A levegőért szinte zihálnom kell, ahogyan elkerekedett szemekkel bámulok a behurcolt nőre. Sayának... halottnak kellene lennie... Halottnak! Hitetlenkedésem szülte gondolatok százai rugaszkodnak el a valóságtól, s kezdenek vad vágtába fejemben, mindent összezavarva.
Nem! - rázom meg a fejemet, hogy megállítsam a zabolázatlan cikázást. Ez nem a megfelelő pillanat ilyeneken agyalni... Most nem. Meg kell őriznem a lélekjelenlétem, nyugodtnak és kimértnek kell lennem... De hogy a francba?!
Nehézkesen fújom ki tüdőmből a levegőt, körbenézek, hogy felmérjem a helyzetemet. Védencemet csak egy ember szorongatja, pisztoly a halántékánál. Sayamét kettő, szintén a fejéhez szorul a fém. Gyorsan siklatom végig tekintetemet a civileken, hogy megtalálhassam a többi merénylőt. Egy, kettő, három, négy. Összesen tehát hét az egy ellen arány lépne fel, viszont két túsz van, és három túszejtő. Mire az egyikőjüket kiszabadítanám, a másikat lelőnék, a társaik pedig velünk is végeznének, értelmetlen, mártír cselekedet lenne az egész.
Újra! - kétségbeesetten, és egyre kevesebb megfontoltsággal kutakodok a megoldás után. Ha a fennmaradó négyet venném célba, egyesével vagy akár kettesével is ki tudnám őket iktatni. Nem tudom, mire emlékszik Saya a yakuza életéből, de talán az egyik túszejtőjével el tudna bánni. Azonban én még mindig a négyessel foglalkoznék, és a civilekkel, nehogy bajuk essen, hiszen elég lesz ezt az ügyet is eltusolni. Védencem kimaradt. Az edzésen jól szerepelt ahhoz képest, de élesben még semmit sem próbált ki, túlságosan is figyelmetlen, és a jelen pillanatban kétségbeesett. Reszket a félelemtől, pupillái összeszűkölve merednek felém. Kínosan emelem a tekintetem Sayaméra. Szinte ugyan az. Lehetséges egyáltalán megtalálni a helyes döntést?!
- Na, eldöntötted már végre, Uchiha? - veti felém félvállról, fogyatkozó türelemmel a Sakurát fogva tartó férfi.
Tanácstalanul harapok alsó ajkamba, kitartóan bámulok védencem rémült szemeibe, hogy valami elszántságot merítsen belőlem, bár én sem vagyok ma a toppon. Nem is értem, miért engem emlegetnek a legjobb yakuzaként, ha egy ilyen helyzetben befuccsolok és másoktól függök? Szánalmas...
- El - válaszolok röviden és a lehető leghiggadtabban. - De had kérdezzem meg, kinek dolgozol?
Tekintetemet le sem veszem Sakuráról, s azon gondolkozom, hogyan adhatnám a tudtára, hogy segítenie kell...
- Sajnálom, de ilyen információkat nem adhatok ki. Inkább azt javaslom, hogy gyorsan válassz a két nő közül, igazán nincs kedvem itt pazarolni az időmet - válaszolja fennhéjazón.
- Értem. Nos, akkor nincs más hátra - húzom az időt kellemetlenül, fegyverem után nyúlok -, mint... 16-os leszerelés! - kiáltom el magam parancsolón, s már csak a szemem sarkából látom, amint a rózsaszínhajú, meglepő módon követi az utasításaim.
A másik oldalra sajnos nincs időm tekingetni, előrántott pisztollyal szedem le gyorsan az első embert, majd a másodikat. Az emberek pánikszerűen hajtják le fejüket és menekülnek az ülőhelyek közé, én az egyik kis folyosón kúszok fedezékemben. Szerencsémre a merénylőknek semmi kedve a civileket megtámadni, így csak káromkodva kutakodnak utánam a hatalmas ricsajban. Egy minutumra még védencemet is sikerül megtalálnom a kitört zűrzavarban, amint a lelőtt férfi takarásában bukik a földre, és aggodalmasan néz felém. Elismerő és büszke pillantást küldök felé, majd elrugaszkodom a talajtól, hogy a maradék kettő embert is könnyedén lelőhessem figyelmetlen pillanatukban.
Óvatosan egyenesedek fel a repülőn kitört káoszban, szemeimmel hamar megtalálom védencemet, majd Sayát próbálom megkeresni, de sem őt, sem több fekete ruhást nem látom.
- Nyugodjanak meg, már nincs semmi baj - közlöm hidegen, majd Sakura felé indulok. - Jól vagy? - kérdezem tőle vele szembe letérdelve.
- Aha - nyögi.
- Nem láttad a másik nőt? - kérdezem idegesen körbejártatva tekintetemet.
- Ne keresd meg - suttogja reszketegen, meglepetten bámulok rettegő szemeibe. - Kérlek...
- Nem értem. Miért?
- Mert ő - kezdené el mondandóját, de kiabálások szakítják félbe.
- Sasukee! Sasukee! - Ezer közül is felismerném ezt a hangot, és most az sem érdekel, hogy az igazi nevemet használja.
- Saya! - ismerem fel hatalmas megkönnyebbüléssel.
Azonnal felegyenesedek, amint meglátom felénk rohanni, egyenesen a karjaimba veti magát.
- Sasuke! - skandálja nevemet örömtelien, szorosan átöleli mellkasomat, könnyei átáztatják a vékony póló rétegét.
Bizonytalanul viszonzom az ölelést, jól ismert melegség önt el... De vajon tényleg Ő az?
Erre a pár másodpercre mintha megállt volna az idő vas kereke, minden távolinak és jelentéktelennek tűnt. Mire észbe kapok, hogy már elenged, meglepődve tapasztalom, hogy a repülőgépen már nyoma sincs a zavargásnak.
- Öm... Damen... Megsérültél? - szólal meg a hátam mögül bizonytalanul védencem, arca csupa felismerhetetlen érzés.
- Nem, miért? - kérdezek vissza jelentéktelenül, majd a karomra mutat. - Pedig én nem... - válaszolom szkeptikusan a karomon lévő vérfoltot bámulva, majd rögvest Sayára függesztem tekintetem. - Megsérültél?
- Nem nagy ügy - tapasztja le szégyenlősen a vállát éktelenítő sebet. - Csak súrolt a golyó...
- Hadd nézzem! - ellenkezek ellent mondást nem tűrően, s habozás nélkül szakítom le a fölsője ujját.
A seb elég csúnyán vérzik, de valóban csak súrolta. Elsősegélyt kérek az egyik kísérőtől, és ameddig még kihozza, elmerengve nézek farkasszemet a vállán lévő sárkány tetoválással. Kétségtelenül Ő az.
A sérülését hamar ellátom, majd beszélnem kell a személyzettel és a főnökkel, hogy minden rendben, persze mindeközben jófiúnak kell magamat titulálnom. A hullákat is gyorsan eltüntetik, bár arról fogalmam sincs, hogy hova, és nem is igazán foglalkoztat. A lényeg, hogy viszonylag épen megúsztuk ezt a kalandot. Az azonban még mindig aggaszt, hogy fogalmam sincs arról, hogy mi történt évekkel ezelőtt, hogy még mindig él Sayame. Nem mintha bánnám, de ha erről tudomást szerez a klán feje... Még jó, hogy itt van alibinek a védencem, így nem térhetek vissza a városba.
A repülőteret elhagyva, a két nővel az oldalamon kapjuk nyakunkba a várost, megkeresve az albérletünket. A kipakolás is eseménytelenül telik, bár azt meg kell jegyeznem, védencem felettébb furcsán viselkedik. Nem locsog mindenféle hülyeségről, sőt, egyenesen hallgat, és Sayát két méteres körzetben elkerüli, minden apró neszre összerezzent. Aggaszt. Mégiscsak a védencem!
- Hé, Sasuke! - kap el Syame, miközben a nappalin vágok át keresztül, Sakurát keresem.
- Damen vagyok, mondtam már - mordulok rá kissé, mire hízelkedően bújik hozzám.
- Tudom, de annyira furcsa név! A Sasuke sokkal jobb! - erősködik ravaszul mosolyogva.
- Lehet, de a védencem így ismer, és nem akarom, hogy megtudja, hogy becsapom - magyarázom halkan, nehogy meghallja az említett.
- Szóval a védenced! - csattan fel féltékenyen, és dühösen ereszt el, karjait keresztbe fonja.
- Már megbeszéltük - próbálom csitítani lágyabb hangnemben. - Nem én akartam elvállalni ezt a feladatot. Már vagy három hete vigyázok rá, teljesen hozzá vagyok szokva, hogy velem van. Nem tehetek róla.
- Akkor is! - mérgelődik. - Úgy érzem, hogy vele sokkal jobban foglalkozol, mint velem! Vagy már nem kellek neked? Akkor minek mentettél meg?!
- Sayame! - rovom meg, majd szorosan magamhoz vonom. - Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak annyira hihetetlen számomra, hogy itt vagy...
- Miért, hol lennék? - szakít félbe érdeklődve.
- Nem emlékszel?
- Mire?
- Hát hogy... Mi történt négy évvel ezelőtt... - kezdek bele ingatagon.
- Azt sem tudom, hogy minek vállalsz el ilyen hülye feladatokat, hogy megvédj valakit, nemhogy a négy évvel ezelőttiekre emlékezzek! Ki vagy te, Superman? - gúnyolódik zavarodottan.
- Milyen Superman? Yakuza! Közel sem állok hozzá... És Te is az voltál. Tényleg nem emlékszel rá? - kérdezem a lehető legértetlenebbül.
- Yakuza? - kérdezi tátott szájjal. - Azok a rettegett gyilkosok... És én is az voltam?!
- Igen. A társam voltál, és a tanítóm is. Meg utána egy kicsit több, de látom, ez megmaradt.
- De miért hagytam abba, ha a társam voltál? - kérdezősködik kíváncsian.
Elkomorultan bámulok smaragdzöld szemeibe, és a lehetetlent latolgatom. Közöljem vele, hogy meggyilkoltam?
- Nem tudom - felelem végül ködösen, és inkább valami mást nézek csalódott arca helyett.
- Még egy valamire kíváncsi vagyok. Meddig kell vigyáznod a "védencedre"? - figurázza ki a "védencem" szót gúnytól tocsogva.
- Nincs pontos határidő. Ameddig kell. Zavar?
- Ameddig fontosabb neked, mint én, igen, Sasuke!
- Mondtam, hogy ne szólíts így - ismétlem meg önmagam sóhajtozva.
- Én meg mondtam, hogy nem érdekel! Ha ez kell, hogy összevessz vele, hát ezt csinálom! - és ezzel nagy tekintettel nekilódul az egyik szobának, de csuklójánál fogva rántom vissza magamhoz.
Nem szólok semmit, rezzenéstelenül bámulom tüzesen csillogó, makacs szemeit, miközben mind a két kezemmel szorosan fogom két csuklóját.
- Most mi van? - mordul rám pirongva, tekintetét a falra vetíti.
- Hiányoztál - nyögöm egy kis szünet után alig hallhatóan, búskomoran.
Meggypiros ajkai nyitva maradnak a csodálkozástól, le sem tagadhatná, hogy nem erre számított.
- Négy éve nem láttalak... Azt hittem, hogy meghaltál. Tudom, őrültség, de minden reggel ellátogattam a sírodhoz, mert akkor úgy éreztem, mintha még mindig velem lennél... Sokszor volt bűntudatom az elmúlt hetekben miattad, mert Sakurával vagyok... Hidd el, egy pillanatra sem felejtettelek el, soha - suttogom finoman, és tisztán érthetően, miközben arcvonalait próbálom megfejteni.
Szó nélkül rázza le magáról ujjaimat, és szorosan átöleli a nyakamat. Tarkóm felett pólómba markol, arcát nyakamba fúrja, mélyet lélegzek fürtjei kellemes illatából. Olyan régen öleltem már magamhoz... Olyan régen értem hozzá... Olyan régen láttam... S most itt van. Kezeimmel végigsimítok háta vonalán, közelebb húzom magamhoz, hogy biztos legyek benne, tényleg itt van, s nem álmodom. Arcát felém fordítja, állkapcson csókol, majd állon, s szájon. Nem engedem el továbbra sem, önzően sajátítom ki magamnak mézes ajkait, ujjaim felsője alatt kutakodva térképezik fel testét. Levegőszomj miatt válunk el egymástól, s akkor sem messzire, homlokunkat összedöntve nézünk vágytól fűtött farkasszemet.
- Szeretlek - lehelem ajka szegletébe.
- Én is - mosolyodik el kissé hetykén, majd ismét rávetem magamat.
Azonban a szavak és a tettek felerősítenek, az eddigieknél sokkal biztosabban veszem őt birtokba, finoman gyurmázom puha bőrét. Apró kezei a pólóm alá csúsznak, és fel-le csatangolnak megfeszült izmaimon, már-már lekerül rólam az a felesleges ruharéteg... De védencem felbukkanása zavar meg minket. Vagyis, engem legalábbis.
- Sajnálom - motyogja zavartan, majd nagyot nyel -, de szeretnék veled beszélni...
- Rendben - egyezek bele gondolkozás nélkül, Saya irigy tekintete vetül rám. - Mindjárt jövök - ígérem neki, majd követem védencemet a szobába.
- Itachi keresett fel telefonon... Azt mondta, találkozni szeretne veled a Starburckben, fél óra múlva - böki ki.
- Ennyi? - kérdezem meglepődve.
- Nem - válaszolja kényelmetlenül. - Beszélni akartam veled Sayáról... - Érdeklődve kapom fel a fejemet. - Emlékszel, amikor a hajón találtatok rám Itachival és Mattennel? - bólintok - Az, aki azt tette velem... - elakad a hangja. Görcsösen szorulnak ökölbe ujjai, ajkát harapja. Még a vak is észrevenné, mennyire fél kimondani.
- Az Sayame volt - fejezi be nehézkesen, szemeit a padlóra kényszerítve. Meghökkenve bámulok rá, zavartan folytatja - Tudom, hogy szereted... Hogy ő volt életed szerelme... De... A sebhelyek valósak. - Kissé lejjebb húzza fölsője nyakát, hogy megpillanthassam hegtől csíkozott bőrét.
Nem tudok mit lépni, egyszerűen lefagyok.
- Biztos vagy benne? - csak ennyire telik.
Határozottan bólint, majd megremeg.
- Emlékszel, hogy mit mondtál, mikor lerendezted Mandyben a gyilkosokat? "Ha egy yakuzával találkozol, azonnal menekülj!" Ha tudtam volna a hajón, hogy az a nő...
- Ez nem ugyanaz! Sakura, én négy évvel ezelőtt lelőttem Sayamét, és most mégis itt van! Szerinted ez hogy lehet?! - mordulok rá a kelleténél hevesebben.
Nem néz rám, továbbra is a padlót fényezi tekintetével, fogadni mernék, hogy a sírás kerülgeti hangvételemtől. Sőt, mástól is... Ő is szeret, pokoli lehet most neki, ráadásul, ha tényleg Sayame volt az... De miért nem emlékszik semmire?
- Sajnálom - nyögöm végül, és nehézkesen felegyenesedek, hogy hozzálépdeljek, átkaroljam. - Meg fogom oldani, ígérem! Sayame miatt pedig ne aggódj, úgy tűnik, elvesztette az emlékeit. Sietni fogok - adom a szavamat a hátát cirógatva, majd elindulok a megbeszélt helyre Itachihoz.

Komoran rovom az utcákat a bukott angyalok városában, gondolataim messze földön kalandoznak testemtől. Főleg Sayán és védencemen. Vajon miért tette ezt Sayame Sakurával? Ha már a kezdetektől fogva a hajón volt... Valószínűleg látta, amikor táncoltunk, és, hogy majdnem elcsattant egy csók. Emlékek nélkül is eléggé féltékenynek bizonyul, nemhogy a négy évvel ezelőttiek tudatában. Azt sem tudom elképzelni, hogy anno mi történhetett. Még csak arra sem foghatom, hogy nem találtam el. Négyen lőttünk rá, Itachi, Matten, Zane és én. Feltételezhetetlen, hogy a négy legjobb yakuza célt tévesszen. Lehetetlen. A sérüléseket sem élhette volna túl, ráadásul láttam a holttestét a koporsóban... Mégis, mi történhetett?
A bátyám is aggaszt. Vajon ő mit akarhat?
Amint belépek a kis zsúfolt étkezdébe, máris megpillantom fivéremet az egyik asztalnál várakozva. Mielőtt még odacammognék, már vigyorogva paskolja maga mellett a helyet, unottan ülök le, és rendelek italt.
- Szia, Sas'ke kis öcsi! De rég nem találkoztunk! - kócolja össze a frufrumat jót mulatva.
- Legalább ennyire örülök én is - dörmögöm vissza. - Mit akarsz?
Minden átmenet nélkül válik gyerekesből komollyá viselkedése.
- Baj van. Már korábban el kellett volna mondanom, de azt hiszem, most a legjobb. Nem tudom, hogy hogyan, de Sayame életben van - jelenti ki gondterhesen.
- És ezt mikor akartad elmondani? - vetem oda félvállról, majd belekortyolok az italomba.
- Ennyi?! Semmi honnan veszem?
- Saya jelenleg Sakurával tartózkodik, tehát velem van.
- Te meg vagy őrülve, Sasuke?! - őrjöng visszafogottan. - Ugye tudod, hogy Sayame volt olyan kedves és majdnem halálra kínozta Sakurát?
- Tudom - válaszolom nyomasztóan. - De nem tudok mit kezdeni a ténnyel. Semmire sem emlékszik, még arra sem, hogy meghalt.
Itachi mintha gondolkozna, hogy mit mondjon, de inkább magába fojtsa a szót, és ő is legurítja a nedűjét.
- És így mi lesz Sakurával? - kérdezi végül. - Tudtomban halálosan szerelmes beléd.

Sakura

Nem merek belegondolni, abba, hogy most egy fedél alatt vagyok azzal az őrült nőszeméllyel, aki kis híján megölt. Végigborzongok, kiráz tőle a hideg, a testem a csontomig kihűl, egyszerűen minden porcikám tiltakozik a jelenléte ellen. Ráadásul Damen milyen könnyen hisz neki... Ha egyáltalán Damennek hívják. Lehet, hogy már a kezdetektől fogva hazudik nekem Damen? Végül is nem csodálkozhatok rajta. Évekig csak vágyódott a szerelme után, s most végre megkapta. Nem számít, hogy hányszor kerültünk egymáshoz közelebb a kelleténél, nem számít az a pár hét mennyire volt szórakoztató a keménysége ellenére. Én nem számítok... Csak a küldetése miatt van velem, hiszen amúgy mi közünk lenne egymáshoz? Megszakad a szívem, de semmit sem tudok tenni... Csendben sajnálkozom, siratom a múltat, és gyerekességemet. Örülnöm kellene Damen örömének. Meg kellene értenem Őt, akár egy kicsit is, hogy mit érezhet van, hiszen állítása szerint meggyilkolta Sayamét... De akkor mégis hogyan alakult ki ez a helyzet?
- Sakura..! - eszmélek fel egy ismerős, hátborzongató hangra.
- I-igen? - nyekegek elszoruló torokkal, rettegve.
- Miért dadogsz, kedves? Hát nem is örülsz, hogy újra kettesben lehetünk? - kérdezi negédesen, ördögi vigyorral arcán rémálmaim megtestesítője.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés