ÚJRA

  Egész nap a találkozást vártam. Izgatottságom még Narutonak is feltűnt, aki többször is rákérdezett a dologra. Ilyenkor Ino nem győzött figyelmeztetni, hogy leplezzem az érzéseimet, bár a tekintete arról árulkodott, élvezi a dolgot, főleg hogy úgy érzi, neki van igaza, amit nem győz hangsúlyozni ahányszor csak kettesben vagyunk. Szerinte ma randim lesz, én meg már feladtam, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Annyira nem is érdekelt, mit gondol. Én tudom, mi van, Sakio is, akkor meg mit számít az ő véleménye? Mondjuk tény és való, hogy már negyed órával a megbeszélt idő előtt ott voltam, de ez tényleg csak véletlen volt, ugyanis Inoval szétváltunk, mert ha vele mentem volna, biztosan elkések.

  Szerencsére Sakio is előbb jött így végül csak úgy 5 percet kellett várnom.

  - Szia! – köszöntöttem és nem is nagyon próbáltam leplezni boldogságom.

  - Szia! – köszöntött ő is. Ezúttal izgatottságomon mulatott egy jót.

  - Így vártad a találkozást? – kérdezte, egyértelművé téve számomra, hogy egy percet sem hajlandó elmulasztani, ha kínos helyzetbe lehet hozni.

  - Egyáltalán nem – vágtam rá, nem túl meggyőzően, mire egy jót nevetett.

  - Megint az erdőbe menjünk? – kérdezte egy elképesztően helyes mosoly kíséretében.

  - Felőlem – vontam meg a vállam, mint akit csöppet sem érdekel a dolog, bár valóban nem igazán érdekelt hová megyünk, amíg együtt vagyunk. Oké Sakura, nem tudom honnan szedted ezeket a gondolatokat, de azonnal szabadulj meg tőlük! Szidtam magam. Amúgy is ott van Sasuke… jutott eszembe, mire még jobban összezavarodtam.

  - Mire gondolsz? – kérdezte hirtelen Sakio.

  - Semmi különösre. – hazudtam. – Miért?

  - Csak, lerí rólad, hogy valahol máshol jársz.

  - Ez bonyolult – válaszoltam.

  - Annyira, hogy nem tudnám, megérteni? – kérdezte gúnyosan.

  - Nem, csak… - kezdtem, de nem tudtam, mivel folytassam. – Erről nem beszélhetek – mondtam végül.

  - Miért nem? – kérdezte, ezúttal tényleg kíváncsian.

  - Mert… nézd, erről tényleg nem beszélhetek – válaszoltam kínosan. – Sajnálom – tettem hozzá.

  - Én is. Kíváncsi lettem volna – válaszolta, mire halványan elmosolyodtam.

  Ugyan arra mentünk, mint tegnap. Igazából észre sem vettem. A patak partján eszméltem rá, hogy tegnap is itt jártunk.

  - Maradjunk itt – kértem, mert ez ideális helynek tűnt egy beszélgetéshez. Tudtam, hogy sort kell kerítenünk rá és nem csak az én titkaim miatt. – Beszélnünk kéne…

  - Igen, én is azt hiszem – válaszolta komolyan!

  - De előbb hadd kérdezzek valamit.

  - Csak tessék!

  - Te miért nem árulsz el semmit?

  - Maradjunk abban, hogy én sem mondhatom el. Tényleg sajnálom – mondta őszintén. –Akkor gondolom, te sem fogsz mesélni.

  - Bocs, de valamit, valamiért – mondtam és tudtam, ma sem fogunk előrébb jutni ezen a téren. – Furcsa, de valahogy úgy érzem, mintha már találkoztunk volna – csúszott ki a számon, de ez volt az igazság. Egy ideje már többé-kevésbé megfordult a fejemben ez a gondolat, de eddig mindig elhessegettem.

  - Ez kölcsönös – válaszolta. – Talán tényleg nem most látjuk egymást először… - töprengett. – már egy ideje ezen gondolkozok, ugyanis már az első találkozás óta olyan ismerősnek tűntél.

  - Tényleg? – kérdeztem csodálkozva, mire bólintott.

  - Szinte biztos vagyok benne, hogy nem a bálon találkoztunk először – jelentette ke.

  - Arra biztos emlékeznék, ha már találkoztunk volna – jegyeztem meg. – De ezt csak egy félek éppen deríthetnénk ki…

  - Tudom… ha beszélnénk magunkról – szakított félbe. – De ez változtatna valamin? – kérdezte és a szemembe nézett. Minden olyan gyorsan történt… Nem volt időm gondolkozni. Sakio közel hajolt hozzám… túl közel. Éreztem, hogy elvörösödöm, mikor rájöttem, mire készül. Az ajkunk már majdnem összeért, mikor nem bírtam tovább.

  - Várj! – mondtam és a mellkasára tettem a kezem, hogy hátrébb toljam. – Ez nem az igazi alakom – nyögtem ki, még mielőtt átgondoltam volna, mit csinálok.

  - Ezt meg hogy érted? – nézett rám értetlenül. Már meg is bántam, amit mondtam, de vettem egy mély levegőt. Nem volt mit tenni. Feloldottam a jutsut és, mikor már nem Hanaeként, hanem Sakuraként álltam előtte, folytattam.

  - Nindzsa vagyok. Az igazi nevem Haruno Sakura – mondtam, mire Sakio, mintha elsápadt volna. – Minden rendben? – kérdeztem idegesen.

  - Igen. Minden rendben. Csak felejtsd el, hogy találkoztunk! – mondta, azzal hátat fordított és elindult.

  - Várj! – kiáltottam utána. – Had magyarázzam meg! – kértem, de nem állt meg. Gyorsítottam a lépteimen.

  - Figyelj, sajnálom, de a küldetés miatt nem árulhattam el. De végig önmagamat adtam, esküszöm – mondtam szinte könyörögve. – Egyébként is, ez min változtatna? – kérdeztem és éreztem, hogy a sírás kerülget.

  - Sok mindenen. – mondta, mire ledermedtem. Nem tudtam erre mit mondhatnék. Feladtam. Könnyes szemmel megálltam és egy jó darabig csak sírtam. Mikor sikerült kicsit összeszednem magam, elindultam megkeresni Inot. Próbáltam elrejteni kisírt szemeimet, de esélytelen volt. A szemem kivörösödött és az a kevés smink, amit Ino rám erőltetett, teljesen szétfolyt. Egy kirakatnál megálltam, megnézni hogy festek és nem tévedtem… elég ramaty állapotban voltam. Próbáltam menteni, ami menthető, de ismét kitört belőlem a sírás, így nem sokat tudtam javítani ezen az állapoton.

  - Te meg mit csinálsz itt? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Megfordultam és Ino állt velem szemben.

  - Te jó ég! Sakura, mi történt? – kérdezte. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem akarok beszélni róla. – Menjünk vissza – mondta, majd elkezdett maga után vonszolni. Örök hálával tartozom neki, amiért akkor egy szót sem szólt hozzám útközben, nem kérdezett semmit, pedig tudom, hogy nagyon kíváncsi volt. A kastély előtt megállt.

  - Próbáld meg kicsit összeszedni magad, ha nem akarod, hogy lebukjunk! – bólintottam, de nem igazán tudtam, mit kezdhetnék magammal. Mikor látta, hogy nem csinálok semmit, megpróbált kicsit rendbe szedni. Nem hiszem, hogy valami jól sikerült, mert miután végzett ezt mondta:

  - Próbáld meg kerülni a többiek tekintetét, amíg felérünk a szobánkba! – megint csak egy bólintással válaszoltam.

  Szerencsére senkivel nem futottunk össze, míg felértünk. Aztán Ino kissé helyrepofozott. Nem néztem meg, hogy festek miután végzett, annyira nem is érdekelt. A sírást már abbahagytam, de éreztem, bármikor újra kitörhet belőlem. Ha csak visszagondoltam az eseményekre, újra küzdenem kellett a feltörni készülő könnyek ellen. Azt hiszem, ezt Ino is látta rajtam, mert nem ez után sem kezdett el kérdezősködni.

ÜRESEN

  Egész nap a szobánkban voltam. Ino azt mondta Narutoékna, nem érzem túl jól magam, ami részben persze igaz volt. Csak Ő jött be néha a szobába és vele se nagyon beszéltem. Mikor vacsorázni kellett volna mennünk és azt mondtam, nincs hozzá kedvem, nem ellenkezett. Ott hagyott egyedül, amiért hálás voltam neki. Nem lett volna most sok erőm ahhoz, hogy annyi emberrel együtt, jó hangulatban vacsorázgassak. Ezt képtelen lettem volna eljátszani. 

  Megint Sakio felé terelődtek a gondolataim. Egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Még mindig úgy éreztem, mintha valahonnan ismerném… de nem tudtam rájönni miért, vagy honnan. Egészen biztos voltam abban, hogy még nem találkoztunk. Arra tényleg egész biztos emlékeztem volna. Amúgy is túl titokzatos, túl magabiztos, kissé talán arrogáns, de…. és ekkor beugrott. Nem, tényleg nem találkoztam még vele, de szinte kiköpött Sasuke. Basszus, nem hiszem el, hogy eddig nem vettem észre. Egyáltalán tényleg ő tetszett? Újra kitört belőlem a zokogás. Talán csak azért tetszett, mert rá emlékeztetett. Megráztam a fejem. Azt hiszem ezzel kissé sikerült észhez térítenem magam, mert sokkal reálisabban kezdtem látni a dolgokat. Ugyan kicsit hasonlítanak, de Sakio egyértelműen közvetlenebb, mint Sasuke és a humorérzéke is jobb, elvégre tegnap egész sokat nevettünk. Még mindig sírtam. Nem hiszem, hogy Sasukét kerestem volna benne. Egészen eddig eszembe sem jutott őket összehasonlítani. Tény, hogy hiányzott. Ő is, és Sasuke is. Képtelenség lett volna eldönteni, melyikük jobban. Egészen eddig nem akartam beismerni, még magamnak sem, de már úgy is minden hiába volt. Sakiot is szeretem. De ennek amúgy is vége. Akkor meg hadd sírjam ki magam mindenért. Mert tényleg szerettem. Sokáig ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben sírtam. Aztán a gondolatok egyre halványulni kezdtek, míg végül álomba zuhantam.

AMIRŐL BESZÉLNI KELL

  Arra ébredtem, hogy valaki óvatosan megrázza a vállamat. Kinyitottam a szemem. Ino az ágyam szélén térdelt, kissé fölém hajolt. Egy pillanatig nem tudtam, hogy kerül ide, aztán eszembe jutott minden. A tegnap történtekkel együtt.

  - Hány óra? – nyögtem fáradtan.

  - Úgy tíz körül lehet – válaszolta. – csak pár órát aludtál – ez kissé meglepett… azt hittem már legalább hajnali 5 van. – Holnap eljössz a bálra? Vagy inkább beteget jelentesz?

  - Megyek – válaszoltam fáradtan. Magam sem tudom, miért.

  - Tényleg? – kérdezte csodálkozva.

  - Igazából nem tudom, mit csináljak… - nyögtem és átfordultam a másik oldalamra.

  - Ha esetleg elmondod mi történt, talán segíthetek… - próbálkozott.

  Nem akartam erről beszélni, de valami tanács tényleg rám fért. Hosszú percekig csak hallgattam végül egy sóhaj kíséretében nekiálltam elmesélni a történteket, pontosan úgy, ahogy történt. Meglepő, de egyszer sem szakított félbe.

  - Nem gondolod, hogy valami gáz van azzal a sráccal? – kérdezte végül, miután befejeztem a monológom.

  - Miért lenne? – kérdeztem értetlenül.

  - Ébresztő! Ő mégis mit árult el magáról? Valami egész biztos nem stimmel vele. – jelentette ki határozottam, mire megráztam a fejem. 

  - Ino, szerintem ez hülyeség – mondtam őszintén, ami láthatóan nem tetszett neki.

  - Lehet, de gondolj csak bele! Elárult valamit is magáról? Nem. – válaszolta meg saját kérdését. – akkor meg mit csodálkozik rajtad? Egészen biztos vagyok abban, hogy van valami a viselkedése mögött. Valami nem stimmel vele…

  - Fölösleges ezen gondolkozni – szakítottam félbe. – Már úgy is vége.

  - Miért lenne vége? – nézett mélyen a szemembe. – Az, hogy felejtsd el, hogy találkoztunk, nem egyenlő egy szakítással. Sokkal inkább olyan, mintha csak jobbnak látná, ha nem találkoznátok többet. Nem gondolod? – kérdezte és hirtelen, teljesen logikusnak találtam, amit mond. De nem akartam beleélni magam, így inkább csak ennyit mondtam:

  - Nem tudom, mit gondoljak.

  - Holnap kérdd fel táncolni és beszélj vele! – tanácsolta, de ezt valahogy nem tudtam elképzelni a tegnap történtek után.

  - És, ha nem fogadja el? – kérdeztem bizonytalanul.

  - Túl nagy illetlenség lenne részéről, amit ugyebár egy jól nevelt úriember nem engedhet meg magának – jelentette ki egy kaján mosoly kíséretében.

  - Oké rendben. – adtam meg magam, mert ezzel tényleg nem volt mit veszítenem. – De van itt még valami… - kezdtem idegesen, mert ez a téma mindkettőnknek kínos lehet.

  - Mondd csak! – kérte lelkesen, mire bizonytalanul folytattam.

  - Normális az, hogy Sasukéra emlékeztet? – kérdeztem idegesen.

  - Azért voltál vele, mert rá emlékeztetett, vagy…

  - Igazából egészen eddig eszembe sem jutott, hogy hasonlítanának… de sokszor eszembe jutott ő is, mikor Sakiora gondoltam – vallottam be.

  - Hm… nem tudom… őszintén megmondom, én örülnék, ha Sasuk nem tetszene neked és helyette Sakiot választanád, de…

  - Ezért akartál összehozni minket? – szakítottam félbe mérgesen.

  - Dehogy is! – védekezett. – ezzel csak azt akartam mondani, hogy ebben az ügyben elég nehéz állást foglalnom és annyira nem is akartalak összehozni Sakioval – válaszolta sértetten. – Egyébként nem ismerem őt, így nem tudom, tényleg hasonlít-e Sasukéra. Majd holnap megpróbálok én is beszélni vele.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés