ILLEMTANÓRA

  A tegnapi tánc tragikus végkifejlete után a napból hátralévő pár órát a szobában töltöttem Inoval és az imént történteket elemeztük.
   Rieka közölte Norikazu úrral, hogy semmi pénzért nem vállalja tovább a tánc oktatását, amibe Norikazu úr végül kénytelen volt beletörődni, viszont az etikett néhány szabályát ennek ellenére Riekának kellett megtanítania a mai nap folyamán. Ez csupán elmélet, úgyhogy nem hittem, hogy nekem bármi problémám lenne ezzel. Viszont Naruto már más tészta…
   Egy kis társalgóba kellett mennünk, ahol Rieka várt ránk. Természetesen Naruto és Kakashi sensei ismét késtek, így nekik köszönhetően Rieka most sem volt valami fényes hangulatban. Bár hogy őszinte legyek még sosem láttam, hogy jó kedve lett volna, talán amikor nem lát minket, egyedül a szobájában dudorászva táncol örömében... Nem, nem Sakura! Ezt a gondolatsort gyorsan állíd meg! A képzeletbeli Rieka azonban mosoly csalt az arcomra, amit igyekeztem elrejteni a többiek elől.
   - Bocs a késésért! – kiáltotta Naruto, amint belépett a terembe.
   - Akkor kezdhetnénk is azzal az illemtanórát, hogy nem „Bocs a késésért”, - kezdte, olyan undorral elytve az idézett szavakat, mintha valami vérlázító szentségtörést követne el már azzal is, hogy utánozza csapattársam szavait. - hanem „Elnézért a késésért”, de ettől függetlenül a késés bármilyen vacsoráról vagy táncmulatságról már önmagában is igen nagy illetlenség. Ezt jól vésd az eszedbe fiacskám! – mondta az utolsó mondatát egyenesen Narutonak címezve.
   - Ezt mondja meg Kakashi senseinek is, mert eddig mindig rá kellett várni, ahogy most is – jegyezte meg Naruto.
   - A senseietek nem vesz rész az illemtanórán, mivel erre sokkal inkább nektek van szükségetek. A táncórán is csak azért vett részt, mert páratlanul lettetek volna.
   - De, ha neki lehet késni nekem miért nem?
   - Erről nem nyitok vitát. Maradj csöndben, és próbálj megjegyezni minden egyes szabályt! – folytatta belé a szót Rieka és már most sokkal szigorúbban viselkedett velünk, mint tegnap. – Tehát késni szigorúan tilos. Ezen kívül, ami a viselkedést illeti, legyetek mindig fesztelenek és könnyedek! Az asztalnál illik bemutatkozni, valamint illik megtáncoltatni minden ott ülő hölgyet. A hölgyeknek nem illik felkérést visszautasítani, de ha mégis megtennék, azt a táncot már mással sem táncolhatják el. Ettől függetlenül jobban teszik, ha elfogadnak minden felkérést. Tánc közben nincs lekérés és legfeljebb két zeneszámot szokás táncolni. A tánc közben…
   - Várjunk egy percet! – szakította félbe Naruto. – Ezt nekünk most mind meg kellene jegyezni?! 
   - Igen, lenne a cél – válaszolta egy egyértelműen erőltetett mosoly kíséretében Rieka, ami sokkal inkább vicsorításra emlékeztetett.
   - De az lehetetlen – jelentette ki Naruto
   - Rendben. Akkor hallgasd végig, aztán akinek valami nem tiszta, annak összeírom ezeket.
   - De, ha amúgy is összeírja, minek kell végighallgatnunk? – feszítette tovább a húrt Naruto.
   - Rendben, akkor nem kell végighallgatni, de, ha még egyszer belekötsz valamibe, addig nem mész innen sehova, amíg az összes illemszabályt kívülről nem fújod – jelentette ki határozottan.
   - Értettem – borzongott bele még a gondolatba Naruto.
   - Tehát akkor először is kicsit nem ártana javítani a tartásotokon. Ennyi idő alatt ugyan nem sokat tehetek, de mindenki tegyen egy könyvet a fejére az asztalon lévők közül!
   - Ez most komoly? – kérdezte kissé nyafogva Ino, mire válaszkén elég volt Riekának egyetlen pillantása és már fel is kapott egy könyvet.
   - Most menjetek át a terem másik végébe úgy, hogy a könyv ne essen le a fejetekről!
   Ezzel úgy egy órán át szenvedtünk, mire végre sikerült könyvvel a fejünkön eljutnuni a szoba végébe, (megjegyzem, egy hatalmas szobáról beszélünk) meginni egy pohár vizet, majd visszasétálni, szintén könyvvel a fejünkön. Ezt követően a könyveket visszatehettük a helyére és vártuk a következő feladatot.
   - Naruto elmehet – jelentette ki Rieka.
   - Miért? – kérdeztük felháborodva Inoval.
   - Mert neki nem kell megtanulnia pukedlizni – jött a válasz.
   - Pedig én szívesen megnézném, ahogy Naruto pukedlizik – súgta Ino, de ekkor már Naruto rég nem volt a teremben.
   Ez még egy fél órát jelentett nekem, meg Inónak és őszintén azt kívántam, bárcsak fiúnak születtem volna.

SÉTA A VÁROSBAN

  1 óra körül szabadultunk ki egy rövid időre a kastélyból és ennek örömére lementünk a városba, hogy addig se kelljen a kastély nyomasztó közegében lennünk és a lehető legmesszebb akarunk kerülni mindenféle táncteremtől, étkezőtől, vagy hosszú folyosótól.
  A friss levegő mindnyájunknak jót tett. Naruto abszolút normálisan viselkedett, komolyan nem emlékszem, hogy akár egy percet is idegesített volna! Inoval is egész jól elbeszélgettem, egyedül Kakashi sensei viselkedett úgy, mint minden más, teljesen hétköznapi napon, ugyanis szokásához híven olvasott.
  Aztán szétváltunk, mert Naruto talált egy éttermet, melynek az étlapján ott szerepelt a ramen, úgyhogy ő levált tőlünk, majd nem sokkal később Kakashi sensei is, mondván, még van egy kis elintéznivalója, úgyhogy Inóval kettesben nézelődtünk tovább.
  Benéztünk egy-két boltba is, mert cipőt nem kaptunk a ruhánkhoz… és olyan eszmecseréket folytattunk, mint „a világos, vagy a sötét lila illene jobban Ino ruhájához” vagy, hogy „elmerjek-e menni 7cmes sarkú cipőben?”. Végül nagy nehezen sikerült választanunk és Ino meggyőzött, hogy vegyem megy azt a 7cmes sarkú cipőt, mert nagyon jól néz ki. Az monjuk tény, hogy szép, és az egy másik, hogy menni nem fogok benne, legfeljebb botladozni. Mondjuk Ino égre-földre esküdött, hogy majd még este megtanít benne járni, bár azt mondta szerinte egyáltalán nem olyan nehéz és hogy „biztos menni fog”. Na ilyet sem hallottam tőle úgy… nem is tudom… talán tíz éve. Ez a légkör egyértelműen átformálja a személyiségünket és bár ijesztő, hogy ilyen jól kijövünk, azért egész jó ez így. 
  - Láttad? – kérdezte hirtelen Ino, én meg értetlenül néztem rá.
  - Mit kellett volna látnom? – kérdeztem, miután nem reagált.
  - Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem… - kezdte, de elharapta a mondat végét, ami kezdett idegesíteni, de nem volt időm ezt szóvá tenni, mert megragadta a kezemet és határozottan húzni kezdett maga után.
  - Ino, mégis hová megyünk? – kérdeztem, mikor már úgy két utcán át húzott magával.
  - Csak meg akarom nézni, hogy jól láttam-e, amit láttam – válaszolta idegesen.
  - De mit láttál? – kérdeztem másodszorra.
  - Még nem vagyok biztos abban, hogy jól láttam, úgyhogy addig inkább nem mondok semmit.
  - Jó, de miért ilyen fontos? – kérdeztem, hátha legalább azt ki tudom deríteni miről, vagy kiről van szó.
  - Először is, mert személyes ügy, másodszor, mert a küldetés része – válaszolta én meg erősen gondolkoztam azon, mi lehat az ami részben az ő személyes ügye, részben pedig a küldetés része és épp mikor már kezdett derengeni valami, megállt és bebújt egy láda mögé, engem még mindig maga után húzva.
  Nem messze tőlünk három alak állt egy vörös hajú nő, egy félig ember, félig növény kinézetű fura szerzet, és Sasuke. Ezzel Ino minden egyes értelmetlennek tűnő kijelentése értelmet nyert és ezzel egyben kismillió újabb kérdést vetett fel bennem, amire szépen lassan meg is találtam a választ. És minden helyre került. A feladatunk megvédeni Norikazu urat az Akatsukitól. És most itt vannak. Az egykori barátom és szerelmem az ellenségem. Na, nem mintha olyan jó viszonyban lettünk volna az elmúlt években, ha jól emlékszem csak kétszer akart megölni. Egyáltalán nem vészes… Ez egy kapcsolat szerves része, ami teljesen normális... Csak egy egészen kicsit romlott meg a kapcsolatunk. Egy egészen picit… De szép ez az irónia.
  Ino megpróbálta kissé oldalra húzni a ládát, hogy jobban lássunk, anélül, hogy minket észrevennének, de túl nehéz volt és mikor hirtelen megindult, majdnem fel is döntötte, mire többen is felénk néztek, köztük Sasukéék is, akik ugyan nem láttak meg és azt hiszem nem gyanakodtak arra, hogy két lány ott lapul a láda mögött és épp utánuk kémkedik, vagy már tudták csak nem mutatták. Az utóbbi gondolatom szöget ütött a fejemben és nem bírtam szabadulni tőle. A lelepleződésünknek számos lehetősége lejátszódott a fejemben, míg végül nem bírtam tovább és odasúgtam Inonak:
  - Szerintem menjünk – Kezdett necces lenni a helyzet. Még egy ilyen hiba és egész biztos lebukunk, arra meg végképp nem vágytam. Ráadásul mihamarabb szólnunk kellett Kakashi senseinek és Narutonak.
  - Én is mennék, de szerintem, ha most próbálunk lelépni egész biztos észre vesznek minket – válaszolta, jogosan. Annyira egész biztos felkeltettük a figyelmüket, hogy ha megpróbálnánk kimászni észrevennének, ráadásul Sasuke felismerne minket, így nem is tudnánk kimagyarázni magunkat és egész biztos rossz vége lenne a kis akciónknak. Legalábbis ránk nézve.
  Elég nyomasztó volt ott várni és remélni, hogy nem találnak ránk, nem is beszélve arról, hogy akik elmentek mellettünk az utcán (volt egy rész ahonnan pont lehetett látni minket) egyre furcsábban néztek ránk és őszintén szólva ezt meg tudtam érteni…
  Tíz keserves perc elteltével Sasukéék végre elindultak és… és természetesen pont abba az irányba, ahol az út egy szakaszán észre vehettek minket.
  Felnéztem és a tekintetem találkozott Inoéval, aki ugyanolyan riadtan nézett rám, mint én rá és megpróbáltunk minél jobban a sarokba húzódni, de még így is simán lehetett minket látni. Mikor már szinte ott voltak mellettünk, Ino hirtelen egy transzformáció justuval alakot váltott. Én reflexből követtem a példáját, mert abban a pillanatban , az egyetlen esélyünk arra, hogy ne vegyenek észre az alakváltás. Mindketten azt az alakot vettük fel, amit a bálra tartogattunk, hogy ne ismerjenek fel, bár egészen eddig nem hittem volna, hogy mondjuk engem Sasukén bárki is felismerne, hisz a shinobik világában nincs túl nagy hírnevem. Pontosabban... semmilyen sincs.
  Sasukéék egy pillanatig felénk fordultak, de csak annyi időre, mint az összes többi járókelő, legalábbis a két másik igen, Sasuke tekintete viszont kicsit tovább elidőzött rajtunk.
 Egy ideig még csöndben gubbasztottunk, megvártunk, hogy Sasukéék látótávolságon kívül essenek (biztos ami biztos), aztán Ino törte meg a csendet.
  - Keressük meg Narutoékat! – adta ki az utasítást, és kezdett bosszantani, hogy az utóbbi, közel tíz percben úgy ugráltam, ahogy ő fütyült, de értelmetlen lett volna ellenkezni, mert igaza volt. Legalábbis abban, hogy meg kell keresni Kakashi senseit és Narutot, és a transzformáció is remek ötlet volt, ezt kénytelen voltam bevallani. Ennek ellenére viszont bosszantott. Nagyon is.
  Viszonylag rövid időn belül meg is találtuk őket és egymás szavába vágva hadartuk el mindazt, amit az elmúlt néhány percben átéltünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés