- Ne aggódj - folytatja kissé csalódottan. - Nem bánthatlak, hiszen "Damen" bármikor felbukkanhat - forgatja meg smaragd színű szemeit, kifigurázva a nevet, - így inkább csak egy barátságos beszélgetésre invitállak...
A hallottak valamennyire megnyugtatnak, és a gondolat, hogy Damen valóban nem sokára itthon lehet, de attól még itt van bennem a lidérces félelem nyomása, és a hatalmas gombóc a torkomban, amitől se nyelni, se beszélni nem tudok.
Sayame kecsesen pakolja egymás elé lábait, miközben elém tipeg és keresztbe fonja karjait.
- Kezdjük a személyazonossággal. Ki-vagy-te? - vallat nyomatékosítva a kérdést, fenyegető pillantással.
- Sa-Sakura Haruno - válaszolom villámgyorsan, és dadogva.
- Haruno? Hallottam már ezt a nevet - gondolkoznak el démoni arcvonásai. - Tudom! Az apád egy elég befolyásos ember, és ami azt illeti, eléggé idióta is. Yakuzákkal üzletel... Szóval azért vigyáz rád Sasuke. Pardon, Damon - javítja ki magát érdektelenül.
- Sasuke? - lepődöm meg.
- Ne foglalkozz vele, hívd csak Dammonnak. Amúgy is, most én kérdezek. Van-e róla fogalmad, hogy miért kaptál olyan szép kis sebeket a testedre? - mutat a mellkasára célzásképpen, ajka szegletében ott tanyázik az a gunyorosan elégedett mosoly.
Mivel beszélni nem igazán tudok, így csak enyhén megingatom a fejemet. Saya kérdőn vonja fel egyik szemöldökét, majd közelebb lép hozzám, és egészen közel hajol arcomhoz, szinte leheletét érzem arcomon. Beleborzongok.
- Előtte táncikáltatok Damonnel. Levonod a következtetést?
- É-értem - bólogatok kényszeredetten és a könnyeimmel küszködve.
- Én viszont nem értem, miért viselkedik így veled Damon - egyenesedik fel homlokát ráncolva. - Nem is vagy szép, és nem is az érdeke... De egy valamit jól jegyezz meg! Ha el mered venni tőlem, megölöm - jelenti ki érzéketlenül csillogó szemekkel. - Ha nem lehet az enyém, a tiéd sem...
- Hogyan tudnád - kezdenék el vitatkozni vele gondolkozás nélkül, de betapasztja a számat.
- Mert ő is megtette, szemrebbenés nélkül! - közli csalódottan és dühösen egyaránt.

Sasuke

- Nem tudom - válaszolok foghegyről, de legalább őszintén, amit díjazhatna a bátyám.
- Kíváncsi vagy a véleményemre? - Kényelmesen hátradől a székében, és úgy méreget önelégülten.
- Nem.
- Szerintem a mi drága, egyetlen, utánozhatatlan, imádott Sayánk csak hülyít, mint ahogy mindig is tette - törli a képembe elégedetten.
- Hogy erre hogy jöttél rá? - veszem elő a szarkazmusomat sértődöttséggel kombinálva.
- De te hiszel neki, mert vagy olyan hülye, hogy érzel még valamit iránta - egyre jobban idegesít -, és ezt igazából Sakura szívja meg. Hidd el, Saya el fogja érni, hogy válassz közölük - jelenti ki tökéletes nyugodtsággal.
- Tudom. De nem is akarok, és nem is választhatok. Vigyáznom kell Sakurára - szedem össze a tényeket.
- Akkor Sayamét is meg kell erről győznöd! - válaszolja zárás képen, majd feláll. - Sok szerencsét, öcsi!
- Idióta - morgom magamnak, hiszen semmire sem mentem ezzel a traccspartival, és csak az időmet rabolta el. Ráadásul azt az élvezetet is megkaphatta, hogy a képembe dörgölje a tényeket...

Mivel nem kellett messze mennem a találka helyére, így hamar hazaérek a jelenlegi albérletünkbe. Meglepetésemre, amint hazaérek, olyan az egész lakás, mintha senki sem lenne itthon, pedig két nőt hagytam itt, akiknek valami zajt is kellene csapniuk. Üres a nappali, a konyha, a fürdő és Sakura szobája is. Mikor azonban a saját szobánk küszöbére állok, kissé meglepődöm a látványon. Védencem tartózkodik csak a szobában, az ágyon ülve, háttal nekem. Mintha az ablakon bámulna ki.
- Sakura? - kérdezem kellemes csalódással. - Saya hova lett?
- Elment - válaszol színtelen hangon.
Ismerős ridegségre ismerek védencemben, de inkább saját magam által ismerem ezt az érzést, mintsem tőle. Mi történt?
- Hova? - vonom össze gyanúsan a szemöldökömet.
- Vissza fog jönni - már megint ugyanaz a hidegség.
Egyre inkább gyanúsabbak a dolgok, így türelmetlenül szelem át a szobát, és kerülöm meg az ágyat, de nem jutok szóhoz a látványtól. Védencem smaragdjai élettelenül csillognak, teste mereven mozdulatlan, arcát könnyek éktelenítik.
- Mi történt? - kérdezem elképedve, miközben letérdelek az ágy széléhez.
- Elmegyek - suttogja elhalóan, és a lábánál lévő bőröndre bök, miközben rám sem néz.
- Micsoda? - döbbenek le. - Nézz rám - kérlelem.
Semmi. Újra.
- Nézz rám! - Megragadom a vállánál, és gyengéden megráncigálom, hogy ismét ebben a világban éljen. - Mi ütött beléd?!
- Elmegyek - ismétli meg érzéketlenül, de ezúttal rám szegezi könnyes tekintetét.
- Ne hülyéskedj! - nevetek képtelenül. - Nem mehetsz el, mert vigyáznom kell rád...
- Nem érdekel.
- Miért? - közelítem meg másként a dolgokat. Ujjaim lejjebb csúsznak válláról, majd erősen fogom karját, mintha csak így tarthatnám a jelenben.
- Nem maradhatok itt - ködösít értelmetlenül.
- Akkor hová akarsz menni?
- Oda, ahol ő nincs - közli keserűen, de ugyanakkor határozottan.
- Sayame - ébredek rá, majd elengedem őt, és felegyenesedem.
Félig megfordulok, és kibámulok a párkányon, gondterhesen emelem kezemet államhoz. Bármennyire is szeretnék, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Ha nem is akarom... Akkor is szeretem Sayát, bár, mint a bátyám is megerősített, valószínűleg csak hazudik. De mit akarhat? Mit mondhatott védencemnek, hogy ilyen lett?
- Mit tegyek, hogy maradj? - kérdezem végül felé fordulva.
- Nem tehetsz semmit.
Felsóhajtok, majd újra megragadom őt, és közel hajolok hozzá. A lehető legmegnyugtatóbban beszélek hozzá.
- Figyelj, Sakura, megértem, hogy össze vagy zavarodva, hogy csak úgy feltűnt... Az én hibám, hogy ennyire elengedtem magam... Hogy egyáltalán engedtem, hogy valami legyen közöttünk... - keresem a szavakat a kifejezhetetlenre.
- Értem én. Őt szereted. Akkor miért nem mehetek? - kérdezi savanyúan.
Egy ideig csak tanácstalanul bámulok csillogó szemeibe, és felidézem az együtt töltött időket. Milyen egyszerű volt megjátszanom a yakuza képét, akit semmi és senki nem érdekel, aki csak úgy megengedi, hogy szeressék, mert megteheti, csak épp szüksége nincs rá.
Összefonom ujjainkat, és rekedten kezdek bele.
- Mert önző vagyok. Mert... túlságosan is megkedveltelek. Saya nem tudja elfelejtetni velem ezt a három hetet... Ahogyan pótolni sem tudja azt a négy évet.
- Akkor meg miért?! - rivall rám csalódottan. Nem tudok mit válaszolni, így csak csendesen szólal meg: - Csak hagyj elmenni... Ennyi az egész, és nem aggatok, megígérem!
Elhúzom a számat, és az ajkamba harapok, de egy pillanatra sem engedem el fájdalommal teli tekintetét. És ha nem akarom, hogy ne aggasson? Későn gondolkoztam.
- De nem lehetsz egyedül. Naruto ott lesz, és Itachi is. Mindjárt elintézem - egyezek bele végül kicsit sem jókedvűen.
Felállok, és a zsebemből előkotorva a telefonomat, tárcsázok.
- Itt az ügyeletes csicska szöszi - veszi fel unottan a telefont az Uzumaki.
- Ez tetszik - jegyzem meg -, merre vagy?
- Beverly Hillsben, nem messze tőletek, ahogy megígértem - válaszol unottan.
- Helyes. Itachival karöltve lesz egy kis feladatotok. A bátyám a városban van, te viszont gyorsan repülj ide - azzal leteszem, majd védencem felé fordulok, - Legalább várd meg őket, kérlek.
Semmi életjel, így csak feltételezem, hogy egyetért. Amíg Naruto ideér, Sakura mögött elnyúlok az ágyon, és a plafont bámulva elmélkedek. Hogyan is jutottam el idáig az érzéketlen tuskóból? Hülyeségeket dumálok, szerelmes vagyok, és dalolva engedem, hogy a küldetésem tárgya elpártoljon mellőlem. Már-már szinte le akarom róla beszélni... Ahhoz képest, hogy először mennyire le akartam magamról vakarni. Hát most megkapom, amit eddig akartam.
- Hali! - hallom meg a szőke hangját, így feltápászkodom.
- Hali. Remélem, mostanában nincs túl sok dolgod.
- Annyira nem unatkozok, de miért?
- Rád és a bátyámra bízom Sakurát - nyögöm ki kellemetlenül.
- Mi?! - akad ki a szőke. - Soha nem passzoltad még le a küldetésedet! Ráadásul ha jól tudom, külön megkért rá a főnök..
- Tudom, de nem akar velem lenni - magyarázkodom kellemetlenül, - és nem is kényszeríthetem. Apám is biztosan meg fogja érteni.
- Ja, majd elmegyek a temetésedre - ironizál epésen. - Itachi merre van?
- Pakold be Sakura cuccait, addig felhívom - és azzal már elő is rántom a mobilomat.
Mire az Uzumaki kipakol, valóban megérkezik a fivérem is, bár elárulja az ábrázata, hogy egyáltalán nincs meglepődve, sőt talán már tűkön ült a telefonja mellett.
- Szóval így döntöttél? - csipkelődik fennhéjazón.
- Egyenlőre. Ameddig meg nem békél. Nem akarom az idők végzetéig lepasszolni, főleg nem nektek - teszek én is megjegyzéseket.
- Nagyon szívesen - mosolyog szívderítően, majd védencemhez lép. - Akkor mehetünk? - nyújtja a kezét kedvesen a lánynak.
Szó nélkül elfogadja a segítséget, majd kivonulunk Naruto csotrogányához. A szőke már a volán mögött ül, a bátyám beül az anyósülésre, és Sakura is nyitná az ajtót, de megragadom a kezét.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezem reménykedve.
- Biztos - válaszol élettelenül, és megkísérelné a beszállást, de visszarántom, és szorosan magamhoz ölelem.
Csak utoljára. Csak még egyszer. Szorosan, hogy érezze, nem akarom elengedni. Talán túlságosan is. Soha nem öleltem még úgy át senkit, ahogyan most őt. Mintha az életemtől búcsúzkodnék...
- Várnak - töri meg a pillanatot, s mielőtt észbe kapnék, már nincs is a karjaim között.
Miután sikeresen helyet foglal a hátsó ülésen, a szőke biccent, a bátyám int, de ő csak érzelemmentesen bámul maga elé. Az autó motorja felzúg, majd elindul a forgalmas utcán, egyre inkább eltávolodva. Sokáig bámulom, ameddig el nem hagyják a látókörömet, s csak most tudatosul bennem, mikor magányosan ácsorgok a járókelőkkel tűzdelt járdán.
Sokkal egyszerűbben elment, mint arra számítottam.

Mintha valami nyomott hagyott volna bennem ez az egyszerűség. Eddig sem voltam valami euforikus alkat, de mintha magamhoz képest is egy kicsit lehangolt lennék.
- Jaj, ne légy már ilyen nyomott, Sasuke! - ölel át a kanapé mögül Saya kérlelően.
- Nem vagyok nyomott - vonok vállat kedvetlenül.
- Huh, mindjárt kész a vacsora - sóhajtja lemondóan, majd magamra hagy a TV képernyőjét bámulva.
Rendes férfihoz méltóan fogyasztottam Sayame főztjéből, de még mindig nem voltam valami szóhuszár. Untam már a televíziót is, így inkább gyors fürdőt vettem, és szinte beleestem az ágyba, Saya mellé.
- Utállak - jelenti ki a barna hajú, megtörve a meghitt csendet.
- Miért? - kérdezem unottan, és felé sem fordulok, továbbra is az ágy szélén fekszem.
- Mert ilyen nem tudom, milyen vagy! Miért nem tudod élvezni, hogy végre csak mi ketten vagyunk? - von kérdőre értetlenül, miközben hátamhoz bújik.
- Mert nekem kellene vigyáznom Sakurára és nem a csicskámnak meg a bátyámnak - jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Meg sem éri, hogy velem lehetsz? - szomorodik el.
- Ne érts félre - fordulok felé -, de számomra még mindig hihetetlen, hogy itt vagy. Sakura is csak azért keltette fel az érdeklődésemet minimálisan, mert hasonlít rád.
- Hasonlít?! - háborodik fel kissé, de aztán elmosolyodik. - Szóval tényleg nem felejtettél el.
- Nem - adok neki igazat, mire örömében szájon csókol.
Lustán viszonzom, de nem törődik vele, lábát átveti felettem, és csípőmre ül. Kezeim automatikusan csúsznak fel combjától egészen derekáig, ettől még vadabb garázdálkodásba kezdenek Saya ajkai, először nyakamon, majd felsőtestemen. Akaratlanul ülök fel, mikor hasfalamat becézi, hívatlanul jelenik meg a fejemben a kép, ahogyan védencemen ül Sayame, és egy pengével szántja fel bőrét.
- Mi a baj? - kérdezi zavarodottan, miközben vállamba kapaszkodik, nehogy lepottyanjon.
- Semmi, csak fáradt vagyok. Sajnálom - mormolom, majd feltornázom magam az ágyon és lefektetem a helyére a smaragd szeműt.
- Szeretlek - rebegi, még mielőtt elengedne.
- Én is - biztosítom bizonytalanul, majd az oldalamra fekszem, és szinte azonnal lecsap rám az álomvilág.

Másnap reggel Sayára ébredtem.
- Jó reggelt! - üdvözöl furcsa pajkossággal hangjában, s alighogy felnyitom a szemeimet, máris ajkamra tapad. A tegnappal ellentétben már kevésbe érzek bűntudatot, így sokkal szabadabban veszem át az irányítást, és teperem le korán reggel az ágyneműk között. Elégedetten nevet bele a csókunkba, s mohón falja ujjaival hátamat, akár csak én törékeny testét. A hosszú csókcsatározás után mintha már nem lennék tiszta, arra józanodok ki, hogy a melltartóval bütykölök, miközben Sayame idiótán vigyorog rám.
- Hogy változik a világ! - jegyzi meg elégedetten, és az alsó ajkamba harap.
- Percről percre - egyezek bele -, kiszámíthatatlanul... - és már nem is engedem, hogy tovább beszéljen.

Sakura

Nem akartam nagy búcsút. Nem akartam, hogy átöleljen. Hogy bármit is mondjon... Muszáj volt elhitetnie magával, hogy igenis fontos vagyok neki, hogy ne érezze magát olyan vacakul. De nem érdekel. Többé már nem. Elégedett lehet magával Saya, hogy elérte azt, amit akart. Bár most még nem érzem, meg vagyok róla győződve, hogy hosszú idők óta ez volt az egyetlen helyes döntésem. Már nem mintha sok beleszólásom lett volna az életemben, de ha volt is, mindig elszúrtam.
Váratlanul csörren meg a mobilom, valósággal összerezzenek rá.
- Halló? - emelem a fülemhez.
- Én vagyok - szólal meg a vonal végéről egy ismerős hang.
- Apa? - lepődök meg kissé. - Mit akarsz?
- Most értesültem, hogy már nem Sasuke Uchiha védelme alatt állsz. Megfeledkeztél a feladatodról?
- Nem. De nem tudom tőle megszerezni egyenlőre, apám - erőltetem magamra a tiszteletet.
- Tudok várni. Ne feledd, bízom benned. Bár nem tudom, hogy az mire jó az, amit éppen csinálsz, de remélem tisztában vagy a következményekkel, és hogy mi történik, ha ellenállsz, vagy elárulsz.
- Természetesen tudom, apám - és a vonal megszűnik, egykedvűen zúg.
Hát még ez is...
- Sakura-chan, kérsz egy kis csokis pop-cornt? - tűnik fel a színen a top egy hiperaktív yakuza.
- Tömd magad tele vele - válaszolok nyersen, mire a szája lefelé görbül.
- Naruto hagyd már békén Sakurát! Ha éhes, enni fog, ne aggódj, nem hal éhen - kel a védelmemre Itachi, akit már kissé kiakasztott a szőke.
- Hát jó, de versenyezni akartam, hogy ki tud többet megenni... Hé, Itachi, hány szem fér a szádba? - ragyognak fel az Uzumaki szemei.
- Reménytelen vagy - sóhajt fel az Uchiha.

Sasuke

Már vagy két és fél hét eltelt, mióta védencem lelépett. Fivéremtől minden második nap kaptam az értesítést, mégis valahogy olyan furcsán éreztem magamat. Egyre inkább kezdtem elfogadni a tényt, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, hogy többé nem kell rá vigyáznom. Talán hiányzik is egy kicsit, hogy nem játszhatom el a hős szerepét. Sayával azóta már négy küldetést is elvégeztünk, és nagy meglepetésemre apám sem kifogásolta védencem döntését.
Azonban hosszú idő óta érezhettem azt, hogy az életem valamennyire rendben van. Már nem hiányzott az, ami után négy teljes évig vágyódtam, hiszen ott volt mellettem Sayame mindig, és amikor csak akartam, megkaptam. Kívánni sem kívánhattam többet, hiszen teljesült, amire vágytam. És tudom, még ha védencem vissza is jönne, és jól kijönne Sayával, akkor sem lennék elégedett. Mindig lenne valami, de így legalább nem kell azzal foglalkoznom, hogy Sayaménak hátsó szándékai lennének, mert így nem adok rá okot. Egyetlen magyarázatot tudok csak adni rá, hogy miért vagyok vele szemben ilyen elnéző; mert még mindig szeretem.
Egy nap viszont váratlanul kaptam Itachi SMS-ét, amiben ez állt:
"Sasuke, van egy kis gáz. Sakurát elrabolták Perrisben, Narutóval együtt, meg kell találnunk őket... Akár még Sayát is hozhatod, minél többen legyünk. XOXO:Ita"

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés