel Sakura nem tud harcolni, jobb lenne, ha segítene neked - osztja az észt Itachi.
Bólintanak, és behúznak a legközelebbi ajtón belülre, éppen hogy nem kap egyikünk sem golyót. A folyón azonban megkezdődött a lövöldözés, remélem, tudnak magukra vigyázni. Iszonyat idegesítő, hogy semmit sem tudok tenni.
- Naruto, egy betegágy! - nyikkan fel örömtelien a Haruno, és az említett tárgy fele mutat.
- Ügyes! - Elismerően mosolyog rá a szőke, nem kicsit kap el a féltékenység. Na várjunk...Féltékeny? Én?! Hagyjuk.
Valami komédiába illő jelenet, ahogyan felszenvednek arra az ágyra. Aztán, mivel még hallani lehet a folyosón dúló harcot, más kiutat keresnek. Találnak is egy másik ajtót. Azután még egyet, és még egyet. Így tovább, a végtelenségig, egyik helyiségből a másikba, de igen hamar elvesztik a tájékozódási képességüket, és körbe-körbe megyünk. Én ezt csak tehetetlen áldozatként tűröm, még jó, hogy nem tudok leesni az ágyról.
Az egyik elágazásnál legalább Sakura szembeszáll Narutóval, és rátérünk a helyes útvonalra. A bátyám és Sayame már a kocsinál várakoztak, türelmetlenül. A történteket nem firtatják, hiszen sietnünk kell. Átsegítenek a kocsiba, majd Itachi a lovak közé csap. Egy ideig elkocsikázunk a városban, a biztonság kedvéért, hátha valaki követ minket. Mivel azonban egyik jármű sem tűnik gyanúsak, hazatérhetünk.
Mozogni, vagy beszélni még mindig nem tudok, ezért úgy kell kiügyeskedniük a négykerekűből, majd bevisznek az egyik szobába.
- Sasuke, tudsz beszélni? - érdeklődik bátyám kicsit aggódva. Szívesen csóválnám a fejemet, ha tudnám.
- Pislogj kettőt, ha nem - szólal fel Sayame. Pislogni tudok, okos. Pislogok hát.
- Ez így nem lesz jó - morgolódik Itachi -, ki kellene dolgoznunk egy tervet, és kitalálni, hogy miért történhetett ez az egész. De így, hogy Sasuke csak igen-nemes válaszokra tud felelni, szinte lehetetlen!
- Meg kell próbálnunk - erősködik Saya. - Mi van, ha ez megismétlődik, és mi felkészületlenek vagyunk?
- Igaz - egyezik bele homlokát ráncolva Itachi.

A terv kidolgozásában nem vagyok azonban túl nagy hasznukra, hiszen nem tudom elmondani a sejtéseimet. Meg kell várnom tehát, hogy ismét tudjak beszélni. Ami ki tudja, mikor lesz. Ők pedig nem érnek rá megvárni ezt, cselekedniük kell. Arra jutnak, hogy vissza kell menniük ahhoz az épülethez, információkat gyűjteni, engem pedig Naruto védelmében hagynak, Sakurával együtt.

Azt hittem, hogy a rózsaszínhajú annyira mérges még rám, hogy még csak be sem néz a szobában. Éppen ezért nem kicsit meglepődök, mikor egy vizes törölközővel a kezében belép az ajtón. Arca kissé meggyötörtnek tűnik, de érzelmet nem látok rajta. Smaragdzöld szemei karikásak az alvatlanságtól, a tegnapi események biztosan nem hagyták aludni. Saya és Itachi gőzerővel keresgélik a nyomokat azóta, eredménytelenül. Így hát hárman vagyunk itthon.
Homlokomra helyezi a nedves törölközőt, végigsimít kócos tincseimen, borzongás fut végig testemen. Olyan régen nem láttam már őt, és most, hogy itt van, még csak hozzá sem tudok szólni. Tisztában vagyok vele, hogy amint megint járni tudok, ismét el fog hagyni. Egy részem mintha azt kívánná, bárcsak örökre némaságra, és mozdulatlanságra lennék ítélve, hogy itt maradjon...
Tekintetünk találkozik egy pillanatra, de ez amint megtörténik, rögtön elfordítja a fejét, és nekem is hátat fordít, el akarja hagyni a szobát. Azonban szoknyája szeglete valahogyan a kezemben marad. Ijedve fordul vissza.
- Hogyan?! - Kikerekedett szemekkel bámul rám.
Elmosolyodom. Ami a legmeglepőbb, érzem, hogy valóban elmosolyodtam. Úgy tűnik, apróbb mozgásokra már képes vagyok.
Hitetlenkedve rázza meg fejét, így kénytelen vagyok újabb erőfeszítéseket tenni, hogy egy kicsit megráncigáljam a szoknyáját, ismét. A hatás nem marad el, feljajdul, hiszen majdnem lehúztam róla.
- Képes vagy mozogni! Beszélni is tudsz?
Megingatnám a fejemet, de az nem engedelmeskedik. Kettőt pislogok, hátha észreveszi, hogy mit akarok vele mondani.
- Szóval nem - suttogja.
Legszívesebben, ha tudnék, szólnék neki, hogy ne mondja el a többieknek, hogy megmozdultam, de mivel többre nem vagyok képes, nem tudom megakadályozni abban, hogy magamra hagyjon. Azt hiszem, hamarabb fel fogok épülni, mint azt szeretném.

Itachi

- Szerinted fogunk bármit is találni? - kérdezi egy kis idő múlva Sayame, miközben a raktárhelyiséget kutatjuk át.
- Ki tudja. Hiszek a csodákban - válaszolom, miközben én is turkálok a rengeteg kacat között. Semmi különöset nem találok, semmi sem tűnik gyanúsnak.
- Miért pont Sasuke kellhet nekik? - háborog tehetetlenségében a nő, majd leül pihenni.
- Például mert ő a legjobb? Egyértelműen a klánunk ténykedése érdekli őket, ami nagyon nem tetszik - világosítom fel, és megállok vele szemben. - Hm. Tökéletes magasságban vagy - állapítom meg kaján mosollyal, majd fejét enyhén magam felé húzom.
- Idióta! - Feldühödik, és a karomat megpróbálja kicsavarni, azonban nem erősebb nálam.
- Mi a francot keresel itt?! - szűröm ki a fogaim között. - A klán téged nem érdekelhet...
- Sasuke viszont igen - vág vissza.
- Engem nem versz át - közlöm vele hideg, és ellököm magamtól. - Megmondom, miért vagy itt. Mert nem tudod, hogyan érd el a célod, amit még nem tudok.
- Ugyan már - nevet fel zavartan.
- Ha nem így lenne, nem lett volna az a hajós incidens.
- Túl sokat képzelsz. Akkor csak beértem veled - válaszolja higgadtan, majd hozzáteszi - Most inkább lépj túl a miérteken, és dolgozzunk össze...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés