Takada Kameko elegáns kosztümébe haladt a tárgyaló terem felé. Gondolatai csak egyetlen ember körül forogtak. Egy tizenhét éves lányon, akinek haja ugyan olyan rózsaszín, mint az övé. Szeme pedig olyan smaragdzöld, mint a nagyanyáé. A tölgyfaajtót elérése előtt csatlakozott hozzá Momochi úr az ügyvéde.

- Ma, is mint mindig nagyon csinos Kameko. - mondta a már hatvanas évei elején járó férfi. Közben barna szemei végig jártatta a divatos, halványrózsaszín kosztűmön - ami kiemelte nőies domborulatait -, fehér kényelmes cipőjén és feltűzött rózsaszín haján. Zöldeskék szemét egy igen drága napszemüveg takarta.

- Köszönöm Momochi úr. Maga is igen elegáns. - nézet végig a fekete öltönyös öregúron.

- Mondja csak kedveském... még mindig csúnyán látszik a verés? - kérdezte a napszemüvegre mutatva.

- Sajnos nem sokat javult. - kezdet. - De ha megtudom, hogy a lányomat is bántotta kikaparom a szemét. - sziszegte. A beszélgetés közepette meg érkeztek a kétszárnyú, tölgyfa ajtóhoz.

- Na a pokol kapuja. - suttogta az öreg miközben bátorító mosolyt küldött védencének. - Mindent megteszek, hogy a kis Sakura magához kerüljön. - mondta a férfi mire a nő felnevetett.

- Nem is olyan kicsi. - mondta és lenyomta a kilincset.

A tárgyaló terem már dugig volt tanukkal. Jobb oldalon foglaltak helyet Kameko barátai. Bal oldalt pedig volt férje barátai foglalták magukat kényelembe. A nő tekintetével rögtön egy bizonyos személyt keresett a tekintetével. Nem csalódott. A személy világoskék csőnadrágot, világosszürke, hosszú pólót, fekete vékony kardigánt viselt. Hátul az utolsó padsorban ült a sarokban. Kapucni a fején fülhallgató a fülében. Olyan mintha aludna, de mikor megérezte, hogy figyelik felkapta a fejét. Rózsaszín haja még úgyis kilátszik a kapucni alól. Zöldszeme kihangsávozva szemceruzával. De mikor meglátta anyát felragyogott a szem. Mielőtt még oda mehetett volna apja jelent meg mellette újdonsült szőke barátnőjével. Sakura fittyet hányva apja villámokat szóró szemére oda sietet anyjához.

- Anya. - ölelte szorosan magához.

- Kicsikém. - Kezét Sakura vállára rakta, aki halkan felszisszent. - Mi a baj. - tolta el kicsit magától a lányt.

- Semmi. - mondta. - Csak beleütöttem a lépcső korlátjába a hátam. - mondta.

- Biztos? Nem akarsz semmit bevallani nekem? - kérdezte gyanakodva.

- Csak kérni akarok tőled valamit. - suttogta.

- Mi lenne az kincsem. - mondta.

- Ha hozzád kerülök... menjünk el innen nagyon messzire. - kiérlelte sírástól elfúlt hangon.

- Hát persze. - mondta és újra magához húzta lányét s megpuszilta a rózsaszín fürtöket. Nem sokkal később bejött a bíró.

- Nos a gyermeket meg kapja...

Kameko és Sakura egyszerre gondoltak rá: Ohh Istenem segíts!!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés