Már ott pompázott a nappali közepén a feldíszített karácsonyfa, alatta pedig rengeteg színes csomag lapult arra várva, hogy kibontsák. Nem hittem, hogy lenne köztük bármi is, aminek örülnék, mivel nem szerettem a meglepetéseket. Magam se tudtam igazán, mi az az ajándék, ami nekem is megdobogtatná annyira a szívem, hogy olyan rajongással várjam a karácsonyt, mint a többiek. Ők már napok óta izgalomban voltak, tervezgettek. Kicsit nevetségesnek tartottam ezt a nagy készülődést, és azt, hogy ennyi furcsa ember együtt tölti majd az estéjét - mintha nem lenne jobb dolguk - csak mert ünnep van.

Kakashi odasétált a kandallóhoz, és megpiszkálta a tüzet, hogy vidáman ropogjanak a táncoló lángok közt a fahasábok, aztán újra letelepedett a díványra, hogy folytassa az olvasást. Kényelmesen elterpeszkedett, mintha csak otthon volna, pedig nem volt gyakori vendég Sakuránál. Mellette Sai elmélyülten rajzolgatott, a konyhából pedig nevetés zaja szűrődött.

Naruto tejszínhabbal bajuszt rajzolt Sakurának, ő pedig kecskeszakállat a szöszinek, és ezen kacagtak nagyokat. Éppen a vacsorával bíbelődtek, bár elég lassan haladtak, mert mindig találtak valami más mulatságot helyette. Naruto puszit adott a lánynak, csak hogy összekenhesse az arcán díszelgő habbal, cserébe a rózsaszín alaposan összeborzolta a haját, amiből végül kergetőzés lett, és emiatt majdnem odaégett az étel, addig szórakoztak egymással. Mikor sikerült időben megmenteniük a húsokat, Sakura korholni kezdte Narutót, hogy vegye komolyabban a kuktáskodást, de a fiú vigyorogva befogta a száját, hogy ne veszekedjen vele, aztán váratlanul fölkapta, és felültette az asztalra. Hozzá hajolt, egész közel... amitől gyorsabban kezdett verni a szívem, és valahogy rosszul éreztem magam miközben figyeltem őket. 

Megkönnyebbülten sóhajtottam, mert csak súgott neki valamit, aztán kuncogtak újra. Komolyan úgy viselkedtek, mint a dedósok! Ez nagyon bosszantott. Lehetetlen volt leolvasni a szájukról, mit mondanak egymásnak, mert a kezükkel folyamatosan takarták, közben pedig csintalan pillantásokat váltottak. Találgatni se tudtam, milyen közös titkuk lehet.

Elegem lett, meguntam nézni őket. Dühösen rugdostam magam előtt egy kavicsot hazáig, mint egy sértődött kisgyerek, pedig régóta nem voltam az, de valahogy nem ment nekem, hogy felnőttként viselkedjek bizonyos dolgokban. Túl sok volt számomra ez a rengeteg új érzelem.

Mióta hagytam, hogy dermedtségbe búvó lelkem ismeretlen dolgokat is megtapasztaljon, gyakran összezavarodtam. Most is olyan kusza volt ez az egész, hogy mindenki együtt ünnepel a családjával, a barátaival, csak én rovom egyedül az utcákat. Soha nem szembesültem még ennyire a saját magányommal. Eddig valahogy természetesnek vettem, hogy egyedül vagyok, de mióta ismét Konohában éltem, és sok boldog embert vett körül, kezdett hiányozni valami, tenni viszont nem tettem ellene, valami mindig visszatartott. Ma is hívtak Narutóék, mégse voltam képes bekopogni, mert úgy éreztem, csak zavarnék, nem illenék közéjük. Nekem nem tűnt szórakoztatónak a közös karácsonyozás gondolata. Unalmasnak tartottam a rajzolást, rosszul voltam a perverz könyvektől, gyűlöltem az édességeket, és inkább hallgattam volna egy süket macskát nyivákolni órákig, minthogy szentimentális dalokat duruzsoljanak a fülembe egész este a szeretetről. Ez nem nekem való!

Nagy robajjal csaptam be magam után az ajtót. Borzasztóan éhes voltam, de nem érdekelt. Korgó gyomorral dobáltam le magamról a ruhát, hogy lefeküdjek aludni. Becsülettel el is követtem mindent, hogy pihentető álomba merüljek, még bárányokat is számoltam, de nem segített, mert egyre csak az a pillanat járt a fejemben, amikor Naruto felültette Sakurát az asztalra, és én azt hittem, megcsókolja. 

Miért izgat ez ennyire?

Évekig hátat fordítottam nekik, az ellenségük voltam, jártam a saját utam, így természetes, hogy ez idő alatt közelebb kerültek egymáshoz. Ők se gyerekek már, nekik is vannak szükségleteik, ők is biztos vágynak arra, hogy legyen valaki, akivel megoszthatják az élet gondját-baját, és persze megannyi örömét. Mindig is jól megvoltak egymással, ezért nincs mit csodálkozni, ha időközben ez átalakult valami mássá, már több lett, mint barátság, vagy bajtársi viszony. 

Lehet, hogy azért voltak annyira boldogok, mert azt tervezték, hogy amint a vendégek elmennek, Naruto szépen ott marad majd Sakuránál, és...

Mielőtt feleszmélhettem volna, már talpon voltam újra. Egy jóval csinosabb ruhát kerestem, elvégre mindenki kiöltözött, így én se jelenhettem meg csak úgy, mint amibe hétköznap jártam. A hajammal talán egy kicsit túlzásba estem, mert fekete fürtjeim sehogy se akart úgy állni, ahogy szerettem volna. Jó sokáig igazgattam, mire elfogadhatónak ítéltem, aztán előkotortam a szekrény mélyéről azokat a csomagokat, amiket tulajdonképpen csak vész esetére szereztem be - ha mindenképpen vinnem kell a többieknek ajándékokat. 

Mekkora hülyeségnek tartottam ezt az egészet, mégsem bírtam ki, hogy itthon maradjak, mennem kellett.

Futva tettem meg a távot, mert lehet, hogy már elkezdték a vacsorát. Sakura elég elfogadhatóan főzte a miso levest, nem akartam lemaradni róla. Az ajtóban aztán megint megtorpantam. Nem jutott eszembe semmi épkézláb indok, hogy miért jöttem ilyen későn, azt igazat pedig nem mondhattam.

Kezdtem megint meggondolni magam.

Végül határozottan bekopogtam, hiszen ez csak egy egyszerű karácsonyi vacsora a csapattársakkal, amiben nincs ugye semmi különös, de a kopogás sajnos elég halkra sikerült, és lehet, hogy meg se hallották. Az ajtó azonban mégis kinyílt azonnal, és elakadt a lélegzetem, amikor megláttam Sakurát hófehér gyapjúruhában. Testszínű harisnyát viselt hozzá és magas sarkú szandált, a szoknyája pedig combközépig ért, tökéletesen kiemelve így formás lábait. 

- Szia! - köszöntem sután, és a kezébe nyomtam az ajándékokat, hogy leplezzem a zavarom. Ő nevetve figyelmeztetett, hogy ne neki adjam, hanem a fa alatt van a helyük, oda tegyem őket. Mikor besétáltam mellette, egyszerre tódult az orromba az ő friss virágillata, és az az ismerős, megnyugtató otthon illat, amit annyira szerettem nála.

Unottan üdvözöltem a többieket is, nehogy azt higgyék már, hogy örülök nekik, de nem vették nagyon zokon, helyette sunyin összevigyorogtak. Még Sai arcán is megjelent egy sejtelmes mosoly, amikor meglátott, amit nem nagyon tudtam hova tenni, ezért inkább elfordultam, és úgy tettem, mint akit roppantul érdekel a fenyőfa minden kis tüskéje, dísze. Míg a színes üveggömböket bámultam, naiv módon abban bíztam, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy nagyon gonosz genjutsu, és én mégse voltam olyan meggondolatlan, hogy eljöttem egy ilyen hülye összejövetelre. 

- Sasuke, segíts teríteni! Nemsokára jön Yamato kapitány is, és végre ehetünk - bökött oldalba Naruto, hogy kizökkentsen az ábrándozásból. 

Nem bántam a feladatot, legalább valamivel elfoglalhattam magam. Fogtam a tányérokat, poharakat és úgy pakolgattam mindent, ahogy még anyám tanította. Emlékszem, régen milyen örömmel segítettem neki. Mióta meghaltak a szüleim, nem is ültem ünnepi asztalnál, bár azokat az estéket nagyon élveztem, amikor a küldetéseken együtt vacsoráztunk a csapattal a tűz körül. Ha esetleg Narutóból kifogyott a szó, végre kellemes csend telepedett ránk, és csak a tücskök ciripelését hallgattuk, miközben bámultuk a csillagokat. Ezek jó emlékek voltak.

Akkor még szerettem velük lenni, de most folyamatosan feszengtem, hátha meggondolják magukat, és mégsem felejtik el azokat a bűnöket, amiket tettem ellenük. Ha felemlegették volna a múltat, esetleg rákérdeznek a miértekre, én csak megszégyenülve dadogtam volna, mivel magam se tudtam, hogyan jutottam olyan mélyre. Akkoriban csak a bosszú éltetett, azt az egy utat láttam magam előtt, ezen kívül nem érdekelt semmi és senki.

Talán meg se változtam volna, ha nem adatik meg a lehetőség, hogy még egyszer utoljára beszélhetek Itachival, aki különös dolgokat mondott búcsúzóul. Azt kérte, hogy éljek végre boldogan. Felejtsem el a múltat, ne sirassam tovább a halottakat, hanem az élőkkel foglalkozzam. Őket szeressem, és elsősorban magamat, mert értékes vagyok. Büszke rám, és szeretne ugyanilyen büszke lenni mindig. Figyelni fog onnan föntről, hogy hogyan boldogulok. 

Lehet, hogy miatta jöttem el ma is, mert én is éreztem, hogy meg kell próbálnom újra bízni a többiekben, és kialakítani azokat a kötelékeket, amelyek talán fájdalmat okozhatnak, de sok-sok örömet is adhatnak. 

Éppen végeztünk a terítéssel, amikor megérkezett Yamato kapitány. Fáradtan rogyott le közénk, és hálásan fogadta Sakurától a frissítőt. Egész nap szolgálatban volt, jólesett neki végre egy kicsit megpihenni. Mivel Naruto már leplezni se tudta, olyan hangosan követelődzött a gyomra, ezért gyorsan nekiültünk a lakomának. Kicsit furcsállottam, hogy nem hagyományos ételeket ettünk, hanem kivétel nélkül a kedvenceimet főzte Sakura, ráadásul kiválóan, de nem mertem ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, elvégre más is szerethette ugyanezt. Evés közben gyakran rajta felejtem a szemem, mert nem csak csinos volt, hanem körüllengte valami különös aura. A többiek is olyan mások voltak most: nyugodtak, elégedettek, boldogok. Sakura pedig lehet, hogy szerelmes. Már nem nevetgéltek Narutóval, mégis éreztem köztük azt a szoros viszonyt, ahogy tökéletesen egymásra voltak hangolódva. Ketten szedték le az asztalt, amikor befejeztük a pompás vacsorát, és egyre nagyobb irigységgel figyeltem, milyen összhangban dolgoznak. 

Elérkezett az ajándékbontás ideje. Sajnos nem aratott túl nagy sikert, amikor az én meglepetésem következett, mert elég egyszerűen intéztem a dolgot, vettem egy csomó egyforma fekete sálat. Úgy gondoltam, az bárkinek jó lehet, praktikus ajándék, bár tény, hogy kissé unalmas. Azon viszont meglepődtem, nekem mennyi mindent szántak. Kaptam takarót, könyveket, pár ramenes kupont Ichimaruhoz, Sai pedig egy olyan képet festett nekem, amint rajta volt a régi hetes csapat. Azonnal tudtam, hogy ez a kép meg a takaró lesz a kedvencem, amit Sakura saját maga varrt, de a többi holmi is tetszett. 

Hamarosan újabb vendégek érkeztek. Lassan ott tolongott a nappaliban az összes régi osztálytársam, és a meghitt ünneplésből fergeteges buli kerekedett. Elpakoltuk középről az asztalt, meg a fotelokat, feltekertük a szőnyeget, a karácsonyi zenét pedig ritmusosabb váltotta. Meghökkenve tapasztaltam, hogy tánc közben egyes párok milyen jól összemelegedtek, főleg miután Sakura lekapcsolta a villanyt, és csak a kandalló lángja meg a fenyőn villogó égősor világította meg a szobát. Leginkább Narutón döbbentem meg, aki annyira felbátorodott a sötétben, hogy a kis ájulós Hyuugát ölelgette egyre nagyobb hévvel, aztán egy lassú számnál csókolóztak is. 
- Táncolunk? - jött oda hozzám Ino, amivel nagyon meglepett. Hirtelen nem is tudtam, mit feleljek. Nem akartam megbántani, de vele menni sem.
- Köszi, inkább nem - morogtam. 

Úgy gondoltam, ha már ilyenre szánom magam, akkor legyen értelme, szóval talán Sakurával megpróbálnám ezt a tánc izét, de ő most sajnos Lee-vel volt elfoglalva, az egyik sarokban beszélgettek elmélyülten. 
- Kérd már fel végre, ne csak bámuld! - szólított meg Shikamaru, mert indultam is volna, meg nem is. Ő éppen a szomorkodó Ino felé vette az irányt, hogy megvigasztalja, így mikor már ők is összesimulva andalogtak, elhatároztam, hogy én se leszek nyuszi. Elvégre ez egy buli, és nem lesz abban semmi fura, ha Sakurát táncolni hívom. 

Ugye nem lesz abban semmi fura?

- Jössz? - kérdeztem lényegre törően, amikor a tömegen átvergődve végre eljutottam hozzájuk. Többre sajna nem telt a szókincsemből idegességemben, hogy a hívást szebben cifrázzam. Lee láthatólag nem haragudott, amiért megzavartam őket, hanem mosolyogva engedte el Sakurát, és lelkesen integetett utánunk sok sikert kívánva. 
Hát eddig eljutottunk, most már csak táncolni kellett. 

Sakura pirulva kapaszkodott a vállamba, én pedig óvatosan a derekára tettem a kezem, és próbáltam sharingan nélkül másolni a többiek lépéseit, hogy ne ügyetlenkedjek össze-vissza. Egész jól ment. Sakura olyan könnyedén követte a mozdulataimat, mintha gyakoroltuk volna. Amikor emiatt megnyugodtam, persze jött egy újabb probléma. Észrevettem, hogy mennyire nekinyomódnak a mellei a mellkasomnak. Gyorsan körbenéztem, és láttam, hogy más fiúk is ugyanilyen szerencsések a párjukkal. Szerintem Naruto még dorombolt is, mert neki meg aztán főleg volt mire támaszkodnia Hinatán, így én is igyekeztem természetesnek venni, hogy az a két ingerlő dombocska puhán nekem nyomódik, és kellemes bizsergést ébreszt bennem. Észrevétlenül összekulcsoltam a kezeim, hogy közelebb vonhassam magamhoz Sakurát, mert jó érzés volt egyre jobban hozzányomni a testem. Szinte hallottam, ahogy az ő szíve is feldübörög a mozdulatra, aztán egy lágy sóhajjal a nyakam köré fonta karjait, amivel tökéletesen összepréselődtünk. Kezdtem én is elveszíteni a kontrollom, mert úgy éreztem, a sötétben a többiek számára láthatatlanok vagyunk, és nincs más körülöttünk, csak ketten vagyunk a világon, ő és én. Lüktetve száguldott a vér az ereimben, és próbáltam még mindig a lépésekre koncentrálni, de az valahogy már ment magától is. Ami igazán lekötötte a figyelmem az az új élmény volt, ahogy a törékeny testet tarthattam a karjaimban. Boldog voltam, hogy Inónak nemet mondtam, mert őt biztos nem húztam volna így magamhoz. Most viszont egyre jobban kívántam, hogy bárcsak tényleg kettesben lehetnénk Sakurával, mert olyan jó volt ez így. Éreztem, hogy az őt átitató csodálatos aura rám is áttelepszik, és egy közös tündöklő buborékba rejt bennünket. A lassú zenéknek nem akart vége lenni, amit nagyon-nagyon díjaztam. Minél tovább táncolhattunk így, annál biztosabban kezeltem a helyzetet, és végül mertem hagyni a szívemnek, hogy boldogan ficánkoljon. 

- Mi most lelépünk Hinatával - köszönt el Naruto éjfél körül egy kacsintás kíséretében, és a többiek is lassan szállingózni kezdtek. Valahogy már nem esett nehezemre visszamosolyogni rájuk, amikor boldog karácsonyt kívántak búcsúzáskor. 
- Én maradok, ha nem baj. Segítek összepakolni - mondtam, mert végül már tényleg csak ketten maradtunk, pont ahogy kívántam, és húzni akartam az időt.

Sakura csillogó szemekkel mosolygott rám, és hálásan bólintott. Több se kellett, lelkesen vetettem bele magam a munkába. Villámgyorsan kihordtam a poharakat, majd mosogatni kezdtem. Nem értettem, miért sietek, de olyan izgatott várakozás lett rajtam úrrá, amit még soha nem éreztem. Közben minden idegszálammal érzékeltem a körülöttem tevékenykedő lány jelenlétét, és különös dolgok jutottak az eszembe. Mielőtt nagyon elragadott volna a fantáziám, beszélgetést kezdeményeztem, mert kezdett zavarni a csönd. Szerettem volna, ha Sakura velem is olyan jól érzi magát, mint Narutóval. 

- Naruto meg Hinata kicsit meglepett, most jöttek össze? - kérdeztem. 
- Dehogy, csak a ma este különleges lesz nekik, azért olyan izgatottak - nevette el magát Sakura. - Naruto készül egy kis meglepetéssel Hinatának - tette hozzá titokzatosan. 
- Valami különleges ajándékkal?
- Úgy is mondhatjuk.
- Talán nem szabad beszélned erről, hogy nem mondod el, mi az?
- Nem, csak... - Sakura még a szokottnál is jobban zavarba jött, és gyorsan eltűnt a szobában, hogy megússza a további faggatózást, pedig ezzel csak kíváncsibbá tett. Mikor kihozott még néhány tányért, hirtelen megragadtam, és én is felültettem az asztalra. Igazából azóta vágytam erre, mióta ezt a bizalmas mozdulatot láttam Narutótól. 

Sakura kissé meghökkent, én pedig kihasználtam ezt. Combjai közé furakodtam és átöleltem a derekát, teljesen magamhoz húztam. Riadtan kapott a felgyűrődött szoknyája után, de nem engedtem, hogy eltoljon, helyette újra megkérdeztem:

- Miért lesz nekik különleges ez az éjszaka? Naruto milyen meglepetést tervez?
- De kíváncsi vagy! Nem is hittem volna rólad - próbálta terelni idegesen nevetgélve a témát, és még mindig a szoknyájával volt elfoglalva.
- Sakura, zavarban vagy? 
- Hát nem elég nyilvánvaló? Megfogsz, és felteszel ide, aztán meg...
- Légy szíves engedd el a szoknyád, és ne idegeskedj! Ígérem, nem fogok visszaélni a helyzettel, csak egy kicsit - mosolyogtam rá, mert olyan édes volt. Lefogtam a combját takargató kezét és éreztem, hogy elönt az a jóleső bizsergés, ami a közelében mindig úrrá lesz rajtam.

Hirtelen ő se izgett-mozgott már, hanem az ajkaimat nézte, amelyek szép lassan elindultak, hogy találkozzanak az övéivel. A torkomban dobogott a szívem, de hozzá hajoltam, egészen közel... és óvatosan megcsókoltam. 

Sokkal puhább volt, és forróbb, mint ahogy képzeltem. Már nem izgultam, az ösztöneimre hagyatkozva fedeztem fel a mézédes száj titkait. A félelmem, hogy valamit elrontok, teljesen feloldódott abban a bódító érzésben, hogy Sakura viszonozta a csókjaimat, a hajamba túrt és magához szorított. Boldog voltam, hogy végre összeszedtem a bátorságom, és megpróbáltam. Amikor végül elszakadtunk egymástól, képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy újra ezt akarom, mert jó volt, nagyon jó. 

Sakura kissé megilletődve nézett a szemembe. Láttam, hogy bizonytalan. Nem tudhatta, hogy én is régóta várok már erre a pillanatra, és számomra is nagyon sokat jelentett ez a csók. Próbált könnyedén viselkedni, és hogy leplezze a zavarát, most készségesen válaszolt a korábbi kérdésemre:

- Tudod... nem titok, csak kicsit személyes az ügy, azért nem akartam mindent elmesélni. Szóval Naruto úgy gondolja, hogy már régóta járnak Hinatával, és megérett az idő arra, hogy Hinata ma nála töltse az éjszakát. Segítettem neki kitakarítani a szobáját, és szereztünk virágszirmokat, meg tettünk egy csomó gyertyát az ágya köré. Remélem, nem égeti le a házát az az idióta a nagy izgalomban! Annyira lelkes volt egész nap, másról se tudott beszélni, de megígértem neki, hogy nem verem nagy dobra ezt az egészet, mert mégiscsak az ő dolguk.
- Értem, tehát ezért volt annyira feldobva! - Magamban óriásit sóhajtottam, hogy végre fény derült a közös titkukra. - És te miért vagy ennyire boldog? - kérdeztem rá a másik dologra, ami izgatott.
- Szerinted miért? - kérdezett vissza Sakura kerülve a tekintetem, majd egyszerűen megmarkolta a pulcsim, hogy újra az ajkaihoz húzzon, és dacosan a szemembe nézve így folytatta: - Évek óta vártunk arra Narutóval, hogy ismét köztünk légy. Ez az első közös karácsonyunk. El se hiszed, mennyire örültem, amikor ma megláttalak az ajtóban, mert nagyon féltem, hogy hiába készülünk, nem jössz el - suttogta, aztán megcsókolt. 

Hihetetlen jókedv kerített hatalmába, mert ez azt jelentette, hogy Sakura érzései se változtak irántam, egész eddig várt rám.

- Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam - mondtam bűntudatosan, amikor a levegőhiány miatt ismét elváltunk. - Innentől próbálok mindent jóvátenni. 
- Egész jól csinálod - nevette el magát, és odabújt hozzám. 

Nem szeretek semmiben alulmaradni Narutóval szemben, de most gondolatban gratuláltam a férfivá válásához, magamnak pedig ahhoz, hogy apró lépésekkel ugyan, de a nyomdokaiba léptem. Én ma még nem mertem néhány ártatlan csóknál többet kérni, de így is nagyon boldog voltam, mert egész éjjel ismerkedhettem a legszebb karácsonyi ajándékommal, a szerelemmel.