Bíztam benne, hogy sikeresen ismertettem Naruto tervét. Sakura reménykedő tekintete összekapcsolódott az enyémmel, amikor búcsúzóul egy apró szívet rajzoltam a hasára, és elléptem az asztaltól. 

Ezüstszálakkal átszőtt könnyű köntöst borítottak a vállára, majd felsegítették, hogy egy székre ültessék. Fésülni kezdték, aztán apró fehér virágokat fontak a hajába. Éreztem, hogy megnyugodott. Megadóan tűrte, hogy felkészítsék a nászra, hiszen tudta, nincs miért aggódnia, ugyanis én fogok vele az oltár előtt állni, nem az a piperkőc mocsok.

Az öltözködésnél csak a két legidősebb asszony lehetett jelen, bennünket áttereltek a szomszédos kápolnába. Égette a szememet a nap, amikor kiléptem a félhomályban úszó fürdőház ajtaján. Váratlanul ért a verőfényes napsütés és a frisslevegő, melynek hatására egyből oszladozni kezdett a köd az agyamban, amit a vágyserkentő kencéknek, meg a csodálatos látványnak köszönhettem. Beszűkült tudatom, ami eddig csak a nászéjszakára koncentrált szinte, lassanként visszanyerte korábbi éberségét, és ezzel együtt elöntött a veszélyérzet.

Valami nem volt rendben...

Hiába kémleltem körbe, nem sikerült rájönnöm, mit is találok furcsának. Mivel sürgetett az idő, nem értem rá töprengeni, hanem gyorsan elvegyültem a birtokot elárasztó vendégsereg között, és a kápolnából átsurrantam Tomai házába. Tudtam, hogy merre keressem Akimi szobáját, hiszen részletesen megbeszéltünk mindent. Naruto remélhetőleg kiiktatta azóta azt a szemetet, így nekem csak annyi dolgom akadt, hogy felöltözzem a ruhájába, aztán megjelenjek a szertartáson. A hagyományos elrendezésű épületben viszonylag egyszerű volt eligazodni. Szerencsémre kellő tiszteletnek örvendtem, mint a menyasszony felkészítője, így senki nem szólított meg azért, hogy vajon merre igyekszem ilyen lelkesen. Sietősen elbillegtem a mosdóig, aminek az ablaka éppen a vőlegény szobája alatt volt. Kimásztam, és föllendültem a díszes korláttal szegélyezett erkélyre. 

Kellemetlen meglepetés várt. A szobát üresen találtam.

Akkor már beugrott, mi volt olyan furcsa. Ebben az úri házban nem lehetnek ennyire egyszerű ruházatú vendégek, amikor minden olyan pazar! Fogtam a fejem, hogy lehettem ennyire vak. Ide nem tehetné be a lábát, csak jómódú vendég, a kinn nyüzsgő tömegben viszont elég vegyes volt a repertoár, és igazán elegáns öltözetű emberrel nem is találkoztam. 

Tehát... a valódi szertartás nem is itt lesz, ez csak elterelés...

Dühösen indultam, hogy értesítsem a többieket. Fogalmam se volt, merre keressem őket, hiszen Narutónak elviekben itt kellett volna várnia az ájult Akimi társaságában, míg Kakashi átvette volna a pap szerepét, hogy minden rendben menjen.

És Sakura! Őt vajon hová vitték?

Borzasztóan ideges lettem, emiatt nem törődve a lebukás lehetőségével, visszarobogtam a fürdőházba. Sorra nyitottam az ajtókat, de itt se találtam már senkit.

A francba!

Tehetetlenül néztem szét, amikor egy pici fehér virágon megakadt a tekintetem. Ilyen díszeket fontak Sakura hajába! Két lépéssel átszeltem a termet, hogy a kezembe vegyem az apróságot, aminek az egyik szirmához tapadva egy véres rózsaszín hajszálat vettem észre. Elborult elmével rontottam a kétszárnyas ajtónak, ami azonnal engedett, és egy hosszú folyosóra vezetett. Ledobtam magamról a kényelmetlen cipőt meg az álcámat jelentő virágos ruhát, mert már nem volt rájuk szükségem, csak akadályoztak volna abban, hogy szerelmem keresésére induljak, aztán kétségbeesetten rohanni kezdtem.

A folyosó túlsó végén lévő ajtón át a hátsó udvarra jutottam. A homokban kerék nyomok látszottak és egy újabb kis virág árválkodott a porban. Reszkető kézzel emeltem fel, és újabb vércseppek után kutattam, de szerencsére hófehéren virított minden kis szirom. 

Hová mehettek? És hol vannak a többiek?

Mindenképpen Sakura után akartam menni, amíg nem késő, de az is megfordult a fejemben, hogy ellenőrzöm Hinatát, jól vannak-e a kicsivel a fogadóban, mert már semmiben se voltam biztos. Attól tartottam, hogy éppen erre vártak Tomai emberei, hogy akcióba lendüljünk és szétszakadjunk, mivel egyenként könnyebben legyűrhetnek bennünket.

Az udvar ezen részét mintha szándékosan lezárták volna a vendégek elől, semmi mozgást nem láttam. Követtem a keréknyomokat a hátsó kapuig, azon áthaladva pedig az erdő szélén találtam magam. Komoly dilemma elé állított, hogy merre induljak. Sakurát kövessem, vagy Hoshit nézzem meg, biztonságban van-e?

Ezernyi gondolat cikázott át az agyamban, és úgy éreztem, meghasad a szívem, hiszen képtelen voltam dönteni. Lüktetett a homlokom a fájdalomtól, olyan nehéz volt most tisztán látni a dolgokat, és csak egyre jöttek az érvek, ellenérvek. Végül lehunytam a szemem, és próbáltam lehiggadni, ami kegyetlenül nehéz volt ebben a feszült idegállapotban. Igyekeztem Sakurára koncentrálni, ő vajon mit tenne a helyemben.

Neki biztos Hoshi lenne a legfontosabb.

Megszaporáztam a lépteim és a falu központja felé vettem az irányt. Remegő szívvel gondoltam arra, mi lesz, ha a kisfiamat is elrabolták. Bíztam Hinata képességeiben, remek ninjának tartottam, de tudtam, hogy ha fölényes túlerővel támadnak rá, ő is tehetetlen lesz, márpedig Akimi alaposan megtervezte a fogadtatásunkat. Biztos nem két embert fogadott fel arra, hogy kiiktassanak bennünket. 

A falu mintha kiürült volna, valószínűleg mindenkit meghívtak a birtokra, hogy ezzel is megtévesszenek. A fogadóba érve aztán még kisebbre zsugorodott a gyomrom, mert sehol nem láttam a háziasszonyt, viszont odafönntről dulakodás hangjait hallottam. Rohantam fölfelé a lépcsőn, és borzalmas látvány tárult elém. Hinata négy férfival harcolt egyszerre, de már az ereje végén járt. Próbálta testével védeni a kiságyban bömbölő babát, közben ezernyi sebből vérzett, és alig állt már a lábán, de derekasan küzdött. Dühömben villámgyorsan végeztem az ellenséggel, nem érdekelt, hogy eredetileg vérontás nélkül akartuk kiszabadítani Sakurát. Itt már jogos önvédelemről volt szó, és életről, halálról. Nem volt min gondolkodnom, csak cselekedtem. 

Hinata kimerülten rogyott össze, az utolsó pillanatban sikerült elkapnom, hogy ne a kemény padlóval találkozzon összekaszabolt teste.

- Köszönöm! - súgtam neki hálásan, és óvatosan lefektettem az ágyra, aztán siettem a fiamhoz, hogy megnyugtassam. 

A pici hófehér arcocskáját mindenhol vérpöttyök borították, de szerencsére nem esett nagyobb baja. Megkönnyebbülve bújt hozzám, amikor fölemeltem, és megérezte az ismerős illatot. 

- Semmi baj, itt vagyok! - pusziltam meg a homlokát, és erősen magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy elborít a régi keserű érzés, hogy azonnal bosszút kell állnom, amiért a számomra legfontosabb személyeket bántották, de most a könnytől maszatos pofi, meg a belém kapaszkodó apró ököl lehiggasztott. Nem cselekedhettem újra elvakultan.
- Megyünk, és megkeressük az anyukádat - suttogtam a pelyhes kis kobakot gyöngéden megsimítva.

Hoshi végül megnyugodott. Tisztára törölgettem az arcát, magamnak kerestem egy megfelelő lábbelit, aztán a hordozókendővel magamhoz kötöttem a fiam, és összeszedtem a legfontosabbakat. Hinatát muszáj volt itt hagynom. Annak nem volt semmi értelme, hogy magammal cipeljem ilyen állapotban, bár erősen háborgott a lelkiismeretem, hogy egyedül hagyom. Végül úgy döntöttem, hogy rázárom a szoba ajtaját, és az ablakon távozom, hátha előbb ér vissza hozzá valamelyikünk, minthogy a háziak felfedezik a dulakodás nyomait meg a sebesült lányt.

Eszeveszett tempóban siettem vissza az erdő szélére, hogy kövessem a hátrahagyott nyomokat. A kocsi azóta már messze járhatott, de tudtam, hogy én is elég gyors vagyok. Sokáig futottunk Hosival a hatalmas fák közötti kacskaringós úton, de a kicsi virágok kitartóan vezettek. Aztán egyre meredekebb lett a hegyoldal és az út is keskenyedni kezdett. Végül felfedeztük az üres kocsit, amellyel elszöktethették Sakurát. Innentől hátasokkal folytatták az útjukat, mert máshogy lehetetlenség lett volna ezen a meredek ösvényen feljutni. Megszámlálni se tudtam, hány lovas járhatott erre, de úgy tűnt, népes kísérettel vonult Akimi.

- Ott lesznek! - hunyorogtam a távolba, amikor ritkulni kezdtek fölöttünk a lombok, és egy faragott kőlépcső bontakozott ki előttük a hegy oldalán. 

A lépcsősor tövében elkanyarodtak a patanyomok. Valószínűleg a lovakat védett helyre vitték, míg az emberek gyalog indultak a hegytetőre. Türelmetlenül róttam a fokokat, nehogy későn érkezzem. Fönn egy kolostort sejtettem, és minél közelebb értem célomhoz, annál tisztábban hallottam, hogy sípok szólnak. Egy régi népdalt dallamai voltak, amit esküvőkön szokás játszani. Még jobban megszaporáztam lépteim, Hoshi közben türelmesen simult hozzám, és nem tiltakozott a kényelmetlen utazás ellen. Jó gyerek. Az egyik tenyerem mindig rajta nyugtattam, míg a másikkal a kardom markolatát szorongattam mindenre készen.

Végül fölértem a lépcsősor tetejére és elém tárult a sziklák tövében rejtőző templom. Már kristálytisztán hallottam a zene minden taktusát, ami azt jelezte, hogy elkezdték a szertartást. Az ajtó tárva-nyitva volt, mintha vártak volna, pedig a megjelenésem semmi jót nem ígért. Ismét eluralkodott bennem a bosszúszomj, és elhatároztam, hogy senkit nem kímélek. Nem ölöm meg őket, de nem is leszek könyörületes. Bűnhődniük kell!

Amikor beléptem a hűvös falak közé, legalább húsz fegyveres tartotta a kardját a torkomhoz, de nem érdekelt. A szemem csak az oltár előtt álló párra tapadt. Nekem kellett volna ott állnom Sakurával, de most a szerelmem egy gazember oldalán szenvedett. Láttam, hogy meg vannak kötözve a kezei, és sérülések borítják. Ökölbe szorult a kezem, miközben léptem még egyet előre, pedig az éles pengék ezáltal több helyen is a húsomba vájódtak. Aztán megláttam egy ájult alakot az egyik sarokban és még jobban elkapott az indulat. Narutót csúnyán kiütötték, de akadt nagyobb gondom. Ami a legjobban aggasztott, az a Sakura mellett álló férfi volt. Egy tőr állt ki az övéből, ami Sakurának éppen kézre esett...

- Akarod-e az itt jelenlévő Tomai Akimit hites férjedül, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ? - hangzott el ekkor a végzetes kérdés, és éreztem, hogy megfagy az ereimben a vér, mert a szerelmem pont úgy viselkedett, ahogy számítottam.
- Sakura, ne! - kiáltottam, de már nem hallotta meg, láttam rajta, hogy a kínzások hatására szinte transzban van.
- Soha! - sziszegte elborulva, és már lendült is, hogy ártalmatlanítsa őrzőjét, aztán megszerezze a kését. Mire mozdultam volna, a fickó a kövön feküdt, a tőr pedig Sakura szívében landolt. 
- Sakura! - lendültem utána, de a lány azonnal összeesett, engem pedig közrefogtak, hogy nehogy hozzásiethessek. Nem engedhettem, hogy egy ujjal is hozzáérjenek Hoshihoz. A fájdalomtól megrészegültem ezerszeresére duzzadt az energiám, és minden felém irányuló támadást könnyedén hárítottam. Úgy kezdtem aprítani a körülöttem állókat, mintha vékony kalászokat aratnék a mezőn. Nem ismertem ekkor már sem istent, sem embert, csak teljes indulatból kaszaboltam, hogy védjem a fiam, és legalább őt kimenekítsem innen.
- Elég! - fogott le három ismerős alak.
- Sai, Lee, Shizune? Hogy kerültetek ide? - tértem magamhoz, és elborzadva pillantottam végig a vörösben úszó ruházatomon. Sikerült igazi vérfürdőt rendeznem, ami őszintén meghökkentett, mert korábban még annyira fogadkoztam, hogy nem leszek túl kegyetlen, csak megleckéztetem ezeket a senkiháziakat.
- A vendégek nem tehetnek semmiről, őket nem szabad bántanunk - mutatott a padsorok mögött reszkető emberek felé Lee. - Az ellenséget legyőztük, be kell fejezned ezt az esztelen vagdalkozást.
- Miattuk halt meg Sakura! - kiáltottam fájdalmasan, aztán kezdett tisztulni a kép a fejemben, és végre felfogtam, hogy nincs minden veszve.
- Éreztem, hogy nekem is el kell jönnöm - dünnyögte Shizune az élettelenül heverő menyasszony fölé hajolva.

A hófehér ruhát egyből átitatta a rubint színű vér. Shizune akcióba lendült és gyógyítani kezdte szerelmemet. Nem tűnt túl bizakodónak, de úgy látszott, fel se adta. Megindultan térdeltem mellé, és még mindig azt emésztettem, mekkora szerencsém is van azzal, hogy váratlanul megjelent ez a különös mentőcsapat.

...

Pár nappal később...


Tsunade tajtékzott a dühtől miközben Kakashi jelentését hallgatta.

- És még volt képük téged is becsukni? - kérdezte felháborodva.
- Igen. Kizárólag a személyes vonzerőmnek köszönhettem, hogy sikerült megszöknöm. Ha nincs az a csinos asszonyság... kénytelen lettem volna a többi nagyszerű képességem bevetni.
- Tudom, hogy azt mondtam, oldjátok meg ezt az ügyet csendesen, de erről nem hallgathatunk. A Tanácsnak tudnia kell róla, mi is folyik Tomai birtokán. Senki nem használhatja ki így a hatalmát. Az se érdekel már, ha megvonja tőlünk a támogatást. Úgyis szüksége lesz ránk, mert egyedül nem tudja megóvni a vagyonát. Ha híre megy, hogy nincs megfelelő védelme, biztos, hogy gyakoriak lesznek feléjük a rablótámadások, ezért nem ajánlatos felbontania Konohával a szerződést.
- Bizakodó vagy - vetette oda Kakashi, de én is egyetértettem a Hokage gondolatmenetével.
- Igazából hálásnak kéne lenniük, amiért a történtek ellenére Sasuke nem herélte ki azt a gazembert - csapott a szőke vezető az asztalára indulatosan.
- Azért nem álltam olyan távol tőle - jegyeztem meg csendesen. Tudom, hogy így is elvetettem a sulykot. Mind a fogadóban, mind a kápolnában jóval súlyosabb sérüléseket okoztam, mint ahogy szerettem volna, de a lényeg, hogy mindenki életben maradt.
- Lehet, hogy ha a helyedben vagyok, én még ennyire se vigyáztam volna arra, hogy visszafogjam magam, szóval nem hibáztatlak - sétált hozzám a Hokage elgondolkozva. - Sokat változtál mostanság, Sasuke - nyúlt felém, aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát, elmosolyodott és helyettem a pici baba fejét simogatta meg. Én is elmosolyodtam erre a gesztusra, és mi tagadás, a dicséret is jól esett. 
- Ma már hazavihetem Sakurát? - kérdeztem félszegen. Már napok óta vártam arra, hogy megmutathassam kedvesemnek az új otthonunkat, de Tsunade szigorú ágynyugalmat rendelt kedvenc tanítványának. 
- Voltam reggel a kórházban, és most már úgy gondolom, hogy Sakura jól van, hazamehet, de azért vigyázz rá! Bizonyos dolgokat talán... jobb ha még nem erőltettek... 

Sértődötten húztam fel a szemöldököm, hogy ez a nő mégis miket gondol rólam. A korábbi dicsérete miatti örömöm egyből elszállt, és helyette morcosan lebiggyesztettem a szám. 

- Csak figyelmeztettelek, óvatosságból... - nevette el magát Tsunade váratlanul, és meglepetésemre Kakashi is vele nevetett.
- Fiatalok, Tsunade! Gyorsan felnőnek, megkomolyodnak, és már nem kell úgy bánni velük, mint a hímes tojással, hiszen meg van a magához való eszük. Szerintem ne szóljunk bele a dolgaikba!
- Én csak mint Sakura orvosa aggódom - magyarázkodott a Hokage, és most nem fogta vissza magát. Egy bocsánatkérő mosollyal megsimította a fejem.
- Menj, vidd haza a szerelmedet! - engedett utamra, mire akaratlanul is újra mosolyra szaladt a szám.
- Köszönöm! És... mindent köszönök - tettem hozzá tétovázva, hiszen rengeteg dolog miatt hálás voltam. 

...

- Hát itt vagytok! - ült fel Sakura boldogan az ágyban, mikor kinyílt az ajtó és megjelentünk Hoshival. 

Még mindig rossz volt nézni, mennyire lefogyott, de már volt legalább élet a tekintetében, és a szemei most boldogan csillogtak.

- Úgy vártalak már benneteket! - nyúlt felénk vágyakozva, és vékony karjai egyszerre öletek bennünket Hoshival.

A kisfiam azonnal élénkké vált, és korgó gyomorral jelezte, mennyire örül a viszontlátásnak. Óvatosan az anyukája mellé fektettem, és zavartan elfordultam, amikor szerelmem meglazította a hálóingét, hogy megetesse a kicsit. 

- Gyere ide - nyúlt értem Sakura, és megfogta a karom, hogy ne csak ott ácsorogjak tehetetlenül. Sután lehuppantam melléjük az ágyra, miközben akaratlanul is bámulni kezdtem a megható pillanatot. Olyan gyönyörűek voltak így ketten, és olyan boldog voltam, hogy végre együtt látom őket.
- Sasuke, most már minden rendben - erősítette meg Sakura is, mintha kitalálta volna, mire gondolok. Gyengéden magához húzott, hogy megcsókoljon. 

Nem akartam elragadtatni magam, de végtelenül jólesett a puha ajkak édes íze.

- Tsunade azt mondta, hogy ma hazavihetlek - suttogtam rekedten mikor elváltunk, és tudtam, hogy most egyre gondolunk. Mindketten elpirultunk.
- Hahó, gyerekek! - ugrott be az ablakon hirtelen egy nem várt vendég.
- Kakashi! - pattantam fel idegesen, hogy kedvesemet eltakarjam. Nem akartam, hogy ez a perverz ilyen intim pillanatban lássa. - Mi a francot keresel itt? Nem ismered az ajtót, és azt az elavult szokást, hogy kopogunk, mielőtt belépünk valahová? - kérdeztem ingerülten.
- Igazán sajnálom, hogy zavarok - válaszolta vigyorogva, de persze látszott rajta, hogy csöppet se bántja, inkább roppant viccesnek találja, hogy szétugraszthatott bennünket pont a legrosszabbkor. - Egy fontos küldetés miatt most el kell, hogy raboljalak egy kis időre a családodtól - magyarázkodott.
- Dehogy megyek! Ma engedik haza Sakurát, és ez a legfontosabb! - tiltakoztam.
- Ez a Hokage parancsa. Ha nem akarsz büntetést, akkor jobb, ha azonnal velem jössz! - csípett fülön Mesterem. - Ne aggódj, Sakura! Hamarosan újra látjátok egymást - kacsintott még oda szerelmemnek, aztán elteleportált mindkettőnket.
- Most meg hol vagyunk? - néztem döbbenten körbe a népes társaságon.

Kiba, Shikamaru, Sai, Shino, Choji mintha csak rám vártak volna, egy marék konfettit dobtak a nyakamba.

- Üdvözöllek a legénybúcsúdon, Sasuke! - rikkantotta Naruto jó hangosan mögülem, amivel a frászt hozta rám, és mikor döbbenten felé fordultam, egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe.