Elég volt a másodperc tört része hozzá, hogy a fürdőszoba ajtaja becsapódjon, és Sakura kulcsra zárja.

- Soha többet nem megyek oda vissza! - sikította hisztérikusan.

Annyira sírt, hogy nem is hallotta Sasuke kérlelő hangját, aki próbált hozzá bejutni. Végül az ajtó egy reccsenés következtében megadta magát, és a fiú ott találta Sakurát a sarokban kuporogva.

- Nem mi hívtuk a gyámügyet. Az igaz, hogy jelentettem az eltűnésedet a rendőrségen, de ezen kívül nem szólunk senkinek. Ha nem akarsz hazamenni, biztos találunk valami megoldást - próbálta nyugtatni.
- Haza? Engem árvaházba visznek, nem haza. Ott pedig megint... - Sakura ismét sírva fakadt, és úgy remegett, hogy Sasukénak kétsége se volt afelől, hogy komoly ok miatt szökött el.
- Ha nem beszélsz, nem tudok segíteni.
- Mi-miről beszéljek? - hüppögte a lány.
- Elmondhatnád végre, hogy ki vagy, honnan jöttél és mit keresel erre. Hol voltál az elmúlt pár napban és mi történt veled. Tudsz róla, hogy ha nem találok rád, lehet, hogy már nem is élsz?
- Mit számítana? Egyáltalán minek is foglalkozol velem?
- A mi családunk egy kóbor macskát se dobna az utcára. Segíteni akarunk.
- Sokat hallottam már ezt, és mindig egy a vége. Ott találom magam egy undorító férfi alatt, aki azt gondolja, a segítségéért cserébe bármit megtehet velem. Ismerős a dolog, Sasuke? - nézett Sakura fájdalommal a fiú szemébe.

Sasuke sokszor megbánta már, hogy erőszakoskodott vele, de soha ennyire nem szégyellte magát emiatt. Ahogy a kétségbeesett smaragdokba nézett először szembesült vele, hogy mit is tett igazán.

- Én azt hittem, hogy egy felnőtt nővel vagyok, aki elég tapasztalt, és tisztában van vele, mit csinál - felelte halkan.
- Tudom. Az én hibám is. Eléggé megtévesztettelek.

A fiút nagyon meglepte, hogy Sakura ennyire megértő, pedig ebben a helyzetben igazán haragudhatna. Bőven lenne rá oka. Sasukénak nem tetszett ez a hirtelen beletörődés, és ez az üres, szomorú tekintet, mintha minden mindegy lenne. 

- Mi lesz "megint" az árvaházban? Mitől félsz ennyire? Miért nem mehetsz haza?
- Az árvaházban az vár rám, ami az életben: sok-sok "segítőkész" férfi. Talán már hozzá kéne szoknom és nem tiltakozni, de képtelen vagyok rá.
- Még jó, hogy tiltakozol! - vágta rá Sasuke felháborodva. - És a szüleid? Hogy hagyhatják, hogy így élj?
- Ez nem tartozik rád. 
- Ha azt akarod, hogy segítsek, válaszolj rendesen!
- Nem.
- Miért?
- A ti családotok rendes, jobb, ha nem keveredtek a dolgaimba. Inkább elmegyek.
- Várj! Most mit csinálsz? Hova mész?
- Azt mondtad, jött értem valaki. Hozzá.

Sasuke értetlenül nézett utána, ahogy bizonytalan léptekkel elindult a földszintre.

A kávézóban elég emelkedett volt a hangulat. Egy nagy hangú, igénytelenül öltözött nő épp a pult tetején sztorizgatott, és beszéd közben kétpofára tömte magába a Fugaku által készített szendvicseket.

- Sütitek nincs, fiúkák? - kérdezte negédes mosollyal, miközben lógott a szalámi a szájából.
- De, máris hozok - indult Sai, hogy addig is itt tartsák, míg Sasuke odafönn beszél Sakurával. 

Gondolták, hogy a rózsaszín nem fogadja majd kitörő örömmel, hogy vissza kell mennie ezzel a tapló nőszeméllyel, ezért eléggé meglepődtek, hogy Sakura halál nyugodtan megjelent, odasétált a gyámügyes nőhöz, és udvariasan bemutatkozott neki: 

- Jó napot kívánok! Haruno Sakura vagyok. Úgy tudom, engem keres - nyújtotta a kezét határozottan, és bátran nézett a zabáló hölgy szemébe, aki meglepetésében még rágni is elfelejtett. Végül észbe kapott, és egy hatalmas nyeléssel ürítette a száját, hogy beszélni tudjon.
- Most már látom, miért hiányoztál ennyire az igazgatónak - mondta köszönés helyett mialatt alaposan végigmérte. Egy nem túl nőies mozdulattal először a blúza ujjában megtörölte a száját, aztán kezet nyújtott ő is. - Anko vagyok. Nagyon örvendek, ugyanis régóta kereslek. 
- Megtudhatnám, végül hogy sikerült megtalálnia? - érdeklődte Sakura egy bájos mosoly kíséretében tökéletesen higgadtan.
- Csak szimatoltam, érdeklődtem, kutattam - tárta szét a karjait a nő színpadiasan. - Aztán sokat segített az a névtelen telefon, amit a drága Orochimaru-sama kapott. Valaki jelentette neki, hogy itt laksz - mondta némi kárörvendéssel. 
- Értem. Úgy látszik, csupa segítőkész emberrel vagyok körülvéve - sóhajtott a lány, de nem kerülte el Sasuke figyelmét a zöld szemekben felvillanó fájdalom. 
- Nem maradhatna itt mégis ez a kislány? Nagyon megszerették a gyerekeim, és igazán jól végezte a munkáját a kávézóban. Ez egy rendes állás, kereshetne - próbálkozott Fugaku, mert érezte, hogy itt valami nincs rendben. Nem akart elengedni Sakurát.
- Örüljön, hogy nem jelentem fel, amiért kiskorúakat dolgoztat - huppant le Anko a pultról türelmetlenül, és durván megragadta Sakura karját, mert megelégelte a beszélgetést. - Köszönöm a kávét, uraim! A soha viszont nem látásra! - intett gondtalanul, és távoztak.
- Nem tetszik ez a nő - szólalt meg Kiba, de a többiek is ugyanezen gondolták.
- Sakura viszont a húgoddal ellentétben remek színésznő. Ha nem tudtam volna, hogy most ő áll itt, lehet, hogy rá se ismerek - jegyezte meg Sai.
- Hát igen. Zavarba ejtő, mennyire megtévesztett mindenkit - köszörülte meg a torkát Fugaku, és indult, hogy megnézze, mit piszmognak a legkisebb gyermekei a pult alatt, mert gyanúsnak találta a csöndet.
- Miért sírdogáltok itt? - húzta elő a két pityergőt. Az ikrek közt kivételesen nagy volt az egyetértés, szinkronban itatták az egereket. 
- Apa, miért adtad oda Sakurát annak a gonosz boszorkánynak? - kérdezte Inari hüppögve, míg Hanabi boldogtalanul az apja nyakába csimpaszkodott és ott folytatta a zokogást. - Lehet, hogy el fogja varázsolni, vagy megfőzi ebédre.
- Ez nem a vasorrú bába volt, hanem egy kedves hölgy a hivatalból. Az a dolga, hogy segítsen a bajba jutott gyerekeken - magyarázkodott zavartan az öreg.
- Nekem nem úgy tűnt - rázta meg a fejét a kislány.
- Ha rosszak leszünk, minket is elvisz? - kérdezte félve Inari.

Sasuke azonnal felkapta rémült öccsét. Látta rajta, hogy a kisfiú komolyan gondolja a dolgot és rendkívül aggódik.

- Dehogy visz! Nektek itt vagyunk mi, és soha nem engednénk, hogy bárki elvigyen. Nagyon szeretünk benneteket, hiszen egy család vagyunk - nyugtatta. 
- Én azt hittem, hogy Sakura is hozzánk tartozik és szereted, azért foglalkozol vele annyit. Egy csomó ideig kerested, és hallottam, mikor azt mondtad Hinatának, hogy aggódsz érte. Aztán megtaláltad, és a kórház helyett ide hoztad, te gyógyítottad. Még főztél is neki csodateát, amit csak nekünk szoktál - mondta Inari szemrehányóan.
- Ezt bárki megtenné - védekezett Sasuke kínosan feszengve, mert hirtelen mindenki őt bámulta, és a barátai kajánul vigyorogtak. 
- Ebben van valami. Csúnyán átvert bennünket, erre te mégis gondoskodtál róla - jegyezte meg az apja is, igazat adva legkisebb fiának.
- Miért nem maradhat velünk Sakura? - fogta meg a férfi arcát könyörögve Hanabi, és bevetette a legszomorúbb kiskutya pillantást. - Apa!
- Apa! - csatlakozott hozzá Inari is, aztán Sai és Kiba is rázendített: - Apa! Sasuke! - könyörögtek ők is kórusban, amivel gyorsan kiakasztották a két Uchihát.
- Mégis mit tehetnék? - kérdezte bizonytalanul Fugaku.
- Te semmit. Nélküled az üzletben megáll az élet, viszont Sasuke körülnézhetne, hová is kerül majd az a szerencsétlen lány. Nem tűnik bűnözőnek, ezért biztos nyomós oka van arra, hogy szökdössön.
- Én is erre gondoltam, Kiba, de semmi közünk hozzá - vonta meg a vállát Sasuke kelletlenül.
- Nem elég az ígérete, hogy egész nyáron segít? Kit vesztek fel helyette, aki a kistestvéreidet is vállalja? Ráadásul a kölykök szeretik, szót is fogadnak neki.
- Felajánlottam, hogy elintézem a maradást, de ő nem akarta.
- Hogyhogy nem akarta?
- Azt mondta, mi egy rendes család vagyunk, ezért ne keveredjünk az ügyeibe.
- Talán mégis bűnöző? - lepődött meg Sai.
- Kizárt - vágta rá egyszerre Kiba és Sasuke is teljes meggyőződéssel.
- Menj utána, fiam! Míg nem tisztáztuk ezt a dolgot, úgyse lesz nyugtunk. Mindannyiunkat bántana a lelkiismeret.
- Igen, bátyus! Menj utána és hozd vissza! - lelkesedtek a kicsik is.

...

Az árvaházban semmi nem változott. Hatalmas szürke épülete vészjóslóan magasodott a drótkerítés mögött. Sakura jól emlékezett, milyen nehéz volt átbújni az apró lyukon, ami a szabadulását jelentette. A testét már nem féltette az újabb maradandó hegektől, hiszen az apja örökre elintézte.

Az igazgató irodájához a fiúk részlegén keresztül lehetett eljutni. Szinte biztos volt abban, hogy út közben összetalálkozik "kedvenc" barátaival, akik korábban sokat zaklatták. A második kanyar után felbukkant a társalgó, ami Kabutóék törzshelyét jelentette. A fiú azonnal kiszúrta, és nem törődve azzal, hogy Sakurát egy felnőtt kíséri, azonnal leszólította és körbevette a bandájával. 

- Rég láttalak, kislány! - szorította a falhoz, amit Sakura megadóan tűrt, mert abban bízott, hogy Anko megmenti. Kivételesen nem csalódott, mert a nő valóban közéjük furakodott és megragadva a ruháját tovább vonszolta az irodához, így most a szokásos fogdosás elmaradt.
- Majd máskor szórakozhattok, fiúk, de most sietünk - szólt hátra Anko fanyarul, mintha természetesnek venné, hogy itt folyamatosan zaklatják a lányokat. 

Sakura ezért utált itt lenni.

Orochimaru még Kabutóéknál is undorítóbb volt. Állítólag soha nem nyúlt az intézete által nevelgetett gyerekekhez, de a modora így is kellően visszataszítóvá tette. Folyton kétértelműen beszélt, hízelgett, ékes szavakat használt, választékosan fogalmazott, de a téma ettől még ugyanolyan bűnös volt és mocskos. Sakura kavargó gyomorral feszengett előtte a fotelban, amikor kettesben maradtak.

Minden erejét összeszedte, hogy ez előtt a kígyó előtt erősnek mutatkozzon, nem engedte meg magának, hogy sírni lássák. Büszkén nézet a kéjsóvár szemekbe, amelyek már gondolatban vetkőztették. Jobb, hogy nem látott a férfi fejébe.

- Megtudhatnám, miért szöktél el erről a nagyszerű helyről, ami sokkal szebb és tisztább, mint ahol éltél? Talán visszavágytál a patkányok közé? Élvezed az éhezést? Esetleg hátat fordítottál az elveidnek és úgy döntöttél, mégis a hamvas tested szépségéből élsz meg?

Sakura azért sem válaszolt, helyette keményen bámult a férfira, és arra gondolt, ha egyszer alkalma lenne rá, bizonyosan elintézné, hogy ez a féreg sohase kerüljön gyerekek közelébe. 

Új szobát kapott. Mivel az igazgató személyesen kísérte a helyére, most Kabutóék nem szóltak hozzá. Döbbenten látta, hogy nincs szobatársa, hanem egy elkülönítőbe viszik, ahová tudomása szerint a fertőző betegeket szokták fektetni. Ez a hely minden volt, csak betegszoba nem. Fényűző berendezése inkább egy bordélyra emlékeztetett a bordó festéssel, süppedős szőnyeggel, széles franciaággyal.

- Most nyári szünet van, ezért senki nem keres az iskolában, ha reggel sokáig pihengetsz. Élvezd a vakációt és azt, hogy ennyire kedves vagyok hozzád, amiért így kivételezek veled, mert be kell valljam, eléggé kedvellek - simított végig a férfi óvatosan Sakura meztelen karján. A lány majdnem elhányta magát, amikor megértette, miről van szó. Elugrott az undorító kéz elől és átkozta Sasukét, amiért ilyen csinos ruhát vett neki. Orochimaru mohón bámulta félelemtől hullámzó mellkasát, kipirult arcát.
- Nem kell megrémülni! Tudom, mennyi szenvedésben volt már részed, pedig olyan fiatal vagy. Én csak kárpótolni szeretnélek - mondta a férfi mézesmázosan. - Pihenj! Később találkozunk - hagyta magára, és az ajtó bezárult utána, majd kattant a zár.

...

Sasukénak csöppet se tetszett a hely, ahová érkezett. Az egész inkább emlékeztetett börtönre, mint nevelőintézetre, a "gyermekotthon" jelzőt meg végképp nem érdemelte ki. Az igazgató se tett rá túl jó benyomást. A magas, fekete hajú férfi feltűnően nyájasan beszélt vele, de amikor Sakuráról kérdezte, egyértelműen haragos lett. Azt se engedte, hogy találkozzanak. Állítólag a lány teljesen kimerült, emiatt nem mehettek hozzá látogatók.

Az tény, hogy Sakura még a napszúrásos kalandját se heverte ki rendesen, de azt a fiú már túlzásnak gondolta, hogy némi fáradság miatt nem is láthatja. Mikor nem túl udvariasan kitették a szűrét és elgondolkodva ballagott visszafelé a kopár folyosón, durva nevetés ütötte meg a fülét.

- Kabuto, te tényleg király vagy! Honnan szereztél pótkulcsot? Az igazgató ki fog nyírni, ha előtte téped le az ártatlan kis cseresznyevirágot! - kiabálta valaki röhögve.
- Kit érdekel? Egy jó numera megér annyit, bár azt hallottam, hogy az a kis cseresznyevirág már nem is olyan ártatlan. Abortusza is volt.
- Zavar ez téged, főnök?
- Ugyan! Épp eleget vártam már rá, kit érdekel, ha nem szűz. Tőlem akár még terhes is lehet. Ami marad belőle, az meg lehet az igazgatóé. Az ő állapotában úgyse tud sokat kezdeni vele, játszani viszont jó lesz neki, fene a beteg fajtáját!

A kaján röhögés Sasuke szívéig hatolt. Nem akarta elhinni, hogy igaz, amiket hallott, és létezik egy ilyen világ is, amiből ő soha, semmit nem tapasztalt, még csak nem is sejtett. Egyetlen egyszer se gondolt még arra, hogy milyen lehet család nélkül élni, teljesen egyedül lenni, kiszolgáltatva, magányosan.

...

Sakura magánkívül volt a pániktól, amikor felfogta, hogy bezárták és Orochimaru vissza fog jönni, hogy ő leróhassa neki a "háláját". Az ablaktalan luxusbörtönhöz csak egy apró fürdőszoba tartozott. Utolsó lehetőségként a tükör maradt. Elszántan belecsapott és egy hegyes darabot óvatosan elrejtett a párnája alá. A többit el se takaríthatta, mert kattant a zár és az ajtó váratlanul feltárult.

- Kabuto... - suttogta Sakura iszonyodva. Hirtelen bevillant Sasuke arca, ahogy felháborodva mondja neki: Hát persze, hogy nem hagyod magad! 

...

Sajnos Sasuke nem volt rendíthetetlen akcióhős. Este mire átjutott a drótkerítésen és visszalopózott az épületbe, már lekésett arról, hogy megmentse Sakurát. Az intézet felbolydult méhkasra emlékeztetett. Mentők érkeztek és a nagy kavarodásban senkinek nem tűnt fel, hogy ő is elvegyült a tömegben. Aztán majdnem elájult, mert a sokadalom kettévált, hogy utat engedjen a hordággyal rohanó orvosnak és a sérültek között felismerte a hangadó Kabutót, a következő betegben pedig Sakurát. Mindketten vérben úsztak és eszméletlenül feküdtek, mint a halottak. Néhányan azt suttogták, hogy meg is haltak, csak a pánik elkerülése miatt jött rohamkocsi értük a hullaszállító helyett. 

Sasuke ekkor már kimondhatatlanul bánta, hogy szó nélkül elengedte Sakurát, pedig érezte, hogy nem lenne szabad. A lányt szinte tálcán kínálta a halálnak, mert nem akart belefolyni az ügyeibe, és ez kényelmesebb volt, mint győzködni, visszatartani. Iszonyatosan mardosta a bűntudat, de most már nem tehetett érte semmit.

A telefonja csöngése riasztotta fel. Kinyomta, gyorsan kisurrant, még mielőtt felfedeznék, aztán bevágódott a kocsijába és szinte menekült a helyszínről. Akkor vette elő újra a készüléket, hogy megnézze, ki hívta, amikor már egy olcsó motel kétes tisztaságú ágyán hevert, és még mindig azon töprengett, mit kellett volna másképp csinálnia. Ebben a helyzetben az se boldogította, hogy Temari kereste. Haza se akart menni, mert képtelen volt a kistestvérei szemébe nézni, ezért választotta ezt a városszéli lepukkant helyet.

- Mit akartál? - vakkantott bele nem túl kedvesen a telefonba, amikor nagy nehezen összeszedte magát és visszahívta a lányt.
- Szia, édesem! Hol vagy? - csicseregte a szőkeség, mintha a másik mogorvaságát meg se hallotta volna.
- A Mámor Motelben a főút mellett. Háromszáztízes szoba.
- Értem. Morcosnak tűnsz, máris megyek, hogy felvidítsalak.
- Az jó lesz - sóhajtotta a fiú, majd fáradtan letette a telefont, és várakozón bámulni kezdte az ajtót.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés