Sasuke

Ha az élet elvesz, valamit egy másik add cserébe. Ezen a borús decemberi napon történt az eset mikor a szüleim meghaltak. De ezen a napon lett teljes az életem is. 14 év után újra...

 Aznap este anyuék megígérték, hogy sietnek haza. Sűrű pelyhekbe eset a hó és az utak csúszósak voltak. Éppen egy megbeszélésről tartottak haza. Mikor egy kamion kisiklott a pályájáról és telibe kapta a kocsit. Anyám a helyszínen szörnyet halt. Apám pedig a mentőben lelte halálát. És ezzel magukra hagyva három gyermeküket.

Korábban keltem a szokásosnál. Felvettem gyorsan egy lila pólót, fekete farmert, kakaó színű, kapucnis, cipzáras felsőt és egy szürke Adidas cipőt vettem fel. Majd kiléptem a csendes folyosóra. Lesiettem a lépcsőn és benéztem a konyhába. Hikari a pult előtt állt. Talpig feketében és közben egy képet szorongatott. Közben a szája elé tartotta a kezét nehogy véletlenül meghalják, kétségbeeset zokogását. Gyorsan megfordultam és hangtalanul kiosontam a lakásból. 

 Utam egyenesen a mindig csendes temetőbe vitt. Útközben az ég sűrű hóesésbe kezdett. Felsétáltam a nagy dombon egy kis sík területig ahol családunk egy része volt eltemetve. Hátra mentem ahol is a nagyiék mellet ott virrasztott anyámék sírja is egy nagy cseresznyefa tövében. A kis képekről mosolyogtak vissza rám. Ziháltam. Mély lélegzette vettem majd kivettem egy cigit a zsebemből majd rágyújtottam. Szívtam a cigimből egyet-kettőt. Majd rátámaszkodtam a fára. Könnyek lepték el a szememet.

- Miért? - suttogtam.

- Ezt én is kérdezhetném. - hallatszott a hátam mögül. Meg sem fordultam inkább újra beleszívtam a cigimbe.

- Ők a szüleim. - mondtam. – 1997. December 27. vesztették halálukat autóbalesetben. - fordultam a lány felé. Rózsaszín hajába belekapott a szél. Arca kipirult a hideg miatt. Szája elé tartotta a kezét, ami döbbenettől elnyílt. Szemei csillogtak az együttérzéstől.

- Nem mondom azt, hogy sajnálom. - suttogta. - Mert nem kérsz az együttérzésekből. De mégis... - suttogta majd könnyei kicsordultak. Most teljesen úgy nézet ki, mint egy tündér. Szám elnyílt majd a következő percben elveszítettem a testem fölött az irányítást. Fénysebesen oda értem hozzá megfogtam a kezét és magamhoz rántottam.

- A te együttérzésedből kérek. - suttogtam majd megcsókoltam. Szája engedelmesen nyílt szét tolakodó nyelvem miatt. Kezei nyakam köré fonódtak. Én kezeim pedig a derekára siklottak. És ekkor éreztem azt, hogy életem újra teljes lett.

Itachi

Ablakomon keresztül néztem a sűrűn hulló hót. Könnyeim nem akartak bent maradni. Akaratom nélkül kezdtek el folyni. A falnak támaszkodtam majd mélyeket lélegeztem. Szám remeget. Csak néztem ki. Mintha látnék valamit. Pedig igazából semmit. Szemem előtt a régi emlékek peregtek le. Anyám biztató szavai, apám komoly, de mégis vicces tanításai. Mikor anyám gömbölyödő pocakjára raktam a kezem. Mikor apa ölében olvastuk az újságot. Ezek az emlékek a szívemben maradtak.

- Olyan hülye vagyok... - csúsztam le a fal mentén. Majd újabb emlékképek sorozata pattant fel lelki szemeim előtt. A földön egy üveg whisky helyezkedet el. Még csak pohárba sem öntöttem. Csak meghúztam. A torkomat kicsit szúrta a barnás színű folyadéktól.

- Itachi. - suttogta valaki és kinyílt az ajtóm. Barna haja egyik vállára volt lazán átdobva. Barna szemei csak úgy csillogtak. Becsukta maga mögött az ajtót és oda siette hozzám. Letérdelt elém majd átkarolt.

- Én itt vagyok. - suttogta. - Még ha nem is vagyok erős. Kérlek, vegyél észre. - suttogta.

- Mimi. - leheltem majd magamhoz húztam és engedtem, hogy belelő sugárzó melegség átitassa jéggé fagyott szívem.

Ayame

Délben felvettem a kabátom majd sétálni indultam. Sűrűn hullott a hó én pedig a lábamat néztem. Nem érdekelt most semmi és senki. A park sűrű fái között mászkáltam mikor Konohamaruval akadt össze az utam. Nagyon jól tudta, hogy miért vagyok letörve. Hisz már kicsi korunk óta barátok vagyunk.

- Nekem semmi emlékem nincs róluk. - suttogtam

- De még így is fáj. - sóhajtotta a fiú mire bólintottam.

- Annyira rossz. - folytak ki a könnyeim.

- Ayame... - suttogta majd a felemelte a fejemet az államnál fogva. - Szeretlek. - suttogta. Szemeim kikerekedtek majd minden izmom megfeszült.

- Konohamaru... - suttogtam majd elhúzódtam. - Én is szeretlek...

- De te nem ÚGY érted. Én pedig igen. - nyögi mire szívem gyorsabban kezdet kalapálni.

- Sajnálom... - suttogtam majd megfordultam és elszaladtam. Nem tudom merre szaladtam. A fejem és a szívem egyszerre lett üres. Könnyeimen át nem nagyon láttam ezért mentem neki annak a személynek, akiért a szívem akár szét is szakadt volna. A vörös hajú és barna szemű fiú ijedten kapott utánam mikor elveszítettem az egyen súlyom.

- Ayame. - hallottam Konohamaru hangját a távolból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés