Sasuke

Imádom a bátyám ügyfeleit... Amikor ilyen idegbetegek. Már az első lövés után megpillantom az elmebeteg vigyorú férfit, egérút használatával sietek fel a második emeletre, a volt szobánkba. Itachi, amilyen balfék, még meg sem láthatta a lövöldözőt, nemhogy azt tudja, hogy miért jött! Remélem, szokásosan a szobában tartja a cuccait...
Egy pillanatra ledöbbenek, amikor benyitok a félhomályos szobába, minden vörös színű. Büdös füstölőillat üti meg orromat. Az ágyban egy hasán fekvő, valószínűleg női egyed fekszik, de a körülmények között arra merek következtetni, alszik. Nem is foglalkozom az ilyen lényegtelen részletekkel, a szekrényben megtalálom az aktatáskát, amit kerestem. Most, hogy nálam van az áru, már csak vissza kell magamat csempészni a nagy terembe, és leállítani az elmefutást. Remélem, azért Itachi hasznossá tette magát, és nem engedte lelövetni a védencemet. Az apja kárba mehet...
- Matten! - kiáltom el magamat, amikor beérek a terembe.
A férfi a helyiség közepén áll, előtte, ha jól látom, öt holttest fekszik, tehát még viszonylag időben vagyok. Itachi szegődik mellém, majd átveszi a táskát.
- Kösz, öcskös. Életmentő vagy - vigyorogja megkönnyebbülve.
- Te meg idióta! Tudod, hogy Matten milyen! És te beengedted egy luxus hajóra! Hogyan fogod ezt elsimítani, Mr. Tökéletesség? - üvöltözöm kicsit sem higgadtan a nyugtatgató testvéremre.
- Nyugi van, rávesszük, hogy kicsit fogja vissza magát... - suttogja immár elkomolyodva, valószínűleg a hozzánk közeledő, két lábon járó közveszélyesség miatt.
- Áh, üdv Uchiha tesók! De rég láttalak titeket így együtt - üdvözöl minket puszi-pacsi pajtásként.
Na ez a másik tulajdonsága a férfinak, amit utálok benne, azon kívül hogy egy pszichopata, és néha rájön az öldöklés.
Nem sokat változott az elmúlt időkben. Hosszú, sötét haja a tarkójánál össze van kötve, arcát már szinte szakáll borítja, ijesztően kék szemei metszenek pillantásával. Mint mindig, most is mosolyog, ajkai mögül csak úgy kandikálnak ki lófogai.
- Meddig maradsz, Matten? - kérdezem a lényegre térve, mindenféle udvariasság nélkül.
- Gondoltam, egy kicsit lazítok veletek az üzlet után. Hát nem örültök?
- Dehogyis nem! Ugye, Sasuke? - bök oldalba az idétlenül mosolygó bátyám.
- De. Kurvára - köpöm nemtörődöm módon. - Részemről csak annyi, hogy a védencemet ne nyírd ki, és lehetőség szerint ne fedd fel a kilétünket. Ja, és takarítsd el a hullákat.
- Mit képzelsz, te kis?! - ugrana nekem vicsorogva, de fivérem közbelép.
- Nyugi, majd én takarítok! Matten, csak annyit kérünk, hogy fogd vissza magad egy kicsit, és két napig ne gyilkolj. Ez olyan sok? - Hát igen, Itachi nem hiába lett csempész. A gyilkosságokhoz balfasz, de legalább üzleti érzéke van, és az ilyen vadállatokat le tudja hűteni.
- Hm, az öcséd neked köszönheti az életét. Viszont 30%-os kedvezményt kérek minden fegyverre! - dörmögi kapzsin.
- Hát persze! El tudjuk mi ezt intézni... - vigyorogja, mintha csak egy közeli barátjával beszélgetne. - Sasuke, akkor magunkra hagynál?
- Persze, már amúgy is menni akartam... Testőröst játszani, nehogy valaki megöljön valakit - gúnyolódom ridegen, majd a terem másik végében lévő asztalhoz sétálok.
Az asztalok körül üresen állnak a kitolt székek, a sok felszolgált étel pedig ott árválkodik rajtuk, hacsak nem borították le őket a nagy menekülés közben.
Mr. Harunót, vagy akárhogy is hívatja magát, nem igazán zavartatja az ügy, monotonon teszi és nyeli a falatokat. Védencem már régóta követ féltő tekintetével, felsóhajtok, ahogyan mellé ülök, és nyakamba borul.
Nem mozdulok, szótlanul tűröm, ahogyan erősen belém kapaszkodik.
- Ne bőgj már - mordulok rá. - Idegesítesz.
Erőltetetten bólogat, majd elenged, és szipogva törli le arcát csúfító könnyeit. Látom, ahogyan az öreg elismerően pillant rám, valószínűleg jobban tetszik neki ez a helyzet, mint amikor megpróbáltam rámászni a pici lányára.
Részben ezért voltam ennyire goromban, másrészt pedig azért, mert haragszok magamra. Mérgelődök, amiért ennyire könnyedén bedőltem a hülye bátyám szórakozásának. Sakura pedig biztosan komolyan vette azt a dolgot... Pedig én egyáltalán nem annak szántam. Egyáltalán nem érdekelt a dolog, csak a pillanat heve kapott el. Azt hiszem, ezentúl jobb lenne megtartani azt a bizonyos egy lépés távolságot.
Persze én is a legjobbkor akarom meghúzni a határokat, egy félőrült gyilkos garázdálkodik a hajón az elkövetkezendő napokban, így egy percre sem hagyhatom majd magára a rózsaszínhajút, bármennyire is szeretném az ellenkezőjét.
Amíg Itachi nagyban üzletelget, vagy épp úgy tesz, mintha azt csinálná, unaloműzésként letolok a tokomon pár falatot, szemem sarkából figyelek csak a mellettem ülőre.

Nem tudom, hogy hogyan, de a bátyámnak már megint sikerült elsimítania az ügyet... Mit is mondott? Gyakorlat? A halottak hozzátartozóival pedig Matennel együtt végeztek, mondván ne hiányozzanak senkinek. Igazán gyakorlatias munka, mindkettejüktől.
A felfordulás után a többi utazó kissé bátortalanul mozgott a környezetünkben, igyekeztek elkerülni bennünket jó messzire. Bizonyos szempontokból ez nem zavar, még hálás is lehetnék a történtekért.
Ahhoz a kis asztalkához telepedett le hármasunk - Itachi időközben lelépett, valami fontos dolga akadt -, ahol még a nap közben tartózkodtunk. Az égbolt szinte már teljesen átvedlette éjszakai kinézetét, a Hold sarlója halványodott a seszínű égen, felhőknek nyoma sincs.
A kis utcaszerűséget sűrűn világítják meg gyér fényeikkel a lampionok, fesztivál szagú befolyást keltve, pedig a bál zenéi szűrődnek ki, a többség visszavonult a félbeszakadt eseményre szórakozni. Csak mi, és a kikapcsolódni, szunyókálni vagy éppen pletykálkodni kívánó milliárdos öreglányok fekszenek még a nyugágyakban, üldögélnek asztaloknál. Olyan érzésem támad a gondolatra, mintha már 100 évet éltem volna...
Külvilágot kizáró elmerengésemben, miközben az asztalon támaszkodtam, észre sem vettem, hogy Matten és védencem mennyire megtalálják a közös hangot.
- És mi a hobbid? - kérdezi nagyokat kortyolgatva a rózsaszín italból a lány.
- Hobbim? - vakargatja fejét a férfi. - Hát, igazából az nincs... Leköt a munka - mosolyogja sejtelmesen. - Neked?
- Hát, imádok olvasni, rajzolni, de sokat szoktam gépezni is... - áradozik elgondolkozva -, de persze csak akkor, ha már megtanultam.
- Szóval stréber vagy - csúszik ki a számon közömbösen, mire úgy mereszti rám szemeit, mintha megtudná, élek még.
Mattennel csak szúrós pillantást váltunk, majd továbbra is a jó oldalát mutatja a rózsaszínnek.
- Tanulsz? Mit? - faggatja mohón, miközben a koktélhoz tartozó szívószállal kezd el játszani.
- Egyetemi hallgató vagyok, művészeti szakon - meséli büszkén, tekintete mintha máshol járna.
- Az szép - jegyzi meg magának bólogatva a lófarkas.
Még pár perc ezek között, és úgy érzem, elhányom magamat. Matten a további kérdéseivel próbálja beenni magát Sakura kegyeibe, az a bolond, meg úgy tűnik, be is veszi az érdeklődését. Még egy vaknak is nyilvánvaló, hogy a férfi nem kicsit flörtölgetni próbál a gyanútlan Harunóval.
Gondolatelterelésként a savanykás nedűt kortyolgatom, minden kis ital adagot megfogatok a számban, a nyelvem már szinte zsibbad az íztől. Következőre gondolatmenetemből a szék kitolódásának jellegzetes hangja zökkent ki, és persze védencem izgatott kérdése.
- Ugye elmegyünk úszni?
- Egy törött karú nem úszkál - jelentem ki hűvösen.
Eddig persze meg is feledkeztem a kis testi sérüléséről, de most épp elegendő ok távol tartani a ruha számának csökkentésétől, egyúttal attól, hogy egy nyáladzó szoknyapecér veszélyeinek tegyem ki.
- Akkor majd vigyázok rá! - bújik képembe vigyorogva Matten, miközben bizalmasan átkarolja a lány keskeny vállát. Yeah, már megint megcsináltam magamnak a bajt...

Nos, az uszodáról csak annyit, hogy aki megtervezte, megérdemli az elismerést.
- Wow! - tátja el száját tetszésének hangot adva védencem.
Amint elhagyjuk az ajtót, egy hatalmas barlang szája ásítozik előttünk, peremén faragott lépcsők vezetnek le az egyre mélyülő kékségbe.
Sakura nem zavartatja magát, hip-hop lekapja magáról a felesleges göncöket, és viháncolva veti magát a 18 fokos vízbe. A lépcső szélére ülve csapja magára a vizet, ügyelve a gipszre. Halálsápadt bőre tiszta libabőr, de vigyorog, mint a vadalma.
Matten vadállatra emlékeztetően tépi le magáról a ruháit, és ugyanígy veti magát a vízbe. A rózsaszínhajút közelíti meg, valószínűleg számított rá, hogy irtózom a víztől.
- Nem jössz, Damen? - kérdezi felélénkülve a Haruno.
- Kihagyom - válaszolok hűvösen, majd az egyik széken kényelmesen elhelyezkedem.
- Kár, hogy kihagyod! - válaszol sokat sejtetően a kék szemű férfi, Sakurát a barlang bejárata felé hajtja, valamiért feláll a hátamon a szőr.
Sohasem szerettem a Matten féle alakokat, már csak a természetük, és a fellépésük miatt. Erőszakosak, és azt hiszik minden az övéjük, amit akarnak, megkapnak. Ja, és őrültek.
Amikor eltűnnek a hatókörömből, kissé feszengek az egyből kényelmetlenné vált ülőalkalmatosságon. Folyton a kísértetiesen az igazira hasonlító köveket tanulmányozom, idegesít a gondolat, hogy a férfi mit művelhet védencemmel. Hiszen mégis csak az én védencem! De gyáva mód nincs merszem abba a hülye vízbe mártanom testemet.
Öt perc elteltével már nem tudok mit kezdeni fantáziámmal, mindenféle lehetőséget próbálok elképzelni, de a vége mindig ugyanaz: Matten rámászik Sakurára.
Hogy lelkiismeretemen könnyítsek, megadó sóhajjal kezdek el vetkőzni, valószínűleg senki sem ténfereg erre, tehát nem fog ingyen mozinak számítani a testem. A lépcsőnél már erősen latolgatni kezdem, hogy megfordulok, és visszaülök a helyemre ugyanúgy, ahogyan voltam. A kíváncsiságom azonban erősebbnek bizonyul, a jéghidegnek ható, csapkodó kékségbe elmerülök, egészen a vállamig. Egy ilyen mély vízbe, még bele is fulladhat védencem! - jut eszembe az aggasztó gondolat.
Szívből utáltam a kiképzést is, amikor a víz alatt kellett lennünk több percen keresztül, szinte hálát adtam a sorsnak, amikor megszabadulhattam eme nyűgtől. Most meg persze visszaköszönhetek utálatomnak, hála védencemnek.
Bizonytalanul haladok egyre beljebb a csöpögő kövek alatt, végigráz az undor, miközben hullámok cirógatják körbe testemet. Eszembe jut, hogy még mindig nincs késő visszavonulót fújni, de mikor meghallom aggódásom tárgyának sikolyát, erőre kapok és a rosszat megelőzve törekedek a táguló járatba.
Megkönnyebbültnek kellene lennem, hogy Matten csak a nyakába vette az aggodalmasan sikoltozó, de közben nevetgélő lányt, mégsem vagyok az. Mondhatni, a férfi kezében van az élete, bármikor megfullaszthatja, vagy még rosszabb...
- Ni csak, ki van itt! - üdvözöl szívélyesen Matten, a Haruno arcán mintha elfolyna mosolya, valószínűleg a teletetovált testemet bámulja elcsodálkozva a hullámok alatt.
Lenyelem a beszólást, és a hirtelen rám törő zavart is, szívből jövő mosolyt küldök feléjük.
- Ha nem gond Matten, legközelebb én szeretnék segíteni Sakurának - közlöm a törött vigyorú férfival, miközben közelebb lépek hozzájuk. - Elvégre, én vagyok a testőre.
- Egy nyápic yakuza, aki fél a víztől? - gúnyolódik felsőbbrendű érzésekkel megtelve.
- Mondja ezt egy féleszű, aki a vérontásban leli örömét, és ártatlan lányokat édesget magához - vágok vissza higgadtan, azonban a férfiről nem mondható el ugyanez.
Óvatlanul mozdul felém, a nyakában ülő kibillen egyensúlyából, ahogyan elereszti a lábát. Alig marad időm kétségbeesett pillantásra, a zuhanó felé kapok. Szerencsémre a reflexeim hően szolgálnak, és a halálfélelmet arcán viselő védencem karomba huppan, félig a vízbe csobbanva.
- Gratulálok - szűröm a fogaim között lenézően a szintén riadt Mattennek, hálás éle tekintetének nyomban eltűnik.
- Szerencséd, Uchiha - morogja sebzett vadként, majd egy pillantást vet a karomban lévőre, majd hátat fordít és a kijárat felé úszik.
Nyugodtan csapkodnak a hullámok a köveket utánzó falnak, a mennyezeten a víz hullámzása tükröződik.
- Köszi, Damen! - sziszegi sértődötten védencem, és kényszerből gipszes kezét átveti vállamon, de a nyakamnál megtámasztja.
- Bocs, hogy megvédtelek egy körzött személytől - epézek szarkasztikusan, majd én is az alagút vége felé kezdek el ólomsúlyó lábaimmal lépkedni.
- Te is az vagy, de vele legalább el lehetett beszélgetni, nem úgy, mint veled! - vágja a fejemhez, és hatalmasat csattan.
Nem tudok mit visszaszólni, sértetten emelem ki a habok közül. Amint a lépcsőn lépdelnék fel, szinte kirúgja magát karomból. Pejoratívan mérget, miközben a ruháit magára erőszakolja, látom rajta, hogy küszköd, hogy ne a vízcseppekkel gyöngyözött, gondosan megmunkált izmaimon legeltesse tekintetét. Felháborodottan csapkodja a felesleges ruháit a vizes csempének, hurrikánként tépi fel az ajtót.
Egy méter távolságot tartva követem, hidegen hagyva kitörését.
- Hova mész?
- Megkeresem Itachit, mivel Matten már úgysem állna velem szóba! - emeli fel a hangját dühösen. - Ő a második legértelmesebb a hajón! Nem is értem, ti hogy lehettek testvérek?!
- Itachi egy idióta - jelentem ki cinizmusúan.
Felháborodottan torpan meg, és szembefordulva velem emeli fel mutatóujját fenyegetően.
- Te csak ne nézz le olyan embereket, akikhez ha akarnál sem tudnál felérni! - köpi undorodva, tekintete szinte szikrákat szór.
- Én a helyedben nem dirigálnék egy többszörös gyilkosnak kioktatóan, még ha egy gazdag apuci egy szem lánya lennék, akkor se!
- Akkor tessék, csak ölj meg! Szegezd rám a fegyveredet, ami biztosan itt van valahol nálad elrejtve, és gyilkolj meg hidegvérrel! Itachi úgy is lesz annyira elnéző az öccsével szemben, hogy elsimítja a dolgokat. Nem ismerlek titeket túl régóta, de abban biztos vagyok, hogy piszok hálásnak kellene lenned a bátyád iránt!
Homlokomat immár én is mérgesen ráncolom, a feje mellett öklözök a falba, kis híján kifut az arcából a vér.
- Jól mondod, nem ismersz minket - mondom hidegen és egyben dühösen. - Úgyhogy csak menj, és keresd meg a Itachit, akinek a lelkiismerete fehér, mint a frissen esett hó! Idióta! - tűzöm még be a végére a fejemben elhangzó káromkodások sorának cenzúrázott változatát, majd faképnél hagyom.
Friss levegőre szomjazva menekülök ki a négy fal közül, az első nyitott üzletnél cigarettát veszek, majd rágyújtok a hajó legcsöndesebb zugánál, a hajó elejénél lévő korlátnál.
Elönt a nyugalom, miközben mélyet szippantok a bűzös rúdból, az óceán hullámzását, és csapódását hallgatva úgy érzem, mintha együtt ringnék a luxus naszáddal, az éjsötétségében elmerülök.
Az a hülye lány már megint nem tudja, hogy kinek az oldalán áll. Ha jól számolom, már vagy a harmadik alkalommal mentettem meg azt a rongyos életét, ere meg ez a hála, hogy majdnem mindennek elhord, és a büszkeségemet a sárba tiporja! Hála neki, indulatomban még azt sem álltam meg, hogy ne gyújtsak rá, ráadásul neki köszönhetően még a szerelmem emlékét is meggyaláztam azáltal, hogy eljátszottam a gondolattal; mi lenne, ha...

Sakura

Mérgesen csapkodom lábaimat a folyosó padlózatának, hadd hallja mindenki, merre megyek! Idegességemben már a hajamat tépem, hogy elfelejtettem, hanyadik emelet, hányas szoba, de szerencsémre a recepciós nő volt olyan jó fej, hogy kiigazított. Miközben lépcsőzök, már kezdem megfogalmazni magamban a szöveget, hogy miképpen is fogom az öccsét lehordani előtte, és rávenni, hogy értsen velem egyet.
Lehet, hogy Maten egy cseppet nyomulós volt, de mit szól bele Damen?! Azok után, hogy majdnem megcsókolt, és az után hogyan bánt velem, hát ne csodálkozzon, ha nincs hozzám semmi köze!
Némi indulattal felfegyverkezve ugrok a kilincsre, és rontanék be a szobába, de zárva. Még szerencse, hogy elkértem a kulcsot.
A zár megadóan kattan, majd az előbbi lendület negyedével nyitok be, kis híján nekiütközök a velem egy időben az ajtót fogó nőnek.
- Bocs, Itachi? - hadarom.
- Elment - válaszol készségesen, majd jobban végigmér smaragd színű szemeivel, amik kísértetiesen emlékeztetnek a sajátjaimra. - De te nem Sakura Haruno vagy? - kérdezi elnyújtva a "de"-t, félmosollyal ajka sarkában.
- Az vagyok, miért? - nézek rá értetlenül, mire arcán a mosoly szélesedik.
- A nevem Sayame. Nem lenne kedved... egy kis csajos elbeszélgetésre? - kacsint rám biztatóan, de az arcán elterülő ördögi vigyor kissé megrémiszt, akárcsak magabiztos fellépése.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés