Ritkán jártam erre, mert veszélyes környék volt, de valami most mégis vonzott az erdő mélye felé. Mennem kellett, mert az ösztöneim ezt súgták. Gyanakodva figyeltem minden apró neszre, mozdulatra, nem volt bizodalmam semmiben és senkiben mióta elhagytam a falut, és szökött ninjaként éltem. Most pedig jóideje csak magamra voltam utalva, mert magányosan jártam az utam. A háború után hiába hívtak, nem volt merszem visszatérni Konohába, de valami belül, - amit talán szívnek lehet nevezni, és állítólag nekem is van – azt sem engedte, hogy a számomra fontos emberektől végleg elbúcsúzzam, és a világ egy távoleső pontján telepedjek le. Valamiért a közelükben kellett maradnom.


Ahogy a csörgedező patak partjára értem, megéreztem az ismerős chakrát. Fura volt. Nagyon messze volt még tőlem, de nekem máris minden idegszálam megfeszült, támadástól tartottam. 

Hiába erőlködtem, Sakurán kívül senki más jelenlétét nem észleltem. Vajon Naruto képes lenne rá, hogy elrejtőzzön előlem? Óvatosan közelítettem a felé a hely felé, ahol a lányt sejtettem. 

Csapdától tartva lépkedtem, de ellenségnek nyoma sem volt. Az erdő barátságosnak tűnt erre is, mintha bátorítani akart volna, hogy bízzam egy kicsikét jobban az emberekben, a Hokage szavában, hogy a falubeliek és a volt csapattársaim már sohasem lesznek ellenem. Nehéz volt ezt elképzelni, hiszen annyi mindent kellet nekik megbocsátaniuk. Kegyetlen voltam, önző és elvakult. Ártatlanokat öltem. Mégis visszafogadtak volna. 

Nem mentem, mert egy apró jel, szomorú pillantás, szemrehányó szó - és máris szánalmasabban éreztem volna magam, mintha egy harcban halálra kaszaboltak volna. Főleg a régi barátaimtól tartottam. Miért is bíznának meg bennem, mikor többször próbáltam őket hidegvérrel lemészárolni? A kötelékeinket ezzel én magam vágtam el. Nem várhattam, hogy ezek után ugyanúgy érezzenek irántam.

Félelem és fájdalom. Ha nem is akartam erről tudomást venni, bennem ezek a dolgok ugyanúgy éltek. Most is megbénítottak. Rettegtem a csalódástól, hogy az ígéretek ellenére Naruto és Sakura egyszer utánam jönnek, elfognak és számonkérik rajtam a bűneimet. Aztán elfordulnak tőlem, kiközösítenek, és ezzel kiölik a maradék érzelmet is a lelkemből.

Talán Sakura ezért van most itt? 

Tolvajként lopakodtam egyre közelebb, aztán ledermedtem. Alig adott valami életjelet. Már nem törődtem az óvatossággal. Rohanni kezdtem felé. Egy szikla tövében feküdt, a teste összezúzva. Milliónyi sebből vérzett és láthatólag minden energiáját felhasználta. Lélegzete már olyan gyenge és felületes volt, mintha bármelyik pillanatban az utolsót lehelné. Ezt viszont nem engedhettem! 

Gyengéden felemeltem a földről és gondolkodás nélkül a patakhoz siettem vele. Ott óvatosan lefektettem, hogy a tiszta vízzel kimoshassam a sebeit. Nem értettem a gyógyításhoz. Annyit tudtam csak, hogy fontos megtisztítani a vértől és a szennytől. Itatni kell, és mihamarabb észhez téríteni. 

Nem számított a szemérem. Határozott mozdulatokkal húztam le róla a mocskos cafatokban lógó ruhát, ami mindenhol vörös volt, ahogy vérét ontották. Nem maradt ép hely a selymes bőrén. Kések, pengék és a durva szikla nyomai látszódtak mindenhol. Szinte miszlikbe szabdalták törékeny testét. Kicsavarodott tagjai borzalmasan festettek, rengeteg csontja eltörött. Kész csoda volt, hogy az élet még mindezek ellenére halványan pislákolt benne.

A nap melegen tűzött ránk. Abban bíztam, hogy a hűs patak vize felélénkíti majd, és ilyen tikkasztó hőségben nem betegszik meg jobban tőle. Ledobáltam a saját ruháimat is, majd az ölembe bevittem, hogy lemossam. Az első bíztató jel, hogy összerándult, amikor elnyelték a hideg habok. Finom mozdulatokkal sikáltam le róla az alvadt vér, míg csak a piros forradások maradtak. Ekkor ráadtam a saját ruhámból, amit nélkülözni tudtam és sietve a szállásom felé indultam. Néhány napja egy barlang volt az otthonom, alig pár perc kellett, és meg is érkeztünk hozzá. Tudtam, hogy itt nem maradhatunk. Most egy rendes házra volt szükségem.

Egy óra kellett, míg a legfontosabb holmimat és Sakurát a falu által nekem ajándékozott kunyhóba vittem. Itt kényelmes ágyra fektethettem, tudtam vizet forralni, készíthettem meleg ételt. Alaposan bebugyoláltam, míg főztem. Aztán az ölembe húztam és próbáltam pár falatot a szájába diktálni. Egyre többet mocorgott. A közelségem mintha felélénkítette volna. A haját simogattam, hogy ébredezzen, aztán sikerült végre megitatni. Mohón szürcsölte a vizet, majd hagyta, hogy egy kevés rizzsel megetessem. Furcsa volt, hogy vacogva hozzám bújt. Azt hiszem, tudta ki vagyok, mégis a testem melegét kereste. 

Nehéz lett volna eldönteni, melyikünk olvad fel jobban ettől a közelségtől. Bennem egészen szokatlan reakciót váltott ki. Még senkit nem érintettem gyengéden, csak harc közben kerültem fizikai kontaktusba más emberekkel. Sakura volt az egyetlen, aki régen többször is átölelt, vigyázott rám és gondoskodott rólam, amikor megsebesültem. Ezt nem felejthettem el. Sokkal tartoztam neki, ezért most mindent meg kellett tennem, hogy megmentsem az életét. 

- Sakura! Sakura! – szólongattam, hátha tudunk beszélni. 

Végre bágyadtan rám emelte a tekintetét, de azon nyomban egy kövér könnycsepp gurult végig az arcán, azután lehunyta smaragd szemeit újra, a ruhámba markolt és azt hiszem elájult. Ijedten rázogattam, reszketve figyeltem, lélegzik-e még?

- Nem halhatsz meg! – suttogtam kétségbeesetten, majd ezt ismételgettem egyre hangosabban. Végül kiabáltam, és valami forró az én arcomat is végigszántotta. Hiszen csak most találkoztunk újra! Képtelen voltam elfogadni a helyzetet. Narutóra gondoltam és arra, hogy biztos azt gondolná, én tettem ezt a szörnyűséget Sakurával, miattam halt meg. 
- Szedd össze magad! Mondd meg, hogyan segíthetnék! – öleltem át végső elkeseredettségemben. De ő csak élettelenül feküdt a karjaimban. 

Zokogni kezdtem. Úgy, mint akkor, amikor a szüleimet veszítettem el, és amikor rájöttem, hogy egy jó embert öltem meg. A bátyámat. Az újabb veszteség lehetősége szinte az eszemet vette, nem akartam beletörődni.

- Kérlek! Kérlek! Mondj valami – könyörögtem és megpusziltam a halovány arcot nem egyszer, hanem legalább százszor. Tudtam, hogy régen ezért Sakura mindent megadott volna. Valami ostoba remény még élt bennem, hátha számítanak ezek a csókok most is. Örül neki annyira, hogy élni akarjon.
- Mit mondok majd Narutónak? Nem akarsz megint vele lenni? Nem vágysz arra, hogy ismét együtt legyünk? Visszamehetnék. Azt se bánom, ha majd mindig a nyakamon lógsz, csak nyisd ki a szemed!

Alig hittem el, hogy az ajkai végre megmozdultak. Azonnal közel hajoltam, hogy megértsem a suttogását.

- Hozz még vizet… és a táskámból a zöld üvegcsét. Keverd össze – utasított.

Hihetetlen megkönnyebbülés és némi diadal járt át, hogy talán sikerül kettőnknek együtt legyőzni a halált. Azonnal cselekedtem, egy pohárban feloldottam a zöld fiola tartalmát, aztán próbáltam vele megitatni. Azt hiszem, ez már régen meghaladta az erejét, csak az életösztön hajtotta, hogy apró kortyokban lenyelje a zavaros kotyvalékot. Mikor ismét visszazuhant az eszméletlenségbe csak reménykedni tudtam, hogy a szervezete a gyógyító alvást választja, nem a halált. Ilyen súlyos állapotból más biztosan nem lábalhatott volna ki. Én viszont abban bíztam, hogy ha Sakura képes egy picit is megerősödni, akkor a különleges jutsujával majd meggyógyítja magát. Mivel a teste ismét reszketni kezdett úgy helyezkedtem, hogy minél jobban körbe tudjam fonni, még be is takartam magunkat, pedig elég meleg volt. Hagytam, hogy belém kapaszkodjon, gyenge lélegzete a bőröm cirógassa, közben az arcát néztem.

Már régen eltűntek a kislányos vonásai, gyönyörű nő lett belőle. Kisimítottam homlokából a rózsaszín tincseket és eszembe jutott, ezért mennyire haragudott volna, ha tudná, mert mindig rejtegette, pedig nem is volt vele semmi baj. Ino csak irigységből cukkolta vele. Már gyerekkorunkban is megakartam ezt neki mondani, de végül ezt is elhallgattam előle, mint annyi mást is. Egy bosszúálló nem beszélhetett az érzéseiről, nem is lehettek volna neki.

Alkonyodott, amikor arra ébredtem, hogy forrón tüzel a bőre. Reméltem, hogy ez jót jelent. Hogy a szervezete végre működésbe lépett, próbált harcolni. Egész éjjel itatgattam, és többször lemostam a lángoló testét langyos vízzel. A sebeire is találtam a holmija közt kenőcsöt, aztán hajnalban végre csillapodott a láza, a zúzódások, vágások szemlátomást gyógyulni kezdtek. 

Kimerülten figyeltem, hogy tér vissze a szín az arcába. Kezdtem megnyugodni. Már csak azért dobogott hevesen a szívem, mert minél jobban volt, annál kínosabbnak tűnt, hogy még mindig fogom a kezét, muszáj néha megsimogatnom az arcát, pedig már nem olyan beteg. Végül mellé is feküdtem. Ragyogó melegséggel fürdette a nap a csöppnyi szobát, de bennem még szikrázóbb volt a felismerés, hogy jól érzem magam mellette. Szeretek hozzábújni, hallgatni a szíve dobogását, számolni a mosolyait, amikor megérzi a kezem az arcán.