- Nem tudom, hogy ti pontosan mit is csináltok itt kettesben, de ez hátulról nagyon félreérthető – zavartan kaptam fel a fejem.
A hang Sasuke háta mögül jött, így nem láthattam ki is áll ott. Óvatosan ki lestem mögüle. Ino volt az, az arcán pedig egy bamba vigyor üldögélt. Az előttem állónak látszólag nem tetszett, hogy szőke barátnőm megjelent, így elengedett, és közben még mormogott is valamit az orra alatt, de nem értettem mit. Aztán fogta magát és lelépett.
- Ez nem az, aminek látszik – mentegetőztem, bár nem értettem igazán, hogy ettől mért éreztem magam ennyire zavarban. Hiszen nem is történt semmi olyasmi.
- Ó nekem nem kell mentegetőznöd – vigyorgott, ami nekem nem igazán tetszett – Most mennyünk vissza a terembe, és mesélj el szépen mindent – azzal húzni kezdett maga után. Ledermedtem.
„ Mi az, hogy meséljek el mindent?” – futott végig az agyamon. Mint valami bábú, úgy mentem utána. Míg el nem értük a termet próbáltam kieszelni valami hihető kis történetet, bár nem volt nehéz. Elég, ha elmesélem a „kis balesetem”. Egy mély levegő kíséretében beléptünk a terembe. Mindenki ránk szegezte tekintetét, majd mintha mi sem történt volna, folytatták eddigi tevékenységüket. Fura módon Sasuke nem volt bent. Nem ide jött vissza. Miután helyet foglaltunk, Ino egyből rám szegezte kíváncsi tekintetét.
- Na, mesélj.
- Mégis mit? – próbáltam eljátszani az értetlent, de nem igazán jött össze.
- Hát te meg Sasuke…
- Nincs semmi közöm az Uchihához – csaptam idegesen az asztalra, mire nem csak Ino, de az osztály többi tagja is meglepetten bámult rám. Éreztem, hogy elvörösödök. Épp hogy helyet foglaltam, mindenki kíváncsian körém telepedett. Félve néztem körül, hogy ezek meg mit akarnak tőlem.
- Mi van Sasukével? – kérdezte egy sötétkék hajú lány, akivel Ino az ünnepség előtt beszélgetett.
- Se-semmi – dadogtam – Csak történt egy kis baleset, semmi több – nyögtem ki végül, hátha lenyugszanak a kedélyek.
- Baleset mi? És az a folyosós jelenet? – húzta az agyam Ino.
- Az nem volt semmi. Valamit nagyon félre értettél – néztem végre a szemébe, de a tekintetéből ítélve, nem hitt nekem. De ahogy felidéztem azt a pillanatot, még a csuklóm is belesajdult.
- Persze – dőlt hátra a székben, közben karba tette a kezét – mesélj – utasított, mire én kénytelen voltam mindent elmondani. Csak hogy a későbbiekben ebből ne legyen semmi féle félreértés. Mindenki csöndesen hallgatta a mesélést, bár voltak néhányan, aki néha fel is kacagtak. Miután végeztem ezzel áttértem a folyosós jelenetre, bár egy kicsit más féle verzióban adtam elő, mint ahogy történt. Nem kell tudniuk, hogy én kivagyok.
Miután végeztem vele, az órára pillantottam. Háromnegyed tíz. A tanár meg sehol. Ekkor az ajtó bevágódott, és Sasuke jelent meg néhány másik osztálytársunkkal együtt. Köztük volt a szöszi is. Épp valamit nagyon magyarázott neki, de ő inkább engem stírölt. Gyilkos pillantásokat küldött felém, én meg fülem-farkam behúzva próbáltam elbújni előle. Nem volt kedvem veszekedésbe bonyolódni vele. És be kell, hogy ismerjem, egy kicsit tartottam is tőle. Ijesztő tud lenni. Elindult a helye fel, közben le sem vette rólam a tekintetét. Nagyot nyeltem mikor elhaladt mellettem. Ino közben újból felvette azt az idétlen mosolygást az arcára, és száját szóra is nyitotta, mikor a semmiből a szőke hajú srác jelent meg.
- Uzumaki Naruto – nyújtotta felém a kezét vigyorogva, ami még inkább azt sugallta, mintha egy róka állna velem szemben. Bár innen közelebbről sokkal jobban nézett ki, mint gondoltam.
- Haruno Sakura – fogadtam el a gesztust.
- Az meg ott… - intett Sasuke felé, de én közbe vágtam.
- Tudom ki ő – nyögtem – találkoztunk már – tettem még hozzá utólag, mire fura pillantást kaptam a részéről.
- Tényleg? – nézett rám csodálkozva, majd mintha egy pillanatig el is gondolkodott volna – Várjunk csak…
Még mielőtt folytathatta volna a mondanivalóját az ajtó újból kinyílt és az osztályfőnök lépett be rajta. A hóna alatt papírok sorakoztak, míg a kezében ugyanazt a könyvet tartotta, amit az első találkozásunkkor is szorongatott. Az orvosi maszk még mindig az arcán díszelgett.
Többen is felkapták a fejüket, de a tanár úr csak intett, mire mindenki szedelőzködni kezdett, és a helyére vánszorgott. Csönd telepedett az osztályra. Mindenki Kakashit figyelte, ahogy kényelmesen helyet foglal a tanári asztal mögött, majd félre tolva a kis könyvecskéjét ránk nézett.
- Elnézést a késésért csak eltévesztettem a termet – vakarta meg zavartan a tarkóját, mire többen is felmordultak, és összesúgtak a másikkal – Szóval köszöntök mindenkit az új tanév kezdetén. Gondolom már mindenki összefutott az új tanulóval, Haruno kisasszonnyal-mosolygott rám, bár ezt is csak a fel felé görbülő szemöldökéből szűrtem le – Gyere ki és mesélj magadról. Közben valaki kioszthatná ezeket - lengette meg a papírokat a kezében.
Felálltam, majd kisétáltam a táblához, majd szembe fordultam az osztályommal, akik kíváncsian méregettek. A szőkés barna, négy copfos hajú lány felpattant, majd kiment, és elvette a papírokat, amiket aztán elkezdett kiosztani. Vettem egy mély levegőt, és neki láttam a betanult szövegemnek.
- Haruno Sakura vagyok. Matsuyamából jöttem. Apámat áthelyezték a munkahelyéről, ezért költöztünk ide. Rajongok az édességekért. Imádom az állatokat. Zenéből viszont egyedül a rapet nem szeretem. Kedvenc színem viszont nincs. Hát… - pár perces néma csend telepedett az osztályra. Mindenki engem figyelt, még az Uchiha is, bár rajta nem láttam egy fikarcnyi lelkesedést sem – azt hiszem ennyi.
- Rendben, köszönjük – mondta a sensei – menny és ülj le – bólintottam, majd elindultam a helyem felé – amint láthatjátok a fehér papír első oldalán az értekezletek és a szünetek időpontjai vannak, a másikon pedig néhány fontosa információ erre az elkövetkezendő egy évre, persze nem mindenkire vonatkozik. Ha a szüleiteknek kérdése merül fel, a telefonszámom a lap alján megtalálható – végig nézett az osztályon – részemről ennyi. Foglaljátok el magatokat a következő két órában – azzal kinyitotta a könyvét, hátra dőlt a székben és neki látott olvasni.
Még fel sem eszméltem, mikor újból körém telepedett az osztály nagy része. Újabb kérdéseket tettek fel, nem kíméltek egyetlen egy témát sem. Persze voltak olyanok, amik elég zavarba ejtőek voltak, mint például, hogy volt-e már barátom, csókolóztam-e meg ilyesmik. Elég sokszor elvörösödtem. Néha még megszólalni sem volt erőm, annyira kínosnak érzetem a választ. Sose beszélgettem még ilyenekről senkivel sem. De ahogy elnéztem, számukra ez minden napos dolog volt.
Egy dolog viszont megnyugtatott, hogy Sasukét nem említették. De még így is sokszor éreztem magamon a tekintetét. Azokat a gyilkos pillantásokat, szinte már attól féltem, hogy lyukat fog vájni vele a hátam közepén. Kirázott tőle a hideg, de meg fordulni, se hogy sem tudtam. Egy kicsikét tartottam tőle, bár ez nem meglepő, hiszen én bosszantottam fel.
Az a két óra elég hamar elment. Fel sem tűnt mikor kicsengettek, annyira belemerültünk a társalgásba. Ha Hinata-chan nem szól, akkor estig is képesek lettünk volna ott maradni. Elköszöntünk a többiektől, majd az ebédlő felé vettük az irányt. Hatalmas sor állt ott mikor odaértünk. Ino megragadta először az én, aztán Hinata kezét és maga után kezdett húzni. Egyre előrébb kerültünk a sorban. Néhány diáknak nagyon nem tetszett a dolog, és nem is féltek kimutatni ezt. Utánunk szóltak, de szőke barátnőm, mintha meg sem hallotta volna ezt. Megtorpant egy tőlünk körülbelül egy fejjel magasabb srác mellett, aki hosszú fekete fürtjeit lófarokba kötötte. Ino megkocogtatta a vállát, mire az előttünk álló lassan felénk fordult. Fekete szemei huncutul csillogtak, mikor Inora nézett, aki hatalmas mosollyal viszonozta ezt. Aztán tovább vándorolt Hinatára, majd rám. Hosszú percekig bámult. Valószínűleg rózsaszín tincseim zavarhatták meg ennyire.
„ Tuti, hogy ő Sasuke bátyja” – állapítottam meg magamban.
A jellegzetes fekete haj, az ónix szemek egyből elárulták, hogy Uchiha. Vannak köztük hasonlóságok, de valahogy mégis különböznek egymástól. Még az aurájuk is. Nála legalább nem érzem a távolság tartást. Ha jobban megnéztem Sasuke arca a bátyjáéhoz képest inkább kisfiúsnak mondható, míg Itachié olyan felnőttesebb.
Mintha megérezte volna, hogy Ino mit szeretne hátrébb húzódott, majd intett, hogy álljunk be elé. A mögötte lévőknek ez nem tetszett, mormogtak valamit, de szólni nem mertek neki. Ino nem totojázott egyből beáll elé, én meg Hinával csak álltunk a soron kívül. Nem voltunk biztosak benne, hogy ez jó ötlet. Itachi egy bátorító mosolyt eresztett meg, aztán végül is bevonszoltuk magunkat elé.
Az ebéd milánói volt, bár fele annyira sem volt jó, mit Gen főztje. Ehetőnek ehető volt, de a házi kosztnál nincs jobb. Miután végeztünk, felálltunk, hogy ki vigyük a tálcát, de Ino még megállt beszélgetni, így előre mentem. Már fél úton járhattam, mikor egyszer csak hanyatt vágódtam. Láttam, ahogy a tálcám tartalma egy pillanatig felreppen, majd egy hatalmas csattanás kíséretében szanaszét törik a padlón. A szememmel követtem a szerte szétguruló szilánkokat. A kínos csendet egy idétlen nevetés zavarta meg. Nem kellett sokat töprengenem, hogy kihez is tartozik.
- Nyomorult kis ringyó – nyögtem, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Megigazítottam magamon a ruhát, majd szembe fordultam támadómmal, aki látszólag jól mulatott a pofára esésemen.
- Na, mi van, nem látsz a szemedtől? – vihogta valami utánozhatatlan hangon. Rohadt irritáló volt nem csak a vinnyogás, amit kiadott magából, hanem az egész lénye.
- Drágám – kezdtem hozzá a mondanivalómhoz – egyszerűen szánalmas vagy. Azzal, hogy megpróbálsz megalázni a fél suli előtt csak magadat minősíted le – gúnyolódtam – Ne hidd, hogy ettől kurva menő leszel. Máskülönben én vagyok vak? Nem is tudom, hogy melyikünknek van nagyobb szüksége a szemüvegre!
- Hülye kurva! A pofázáson kívül értesz máshoz is? Mert szerintem nem.
- Nem fogok lesüllyedni a te szintedre – ez kellett ahhoz, hogy elszakadjon nála a cérna.
Elindult felém, majd mikor már csak egy pár méter volt köztünk, meg lendítette a kezét, hogy ütést mérjen rám. Lehunytam a szemem, és vártam, hogy jó nagyot csattanjon az arcomon. Nem mentem el, vagy kerültem ki. Ha tényleg megüt, utána számolnia kell a következményekkel, mivel és nem fogok vele, kesztyűs kézzel bánni. De semmi sem történt. Néma csend volt. Zavartan nyitottam ki a szemem. Karin keze csak pár centire volt az arcomtól. Odébb fordítottam a fejem, és láttam, hogy valaki megfogta a csuklóját. A lány arcából ítélve nem volt ám gyengéd az illető. Hátra fordultam, hogy szemügyre vehessem megmentőmet, bár ne tettem volna. Ugyanis Sasuke állt mögöttem, és az ő keze volt a ribanc csuklóján.
- Még is mi a franc folyik itt? – törte meg a kínosan beállt csöndet.
- Sasuke-kun ő kezdte az egészet – mutatott rám a vöröske.
- Tessék? – háborodtam fel – Már megbocsáss, de nem is tudom, hogy ki vitte le majdnem a fél vállamat reggel. És ez is a te hibád – mutattam a földön heverő tányér darabkákra.
- Sasuke-kun ne hidd el neki. Hazudik – bújt az Uchihához. „Na, ne ugye ezek nincsenek együtt?” – akadtam ki, egy időben pedig a hány inger is kerülgetni kezdett.
- Megkérhetlek rá, hogy engedj el? – szólalt meg Sasuke halál nyugodtan. A lány már szóra nyitotta a száját, de a Srác megelőzte – Lehetőleg kímélj meg a vinnyogásodtól – majd rám emelte a tekintetét.
Tetőtől talpig végig mért. Aztán szó nélkül belenyúlt a zsebébe, és kotorászni kezdett. Zavartan hátráltam két lépést, féltem mi következik most. Nagy meglepetésemre egy zsebkendőt húzott ki belőle, amit felém nyújtott. Óvatosan néztem bele az ónix szemeibe. Nyugodt volt, ahhoz képest, hogy felbasztam az agyát.
- Ez minek? – kérdeztem bizonytalanul.
- Vérzik a karod – felelte, mire én ijedten keresgélni kezdtem a sebet magamon, de nem leltem sehol sem.
Sasuke megunva a bénázásomat, ide sétált hozzám, meg fogta az említett testrészemet és elfordította. Maga a seb nem látszott, mivel a vérem teljesen beborította. Aztán fogta a zsepit, és el kezdte letörölni vele a vörös folyadékot. Értetlenül bámultam rá.
„ Ki vagy te, és mit csináltál a bunkó Sasukével” – futott végig az agyamon.
Különös érzés áradt szét a mellkasomban, ahogy az arcát vizslattam. Annyira más volt. Nem ehhez az énjéhez voltam hozzá szokva. Bár lehet, hogy így sokkal jobban kedvelném. Erőtlenül is elmosolyodtam. A tekintetem a kezére tévedt, amivel most gyengéden tartotta a karomat. Semmi erőszak, semmi durvaság. Örülnék neki, hogy ha ilyen maradna. Néha még a szörnyetegnek is van jó oldala, még ha nagyon ritkán is használja.
- Kész – nyögte, majd elengedett.
- Köszönöm Sasuke-kun – mosolyogtam rá, amitől mintha egy kicsit zavarba jött volna. El is fordította a fejét.
- Nincs mit – azzal sarkon fordult, és elhagyta az ebédlőt.
Amint becsukódott az ajtó, újból felcsendült a szokásos ebédlői zaj. De ez engem hidegen hagyott. Karin egy flegmapillantást vetett rám, majd az Uchiha srác után loholt. Még mindig az előbbi jelenet hatása alatt álltam. Végig simítottam azon a részemen, ahol Sasuke hozzám ért. Még a gondolatába is bele borzongtam. Tud ő kedves lenni, csak a megfelelő pillanatban, a megfelelő személynek kell kihoznia belőle.
- Hé, jól vagy? – Ino hangja zökkentet ki a gondolataimból.
- Aha – nyögtem – Minden rendben.
Hirtelen egy konyhás néni jelent meg seprűvel és lapáttal a kezében, hogy feltakarítsa az általam csinált romokat. Gyorsan bocsánatot kérte, mire a nő intett, hogy nincs semmi baj. Aztán Inoékkal elhagytuk az épületet. Mikor kiléptünk a főkapun nagyot szippantottam a levegőből. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem volt a közelembe az a ringyó.
„Legközelebb nem hagyom ennyiben. Még az Uchiha sem állíthat meg, akár milyen mézes-mázasan néz rám, vagy viselkedik.” – gondoltam. De ahogy ismerem, magam a gyenge szívem biztos képtelen lenne ellenállni neki.
A csajokkal elmentünk a parkba sétálni, hiszen egyikünk se sietett sehova. Leültünk az egyik szabad padra, és neki álltunk beszélgetni. Most ők meséltek magukról. Annyira jó volt őket hallgatni. Sokat nevettünk, még fagyizni is meghívtak. Pedig mondtam nekik, hogy nem szükséges. Jó volt velük lenni, mert így egy kicsit normálisnak érezhettem magam, nem pedig egy angyalnak, aki csak a feladata miatt van a Földön.
Gyorsan elreppent ez a pár óra, amit együtt töltöttünk. Mire észbe kaptunk már öt óra volt. Elköszöntünk egymástól, majd mind hárman elindultunk hazafelé. Ősz eleje volt, így még sütött a nap, és nm kellett sötétben haza gyalogolnom. Még mindig rengeteg ember mászkált az utcán. Mosolyogva figyeltem őket. Onnan fentről teljesen más nézni őket, mint innen. Szórakoztató volt köztük mászkálni. Számukra csak egy egyszerű lány voltam, így nem is tűntem ki közülük. Pedig ha tudnák, hogy mennyire más vagyok, mint amit első ránézésre gondolnak rólam. Végig mentem a főúton, majd egy kis sikátorba kanyarodtam le. Még Ayumiékkal tett sétám során fedeztem fel, hogy itt le lehet rövidíteni az utat. Talán 10 perccel érnék korábban haza, ha mindennap itt jönnék.
Elmentem valami sötét kabátos pasi mellett, de az arcát nem láttam. A testalkatából tudtam megállapítani, hogy az ellenkező nemből való. Gyanús volt, ahogy ott álldogál, mintha várna valakit. Próbáltam feltűnés nélkül elhaladni mellette, és nem mutatni a félelmemet, ami abban a percben lett úrrá rajtam. Sasori mesélt egy párszor azokról a védtelen lányokról, akiket sikátorokban kaptak el, és erőszakolták meg, esetleg meg is gyilkolták őket. Nem akartam erre a sorsa jutni. Gyors léptekkel haladtam el előtte, majd mikor az út végére értem fellélegeztem. Csakhogy valami nem stimmelt. Halk léptek zaja halkult el mögöttem. Nem mertem hátra nézni, reménykedtem benne, hogy tévedek, és az a pali nem engem követ. Befordultam a sarkon, a lépteket újból hallani véltem. Egy csöppet gyorsítottam a tempómon, hogy ne tűnjön fel neki, hogy észrevettem. Igyekeztem vissza fojtani a könnyeimet, túlságosan féltem.
„Azt hiszem, többet nem közlekedek arra.” – mondtam magamnak.
Újabb sarok következett, ami már a mi utcánkba nyílt. Csak pár méter volt a házunkig. Nem bírtam ki, futásnak eredtem. Nem érdekel, ha tudja, hogy előle menekülök. Ha nem jön utánam, és kap, el mielőtt odaérek minden tökéletes lesz. Soha, soha, soha többet sikátor. Még a nevét sem akarom hallani. Előkotortam a kulcscsomómat, amit sikeresen el is ejtettem a nagy sietségbe. Vissza kellett érte fordulnom, bár ne tettem volna. A csávó közvetlenül előttem állt, a kezében pedig a kulcsomat tartotta.
- Elejtetted – szólalt meg rekedtes hangon. Nyeltem egy nagyot.
- Kö-köszönöm – nyögtem idegesen. Az arcát nem láttam, mivel le volt hajtva a feje, mintha direkt takarná. A kapucni még mindig rajta volt. Elvettem tőle, majd sarkon fordultam. De most nem rohantam. Nyugodtan sétáltam egészen hazáig. Bár az idegesség se hogy sem akart elmúlni.
-
„Tudni akarta, hogy hol lakom. – futott végig az agyamon – Nem azért követett, hogy elkapjon, egyelőre. Óvatosabbnak kell lennem.”
A kulcsot beillesztettem a zárba, majd elfordítottam. Egy kattanás jelezte, hogy az ajtó kinyílt. Megkönnyebbültem. Mikor beléptem az ajtón, hangosan köszöntem, de senki sem reagált rá. Üres volt a ház. A kulcsot visszacsúsztattam a zárba, és elfordítottam. Valahogy nagyobb biztonságban éreztem magam, ahogy bezárkóztam ide. Egyedül vagyok, de biztonságban. Senki sem bánthat. Besétáltam a konyhába. Meglepetésemre ki volt készítve a vacsi az asztalra, még egy cetli is állt rajta.
„Szia, kicsim.
Mayjel elmentünk elintézni egy-két dolgot. Ha nem érnénk haza, mire te meg jössz, akkor melegítsd meg a kaját és vacsoráz meg. Igyekszünk haza.
Puszi: Apa”
Megmosolyogtam a levelet, majd neki láttam enni. Mint mindig most se csalódtam a főzési tudományában. Belapátoltam az egész tállal. Aztán elmosogattam magam után. Fölmentem, lezuhanyoztam, aztán bekapcsoltam a tv-t, de nem találtam semmi érdekes műsort, így inkább felvonultam a szobámba. Kikészítettem a holnap reggeli ruhámat, aztán bebújtam az ágyba. Végig gondoltam a mai napot. Egy-két dolgot leszámítva nem is volt olyan rossz. Ideje lenne, valamit kiterveli, hogy hogyan segíthetnék Sasukén. Míg ezen, gondolkodtam elnyomott az álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszi a komit, örülök, hogy tetszett:D Nemsokára hozom a kövi részt:)