UNALOM

 

 

  A bál után egy ideig kerestük Sasukét és csapatát, de teljesen sikertelenül. Ami azt illeti egyedül Zetsut tudtuk egy ideig követni, Sasukéról viszont semmi nyomunk nem volt. Azon kívül, hogy Inoval láttuk a városban semmi bizonyíték nem volt, hogy itt lenne.

  Miután kénytelenek voltunk felhagyni a keresésükkel, unalmasan teltek napjaink. Megkockáztatom, még a táncórákat is elviseltük volna Riekával, csak ne kellett volna egész álló nap a szobánkban, a kertben, vagy valahol máshol kuksolnunk. Igazság szerint nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem, hogy folyton Sakio járt a fejemben és általában, ha ő, akkor Sasuke is eszembe jutott. Rá kellett ébrednem, hogy habár csak egyszer találkoztunk, Sakio hiányzik. Nem azt mondom, hogy olyan elviselhetetlenül, de örültem volna a társaságának. Talán az unalom tette, talán nem. Nem tudom. De azt igen, hogy szerettem volna megismerni.

  Viszont pozitívum, hogy unalmamban rengeteget beszélgettem Inoval és azt hiszem nyugodtan állíthatom, megint remekül kijövünk egymással. Persze Narutoval is sokat voltam, vagyis inkább voltunk, aminek örültem, mert kettőjük mellett egyszerűen nem lehetett unatkozni.

 

LEVÉL

 

 

  Reggel, mikor felébredtem egy kis cetlit találtam az ágyam melletti komódon. Meglepve bontottam ki és miután elolvastam a rajta álló két sort, ha lehet még jobban ledöbbentem, de ezzel együtt boldoggá is tett. Ez állt rajta:

 

A városban vagyok, ha esetleg van kedve, találkozhatnánk. 4-kor a téren leszek, remélem látom majd.

 

Sakio

 

  Boldogan tettem el a levelet és már csak azt kellett kitalálnom, hogyan jutok ki a városba egyedül.

  Sokat gondolkoztam a dolgon, de végül arra jutottam, a legjobb megoldás az lenne, ha azt mondanám, Inoval kimegyünk a városba körülnézni, csak ugye én majd négy körül elmegyek a térre.

  Amint tudtam, Inot is beavattam a tervembe, elmondtam mindent a történtekrőln és vártam, mit szól hozzá. Természetesen beleegyezett és azonnal kérdezősködni kezdett.

  - Akkor most randiztok?

  - Nem hiszem. Csak egy sima találkozót beszéltünk meg – vágtam rá, mert nem akartam, hogy félreértse a helyzetet.

  - Ugyan már! Szerinted mi ez, ha nem randi? – kérdezte értetlenül.

  - Baráti találka? – kérdeztem vissza, mert szerintem egyértelmű. Legalábbis egy egynapos ismeret után egy találkozót aligha lehet randinak nevezni. Csak ismerkedni fogunk.

  - Szerinted ez baráti találka? – kérdezte elém tartva a levelet. Semmi kedvem nem volt órákon át azt magyarázni neki, hogy igen, ez csak egy egyszerű baráti találkozás, semmi több. – Tetszik neked nem? – kérdezte még mire nem válaszoltam. – Ha tetszik neked nem lehet baráti találka, mert ő már most többet jelent neked egyszerű barátnál, tehát…

  - Jó, akkor azt mondom, hogy egy ismerkedős találkozó lesz – szakítottam félbe.

  - Rendben, hívd ahogy akarod, de ez akkor is randi – jelentette ki, mire felsóhajtottam.

  - Gondolj amit akarsz, de ez akkor sem az – válaszoltam és ezzel le is zárult a vitánk.

  - Amúgy hogy hozta be azt a levelet? – kérdezte. Az első normális kérdése a témával kapcsolatban. Éljen!

  - Már én is gondolkoztam ezen, de fogalmam sincs. Majd megkérdezem, ha találkoztunk.

  - A randin – tette hozzá.

  - Hát persze – válaszoltam unottan mert már nem volt kedvem ezt a témát tovább feszegetni.

 

 

A VÁROSBAN

 

 

  A sztorit könnyen bevették, tehát már háromkor az utcákat róttuk, miközben Inonak hála minden második üzletbe bementünk, így gyorsan el is telt az időnk.

  Pontban 4-kor a téren voltam, ahol Sakio már várt rám.

  - Szia! Vagyis jó napot! – helyesbítettem miután eszembe jutott, hogy nem tegeződünk.

  - Szia! – köszönt ő is, amin kicsit meglepődtem, ezért hozzátette – most rajtunk kívül úgy sincs itt senki úgyhogy gondoltam…

  - Értem – vágtam közbe. – Hova fogunk menni? – kérdeztem kíváncsian.

  - Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy neked lesz valami jó ötleted, mivel elvileg a te szüleid ismerőse Norikazu.

  - Igen, de most vagyok itt először – válaszoltam és örültem, hogy legalább a fele igaz annak, amit mondok. – De útközben láttam egy erdőt, ott egész jó lehetne sétálni… - jutott eszembe, mire kicsit furcsán nézett rám. Talán mert furcsa, hogy az erdőbe akarok menni, vagy talán, és ez sajnos csak most esett le, mert éppen most javasoltam egy gyakorlatilag vadidegen srácnak, hogy sétáljunk kettesben az erdőben. Éreztem hogy elvörösödöm, de már nem volt mit tenni. – Persze, csak ha neked is megfelel. – próbáltam menteni a helyzetem.

  - Igen, megfelel – próbált komolyan válaszolni, de éreztem a hangján, hogy valójában jót mulat zavaromon.

  Tíz perc múlva egy kis erdei ösvényen lépkedtünk egymás mellett. Miután megbeszéltük, hogy ide jövünk nem szóltunk egymáshoz. Igazság szerint kerültem a tekintetét, mert úgy éreztem, ha ránézek megint elvörösödök.

  - Zavarban vagy? – törte meg a csendet.

  - Nem – hazudtam azonnal.

  - Hát persze – mondta kissé nevetve.

  - Hogy tudtad bejuttatni a szobámba a levelet? – kérdeztem hirtelen, egyrészt, mert nem volt kedvem továbbra is a zavaromról beszélni, másrészt, mert valóban, elképzelésem sem volt, hogyan csinálta.

  - Ez had maradjon az én titkom – válaszolta.

  - És honnan tudtad, melyik az én szobám? – folytattam, mert ezt nem voltam hajlandó annyiban hagyni.

  - Ez is titok. – válaszolta.

  - Oké. Van olyan kérdés amire hajlandó vagy válaszolni? – kérdeztem most már kissé mérgesen.

  - Nem tudom… próbáld ki! – mondta mosolyogva, mire a szememet forgattam.

  - A szüleid?

  - Nem élnek.

  - Mi történt velük?

  - Titok.

  -  Hány éves vagy?

  - 16.

  - Van testvéred?

  - Volt.

  Közben elértünk egy patakhoz.

  - Vele mi történt? – kérdeztem, miközben leültem a partján.

  - Titok.

  - Na jó, tudnál magadról öt mondatot mondani, anélkül, hogy szerepelne benne a titok szó?

  - Majd miután te is válaszoltál nekem.

  - Rendben – mondtam egy sóhaj kíséretében.

  - A szüleid?

  - Otthon vannak.

  - Bővebben? – kérdezte, én meg felálltam, hogy továbbmenjünk.

  - Mit bővebben?

  - Hogy hívják őket?

  - Titok – válaszoltam egy gonosz mosoly kíséretében.

  - Én nem azért nem válaszoltam, mert nem akartam.

  - Hanem? – kérdeztem és felhúztam a ruhám alját, hogy a patakban lévő köveken át tudjak menni, a másik oldalra.

  - Hagyjuk.

  - Maradjunk abban, ha elmondod a szüleid nevét, én is elmondom az enyémekét. – mondtam és hátrafordultam, hogy a szemébe nézzek. Bosszúsnak tűnt, de nem szólt semmit.

  - Rendben. – mondta végül.

  - Akkor gondolom, inkább nem mondod el – jegyeztem meg és durcásan hátat fordítottam neki.

  - Nem – ugyan bosszantott a dolog, de örültem, hogy így van ürügyem titkolózni.

  - Hány éves vagy? – tette fel a következő kérdést.

  - Én is 16.

  - Testvéred?

  - Nincs.

  - Hát, sokat megtudtunk egymásról – jegyezte meg ironikusan.

  - Nagyon – helyeseltem a szememet forgatva, amit mondjuk nem láthatott.

  Egy kis tisztásra értünk, amit jobbról és balról az erdő ölelt körül, szemből pedig magas, megmászhatatlan sziklafalak.

  - Tudja valaki, hogy itt vagy? – kérdezte.

  - Elvileg Namikoval vagyok, úgyhogy ő tudja – válaszoltam. Fura volt Inot az álnevén emlegetni, de mégsem mondhattam el mindent. Pedig őszintén szólva egy pillanatig úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, de amíg ilyen keveset tudok róla, jobbnak láttam néhány dolgot titokban tartani.

  - Akkor lassan talán nem ártana visszafordulni.

  - Igen.

  A visszaút sokkal lassabban telt, ami igazság szerint egyáltalán nem zavart. Többször megálltunk, beszélgettünk, bár nem olyan személyes témákról, így legalább egyikünk sem mondta minden második kérdésre, hogy „Titok”.

  - Holnap is találkozunk? – kérdezte, mikor már a városban sétáltunk.

  - Megpróbálhatjuk – válaszoltam. – Ugyanekkor?

  - Részemről igen.

  - Rendben. Akkor holnap találkozunk! – mondtam és néhány másodpercig csak bénán álltam vele szemben, mert nem tudtam, most hogyan kéne elköszönnünk. Az utcán több ember is volt, úgyhogy úgy éreztem, a helyzetnek megfelelően kellene viselkednem, de fogalmam sem volt, most mit kéne tennem. Szerencsére nem kellett tovább ezen törnöm a fejem, mert ekkor Sakio óvatosan közelebb húzott magához. Nem túlságosan, csak éppen hogy oda tudja súgni nekem:

  - Szia! – Azt hiszem megint égett az arcom, bár igazán nem tudom miért.

  - Szia! – Súgtam vissza némi magabiztosságot erőltetve a hangomba, aztán még mielőtt találkozhatott volna a tekintetünk, megfordultam és gyorsan elindultam az ellenkező irányba.

 

 

  - Oké, ki vele! Mi volt? – követelte Ino, azonnal, amint meglátott.

  - Beszélgettünk – válaszoltam egyszerűen.

  - És? – kérdezett tovább.

  - És mi? Sétáltunk, beszélgettünk. Ennyi. Mondtam, hogy csak, mint barátok fogunk találkozni.

  - Hát persze – mondta Ino gúnyosan. – Feltételezem, a közeljövőben ismét találkozni fogtok. Mint barátok. Igazam van?

  - Ha azt mondom, nem hiszel nekem?

  - Nem. De most komolyan mikorra beszéltétek meg? – nyaggatott tovább a kérdéseivel, ami igencsak kezdett felbosszantani.

  - Ha elmondom, leszállsz a témáról?

  - Igen – adta meg magát

  - Holnap, ugyanekkor.

  - Na neee, máris? És még azt mondod…

  - Ino! – szakítottam félbe, mert úgy festett, elfelejtette máris megfeledkezett az imént tett ígéretéről.

Súgó Még nincs hozzászólás.