Naruto

Reggel a lépcsőjükön ültem, mint egy türelmes kiskutya, nehogy Sakura nélkülem menjen iskolába. Már kigondoltam, hogyan kezelem ezt a helyzetet: szépen bocsánatot kérek tőle, és úgy teszek, mintha az elmúlt pár nap meg se történt volna.

- Sakura! – pattantam fel, amikor végre megjelent az ajtóban.
- Szia! – köszönt kissé kelletlenül, de láttam, hogy képtelen igazán haragudni. Túlságosan szeretett ahhoz, hogy veszekedjünk.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon bánt, amit az állatkertben műveltem veled. Ígérem, soha többet nem lépem át a barátságunk határát, és esküszöm, ha innentől valahova együtt megyünk, együtt is jövünk haza, nem hagylak magadra. Jó lenne, ha megbocsátanál, és minden úgy lehetne, mint régen – könyörögtem.
- Miért csókoltál meg? – kérdezte szemlesütve.
- Mert gyönyörű voltál. Akkor nem a barátomat láttam benned, hanem egy szép lányt, és nem tudtam ellenállni. De most már tudom, hogy ez nem helyes.
- Azért, mert neked Hinata tetszik?
- Azért, mert a barátok nem csókolgatják egymást. Az csak belezavar mindenbe, és elrontja a barátságot. Látod? Ahogy megtörtént, egyből gond akadt belőle, de ez mondjuk az én hibám. Nem lett volna szabad engednem a csábításnak.
- Szerinted szép lány vagyok? – pirult el, és láttam, hogy nagyon izgul, mit válaszolok.
- Igen. Eléggé előnyödre változtál mostanában, csinos vagy és aranyos – bókoltam neki.

Mikor láttam, hogy mennyire örül a szavaimnak, még jobban elszégyelltem magam, hogy ennyire alávalóan viselkedtem vele. Olyan könnyű volt őt befolyásolni, kihasználni, ráadásul bennem vakon bízott mindig is.

- Add a cuccod, ne cipekedj! – szabadítottam meg az iskolatáskájától, és elindultunk a suliba.
- Kibékültetek azzal a lánnyal? – érdeklődte kicsit később félszegen. A témától egyből ideges lettem, de próbáltan lazán válaszolni.
- Nem. Reménytelen az ügy.
- A csók miatt haragszik? – pirult el zavartan.
- Dehogy. Túl gyorsan jöttünk össze, alig ismertük egymást. Ő teljesen másnak gondol, mint amilyen vagyok.
- Jobbnak vagy rosszabbnak?
- Rámenősnek hisz. A buliban gyorsan rámásztam, aztán később se fogtam vissza magam, pedig egyszerűen csak örültem neki, hogy végre akadt egy igazi barátnőm. Ő pedig azt vette le ebből, hogy ennyire nyomulós vagyok, mindenkivel ugyanígy kikezdek.
- Sajnálom – fogta meg a kezem együttérzően. Már el is felejtette, hogy vele is milyen csúnyán viselkedtem, most pedig jó baráthoz illően vigasztalni akart. Arany szíve van.

Így mentünk a suli kapujáig. Az én hatalmas tenyeremben szinte elveszett a keze, épp úgy, mint kiskorunkban. Emlékszem, mennyire félt az iskolától. Minden reggel én húztam el odáig, és közben mindenféle vidám dologgal szórakoztattam, hogy ne sírjon. Nem találta a helyét, nehezen barátkozott, egyedül belém kapaszkodott.

- Délután lesz táncórád? – kérdeztem csak úgy mellékesen. 
- A csoporttal majd fellépünk a szüreti fesztiválon, arra készülünk – élénkült fel.
- Biztos jó lesz! Remélem, megint olyan rövid szoknyában ugráltok majd – sóhajtoztam álmodozva.
- Tee! – legyintett meg rosszallóan, hogy ilyenekről ábrándozok. Pont emiatt meséltem neki ritkábban mostanában magamról. Elég kínos lett volna bevallani, milyen perverz lettem, és hogy szinte mindig bugyikra meg formás cicikre gondolok. Ezt inkább a haverokkal tárgyaltam ki.

Nagyon megkönnyebbültem, hogy végül kibékültünk, bár Sakurától nem is vártam mást. Nekem mindig, mindent megbocsátott. Túl szelíd volt és engedékeny, ha rólam volt szó. Bezzeg, ha engem bántottak, akkor teljesen kifordult önmagából, és átváltozott vérengző sárkánnyá. Egyszer még egy tanár kezébe is beleharapott, mert az a dolgozatomra igazságtalanul egyest adott.


A délelőtt gyorsan telt, kettőtől én edzésre, Sakura táncórára indult. Míg nekem a suliban kellett maradnom, ő egy közeli stúdióba igyekezett. Ilyenkor nem együtt mentünk haza, mert én előbb végeztem. Az edzés után éppen azon gondolkodtam, hogy kivételesen most mégis megvárom, amikor egy haverom izgatottan berontott az öltözőbe.

- Egy magas, fekete hajú csávó téged vár odakinn – mondta lihegve.

Egyből Sasukéra gondoltam. Nem hiányzott éppen, de nem is tartottam annyira a találkozástól, elvégre betartottam, amit kért. Innentől éjszaka eszembe se jutott átmászni Sakurához, nehogy szétverje a fejem a baseballütővel. Gyanútlanul léptem ki tehát a folyosóra, ahol viszont nem Sasuke, hanem egy vadidegen személy várt.

- Szia! Te vagy Uzumaki Naruto? – kérdezte lenéző hangsúllyal, mintha valami pondróval beszélne.
- Igen – jöttem zavarba.
- Hyuuga Neji vagyok, Hinata bátyja – közölte megvetően. 

A név hallatán azonnal lesápadtam, akkor meg főleg, amikor az iskola kapuján kiérve egy fekete furgon mögé kísért. Csak nem az a szándéka, hogy elrabol? – jutott eszembe. Nem volt éppen valami kedves kinézetű fiú, de bűnöző alkatnak se tűnt.

- Hinata! Ő volt az a szemét disznó, aki megcsalt? – nyitotta ki a kocsi ajtaját. Mikor Hinata kidugta a fejét, és megláttam, hogy sír, azonnal összeszorult a gyomrom.
- Neji! Kérlek, ne bántsd! – könyörgött szegény lány a bátyjának. Mikor kiderült, hogy ez hasztalan, rémülten felém fordult: - Naruto! Fuss el! – kiabálta kétségbeesve.

A lábaim nem engedelmeskedtek, hiába tudtam, hogy ez lenne a leghelyesebb. Döbbenten néztem a könnyekben úszó, szép arcot, és egyszerűen leragadtam annál a ténynél, hogy Hinata így aggódik értem. Vesztemre. A következő pillanatban már egy ököl csapódott a gyomromba, majd a bordáim közé, aztán egy csontos térddel találkozott az orrom. Talán ez volt a legfájdalmasabb támadás, innentől az újabb sérüléseket már szinte meg se éreztem. Hallottam, hogy egy másik lány berángatja az autóba Hinatát, mert ő egyre hangosabban jajveszékelt, pedig nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki is a segítségemre siet. A hatalmas, fekete kocsi kényelmesen eltakarta a jelenetet a járókelők elől, ezerrel bömbölt belőle valami fülsiketítő zene, hogy elnyomja a kiabálást, és Neji gyorsan végzett a verésemmel, nem voltam nagy ellenfél a számára. Utána ott hagytak a földön vérbe fagyva, elhúztak az autóval, de búcsúzóul kaptam még egy fenyegetést, hogy ezentúl kerüljem a Hyuuga családot.

- Látom, mások se bírják a képed – nyalábolt fel a földről éppen az, akire végképp nem számítottam.
- Nevetnék a fenomenális humorodon, ha nem lenne felrepedve a szám – nyögtem, és próbáltam megállni a saját lábamon. Hát nem ment.
- Most kinek nem tetszettél? – érdeklődte az Uchiha unatkozva, mintha természetes lenne, hogy naponta így elpáholnak.
- Hyuuga Neji. Ismered? – sziszegtem.
- Ja. Az unokatesóm. Elég nagy balfasz – vonta meg a vállát Sasuke, és megunva, hogy teljes súlyommal rajta egyensúlyozom, egyszerűen a falnak támasztott, úgy folytatta. - Tudod, ha kedvelnélek, akkor már a buliban figyelmeztettelek volna, hogy Hinata nem a legjobb választás. A bátyja, hogy úgy mondjam… erős viselkedési problémákkal küszködik. Nehezen kontrollálja magában az agressziót, magyarán egy eszement, erőszakos állat. Túlzottan ok se kell neki, hogy bepipuljon. Elég súlyos eset!
- Észrevettem. Hinata hiába könyörgött neki, meg se hallotta.
- Hát ő nem túlságosan ad a lányok véleményére. 
- Azt hittem, fontos neki a húga, azért esett nekem.
- Dehogy! Egyszerűen imád verekedni, ezt jól vésd az eszedbe! – okított Sasuke türelmesen.
- Ez durva – suttogtam.
- Hát igen! Nem mindegyik lány könnyű eset. De ettől még nem lovagolhatsz vissza Sakurára, mert ő kéznél van és mindig jó hozzád! – figyelmeztetett kemény hangon, és „véletlenül” kicsit jobban megszorította a karom.
- Áhh, te szadista! – szisszentem föl, mire elégedetten elvigyorodott. – Amúgy nem mondok le Hinatáról – közöltem vele elszántan.
- Miért? Ennyire bejön? – csodálkozott el.
- Ennyire – vallottam be csüggedten.
- Akkor van egy ötletem! – csillant fel a szeme, és gyorsan írt egy sms-t.


Néhány perccel később újabb meglepetés ért. Egy rendőrautó gördült elénk. Én rémülten pislogtam, hogy most mi lesz, mert eszemben se volt följelenteni Nejit, bármit is tett. Mielőtt ennek hangot adhattam volna, Sasuke lazán lepacsizott a fiatal rendőrrel, aki kiszállt és röhögve engem méregetett.

- Biztos, hogy kibírja? – kérdezte Sasukét kételkedve.
- Sportember, és Hinatát akarja. Ki kell, hogy bírja – nevetett rajtam az Uchiha is.
- Mit? Mit kell kibírnom? – nézem hol az egyikre, hol a másikra egyre nagyobb ijedtséggel.
- Elviszlek valahová, ahol lekezelik a sérüléseidet – veregette meg a vállam bátorítóan a rendőr.
- Hova? Hova visztek? – vékonyodott el a hangom, amikor betuszkoltak a hátsó ülésre.
- Csak nyugi! Akár még jól is elsülhet – vígasztalt Sasuke, aztán bepattant előre, és kedélyesen beszélgetni kezdtek, mintha ott se lennék.
- Sasuke, ő a bátyád? – döbbentem meg, amikor kihámoztam a szavaikból a rokoni viszonyokat.
- Bocs! - fordult hátra sajnálkozva a zsaru. – Uchiha Itachi vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek – udvariaskodott mosolyogva, persze láttam, hogy csöppet sem sajnálja, amiért tökéletesen összezavart.
- Meséltem Itachinak, hogy egyébként milyen egy szemétláda vagy a lányokkal – fordult hátra Sasuke is, hasonlóan jókedvűen.
- Vajon miért nem érzem magam veletek biztonságban? – tettem fel a költői kérdést.

Pár perc után lekanyarodtunk a villanegyed felé. Itt hatalmas házak sorakoztak, amelyekre a palota jelző sokkal jobban illet volna. Természetesen egy ismerősöm se lakott itt. Azt tudtam, hogy errefelé nincs kórház, de még csak egy árva rendelő sem, ezért egyre idegesebb lettem, hogy ez a két őrült vajon hova visz.

- Állatklinika? – sipítottam, mikor begördültünk egy széles, kovácsoltvas kapun és leparkoltunk a díszes épület előtt.
- Ja. Ide csak a leggazdagabbak hordhatják a házi kedvenceiket, mert olyan drága hely, szóval becsüld meg magad! – figyelmeztetett komoly képpel Sasuke.
- Elég lett volna, ha csak hazavisztek –tiltakoztam, amikor elkezdtek terelgetni befelé.
- Üdvözöllek Uzumaki Naruto! – fogadott egy hatalmas fickó a rendelőben. A két kísérőm pillanatok alatt rászíjazott a vizsgálóasztalra, a doki meg kesztyűt húzott és egy óriási tűt tett az egyik fecskendő végére.
- Nekem semmi bajom! Jól vagyok! – rémüldöztem, mert rettegtem az injekciótól. 
- Oké, akkor először csinálunk egy röntgent a fejedről, hogy megbizonyosodjunk róla, addig félre teszem a szurit – vigyorgott a fickó félelmetesen. A háttérben bezzeg a két Uchiha nem fogta vissza magát. Hasukat fogva nevettek, mikor döbbenten elolvastam az orvos köpenyén lévő névtáblát, és még ijedtebb képet vágtam: Hyuuga Hiyashi. Egy újabb „kedves” rokon, valószínűleg Hinata apukája.

Egy mozgatható röntgengépet toltak a fejem fölé, és legalább annyit megtettek, hogy egy ólomköpenyt terítettek rám, hogy az utódlásom biztosítva legyen. Mikor kimentek, azt hittem egy percre nyugtom lesz, míg a felvétellel bíbelődnek. Hát ezen a csodás napon ez se jött be, újabb kellemetlen meglepetés ért.

Egy kígyó??? Nem tudtam kiabáljak-e, vagy azzal csak felingerlem a szörnyeteget, aki komótosan átkúszott a mellkasomon, azután a hatalmas fejével felém fordult és akkor nem bírtam tovább cérnával. Iszonyatosan ordítani kezdtem, mielőtt a számba mászik.

- Elintézem egy altatólövedékkel! – hallottam meg Itachi hangját az ajtóból, és éreztem, hogy a következő pillanatban nyakon lőnek.




Sakura

Nagyon jó napom volt. Örültem, hogy kibékültünk Narutóval, kaptam egy négyest matekból, - ami nálam nagy szó - és délután remekül ment a tánc. Az oktatóm rettenetesen megdicsért, és azt mondta, ha a fellépésen is hibátlanul végigcsinálom a szólóm koreográfiáját, benevez a városi versenyre.

Alig vártam, hogy ezt elújságolhassam a szomszédban is, ezért amint elkészültem a leckével, már másztam is át Narutóhoz. Eddig eszembe se volt, hogy zavarhatom. Hangtalanul huppantam be az ablakon át a puha sötétkék szőnyegre, majd ledermedtem. A barátom nem volt egyedül. Az ágyán feküdt és éppen Hinatával csókolózott. A legrosszabb az volt, hogy fölül egyikőjük sem viselt semmit. Narutót nem először láttam meztelenül, mert simán átöltözött előttem, de Hinata hatalmas mellei valósággal sokkoltak. Úgy hátráltam ki, hogy közben le se vettem róluk a szemem. Eléggé belemelegedtek már a dologba, egymáson kívül nem láttak, nem hallottak semmit, így könnyű volt észrevétlenül távoznom, de a képtől - ami szinte a retinámba égett - nem tudtam szabadulni. 

Odahaza cipőt húztam és futni indultam. Még korán volt, rengetegen voltak a parkban. Gyerekek játszottak a játszótéren, beszélgető nyugdíjasok ücsörögtek a padokon, enyelgő szerelmesek nyalták-falták egymást. Köztük én kívülállónak éreztem magam. Nem tartoztam sehová, csak futottam…

Addig hajszoltam a kilométereket, míg a kimerültségtől össze nem rogytam. Sípolt a tüdőm a légszomjtól, folyt rólam az izzadtság, szédülve kapaszkodtam egy kerítésbe, hogy ne terüljek el a koszos járdán. De még ez is jobb volt, minthogy sírjak újra. Pedig igazából ahhoz lett volna kedvem, mert annyira egyedül éreztem magam.

Mögöttem hirtelen lefékezett egy autó, és hallottam, hogy csapódik az ajtaja, valaki kiszáll belőle, és hozzám siet. Nem volt erőm felnézni, hogy kiderítsem ki az, de a hangjáról azonnal megismertem. 

- Rád mindig vigyázni kell? – húzott fel a földről, én pedig kétségbeesetten kapaszkodtam belé - megint. Az eddig visszafojtott könnyeket már nem tudtam tovább kordában tartani, úgy sírtam a karjai közt, mintha a világ vége jött volna el.
- Még egy fuvar lesz? – szólította meg valaki.
- Hazavigyünk? – kérdezte tőlem Sasuke, közben egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra, és ismét megajándékozott egy zsebkendővel.

Hátrafordultam, hogy megnézzem, ki van vele és meglepetésemre egy csinos, fekete, hosszú hajú rendőr ácsorgott mellettünk.

- Ő a bátyám, Uchiha Itachi – mutatta be Sasuke. 
- Szia – nyújtottam a kezem bizonytalanul.
- Szia, Sakura! Igazából már találkoztunk, de gondoltam, hogy nem fogsz emlékezni rám – mondta vidáman Itachi. 
- Tényleg? – csodálkoztam el, és azonnal lángba borult az arcom, amikor eszembe jutott, hogy a buli után tulajdonképpen a házukban aludtam, ezért láthatott Sasuke egész családja.
- Ne aggódj! Aranyos voltál, és a kisfickót, amit gesztenyéből csináltál nekem, kitettem a szobámban – mondta mosolyogva.
- Kisfickót? – jöttem még nagyobb zavarba.
- Hosszú történet, most hagyjuk – simogatta meg a fejem, és kitárta előttünk a ajtót, hogy szálljunk be a kocsiba.
- Van kedved eljönni hozzánk? Azt mondtad, szereted a filmeket. Ha akarsz, választhatsz párat, és otthon majd megnézed – javasolta Sasuke.

Csodálkozva néztem fel rá, hogy milyen kedves, ráadásul ez igazán jó ötlet volt. Most hiába mentem volna haza, a szüleim még nincsenek otthon, csak szomorkodtam volna egyedül. Rábólintottam, bár később megbántam, mert féltem attól, hogy a családja hogy fogad majd. Mikor lefékeztünk a házuknál, már nagyon ideges voltam. Észre se vettem, hogy Sasuke megfogja a kezem, és úgy vezet be hozzájuk.

Egy mosolygós, kedves hölgy fogadott bennünket. Nagyon szép volt. Már tudtam, hogy Sasuke és a testvére kitől örökölték a helyes kinézetet, a szép fekete hajat, és a ragyogó sötét szemeket. Puszit adott mindkét fiának, aztán én is bemutatkoztam neki. Mögötte viszont egy félelmetes külsejű fickó ácsorgott, és komoly szemmel méregetett. Ösztönösen Sasuke háta mögé bújtam, amikor megláttam.

- Szia, Sakura! – köszönt rám ő is pont ugyanolyan hangsúllyal, mint Itachi.
- Apa, ne ijesztgesd már! – morrant rá Sasuke, majd erőszakkal az apja elé tolt, hogy kezet fogjunk, és végre túlessünk az üdvözlésen.
- Jó… jó napot! – dadogtam, miközben a férfi hatalmas keze megmarkolta az enyémet.
- Örülök, hogy újra látlak – mondta a férfi egy árnyalattal kedvesebben, de még véletlenül se mosolygott.
- Anya, csak felmegyünk a szobámba és Sakura választ pár filmet. Nem kell se süti, se üdítő, mert úgyis sietünk, oké? – szólt oda Sasuke a meglepett szülőknek, és már húzott is maga után az emeletre, mielőtt az anyukája akadékoskodhatott volna.

Szégyenkezve baktattam utána, és nagyon reméltem, hogy senki nem érti félre ezt a kérést, mert természetesen eszem ágában se volt olyat tenni, amit esetleg az anyukája megzavarhatna. 

A minden kényelemmel és luxussal ellátott szoba megint ámulatba ejtett, bár elsőnek az ágyra tévedt a tekintetem és rossz érzésem támadt. Igyekeztem inkább a polcok tartalmára koncentrálni, de nem nagyon ment.

- Miért nem volt rajtam ruha, mikor itt aludtam? – fordultam Sasukéhoz, aki éppen pár romantikus filmet próbált lehalászni nekem a legmagasabb polcról, amit én már nem értem el.

Láttam rajta, hogy meglepi a kérdés, de gyorsan a szokott mosolyra rendezte az arcát és úgy válaszolt, mintha nem kínos dologról fecsegnénk.

- Meleged volt, ezért ledobtál magadról mindent. Utána meg fáztál és követelted, hogy feküdjek rád, forrósítsam fel a tested – közölte vigyorogva.
- Sasuke, beszélj már komolyan! – haragudtam meg, mert zavart, hogy ilyen lazán kezeli ezt a fontos dolgot.
- Zavarna, ha mégis kiderülne, hogy elcsábítottalak? – kérdezte komolyan. Na, ez se könnyített meg a helyzetem!
- Nagyon zavarna – feleltem sápadtan.
- Akkor megnyugodhatsz, mert én jó fiú voltam! Arról viszont nem tehetek, hogy te egy kis tüzes boszorka vagy, és rám másztál, valósággal megerőszakoltál! Persze én meg hagytam magam – nevette el magát ismét. Könnyedén lefogott, amikor mérgemben pofonra lendítettem a kezem, hogy ilyen jól szórakozik rajtam.
- Te egy utálatos, perverz disznó vagy! – kiabáltam pulykavörösen és próbáltam szabadulni, de ő egyre szorosabban ölelt.
- Te meg egy édes kis nyuszi vagy, amikor duzzogsz – csókolt nyakon hízelegve.
- Engedj el! – fogtam könyörgőre, mert nagyon zavart, hogy a karjai pont a melleimen keresztezik egymást, a csípője a fenekemhez szorul, és a leheletét még mindig a nyakamon érzem.
- Nyu-szi-ka! – súgta a fülembe csúfolódva, és felkuncogott, amikor az újabb csókok nyomán ijedtemben összerándultam.
- Ne csináld ezt! – kértem erőtlenül, mert a szégyentől már alig álltam a lábamon.
- Mi a baj azzal, ha átölellek? 
- Én nem vagyok… vagyis… nem akarok egy lotyó lenni – böktem ki.
- Már miért lennél ezért lotyó? – lepődött meg, és végre elengedett, viszont szembe fordított magával, és tanulmányozni kezdte az arcomat, mintha az olyan érdekes lenne.
- Én nem akarok olyan lány lenni, aki csak úgy bemegy egy fiúhoz a szobájába, és máris OLYAT csinál – magyaráztam indulatosan.
- Mégis milyet? – kérdezett vissza értetlenül.
- Hát olyat például, hogy leveszem a fölsőmet, meg a fiú is, és úgy csókolózunk, pedig alig ismerjük egymást – fakadtam ki, mert élénken élt bennem a kép, amit nemrég láttam, és amitől azóta is a hányinger kerülgetett.
- Van egy sejtésem, hogy te most az unokahúgomról beszélsz. Együtt láttad Narutóval, igaz? – állapította meg Sasuke, és tűnődve leült az ágya szélére, onnan figyelte tovább a kínlódásom.
- Szép kis rokonaid vannak! – fintorogtam rá.
- Tudod, Narutónak elég rossz délutánja volt, Hinata biztos csak meg akarta vigasztalni, bár az engem is meglep, hogy ilyen gyorsan levetették a… gátlásaikat.
- Még a melltartót is, pedig jobb lett volna, ha az a két nagy izé benne marad – mutattam a két kezemmel a hatalmas dinnyéket, amivel Hinata melleit utánoztam.
- Csak nem féltékeny vagy, hogy neked kicsi? – nevetett ki már megint ez a disznó, amire most már úgy megsértődtem, hogy indultam is kifelé.
- Állj már meg, te buta! – kapta el a csuklóm, mielőtt kimenekülhettem volna a szobájából. A következő pillanatban már a matracon nyekkentem, ő pedig fölöttem magasodott, a két kezem pedig a fejem mellett lefogta.
- Mit akarsz? – ijedtem meg, amikor az arca közelíteni kezdett felém.
- Kiengesztellek – súgta, és óvatosan megcsókolt. A meglepetéstől tágra nyílt a szemem, mikor a száját gyengéden az enyémre tapasztotta. Szorosan tartotta a csuklóm, mert menekültem volna alóla, de a kutakodó ajkai végül meggyőztek, hogy jobb, ha nyugton maradok. Először idegesen vártam, hogy mi lesz, aztán egyre finomabb lett ez a csók, és én is megadóan lehunytam a szemem, hogy élvezzem. Észre se vettem, hogy mikor engedett el, de a szabaddá váló kezem utána kezdett tapogatózni, és a nyakára kulcsolódott végül. 
- Ezt a filmet is a figyelmedbe ajánlanám! – ugrasztott szét bennünket Sasuke apjának morgós hangja. 
- Apa! – pattant fel Sasuke felháborodva.
- Kopogtam, és gondoltam, hogy valami rosszat csináltok, mert nem válaszoltatok. Erre naná, hogy bejöttem! – nézett ártatlanul apuka a fiára.
- Én már megyek is – próbáltam kiszökni kettejük közt, de a földszinten egy mosolygós anyukába, meg egy tálca csokis muffinba botlottam.
- Puding is van a közepén, nem kóstolod meg? – karolt belém, és az ebédlőasztalhoz vezetett, ahol Itachi már két pofára tömte magába a süteményt.
- Fincsi! – jegyezte meg teli szájjal, mire az anyukája játékosan meglegyintette, aztán ismét felém fordult.
- Hozok neked üdítőt is, ülj csak le addig ide! – invitált, amire nem mondhattam nemet.
- Anya, mondtam, hogy sietünk! – került elő Sasuke is, és tűzpiros arccal próbálta lebeszélni a szüleit arról, hogy most engem szépen kifaggassanak.
- Te hányadikos vagy, és hova jársz? – kezdte az apuka az inkvizíciót, aztán a harmadik kérdés után már feladtam, hogy szépítsem a dolgokat. Mindenre gondolkodás nélkül az igazat feleltem.
- Szóval nem jársz hétvégente sehová, csak Naruto után kémkedtél? – összegezte az eddig hallottakat Itachi.
- Egyedül hova is mehetnék? – kérdeztem vissza elszontyolodva.
- És miért voltál az előbb úgy kiborulva, hogy végigvágtáztad az egész várost miatta?
- Csak szomorú voltam – feleltem megvonva a vállam, mintha nem lenne olyan nagy ügy, de Sasuke volt olyan kedves, hogy elmesélte helyettem a sztorit.
- Engem is idegesítenek a nagy mellű nők! – simogatta meg a fejem Sasuke anyukája megértően, és tudtam, hogy őt innentől nagyon szeretni fogom.
- Pedig jó az! – szólt ábrándozva Itachi, mire megint kapott egy fülest.
- Szerintem, nem kell bánkódnod! A tiéd pont tökéletes méretű, Sakura! – próbált hízelegni Sasuke, de ő is kapott egyet.
- Nekem nincs véleményem a mellekről – szólalt meg az apjuk, mielőtt a felesége őt is rendre pofozta volna.

Teli hassal, jókedvűen búcsúztam el tőlük. Annyira más volt, hogy nem a szüleim, hanem idegen emberek kíváncsiak rám. Először furcsállottam, hogy miért kérdezgetnek, de hamar rájöttem, hogy ők egymással is ennyit foglalkoznak. Velem pedig igazán kedvesek voltak. Sasuke folyamatosan kimentett a kínosabb témákban, néha helyettem felelt, vagy más irányba terelte a beszélgetést, ha látta rajtam, hogy valamire nehezen válaszolok. A legtöbbet az segített, hogy az asztal alatt megfogta a kezem. Ez biztonsággal töltött el, érzetem, hogy számíthatok rá. Mikor felajánlotta, hogy hazakísér, és elindultunk a sötét utcán, már természetes volt, hogy a meleg tenyere az enyémre simult. Egyre jobban szerettem ezt.

- Ez egy nagyon jó nap volt! – sóhajtotta, mikor a házunkhoz értünk.
- Klassz családod van! – állapítottam meg mosolyogva.
- Kedvelnek téged. 
- Gondolod? – jöttem zavarba.
- Tudom! Ez annyira egyértelmű volt. És azt is tudom, hogy aggódtál, vajon mit szólnak majd hozzád, mégis bátor voltál, és bejöttél velem. Köszönöm! – szorított magához. 

Hagytam, hogy átöleljen. Azt se bántam, hogy puszit adott a homlokomra, a két szememre, az orromra, végül a számra. Beleborzongtam a bizsergésbe, amikor szenvedélyesen csókolt és a nyelvemmel kezdett játszani. Kábultam kapaszkodtam belé, míg a légszomj el nem választott bennünket.

- Siess be, mert már hűvös van! Nehogy megfázz! – küldött egy utolsó cuppanós puszival az utamra. 
- Én is mindent köszönök! – mondtam neki gyámoltalanul, majd intettem, és behúztam magam után az ajtót.

Olyan sutának éreztem magam. Valamit még mondani akartam neki. Furcsa érzések kavarogtak bennem: öröm és izgalom, bizonytalanság és remény, meg valami csiklandó forróság. Ha rá gondoltam azonnal pír szökött az arcomba, és hevesebben kezdett dobogni a szívem. 
Mi lehet ez? 
Most váltunk el, de máris fáztam, hiányzott az a biztonságos melegség, amit a karjai közt éreztem. Hirtelen a kilincsért nyúltam, hogy megnézzem, itt van-e még? Majdnem összeütöttük a homlokunk, mert szinte beesett a kinyíló ajtón.

- Csak még egyszer… még egyszer megölelhetlek? – kérdeztem, de máris bújtam hozzá. 
- Persze, te kis buta – szorított magához újra. Ez most annyira más volt. A hangja is másként csengett, a mozdulatai pedig nem a vigasztalásról szóltak vagy a gyámolításról, hanem inkább azt éreztem, hogy… szeret.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés