- Már vártalak, Sasuke Uchiha! - vigyorogja gúnyosan a ráncos arc.
 Ironikusan cöcögök a pincsire hasonlító képébe, merev tartásomból kissé engedek, amint rászegezem a fegyvert. Pechemre nem végezhetem el ezt a feladatot a szokásos rutinnal, így gondolatok százai cikáznak fejemben, fénysebességgel.
 Sejthette, hogy le fogok rá csapni, ha így fogadott. A képe eléggé ráncos, de akkor sem mondanám rá, hogy a negyvenes éveiben jár, a két lány, akiket pedig leitattam a parton, egy fikarcnyit sem hasonlít rá. Kétség sem fér hozzá, hogy valami nem stimmel. Vagy téves információkat kaptam, vagy direkt vezettek félre. Shisuiról nem tudnám elképzelni, hogy direkt tette volna, hiszen a bátyám társa, és egyben barátja is. Ettől még nem húzom ki a listáról, de nem feltétlenül őt veszem előre.
 Most azonban még valakit gondolatban kivégeznék, ezzel a puhatestűvel kellene lerendeznem az ügyemet. Mélyen ülő, vizenyős szemei mélyen ülnek, és ravaszul méregetnek, mintha kárörvendene, hogy csapdába ejtett. Eljátszok a gondolattal, hogy úgyis leelőzöm sebességben, és játszi könnyedséggel vehetném ki a kezéből a pisztolyt, és puffanthatnám le, de akkor nem jönnék rá, ki akar velem kicseszni.
 - Honnan tudtad? - vetem neki oda közömbösen, miközben egy percre sem lankad a figyelmem.
 Ráncai ördögi vigyorra húzódnak, megvető gúny csöpög hangjában.
 - Az nem érdekes, kedves Sasuke. A lényeg az, hogy végre egyszer s mindenkorra végzek a mocskos yakuzák legjobbjával!
 Gyilkoló pillantásokkal méregetem, legszívesebben pár lyukat szaggatnék a mellkasába, de hamar rá kell jönnöm, elvesztegettem a lehetőséget. Áldozatom önelégülten ad jelzéseket, majd négy, teljesen feketébe öltözött, testőrszerűség vesz körbe, kezükben fegyverrel. Remek, garantált a szórakozás.
 Higgadtan ugráltatom közöttük a tekintetemet, lassan fordulok körbe, teljesen bekerítettek. Érzem, ahogyan lassan elönt az adrenalin, és kiélesíti érzékeimet, de ezzel együtt párhozamosan ismerem fel helyzetemet. Ha egyre lövéseket adok le, még a következő hármat vígan padlóra küldeném, de maradna kettő, és biztosan eltalálna valamelyik. A találatot pedig nem szeretném kockáztatni, hiszen ugrana az ártatlan nyaraló szerepe.
 Újra és újra próbálom tervezni a lehetőségeket, mindig az elejéről kezdem, de akkor sem tudok változtatni a tényen, hogy öten vesznek körbe, egy-egy pisztollyal, míg én egymagam vagyok, drága fegyveremmel, melyet bármennyire is szeretném, nem tudnám leklónozni. Hát persze, klón! Van egy másik pisztoly a felsőm alatt... Csak el kellene érnem, hogy észrevétlenül előrántsam, s akkor minden megoldódna.
 - Elismerem, megfogtál - vigyorgom önelégülten, majd lassan guggolok le, és fektetem a fegyveremet a padlóra, végigsimítok rajta, mintha búcsúzkodnék. Bal kezem szigorúan a testem mellett, remélem a mögöttem álló balfékek nem veszik észre.
 - Bölcs cselekedet. Utolsó kívánság? - kárörvend a pincsifejű, miközben kibiztosítja a fegyvert, négy ugyanilyen kattanást hallok közvetlen utána, minden irányból.
 Mély levegőt veszek, miközben tisztázom magamban, hogy nem hibázhatok, különben végem. Dacosan nézek fel a vadász szerepét játszó férfira, ujjaimat türelmetlenül jártatom át, nyúlnék a második fegyverem után, de...
 Lövés dördül, és az előttem álló fejét egy lövedék fúrja át, maga után vér csíkot húzva. A citromsárga falra bíborvörös vér fröccsen, az ablak felől jöhetett a támadás. Nem pazarlom az időmet, kihasználva a meglepetés erejét, előkapom és felkapom fegyvereimet, s sorozatlövést adok le, miközben 360 fokban körbeforgok. Fájdalmas nyögések közepette rogynak földre, egyedi mintákat festve a szőnyegre. Elégedetten konstatálom művészetem végtermékét. Már csak egy kérdés marad: ki lőtte le a nagykutyát?
 Gyorsan kapom fejemet az ablak irányába, kezem automatikusan szegezi a fegyvereket az ablakban álló alakra.
 - N-ne lőjj, Damen! - szabadkozik riadtan, majd eldobja magától a kezében tartott gyilkos fegyvert.
 Óriási döbbenetbe csapok át, hitetlenkedve bámulok az alakra. Védencem az...
 - Te mit keresel itt?! - mordulok rá hangomat felemelve, miközben felegyenesedem, és a hullákon átlépve az eldobott pisztolyhoz lépek, és felveszem. - Ez az enyém! - ül ki arcomra még jobban a meglepődés, miközben gondosan megvizsgálom a fémet, kiveszem belőle a töltényeket.
 Számon kérően fordulok védencemhez, aki magát ölelgetve vacog az összeszidásomtól.
 - Telefoncsörgésre ébredtem, Itachi volt az, hogy figyelmeztesselek, baj van. Mondtam neki, hogy nem tudom, hol vagy, ebből azonnal tudta, hogy hol talállak meg... A pisztolyt pedig könnyen megtaláltam, amikor pulcsit akartam felvenni... - mentegetőzik a padlót stírölve.
 - Mindegy - sóhajtom lemondóan. - Végül is, te mentettél meg... Most azonban gyerünk, mert gyanúba keveredünk. Nekem van alibim, a tied pedig én leszek. Beteg voltál, ezért pihentél egyedül a szobánkban, én pedig néha rád néztem. Most visszamegyek a partra, te is menj vissza a szobába... Majd találkozunk - közöltem az instrukciókat, mint az időjárást, és gondosan elrejtettem az immáron három fegyvert.
 Miután elhagyjuk a tett színhelyét, és a lassan kihűlni készülő hullákat, én a parti szórakozóhely felé igyekszem, védencem pedig a szobák felé. Gondolatok sokasága kavarog fejemben, mint egy forgószél, kívülről azonban közömbösen hallgatom a büfögő öntudatlan testvérpárt, amihez egyébként semmi, de semmi ambícióm nincs, csak az alibi, és a küldetés sikere, ha már egyszer nem zajlott valami zökkenésmentesen.
 Végső megoldásként, mikor már végképp elegem van az idétlen fecserészésből, intek az egyik pincérnek, fizetek, és a gondjaira bírom a két nőt. Persze először ellenkezne, de egy kis borravaló fejében mindjárt készségesen cselekszik, gondosan beadagolom neki a beteg védencem történetét, újabb pont az ártatlanság bizonyításának ügyében, ha ne talán-tán meggyanúsítanának. Ezután minden további nélkül távozom, és a hálóhely felé igyekszem.

 Védencem a hatalmas síkképernyős TV előtt nyúlt el az ágyon, bágyadtan mered a lépernyőre. Amint felfigyel rám, és rám emeli tekintetét, furcsa csillogásba kezdenek a smaragd szempárok, és élettelin ugrik fel az ágyról.
 - Damen!
 - Hali - morgom válaszul, miközben nem figyelve buzgóságára, a fürdő felé veszem az irányt.
 Gyors letusoltam magamról a mai nap szennyeit, frissnek, és üdének mondanám magamat, ha lehetne rám ilyen jelzőket illetni. Valamilyen szinten büszkeséggel tölt el a minap kimenetele, hogy hála rózsaszín koloncomnak - aki megjegyzem, egyre hasznosabb -, sikerült az önelégült életemre törőt kiiktatni. Ha jobban elgondolkozom, mintha erre az egy kicsi időre szerepet cseréltünk volna... Nem néztem volna ki belőle, hogy csak úgy simán lelő valakit, főleg nem ilyen pontosan egy olyan fegyverrel, amit nem is ismer. Felettébb furcsa tények előtt állok, mi van, ha kettős ügynök? Bár nem, ennyire nem eshetek túlzásokba. Elég zajos a közlekedése, forrófejű és hisztériás. A legrosszabb tulajdonságok, melyet egy bérgyilkos, vagy bármelyik ügynök magára vehet. Egyébként is oda van értem, és kizárt dolognak tartanám, hogy csak úgy, mindenféle előjel nélkül az életemre törne. Nem, ha nem lenne igazam, a legkritikusabb helyzetek biztosan megcáfolnának, de nem teszik. Első alkalommal, amikor a szellőzőben üldöztek minket, ha ügynök lenne, nem szerzett volna annyi sérülést, és ha megfelelően esett volna, nem törte volna el a karját. Másodjára, mikor Matten tűnt fel váratlanul, s rendezett egy kisebb mészárlást, ugyanúgy reagált, mint a többi utas, nem mutatkozott rajta túlzott higgadtság. Végül pedig nem hagyta volna, hogy a saját testi épség kockáztassa, mintsem azt, hogy lebukhasson, miközben egy őrült szeletelte fel kishíján. Nem, azt hiszem, az adrenalin művének tudom be ezt az egészet, és a szerencséjének. Jézusom, még hogy a Haruno képzett ember? Teljesen becsavarodhattam, ha ezt tételeztem fel.
 Miután túlteszem magamat a túlspilázott elméleteimen, halóruhámat veszem fel, és csatlakozok védencem társaságához.
 - Fáj még a kezed? Hogy érzed, összeforrt? - kérdezem félvállról, miközben a táskámban kutakodok.
 - Szerintem igen, egyáltalán nem fáj már.
 Nem szólok semmit, csak mellé ülök, kezemben egy jó szolgálatot tett bicskával, és lassan elkezdem lefejteni a gipszet karjáról.
 - El ne vágj! - figyelmeztet, miközben fejét elfordítva reszket.
 - Ne aggódj, ha le akartam volna vágni, már rég megtettem volna - biztatom barátságosan, és az utolsóakat húzom a pengével a fehér, gézes anyagon.
 A lefejtett burkot könnyedén húzom le kezéről, majd egyik kezemmel az övét közrefogom, a másikkal végigsimítok rajta.
 - Nem fáj? - Fejet ingat, szállnak a rózsaszín tincsek. Kissé gorombábban tapogatom végig, de még mindig semmi. Remek, legalább egy gonddal kevesebb, és szerencsémre a szer sem okozott semmilyen elváltozást. - És a többi?
 Halványan elpirulva, de büszke mosollyal húzza fel hasáról a pizsamáját, alig látható hegek csíkozzák hófehér bőrét.
 - Remek, akkor holnap útnak is indulhatunk - közlöm, majd a gipsz maradványait eltüntetem.
 - Máris? - csügged el. - Hiszen Hawaiin vagyunk! Az oké, hogy nem néztünk meg egyetlen látványosságot se, de még a partra sem mentünk le!
 - Nem tudom, mit szólnának, ha meglátnának engem a parton. Biztosan üdvrivalgásba törnének ki, hogy megtalálták a gyilkost... Egyedül pedig eszem ágában sincs a vízbe engedni, hiszen ismervén téged, még a térdig érő vízbe is belefulladnál. Kérdés?
 - Nincs - morogja durcásan, karba tett kézzel.
 Még gyorsan pötyögök egy SMS-t a központba, majd megrendelem a jegyeket. A készüléket gondosan az éjjeliszekrényre helyezem, majd a selymes takarót magamra húzva terülök el a francia ágyon, aludni készülök.
 - Hé, és én hol alszok? - zavar meg egy felháborodott hang.
 - A kanapén - válaszolom nemes egyszerűséggel. - Úgyis TV-zel még, nem?
 - Nem! - vágja rá hepciásan, majd puffanásokat hallok.
 Valószínűleg az ágyazása hangjait hallhattam. Pár percig még vérig sértve, forgolódva pufog, majd minden átmenet nélkül telepszik síri csend a szobára.
 A Hold magányosan ragyog a sötétkék éjszakai égen, szürke felhők ölelik körbe az égitestet, néha eltakarva gömbölyű formáját. Ilyenkor mindig kissé sötétebbé válik minden, kissé gonoszabbá, félelmetesebbé.
 Nem tudok aludni, és félszemmel még látom, hogy védencem is a hátán fekszik, és a plafont kémleli. Kínosan töröm meg a csendet köszönetemmel.
 - Kösz - fogom a legrövidebbre, hiszen még így is eléggé sérti a büszkeségemet, viszont valami kis gesztust kell magamból kicsikarni, ha már hosszabb távúra van tervezve ez az egész testőrösdi.
 Nem látom tisztán, de mintha felém fordulna.
 - Nincs mit. Te is megtetted volna - közli színtelenül, amin kissé meglepődöm.
 - Valószínűleg - hagyom rá. - De engem kötelez a küldetés. Saját szeszélyességemből vállaltam plusz melót, és ha elbuktam volna, könnyedén talált volna a faterod egy másik embert, aki talán még jobb is, mint én, hogy megvédjen.
 - De én nem akarnék mást - szólal meg alig halhatóan, egy kis szünet után. - És ezért az egyért lehetek hálás apámnak...
 - Hát, ha már egy magamfajtára bízott, azt hiszem, fontos lehetsz neki.
 Egy ideig mintha nem is akart volna rá válaszolni, de aztán mégiscsak.
 - Inkább csak ez a hálája, hogy hűséges vagyok hozzá, és nem ítélem el a tettéért - mondja végül, de hangja egészen borongós, mintha máshol járna.
 - Értem - sóhajtom.
 Ismét hosszas hallgatás következik.
 - Damen? - kérdezi kérlelően.
 - Ha?
 - Nem feküdhetnék melléd? Olyan kemény ez a kanapé... - kérlel mézes-mázasan.
 Eredetileg csak vállat vontam, de rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg nem láthatja.
 - Felőlem - horkantam megadóan, s szinte azonnal libbent fel a kanapéról védencem. - Takaró? - állítom meg félúton, már csak azért is, hogy ne legyen buzgómócsing.
 Kissé összébb húztam magam, védencem csendesen helyezkedett el. Ezzel még nem is lett volna bajom, csak valamilyen különös oknál fogva, észrevétlenül egyre közelebb és közelebb fészkelte magát, mígnem a fülem mellett nem hallottam szuszogni. Azután hosszú, álmatlan órákon keresztül hallgattam lélegzetvételének ütemes rezdüléseit. Lassan ringtam álomba a halk, ismétlődő neszre, de félálmomban még éreztem, ahogyan a karomba kapaszkodva nyöszörgi álnevemet álmában. A pólóm ujjába temette arcát, és néha finoman hozzám dörgölte homlokát, jóízűen nyammogott, szépet álmodhatott. Nem tudom már, valószínűleg túl álmos voltam, vagy nem volt kedvem, de nem toltam el magamtól. Jól esett magamon érezni apró, összefonódott ujjainak forróságát, eddig soha nem vettem észre, hogy ilyen puha bőre van. Cseresznyevirág illatra bódultam el, és még álmomban is az orromban volt a rózsaszínes, apró virágok édes odora.

 A reggel azonban magával hozza ismét egy meghitt dolog végét, és a közömbösség érzetének palástját dobja az egész éjszakára. Mi sem történt módon öltözök fel, és ameddig fel nem ébred az ágyneműkbe csavarodott nőszemély, a pisztolyokról tüntetem el nagy gonddal az ujjlenyomatokat. Mikor ezzel végeztem, a tegnapi ruháinkat is rendre átvizsgáltam puskapor miatt. Felettébb alapos vagyok, a váratlan helyzetekre való tekintettel.
 Miután védencemet kidobta az ágy, ő is hamar összekapja magát, és az egyik helyi étterembe fogyasztjuk el a reggelinket. Maga az étkezés semmis témák kibeszélésével telik el, és nem kerüli el figyelmemet, ahogyan védencem smaragd szemeit vágyakozóan legelteti a türkizen hullámzó végtelenségen. Lesz még alkalma megmártózni benne - vigasztalom a semmiből előtűnő enyhe lelkiismeretemet -, hiszen egyébként dúsgazdag, és ez az egész ügy után, akár hátralévő élete egészét a tengerparton töltheti.
 A reggeli után, megtelt hassal, de üres elmével pakoltunk össze, az egész part a tegnapi gyilkosságtól visszhangzott. Védencemnek talán még új volt a gondolat, hogy valakit megölt, és talán ezért kissé lehangolt volt. A történtekre hivatkozva jelentkeztünk ki, és ültünk repülőgépre.
 Ez az utazással eltöltött két óra hossza monoton volt, unalmas, és a turbinák zúgásával teli. Nem igazán szóltunk egymáshoz a Harunóval, főleg mert engem nem győztek hogyan rávenni a készséges légi kísérők, hogy minél többet vegyem igénybe szolgáltatásaikat.
 Zökkenő mentesen érkeztünk meg San Franciscóba, ahol előre kibérelt kis lakás várt bennünket. A délutánt meghagytam védencemnek, hogy kedvére ismerje meg az új környezetét, és kényelmesen berendezkedhessen. Azonban már a tegnap este óta ott motoszkált bennem egy kusza gondolat, mely rágta a fülemet, és állandóan elvonta a figyelmemet. Védencem kérése pedig már végképp elképesztett. Megkezdődött tehát az edzések felelevenítése, és a rózsaszínhajú képzése, hogy ha kell, akár ő is meg tudja magát védeni.
 Persze nem a legnehezebb mozdulatokkal kezdtem, és igyekeztem tekintettel lenni rá, hogy ő egy törékeny nő, és nem egy férfi, akit kedvemre hajthatnék. Igazából sosem gondoltam volna, hogy valakit majd pont én fogok tanítani, és az a valaki... hát, a védencem lesz.
 Leginkább a védekezésre fókuszáltam a képzést, és a fegyveres támadó leszerelésére. Mivel már így is elég makacs volt, és unta a napi rutint, a kitartását is némiképp fejlesztgettük, a fegyverhasználatot, amennyire csak lehetett, kerültem. Lassan ivódott be napjainkba a rendszeresség, de annál biztosabb volt. Minden reggel, mikor felébredtünk, a Nap már magasan járt az égen, de ráérősen feküdtünk gondolatainkkal az ágyban, egymás mellett. Igen, egy ágyban aludtunk, de valahogy nem volt ellenemre. Mostanra talán már el sem tudnám képzelni, hogy ne apró lélegzetvételire aludjak el minden áldott este, annyira megnyugtatóan hatott rám. Mindig előrukkolt valami meglepő étellel, amiről azelőtt az egyik szomszédtól halott. Aztán edzettünk délelőtt és délután és mindig, kimerülésig. Amikor pihentünk is, a padlón pihegtünk, fürödtünk az aranysárga napfényben, mely az ablakon lopódzott be hozzánk, még több izzadság gyöngyöt tűzve homlokunkra. Soha nem unatkoztunk, Sakura mindig gagyogott valamiről. Néha még nevettem is rajta, aminek hatására nem lehetett vele bírni, egyből új erőre kapott, és mindent meg tudott csinálni, amit kértem. Így telt el két és fél hét... Már egyre jobban belém fészkelte magát a szokásosság biztonsága, és talán féltem szakítani az érzéssel. De egy valami aggasztott. Minél jobban figyeltem védencem mozdulatait, annál biztosabb voltam benne; nem én voltam az első, aki őt önvédelemre akarta tanítani. Túl szabályosak voltak a mozdulatai, és mintha egy kis gyakorlatiasság is mutatkozott volna benne. Azt viszont még mindig nem feltételezem, hogy tudatosan vezetne meg. Lehet, hogy eredetileg tervei voltak vele az apjának, és fel akarta használni valamire, csak valami keresztül húzhatta a számításait, és maradt a latba vetés, az emlékezet törlése.
 Más gondok is felütötték a fejüket. A városban tett sétáim alkalmával egyre több gyanús alakot fedeztem fel, ráadásul Itachi is találkozni akart velem Los Angelsben. Nem kockáztathattam tehát, hogy továbbra is itt maradjunk, gépre ültünk védencemmel, hogy minél hamarabb letudhassam a fivéremmel a dolgot, aztán valami másik lakóhely felé nézzünk.
 Jártasak voltunk már az utazásban, és egyre kevesebb időt vett igénybe a csomagolás is. Bár nem volt rá okom, mégis feszült voltam. Fél óra hosszas út, igazán semmiség, de bizonytalansággal töltött el a bátyám találkozásának oka.
 Feszengtem a kellemes csacsogással betöltött levegőben, és feszengtem, még védencem buta gondolataira is, amikre egyébként halvány mosoly szaladt át arcomon. Türelmetlenül rágtam a számat, és már szédültem, öt perc telt el a felszállás óta. Az ablakon vetettem ki tekintetemet, és a szétmosódott, hófehér párnás felhőkbe próbáltam nyugalmat lelni. Ekkor történt meg, amire már oly' rég figyelmeztettek ösztöneim.
 Egy egyébként is gyanúsnak vélt alak haladt el mellettünk, de teljesen megfeledkeztem védencemről, s már csak későn kaptam fel a fejemet. A férfi egyszerű mozdulattal rántotta fel székéből a gyanútlan lányt, és a halántékához szegezte a fegyvert. Sakura ijedten kezdett volna el nyüszíkölni, de a támadó befogta a száját, és kissé eltávolodott tőlem.
 Óvatosan egyenesedtem fel helyemről, miközben fenyegető pillantásokat küldtem a férfi felé.
 - Add vissza a lányt, ha nem akarsz rosszat magadnak - figyelmeztetem nyersen, jobb kezem már a fegyver felett pihen.
 - Jobbat ajánlok, Uchiha kölyök - húzódik ördögi vigyorra ajka, miközben a társai is elöntik az utasszállítót, és a pánikolókat csillapítják.
 Egy másik nőt hurcol be két fekete ruhás férfi az ellenkező irányból, megállnak a folyosón, pontosan ugyanolyan távolságra, mint a védencemet elraboló, egymással szemben állítják őket.
 - Cserét ajánlok. Ez a lány - mutat védencemre -, azért! - gúnyolódik.
 Kelletlenül fordulok meg, és veszem szemügyre a másik kétségbeesett nőt. Szinte kővé dermedek, amikor felismerem azt a gyönyörűen szomorkás arcot...
 - Sayame... - suttogom a döbbenettől elhalóan a fakó hajszínű meggyötört szépségnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés