A yakuzák... Más nevükön a hidegvérű gyilkosok, akik büszkék is tetteikre, és cselekedeteiket a klán feje irányítja. Legfőbb erényük az érzelemmentesség, és a büszkeség. Közéjük tartozom... Én is yakuza vagyok.

- A lány könnyű személyiség, de rendkívül fontos számunkra. Megtiszteltetés számodra, hogy téged jelöllek ki a feladatra, Sasuke. - Apám monoton hangja szinte metszi a teremre ülő nyomasztó csendet.
- Egy lány? - ismétlem meg kifigurázva a szót.
Alaposan végigmérem feljebbvalómat, amint minden fegyverét beveti, hogy hasson rám. Az íróasztalon támaszkodó, összekulcsolt ujjaira fekteti állát, mintha gondolkozna, miközben mély pillantásával sérteget.
- És miért is pont ÉN vagyok jó erre a pitiáner feladatra? - kérdezem újra a férfit,erre mintha megmoccanna.
- Az egész "társadalom" rá vadászik. Egy híres üzletember egy szem kicsi lánya, kulcsfontosságú tényező, ha az apjával ápolt viszonyunkról van szó. Te is fontos tényező vagy, a szavamat adtam, hogy te vagy a biztosíték arra, hogy nem esik baja a lánynak. Sokkal nehezebb valakit megvédeni, mint megölni.
A "társadalom" szó alatt apám a yakuzákat érti és ha jobban belegondolok, ilyen kritériumok mellett én maradtam.
- És ha nem vállalom? - dobom fel az általános kérdést, mire apám, akin közben ismét eluralkodott a vezér szerep, cinikusan elmosolyodik.
- Szereted mind a 10 ujjadat, igaz? Ne feledd, attól, hogy a fiam vagy, nem vagy kivétel... Rajtad mutatom be, hogy mik az elvárásaim a többiekkel szemben... Tehát, ne okozz csalódást. Holnap reggel találkozol a lánnyal, Mandy kávézójában. A barátjának fogod kiadni magad, de ne feledd a szabályzatot sem.
Csak némán bólintok, majd hátat fordítok, és távozok a dohos teremből. Tüdőm friss levegővel telik meg, amint az enyhén borongós ég alá lépek. Reflexszerűen nézek körül a zsúfolt sétáló utcán, majd hazafelé indulok.
Szeretem mind a 10 ujjam...Miféle hülye szabályzat ez, hogyha megszeged a szabályokat, az ujjperceddel kell bocsánatot kérned a feljebbvalódtól?! Nem értem, minek ez a formaság? Ugyanolyan bűnözők vagyunk, mint mások, csak szörnyűbbek...
Szerencsémre a második legfontosabb ilyen baromság nem érint különösen: a yakuzáknak nem lehet családjuk, ebből fakadóan még barátnőjük sem. Erre persze, most kivételesen ez a feladatom. Na ki szeg szabályzatot, fater?

Az egész városra szürke felhő telepszik, nagyvonalú körvonalakból sejtetik minden, még kora reggel van. Közmunkások seprik fel a tereket porfelhők közepette, kertészek metszik frissre a megviselt akácokat az útmentén, elvétve egy-két ember siet a munkahelyére, vagy éppen az esti műszakból igyekeznek hazafelé, ásítozó, lomha autók birtokolják az aszfaltot.
A megszokás kerít hatalmába, amint az ébredező városon gázolok keresztül, egészen a kertvárosig kisétálva, ami szinte egy köpésre van a lakásomtól. Zsebre dugott kézzel teszem meg ma is ezt a kis távot, minden nyugodt percét kiélvezem a napkelte előtti csípős hangulatnak. Majdnem elejtek egy ásítást tiszteletlenségemben, amikor a sírkő elé érek.
- Üdv újra, Sayame - köszönök megszokásból a gránit kőnek, majd lassan végigsimítok a tetején.
Minden reggel eljövök ide, hogy leporoljam a sírkő tetejét, és együtt nézzük meg a napfelkeltét. Elidőzök a gránitba vésett betűkön, és lassan arra ébredek, hogy pirosas fény ragyogja be a tájat, mintha parázsszőnyeget terítettek volna mindenhova. Megfordulok, és a még tompa, enyhén rózsaszínes színű korongra nézek.
- Ma egy új küldetést kezdek el, így holnap nem biztos, hogy jönni tudok - mondom inkább magamnak, mint a hallgatag temetőnek. - Új barátnőm lesz... - sóhajtok kellemetlenül, - pedig semmi kedvem az egészhez. A szabály... az csak szabály.
Egy búcsúzó pillantást vetek a névre, és az aranykeretek közé fogott képen lévő lányra. Hirtelen mintha mozgást észlelnék a háttérből,de amikor odanézek, semmi, így hát visszaindulok az ébredező város kanyargós utcáira.

A megbeszélt hely előtt megtorpanok, és alapos körülnézés után nyitok be az üvegajtón. A kávézó is nemrég nyithatott ki, de mindenhol alkalmazottak sürögnek-forognak, van, aki az asztalokat törli le, a padlót mossa, más a frissen érkező vendégeket üdvözli.
Helyet foglalok a sarokban lévő asztalnál, és rendelek egy italt. Az egész helyiséget az a jellegzetes tisztítószer és a kávé illatának keveréke lengi be, az üvegfalakon ide is bemászik a reggeli nap aranysárga fénye.
Előhalászom a zsebemben lévő cetlit, amin az utasításaim találhatók.

"A lánynak hátközépig érő rózsaszín haja, és zöld szeme van, két őr kíséretében fog megérkezni a megbeszélt helyre, pontban 8:00-kor. Amint beszélgetésbe egyelődik vele, önre hárul a védelme, az őrök távozni fognak. Számítson merénylőkre, ne lankadjon a figyelme. Ma este még elszállásolhatja a lakásán, de egy héten belül el kell távozniuk az ország határain túlra. A feladat visszavonásig tart."

Hogy én mennyire imádom az ilyen feladatokat... ! Valószínűleg egy hónapba is beletelhet, mire visszavonják a parancsomat, így még attól is megfosztanak, hogy reggelenként meglátogassam Sayamét... Kezd nagyon elegem lenni ebből a yakuzás baromságból!
A faliórára pillantok, alig múlt pár perccel 6 óra, így rengeteg időm van, amit elpocsékolhatok. Egy ideig a dolgozó pincéreket figyelem, de amint észrevesznek, abbahagyom, mielőtt még rosszakat feltételeznének rólam. A kávézó előtt elhaladó emberek és autók tömege is unalmasnak mondható egy idő után, így a múltamon elbolondozva pörgetem ujjaim között a poháralátétet.
Milyen régen is volt már... Talán ma lesz 4 éve, hogy meghalt... Pontosan 8:00-kor... Ekkor dördültek el a lövések, és fúródtak át hátán... Minden napfényben úszott, gyönyörű tavaszi nap volt, tisztán emlékszem rá...

Tudtam nagyon jól, hogy szabályellenes, amit teszek, de akkoriban ez nem érdekelt. Ő jelentette számomra a világot, az első yakuza nő. Ő is abba az elátkozott klánba tartozott, aminek még minidig tagja vagyok. Mellém sorozták be, egy másik klánból lépett át a mienkbe. Ő volt egyben a tanítóm is, sokkal tapasztaltabb volt, mint én. Rengetegszer mentettük meg egymás életét, és mindig is játszottunk egymással... Ameddig komolyra nem fordult az addigi gyermekded játék. Mindketten szabályt szegtünk, és ezt nagyon jól tudtuk: mindkettőnket ki akarták végezni. Fater felkeresett egy ajánlattal: ha végzek vele, az én életemet megkímélik. Ezáltal az alku által tanultam meg hű lenni a fajtámhoz - az egésznek az volt célja, hogy felnőjek, hogy ne érdekeljenek ilyesmik... Mégis, nem tudok szabadulni a bűntudattól - éppen ezért látogatok el a sírjához minden reggel, mintha a rabja lennék.

7:58, ha minden igaz, hamarosan itt lesznek. Nem értem, hogy igazából miért érdekünk megvédeni a lányt. Igaz, hogy a javunkra válik bizonyos értelemben, de ha így nézzük, a végtelenségig is őrködhetek felette, úgy is keresni fogják, ha akkora hatalmat jelent a birtoklása...
8:00, a bejáratra téved tekintetem, amin éppen most jön be a lány, oldalán a két őrrel,ahogyan a papíron állt.
Felállok, amint tekintetemmel követem minden léptüket, és enyhén megrázom a fejemet, amikor képzelgések törnek rám: mintha a lány helyett Sayát láttam volna...
- Szia! A nevem Sakura Haruno!  - Fülig érő mosollyal köszön leendő védencem, oldaláról leválnak az őrök, amint kezet nyújt nekem.
- Üdv - fogom rövidre a bájcsevejt, a kéznyújtását pedig csak azért sem fogadom el.
Arcáról lehervad a vigyor, keze teste mellé esik. Nagy erőt veszek magamon, majd elhúzom az egyik széket, hogy leüljön.
- Téged hogy hívnak? - kérdezi, mikor újra helyet foglalok vele szemben.
- Damen - hazudom a szokásos fedőnevemet, és jobban szemügyre veszem.
A haja nem is olyan borzalmas színű, mint amilyennek elképzeltem, ahhoz képest egész szolid, kíváncsi, mosolygós smaragdzöld szeme van és arcáról le nem vakarható vigyor - az a tipikus lány, akibe soha életemben nem lennék szerelmes. Nem is tudom, hogyan emlékeztethetett Sayára...
- Damen? - ízlelgeti a nevet, - Mintha már hallottam volna valahol...
Unottan vonom meg a vállamat, miért kell ilyen hiperaktív kislányokra vigyáznom?!
- Hány éves is vagy? - kérdezem némi érdeklődéssel, mire felcsillan a szeme.
- 19! - vágja rá, szinte egyből. - Te?
- 30 - hazudok ismét, már csak úgy megszokásból.
Egy jó yakuzának soha nem hagyja el igaz mondat a száját - általában.
- 30?! - kérdez vissza meghökkenve. - Hiszen alig tűnsz nálam idősebbnek!
- Jól tartom magam. - Azzal megrántom ismét vállamat, és ezúttal örülök, hogy elfordítom a fejemet, és meglátok valamit.
- Hát én akkor sem ért - szállna velem vitába, de most egyáltalán nincs időnk ilyesmire.
- Feküdj! - kiáltok rá, de már vetődöm is, és a földre rántom.
2 fekete ruhás férfi ront át az üvegfalon, mintsem a széles bejáratot használnák, s máris elhangzik szájukból a szokásos szlogen; "Kezeket a magasba, le a földre! Ne próbáljanak ellenállni!"
Tekintetemet ide-oda kapkodom, egérutat keresek, amíg a merénylők a civilekkel foglalkoznak.
- Gyere! - szólok rá a semmit sem értő lányra, majd a pult mögé rángatom.
- Kik ezek?! - kérdezi suttogva, amint kilesek a fedezékünkből.
- Valószínűleg téged akarnak - közlöm nemes egyszerűséggel, majd előkerül bakancsom rejtekéből hűséges fegyverem.
- Megőrültél?! - kérdezi fojtott hangnemmel hisztérikusan.
- Én lőjem őket szitává, vagy ők minket? - célzom felé a költői kérdést, és amikor megpillantom a következő pultsor mellett a mosdó ajtaját, fejemben kirajzolódnak a menekülési útvonalak.
Kihasználom, hogy nem vesznek minket észre, és gyors lövéseket adok le. Az elsőt biztosan eltaláltam, a másodikat minden esetre sikerült megsebeznem.
Karon ragadom a rózsaszínhajút, és felcibálom a földről, majd magam után húzom a mosdóba. Nem nézem, hogy női- vagy férfi mellékhelyiség, valamelyikbe betörünk, és bezárom belülről az ajtót. Felmászok a pultra, amibe a mosdók vannak beépítve, majd leemelem a szellőző külsejét. Segítséget nyújtó kezemet remegve fogadja el a Haruno, majd magam elé engedem. Ügyelnem kell arra is, hogy lehetőleg senki se kövessen minket, és a szellőzőben sem érhet semmilyen meglepetés. Ha megtaláltuk a kijáratot, utána nyert ügyünk van, azután a városban könnyedén felszívódhatunk.
Az első leágazásnál arra fordulunk, amerre a friss levegőt érzem, de akad egy olyan érzésem, hogy nem vagyunk egyedül; fém zuhogása visszhangzik, és nem a mienk.
- Most mi lesz?! - esik pánikba védencem.
- Menj előre, elintézem. - Ismét fegyveremhez nyúlok, majd az ellenkező irányba kezdek el indulni.
Leülök az elágazás rejtekében, és visszafojtott lélegzettel várom, hogy elég közel kerüljön hozzám az üldöző. Amint meglátok egy testet, célzok, és három lövést minimum beleengedek. Miután nem mozdul, a rózsaszínhajú után indulok, azonban már messziről hallom, hogy valaki ordibál, és az nem ő.
- A drága kis társad szépen eltalált, ezért megfizetsz! - üvöltözik egy nemnormális férfi, majd hallom Sakurát felsikítani, mintha valami roppant volna.
Megpróbálok kilesni az elágazásnál, de semmit sem látok.
- Hol van?! - förmed rá ismét a férfi, de semmi válasz, csak zokogást hallok. - Hülye ribanc! - kiállt rá végül, és a velem szemben lévő falnak csapódik a Haruno.
- A francba! - szitkozódom halkan, amikor meglátom a védencem vérét a karjáról lecsöpögni.
- Nem veszem semmi hasznodat... Jobb,ha végzek veled! - fenyegetőzik a hang, és amint meghallom a pisztoly kibiztosításának jellegzetes hangját, egész lexikonra való káromkodás fut át agyamon. - Pusztulj! - vezényli a végszót, és az utolsó pillanatban a lány elé vetem magamat.
- DAMEEN! - sikít fel mögöttem, majd nem törődve a bevillanó fájdalommal, pontos lövést adok le az üldöző fejére.
A férfi fője darabokra loccsan, az egész szellőzőrendszert vörösre festi, húscafatokkal díszíti ki.
- Jól vagy? - kérdezem a rózsaszínt, miközben a saját vállamat fogom.
- Eltört a karom, te? -Nehézkesen feltápászkodik, és aggodalmasan tekint rám.
- A vállamat szépen elkapta.
Egy pillanatra elveszem a kezemet a sebről, de csak ömlik belőle a vér, így kénytelen vagyok fogni. A Harunóra tekintek, a bal orsócsontja szépen eltört, a csont átszúrta a bőrét.
Óvatosan lehámozom magamról a pólómat, majd szétszakítom.
- Helyreteszem. - Kezemet kinyújtom a karjáért.
- Fáj! - szisszen fel, amikor hozzáérek.
- Tudom, de ne nyivákolj! - figyelmeztetem hűvösen, majd erősen megragadom és visszarakom az eredeti helyére a csontokat.
A sérült már a könnyeit nyeli, így megpróbálom gyorsan rögzíteni.
- Kész! - sóhajtok fel megkönnyebbülve, de ekkor ismét fájdalom hasít a bal vállamba.
- A tested...! - képed el, amikor jobban szemügyre veszi vérben fürdő felsőtestemet, - Tele van tetoválással!
- Ez most a legkevesebb! - nyögök fel fájdalmasan. - Inkább szedd ki a golyót!
A másik bakancsomból egy kést rántok elő és a lány kezébe nyomom.
- Próbáld meg kiszedni! - A szellőzőrendszer falának dőlök, és el harapom a számat, hogy fel ne ordítsak fájdalmamban.
Eszméletlenül jó érzés, amikor a nyílt sebben késsel turkálnak, ráadásul még a keze remegése is rásegít az ügyönre.
- Nem megy! Túl mélyen van! - esik pánikba, miközben a véremet próbálja felitatni.
- Nem az a kérdés, hogy megy-e! Csak csináld! - dörrenek rá kínok közepette, mire összerezzen, majd ismét nekiesik.
Ezúttal érzem, hogy a két fém találkozik, a vállamat akaratlanul is megrántom, ezzel kis híján akadályoztatva a Harunót.
- Kész - könnyebbül meg, majd eldobja a lövedéket és beköti a vállamat.
Csak bólintok, majd körözök egyet a balommal, valószínűleg még fogom tudni használni.
Sakurára tekintek, akinek a szemei félig könnyben úsznak, arca csupa maszat a piros folyadéktól.
- Köszönöm, Damen - hálálkodik könnyezve, miközben ökölbe szorítja véres ujjait.
- Ne köszönd. Ez a feladatom. Orvosnak még így is kell látnia... - morgok magamban, hiszen a lehető leghamarabb el kell tűnnünk a városból. - Egyébként a testem tele van tetoválásokkal. Ez a yakuzák egyik jellegzetessége. A nyakunktól kezdve a csuklónkig és a bokánkig borítják a testünket. Nyáron kellemetlen kissé, mert ha az emberek megtudják kilétünket, gyűlölködve tekintenek ránk, de nem hiába... Viszont jegyezd meg jól: ha egy yakuzával találkozol, azonnal menekülj! Hacsak nem én vagyok az...
- Yakuza...?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés