Sasuke

Hatalmas adagot fújok ki a tüdőmben rekedt levegőből, fehéres fényű cigarettafüst kísértében veszik el az éjszaka sötétjében. A vad óceán felkorbácsolt hullámait kémlelem, ahogyan egymásba ütköznek, és a sötét folyadékkal eggyé vegyülnek, miután egymást elpusztították.
Azt hiszem, eme hullámoknak is hasonló a sorsuk, mint a magamfajtának. Egymás létezése által nyerjük értelmünket, a célt, hogy kioltsuk a másik életét. Nem ismert számunkra a barátság fogalma, nemhogy a szerelem ismerete... Rózsaszín ábránd, fullasztó és gyilkos. Aki pedig szabályt szeg, keményen megbüntetik, és elveszik tőle azt, ami számára addig a pillanatig a legfontosabb volt -, vagy legalábbis azt hitte róla. A képzés szerint az életünk, a létezésünk a legfontosabb, és a klán még nagyobbá emelése, hírének rettegetté tétele.
 Őszinte gyűlölet támad fel bennem, ahogyan a korlátot támasztva pöfékelek. A meleg levegő áramlása már felszárította a bőrömet borító apró vízcseppeket, figyelmen kívül hagyom a mögöttem andalgó, fintorgó embereket.
 Első éjszaka - csak ez jár a fejemben, és őrjítően feszegeti koponyámat. Amint elhagytam a város határát, már nem volt, ami emlékeztethetett volna a múltban elkövetett hibáimra, megszűnt az intő példa. Elfeledkeztem az évekkel ezelőtti eseményekről, a lövöldözésről és mindezek következményéről, az általam szeretett személy sírjáról. Kiráz a hideg, egészen csontomig hatol, elfog a hányinger, velem szédül az egész világ. Lehetek én hős, vagy a legromlottabb bűnöző, a gyertya lángja, a kés pengéje, akkor sem változtatna a tényen, hogy bemocskoltam Sayame emlékét. Ráadásul pont egy olyan fruskával, mint a védencem... És a védencem!
 Még a mai napig bennem élnek a kiképzések minden egyes erőt próbáló napjai. Általában kivételt képeztem, és a bátyámmal kellett külön órákat vennünk, nagy ritka volt, hogy az 'átlagos' korombeliekkel töltsem az időmet. Ott akaszkodott rám Naruto is, és azóta levakarhatatlan. Egyetlen haszna, hogy könnyen behódol.
 Mindig is kiváltságos voltam a képességeimmel, messze felülmúltam a több éves legjobbakat. Persze Itachi mindig is zavaró tényező volt az életemben, bizonyos szempontokból jobbnak bizonyult nálam, és apám is csak vele törődött. Egészen addig, amíg a bátyám gondolt egyet, és lelépett. Fivérem merészségének hála az edzéseim megerősödtek, és megsokasodtak, hogy eszem ágában se legyen követnek az idióta példáját.
 Már 12 éves koromtól kaptam küldetéseket, míg mások csak 14 évesen kezdték a szakmát. Nem érdekelt, mert legalább nem kellett többet vért izzadnom a nagy semmiért. Pitiáner gyilkosságok, egy-két üzlet lebonyolítása, a szokásos, ahogyan mindenki kezdi. A tanulás folyamata itt sem ért véget, egyre több módját tanultam meg a természetes halálnak, így bármelyik gyilkosságomat álcázni tudtam a véletlen művévé.
 Az atyai figyelem lassan terelődött el rólam, egyre önállóbbá és merészebbé váltam. Itachi előbukkanása után lett bevezetve a páros munkamegosztás. Mindenki kapott maga mellé egy társat. A gondolatra is irtóztam, és sértette a büszkeségemet, hogy pont egy nőt osztanak be mellém. Ő volt Sayame, aki később sokkal több lett, mint egy egyszerű gyilkoló-partner.
 Így visszagondolva az első pár munka egész vicces volt. Saya mindig duzzogott, hogy én végzem el a dolgok legjavát. Fegyvert nem engedtem a kezébe. Nem nőknek való. És tényleg nem az. A védelme pedig így is biztosítva volt, ott voltam én, bár nem igazán érdekelt még, hogy kimúlt-e mellőlem, vagy sem. Az addigi sablonos öldöklés kezdett megváltozott számomra, kihívást jelentett, hogy valakivel együtt kellett dolgoznom. Egy nővel, akit egyenrangúként kellett kezelnem. Még mindig végigjár a borzongás a gondolatra...
 Imádott kihozni a sodromból, és nagyon is jól csinálta. Smaragd zöld szeme csak virgoncul nevetett, ajka mindig mosolygott, furcsán, alattomosan. Már nem zavart többé, hogy velem van. Aljas játékot kezdtünk el játszani egymással, aki csak megtudott rólunk valamit, véres végét érte. Melegség töltött el, amikor Sayame apró, törékeny, de rendkívüli veszélyt jelentő testével ült a holt áldozat hasán, és elégedett, véresen mosolygó arccal nézett vissza rám. Ilyenkor szemei mindig ugyanúgy csillogtak, mint mikor először találkoztunk, ez jelentette a megkönnyebbülést, a tudatot, hogy senki sem tudhatja meg azt, ami köztünk van.
 Lassan, és biztosan tett a rabszolgájává, egyszerűen már létezni nem tudtam nélküle. A legkisebb apróságok miatt húztam magam után, többé már nem szerettem, ha más férfiak vérben fürdő testén ücsörög. A magaménak akartam, csak a sajátomnak, elrabolni a világtól, és örökre bezárni a tömlöcömbe, ahonnan senki sem menti meg a fogságomtól.
 Aztán jött a parancs Itachi képében; Saya megszegett egy szabályt, azonnali likvidálás. Gondolkozás nélkül beleegyeztem, az agyamat addig belengő rózsaszín köd egyszeriben elpárolgott. Suigetsu, Juugo, Itachi és én. Négyen egy nő ellen. Szánalmas...
 És azóta tényleg nem vagyok más. Gyötör a bűntudat, hogy a fajtámhoz voltam hűséges, én nem saját magamhoz. Annyira elevenen él még bennem az a pillanat... Vérbe fagyott apró teste, melyet annyira szerettem, és akartam a magaménak, mozdulatlanul feküdt a sikátor mocskában, érzelem nélkül magasodtam felé. Nem tudatosult még akkor bennem, hogy mit tettem, hiszen csak egy csoportos gyilkosság volt, rutinszerű, mindennapi. De ez volt életem legszörnyűbb és legelfogadhatatlanabb tette. Innentől kezdve ostorozom magamat minden reggel, amikor csak el tudok menni hozzá, meglátogatni. Szükségem volt a látványára, még ha mások számára az egy egyszerű sírkő, névvel és dátummal. Számomra sokkal többet jelentett, egy fogadalmat, hogy soha többé nem emelek fegyvert nőre, és örökké hű leszek emlékéhez.
 De ma... Még ha puszta gondolattal, de akkor is megszegtem az egyik ígéretemet. Rossz hatással van rám ez az egész hülye védelmezős dolog, könyörgöm, gyilkolásra képeztek ki! Már vagy egy hónapja volt az utolsó ilyen feladatom. El kellene vállalnom plusz melókat, hogy legalább a gondolataimat eltereljem, és kevesebb idő maradjon a rózsaszínhajúra. Ínségesebb időkre, ha nagyon elhúzódna ez az egész ügy, talán Narutóra is rábízhatnám lányt. Hátha arra is rámászik...
 Apropó, talán már ideje lenne megkeresnem őt, ha másért nem is, tisztázni az egy lépés távolság szabályt, és a magánszféra betartását...
 Unottan nyomom el az ujjaim között leégett csikket, egy utolsó pillantást vetek a vívódó sötétkék víztömegre, majd egy pólót veszek fel, és védencem felkeresésére indulok.

 Sakura

 - Hát attól függ, miről lenne szó... - válaszolok óvatosan, de azon nyomban karon ragad, és leültet az ágyra.
 Arcán csak terebélyesedik a mosoly, zavaromban azt sem tudom, hogy mit csináljak. Olyan furcsa kisugárzása van ennek a nőnek, mintha fojtogatna a levegő.
 - Ugyan már, ne légy ennyire merev! - vág hátba közvetlenül. - Vedd úgy, hogy barátnőnk vagyunk, a legjobbak!
 Kissé félénken bámulok a sajátomra rémisztően hasonlító szempárba.
 - Oké - hebegem.
 - Mindjárt jobb! - küld felém ismét egy mosolyt. - Mi dolgod van ezen a hajón?
 - Hát.. utazunk - nyögöm, mire kissé felnevet.
 - Azt gondoltam, butus! De hova? És kivel? - faggat szinte az arcomba mászva, az egész nő csupa várakozó érdeklődés.
 - Hát, azt pontosan nem tudom... De most velünk van Itachi, meg ugye az öccse... Ő a testőröm... Meg Matten, akit most ismertem meg. - Örömtelien görbül felfelé ajka, mintha csak erre a válaszra várt volna.
 - Matten?! - képed el nevetgélve. - Mayami, itt a társad! - kiált fel komikusan.
 Kisvártatva bukkan elő egy fej a szomszéd szobából, csodálkozva bámul a mellettem ülő, szinte az ágyon terpeszkedő, keresztbe tett lábakkal ülő nőre.
 - Hogyan? - kérdezi vékonyka hangjával a lány, aki nem sokkal lehet nálam idősebb.
 - Ugyan Maya, végre te is szórakozhatsz ezen az istenverte hajón! - biztatja fennhangon barátnőjét gonoszkodó mosollyal.
 Hirtelen rám tör a menekülési vágy, a futhatnék, minél messzebb innen! Kínosan kezdek el feszengeni, amit Sayame is észrevesz.
 - Sakura, Mayami szívesen elkísér téged Itachihoz és az öccséhez... Kérlek, közöld a fiúkkal, hogy meg vagy hívva egy csajos estére! 1 óra múlva találkozzunk a harmadik emeleten, 66-os szoba. Addig nyugodtan lemehettek még inni is valamit, addig én előkészítem a terepet! - ragyogja.
 Nagyot nyelek, és ellenkezni támadna kedvem, de a hasonmásom nem hagy választást.
 - Huss! - legyint az ajtó felé, és inkább a Mayami nevezetűbe kapaszkodok, hogy el ne essek a félelemtől.
 - Nyugodj meg - suttogja -, Sayame rendes lány, csak kicsit érdekes...
 - Lehet - bólintok elgyengülten, és inkább nem teszem hozzá, hogy mindezek tudatában sincs kedvem keresni a társaságát.
 Halovány kopogások kísérnek minket, amint a folyosón sétálunk, bizonytalan pillantásokat vetek a magassarkútól egy fejjel magasabb lányra. Arca érzelemmentes, és határozottan bámul maga elé.
 - Megvan a telefonod? - kérdezi a folyosó végénél, ahol a hatalmas lépcsőhöz érkezünk, ami levezet az aulába.
 - Igen. - Odaadom neki, inkább nem próbálom ki a szerencsémet.
 Egy ideig nyomkodja, majd visszanyújtja, és elkezd húzni egy irányba. Az egyik oszlop takarásából les ki, egy ideig néz valamit, majd felém fordul.
 - Én beszélek Itachival és Mattennel, te pedig a testőrödet kapcsold le, értetted? - kérdezi bizonytalan, de ellenszegést nem tűrő hangnemben.
 Végigfut rajtam a hideg.
 - Igen.
 Bólint, majd elenged, és megindul a két fekete hajú felé. Amint magamra maradok, a hűs oszlopnak dőlök, térdeim kocsonya módjára kezdenek el remegni, a sírás kerülget a félelemtől. Nem értem, hogy már megint mibe cseppentem bele, de az eljutott a nem épp csodás felfogásomig, hogyha nem teszem azt, amit mondanak, nekem végem.
 Minden maradék bátorságomat összekaparva fürkészem a kijelzőt, és próbálom kitalálni a piros jelzésből, hogy merre lehet Damen. Az egészben az a legfurcsább, hogy a jelzés felém halad, tehát valószínűleg már ő is keres engem.
 - Hol voltál? - mordul rám, mikor majdnem nekiütközök, de mégsem, mert karját vállamra tette, így egy karnyújtásnyira tart magától.
 Hirtelen nem értem, hogy mi ez a nagy távolságtartás, de úgy érzem, pillanatnyilag ez a legkisebb gondom.
 - Mattent próbáltam megkeresni, de nem sikerült - közlöm lesütött szemekkel, és próbálom megfogalmazni azt a tényt, hogy vadidegenekhez vagyok meghívva.
 - Nem is baj. Beszélnünk kell - jelenti ki nyersen, az eddig sem túl csodás hangulatomat még inkább lelombozza.
 - Ok - már csak ennyire futja elcsukló hangomból.
 A legközelebbi asztalhoz vezet, majd leültet. Időm sincs igazán gondolkozni, máris belekezd a monológjába.
 - Ami ma történt, azt nagyon gyorsan felejtsd el. Mint már mondtam, szigorúan csak a testőröd vagyok, semmi több. Szeretném, ha ezentúl betartanád az egy lépés távolságot, és ha nem muszáj, nem érnél hozzám. Ez nem ellened irányul, vagyis várj, de, de ez csak egy régi fogadalmam betartása. Remélem, tiszteletben fogod ezt tartani, és őszintén remélem, hogy minél előbb vége lesz ennek az egész hülyeségnek. Csak ennyit akartam. Akarsz valamit mondani? - kérdezi hűvösen.
 Mintha villám csapott volna belém ebben a pillanatban. Annyira hideg, és elérhetetlen oldalát mutatja felém, hogy szinte belesajdul szívem a látványba. Ahogyan rám néz lekezelő tekintetével, elszégyellem magamat az eddigi tetteimért, és szeretnék ebben a pillanatban megszűnni létezni.
 - Értem - suttogom hatalmas gombóccal a torkomon. - Találkoztam a hajón a régi barátnőimmel, szeretnék ma náluk aludni - közlöm én is az érzelemmentesség álcájával, de érzem a szemeimbe tóduló könnycseppeket.
 - Hányas szoba?
 - Harmadik emelet, 66.
 - Rendben, akkor a reggelinél majd találkozunk. Ha nem bánod, most mennék. - Várakozóan pillant rám fagyos tekintetével, de csak megingatom a fejemet, hogy mehet.
 Amint elsétál mellettem, könnyeim kibuggyannak, és sós melegségükkel cirógatják végig bőrömet, majd a fagyos talajon csapódnak. A mai nap ennél rosszabb már nem lehet...
 Az asztalon nyújtózom el keresztbe tett karjaimmal, államat a kezemre fektetem, a pulcsimba törlöm könnyeimet. Nedves szemekkel bámulom az utcának nevezett rés végén sötétlő eget, csillagokat próbálok keresni tekintetemmel, de egyet sem találok.
 Egy jéghideg kéz érintésére rezzenek össze, és még pislákol bennem a remény lángja, hogy Damen jött vissza bocsánatot kérni, de csak Mayami semmitmondó arcába ütközöm.
 - Mehetünk?
 - Ja - válaszolok egykedvűen, majd feltápászkodom, és hagyom, hogy a lány maga után húzzon.
 Már nem törődök a kétes gondolataimmal, mostanra már szinte tisztává vált számomra, hogy valamit akarnak tőlem, és nem akarták, hogy közbeavatkozzanak.
 Elcsigázott léptekkel lépek be a homályos szobába, csak egy éjjeli lámpa világítja be a teret, sejtelmet adva a tárgyak körvonalairól. Sayame a saroknak dőlve fixíroz minket egy éhes vadállathoz hasonló tekintetével.
 - Elmehetsz, Maya - utasítja a mellettem állót, majd az kissé meghajol, és ránk csukja az ajtót.
 Ahhoz képest, hogy szemeimet vörösre dörzsöltem, és könnyek száradnak arcomon, érzéketlen tekintettel húzom ki magamat. Semmi jót nem várok ettől a helyzettől, ilyesmi szobát tudnék elképzelni a modernizált ördögnek is.
 - Mit akarsz? - kérdezem higgadtan, mire elmosolyodik.
 - Ne szaladjunk ennyire előre, drága Sakura! - mondja negédesen, majd lépéseket tesz felém.
 Nagyot nyelek, és úgy érzem, a tüdőm is elszorul, alig kapok levegőt, kezdek szédülni a nyomástól.
 - Inkább meséld el, mi történt veled! - kérleli mosolyogva, majd végigsimít arcomon, egy kövér könnycseppet maszatol el. - Csak nem összevesztél a kis testőröddel?
 - De - dünnyögöm kicsit sem jó kedvűen, ujjait - amelyektől irtózom -, lerázom magamról.
 - Rossz fát tettél a tűzre? - faggatózik tovább, - Nekem úgy tűnt a bálon, nagyon is jól elvagytok!
 - Az semmi volt - jelentem ki Damen arcára gondolva, szívem összeszorul a gondolatra, le kell, hogy hunyjam szemeimet, hogy ne kezdjek el újra bőgni.
 - Na persze! - csattan fel dühösen hasonmásom, majd az ágyra lök.
 A fejemet természetesen beverem a kemény fába, feltápászkodni sincs esélyem, mert a nő lefogja csuklóimat, és felém magasodik.
 - Itt nem fogod semmire sem vinni, ha hazudgálsz nekem, kislány! - fenyeget meg az arcomba hajolva.
 Elhomályosult tekintettel bámulok gúnyosan vigyorgó képében, csuklóm körül hideg fém ölelését érzem. Ösztönből kezdem el rángatni a láncokat, de a fejem csak úgy hasogat a fájdalomtól.
 - Próbálkozhatsz, de úgysem menekülsz előlem!
 Hasamon érzem könnyű testét, csak úgy perzsel a haragtól. Fém csillan meg kezében, újra lehajol hozzám. Lehúzza a fölsőm cipzárját, majd az alatta lévő topot egy gyengéd mozdulattal könnyedén szétszakítja. Hideg ujjait nyakam köré fonja, a fémet érzem bőrömön, ahogyan kezét lassan végighúzza felsőtestemen.
 - Milyen szép porcelán bőröd van... Szóval egy ilyen lány alkalmas arra, hogy helyettesítsem engem?!
 Hevességében a penge hasfalam bőrébe vájódik, felordítok a fájdalomtól. A vér jellegzetes szag csapja meg orromat, zihálni kezdek félelmemben, agyamban csak most tudatosul, mi is történik velem. Bár semmit sem értek abból, amit összehadovál, azt tisztán kiveszem, hogy mérhetetlen haragot táplál irántam.
 A fülemhez hajol, majd belesúgja: - Most pedig, drága Sakura, ha nem akarsz még egy ilyen szépen vérző sebet a testedre, jobban teszed, ha mindent elmondasz nekem Sasukéról!
 - Nem ismerem őt - válaszolok gyorsan a kétségbeeséstől -, ez tévedés lesz!
 Hatalmas pofon csattan arcomon, egész jobb arcfelem belezsibbad a fájdalomba.
 - Hazudsz! - emeli fel hangját dühvel megtelve. - Csicseregd csak szépen el nekem a titkait... Mindent tudni akarok róla, mindent! Megértetted?!
 Látásom könnyektől homályosul el újra, arcom a fájdalomtól torzul, egész testem remeg. Szívem kétségbeesetten kalimpál bordáim alatt, magamban csak Damen nevét ordibálom, hogy a segítségemre keljen. De várhatom én azt... Előbb fog engem halálra kínozni ez a nő, hiszen semmit sem tudok arról az emberről, akit ő olyan hevesen emleget. Semmit...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés